Szerzők: Gyuris Ferenc, Szabó Pál
Latin-Amerika lehatárolása
Az amerikai kontinens északi része a világgazdaság centruma az Amerikai Egyesült Államok és Kanada révén, míg a többi része félperiférikus jellegű és társadalmi, gazdasági szempontból közepesen fejlett országokat foglal magában. Ezen országok számos közös jellemzővel bírnak, és a gyarmatosítás korából eredő nyelvi örökségre utalva összefoglalóan Latin-Amerika néven hívjuk őket.
Ha a kontinensek felől közelítünk, akkor a dél-amerikai kontinens, a közép-amerikai földhíd és a Karib-tenger szigetvilágának az országai tartoznak ide, valamint Mexikó, amelynek bár a java az észak-amerikai kontinensen terül el és közvetlen gazdasági szálak, szervezetek fűzik az USA-hoz, azonban számos társadalmi, gazdasági mutatója, történelmi öröksége révén inkább Latin-Amerikához sorolják. (Ebben az egyes szervezetek, statisztikák nem egységesek, ha makrorégiókat jelölnek ki a térségben.)
Az ENSZ nevezéktanában erre a makrorégióra a „Latin-Amerika és Karib-térség” név szerepel, amelyet tovább osztottak három részre: Karib-térség, Közép-Amerika és Dél-Amerika. Ennek országait, országrészeit az alábbi táblázat tartalmazza.
| Karib-térség |
|
|
| Közép-Amerika | Belize, Costa Rica, Guatemala, Honduras, Mexikó, Nicaragua, Panama, Salvador | |
| Dél-Amerika | Argentína, Bolívia, Brazília, Chile, Ecuador, Falkland-szigetek (Nagy-Britannia), FranciaGuyana, Guyana, Kolumbia, Paraguay, Peru, Suriname, Uruguay, Venezuela |
Latin-Amerika országai, országrészei makrorégiónként
Latin-Amerika országai (a függő területekkel együtt)
Határviták, instabil államok, térségi szerveződések
A XXI. századi Latin-Amerika kül- és belpolitikai szempontból is számos konfliktussal terhelt. A gyarmatok felszabadulása után az önálló államalakulatok határai sokáig változtak, és még napjainkban is kísértenek határviták. Az elmúlt időszakban ezek közé tartozik a Dél-Amerikától keletre fekvő, brit fennhatóságú Falkland-szigetek sorsa, amelyért háború is zajlott Argentína és Nagy-Britannia között. A dél-amerikai kontinensen Bolívia nagy területi vesztes, számos nyersanyagban gazdag térségét, sőt tengeri kijáratát is szomszédjai ragadták el, amelyekkel így feszült a viszonya. Délen Chile és Argentína között vannak még viták egyes határszakaszok pontosításában.
A különböző politikai berendezkedések ütközése is feszültséget generál. A térségben külön kategóriába sorolható az Amerikai Egyesült Államok politikai hegemóniájának csökkentésére törekedő Kuba, amely – alkotmánya szerint – szocialista munkásállam. Szövetségese ezen a téren a Venezuelai Bolivári (elnöki szövetségi) Köztársaság, ahol a korábbi elnök számos intézkedése az állami szerep növelését idézte elő a gazdaságban. Hasonló reformokat hajtottak végre Bolíviában is, azonban az országok zömében a piacgazdaság az erősebb.
A karibi szigetvilág politikai földrajzi szempontból nagyon összetett, mivel az önálló országok mellett számos, a térségen kívüli ország birtoka is itt fekszik. Puerto Rico mint szigetország az Amerikai Egyesült Államok társult állama, mellette pár sziget tartozik még az anyaországhoz (Navassa, Amerikai Virgin-szk.). Nagy-Britannia fennhatósága alatt is vannak területek, mint a híres offshore terület, a Kajmán-szigetek, valamint Anguilla, a Brit Virgin-szigetek, Montserrat, a Turks- és Caicos-szigetek. A szigetvilágból Guadeloupe, Martinique és a kontinensen fekvő Francia Guyana pedig francia terület, sőt, jogállásuk alapján az Európai Unió részei; emellett az ország fennhatóság alatt van pár nem az EU-hoz sorolható sziget, mint Saint-Barthélemy és Saint-Martin. Hollandia fennhatósága alá is tartozik néhány terület: Aruba, Bonaire, Curaçao, Saba, Sint Eustatius, Sint Maarten. .
A belpolitikai viszonyokra a néha erőszakkal terhelt hirtelen hatalomváltások, a politikai berendezkedés megváltozásai, sőt több helyen katonai diktatúrák, fegyveres ellenállások, gerillák, bűnszövetkezetek (pl. kábítószer, csempészet) árnya vetül. A terület instabilitását mutatja, hogy országainak java az AON amerikai kockázatkezelő cég besorolása alapján a közepes és magas rizikójú államok közé tartozik. Az Amnesty International jelentése szerint pedig a térségben sok kormány nem tesz eleget vállalt kötelezettségeinek az alapvető emberi jogok betartása terén.
Latin-Amerika országait különböző nemzetközi szervezetek kötik össze, részben az egységet, részben a megosztottságot tükrözve. Minden ország tagja az Egyesült Nemzetek Szervezetének és – Kubát kivéve – a Nemzetközi Valutaalapnak. Kizárólag az amerikai országokat az Amerikai Államok Szervezete fogja össze, amelynek minden térségbeli független állam a tagja. A szervezet célja az alapokmány szerint többek között a kontinens békéjének és biztonságának megerősítése, valamint megoldások keresése a felmerülő közös politikai, gazdasági kihívásokra, vitákra. Ezeken túl később célul tűzték ki egy egész kontinensre kiterjedő szabadkereskedelmi-övezet létrehozását, illetve a korrupció és a kábítószer-kereskedelem elleni harcot. A makrorégió jelentős nyelvi és kulturális szervezete a Latin Unió, amely 18 térségbeli országot foglal magában. A (brit) Nemzetközösségnek tagjai a volt brit területek, mint Belize, Guyana és tíz kisebb-nagyobb szigetország (pl. Jamaica, Bahama-szigetek). A francia Frankofónia szervezete viszont alig pár területet foglal innen magába (bár több térségebli ország érintett benne megfigyelőként). Ezeken túl Brazília a Portugál Nyelvű Országok Közösségének a tagja.
A gazdasági célú szerveződések közül fontos a NAFTA (Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény), amelynek csak Mexikó tagja a makrorégióból, Kanadával és az Amerikai Egyesült Államokkal együtt. Az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) tagja a térségből Mexikó és Chile is. Még több térségbeli országot tömörít az APEC (Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés): Chilét, Mexikót és Perut. A dél-amerikai kontinens öt országa (Argentína, Brazília, Paraguay, Uruguay, Venezuela) tagja a Dél-amerikai Közös Piacnak (MERCOSUR), amely öt társult taggal is rendelkezik (az Andok országai). A szervezet célja a tagországok közötti kereskedelmi akadályok lebontása. Másik hasonló szervezet az Andok térségét átfogó, gazdasági alapú szerveződés, az Andok Közösség (Kolumbia, Ecuador, Bolívia, Peru a tagjai). A szigetvilágban a Karib-tengeri Közösség (CARICOM) az összefogó szervezet, amely a szigetvilág tizenhárom országát, valamint Guyanát és Suriname-ot tömöríti. Ennek fő célja a karibi térség gazdasági, szociális, kulturális fejlesztése. A MERCOSUR-t, az Andok Közösséget, illetve a CARICOM két kontinentális országát (Guyana, Suriname) integrálja a Dél-amerikai Nemzetek Uniója (UNASUR), amelynek fő célja a közös piac létrehozatala a térségben.
Demográfiai átmenetben
Közép- és Dél-Amerika területe 20,5 M km2, a világ szárazföldi területének 15%-a. A térség lakosságszáma ugyanakkor az ENSZ adata szerint 617 M fő (2013), amely a világ népességének mindössze 8,6%-át jelenti, és kisebb értéket jelent, mint Kínáé vagy Indiáé. A terület legnépesebb országa Brazília 201 M (a lakosság közel 1/3-a) és Mexikó 118 M fővel (a lakosság közel 1/5-e), valamint Kolumbia (47), Argentína (42), Venezuela és Peru (30-30). Ebben a hat országban él a terület lakosságának háromnegyede.
A térség lakosságszáma lassan emelkedik, az éves növekedési ráta 1,1% (az ENSZ adatai szerint, 2010-2015 átlaga), amely a világátlaggal egyezik meg. A növekedés hátterét a közepes értékű, a világátlagtól alig elmaradó születési (18‰) és az alacsony halálozási ráta (6‰) különbsége adja. (Európa értékei összevetésként: 11 és 12‰.) Utóbbi oka, hogy az egészségügyi infrastruktúra sokat fejlődött, nem pusztítanak már komoly népbetegségek, éhezés, így abban a demográfiai ciklusban tart a térség, ahol lecsökkent a halálozási ráta, a születési viszont csak az elmúlt időszakban kezd alacsonyabb értéket mutatni.
Mindez tükröződik a korosztályok arányaiban is. A lakosság megoszlására a világátlag körüli értékek a jellemzők: a 0-14 évesek aránya 26,9%, amely magasabb Európa és Észak-Amerika értékénél, de messze elmarad Afrikáétól, és Ázsiáéhoz hasonló. A lakosság közel kétharmada (65,9%) viszont aktív korú (15-64 év), amely a foglalkoztatás terén okoz helyenként problémákat a makrorégióban. Az idős korosztály aránya lassan emelkedik (65 éves vagy idősebb: 7,2%), amelyet a világszinten magas várható élettartam (71 év) is növel. A nemek arányára, Európához hasonlóan, a nőtöbblet jellemző (97 férfi/100 nő). A bevándorlás a korábbi évszázadok fontos népességgyarapító tényezője volt, míg a kivándorlás az elmúlt időszak jellemző folyamata. Utóbbi aránya azonban makroszinten nem olyan jelentős, hogy a népesedési mutatókra komoly hatást gyakorolna. A fő kibocsátó terület Mexikó és a karibi szigetvilág, a legfontosabb célterület pedig az USA, ami komoly politikai konfliktusokat is eredményez a kibocsátó és fogadó országok között. (Ezen a téren Kuba politikai menekültjei kapták a legnagyobb médiavisszhangot az elmúlt években.) Egyes országok instabil belpolitikai időszakai (Pl. Chile, Kolumbia) eredményeztek még korábban jelentős kivándorlást, akár Európa, akár az USA, vagy akár a szomszédos országok irányába.
Latin-Amerika részesedése Földünk népességéből és annak különböző csoportjaiból (2013) Alapadatok forrása: UN Demographic Yearbook 2013.
A népesség területi eloszlásának különbségeit az éghajlati, domborzati és történeti tényezők magyarázzák. A legritkábban lakott térségek Mexikó északi, nagy területű félsivatagos részei, a Dél-Amerika középső részén fekvő Amazónia (esőerdők), az Andok-hegység legmagasabb térszínei, valamint délen a kies Patagónia. A legsűrűbben lakott térségek a Mexikói-magasföld, az Antillák, valamint Dél-Amerika északi, keleti és délnyugati tengerparti szakaszai a gyarmati korban alapított nagyvárosokkal, de egyes folyók (pl. Magdaléna, Paraná) mentén a kontinens belseje felé is találunk népességsűrűsödést.
Latin-Amerika mai népessége az emberfajták keveredéséből alakult ki. A terület őslakosai az indiánok, akik számos népcsoportot, törzset alkottak. A leghíresebbek közülük az északi részeken a magasan fejlett kultúrájú maják és aztékok, Dél-Amerika nyugati részén pedig az inkák voltak. A gyarmatosításkor főként spanyolok, portugálok (egyes részeken franciák, britek, hollandok) jelentek meg és telepedtek le, akik idővel afrikai rabszolgákat hurcoltak be nagy számban. A bevándorlás később is folytatódott több európai országból (pl. németek, olaszok), majd Ázsiából is egyre többen érkeztek (pl. Indiából, sőt Japánból). Az utolsó nagy bevándorlási hullám a második világháború után érte el a térséget. Napjainkra az európaiak és az indiánok keveredéséből kialakult meszticek képezik a legnagyobb népcsoportot, például Mexikóban a lakosság döntő részét adják. A tisztán indián eredetű lakosság az Andok térségében és Guatemalában rendelkezik a legnagyobb részaránnyal, míg a fehérek Argentínában és Uruguayban, a feketék és mulattok pedig a szigetvilág egyes országaiban dominálnak. A legnagyobb népességszámú Brazíliában főként fehérek és mulattok alkotják a népességet.
Latin-Amerikában a gyarmatosítás eredményeként összességében a latin eredetű spanyol és portugál nyelv, valamint a római katolikus vallás dominanciája figyelhető meg. Emellett több országban az indián őslakosság nyelve is fennmaradt, sőt egyes országokban hivatalos nyelv (pl. Paraguay, Peru, Bolívia). A szigetvilágban valamivel összetettebb a kép, angol, francia, holland nyelvű lakosság, protestáns felekezetek is fellelhetők.
Latin-Amerika komoly gondja a rendkívül erős társadalmi polarizálódás: milliárdosok és nyomorgók élnek egymás mellett. A világ 100 leggazdagabb embere között hét latin-amerikai található (a Forbes adatai alapján), míg a szegénységben (napi 1,25 dollárnál kevesebből) élők aránya igen magas Haiti (kb. 60%), Saint Lucia (kb. 20%), Honduras, Suriname és Gutemala (kb. 15%) esetében. Igaz, több afrikai és ázsiai országnál így is kedvezőbb a helyzet. A jövedelmi egyenlőtlenségeket kifejező Gini-index (ahol a „0” a teljes egyenlőséget, a „100” pedig azt jelenti, ha a teljes összjövedelem egyetlen lakos kezében összpontosul) is ezt a polarizációt tükrözi: a térség összes nagyobb országa a világátlag (38) felett van: Venezuela (39), Brazília, Mexikó, Argentína, Peru (45-50), Kolumbia, Chile (50-55).
Latin-Amerika nagyvárosai (a névaláhúzás a fővárosokat jelöli)
Latin-Amerika városfejlődése az urbanizáció ciklusában jár: napjainkban is tart a vidéki lakosság egy részének a városokba áramlása a munkalehetőségek és jobb életkörülmények reményében. Ez a folyamat a 20. század második felében erősödött fel, azonban a városok felszívó kapacitásukat hamar túllépték, így a tér- és a pénzhiány miatt a városok peremén tervszerűtlenül terjeszkedő szegénynegyedek jöttek létre. A XXI. századra ezek milliós nagyvárosi agglomerációk kialakulásához vezettek.
Az ENSZ adatai szerint ilyen nagy népességtömörülések Brazíliában São Paulo agglomerációja (11,1 M fő), Rio de Janeiro (6,3), Salvador (2,7), az új főváros, Brazíliaváros (2,5), valamint hat 1-2 M fős nagyváros (Manaus, Curitiba, Recife, Belo Horizonte, Porto Alegre és Goiânia) is ide tartozik. Hasonlóan sok nagyvárosa van Mexikónak: a főváros, Mexikóváros (8,9, agglomerációja 20,1), Monterrey (4,1), valamint kilenc 1-2 M fős nagyváros (Ecatepec, Guadalajara, Ciudad Juárez, León, Monterrey, Puebla de Zaragoza, Nezahualcóyotl, Tijuana, Zapopan) található itt. Ilyen népességtömörülések még Kolumbiában – agglomerációval számolva – Bogotá (főváros, 7,7), Medellín (2,4), Cali (2,3) és Barranquilla (1,3), Argentínában pedig a főváros, Buenos Aires (13,4, agglomerációval), illetve Córdoba és Rosario (1-2), valamint Venezuelában a főváros, Caracas (agglomerációval 5,3) és Maracaibo (1,3). Több országban a főváros éri csak el a milliós vagy többmilliós népességszámot, mint Chilében Santiago (5,1), Peruban Lima (9,6) és Uruguayban Montevideo (1,3). Bolíviában Santa Cruz a legnépesebb (1,6), a két főváros viszont La Paz és Sucre, míg Ecuadorban Guayaquil (2,3) és Quito (1,6, főváros) alkot milliós várospárt.
Ércek és kőolaj, kávé és banán – a világgazdaság fontos nyersanyagforrásai
Latin-Amerika a világ népességének mintegy 8,6%-át adja, ugyanakkor a gazdasági értéktermelésnek (GDP, 2013) csak mintegy 7,7%-át; legnagyobb arányban Brazília (3%) és Mexikó (1,7%) járul ehhez hozzá. Az egy főre jutó GDP alapján így Latin-Amerika elmarad a világátlagtól, ám az elmúlt években ez a helyzet valamelyest javult, főként Brazília (az ún. BRICS-országok egyike) gazdasági növekedése miatt. Latin-Amerika gazdasági szempontból köztes állapotú félperiféria, mivel Afrika szintjétől már eltávolodott, ám a kelet-, délkelet-ázsiai dinamika nem jellemzi.
A latin-amerikai GDP növekedésére nagy hatással van a világkereskedelem alakulása és egyes termékek világpiaci árának alakulása. A 2008-cal kezdődött gazdasági válság mindkettőre kihatott, így a térség kereskedelme és GDP-je is a 2000-es évekre jellemző növekedésből csökkenésbe váltott át, majd a kereskedelem az elmúlt időszakban ismét megugrott, a GDP növekedése pedig pár százalékon stabilizálódott az elmúlt években.
Latin-Amerika részesedése Földünk népességéből, GDP-jéből és FDI-állományából (2013). Alapadatok forrásai: UN Demographic Yearbook 2013, World Bank World Development Indicators
A latin-amerikai gazdaság alapjai a gyarmati időkben alakultak ki. A térségben feltárt ásványkincsek, majd a meghonosodó ültetvényes gazdálkodás termékei és mindezek kivitele lett idővel egyre fajsúlyosabb, amely több ország esetében a mai napig fontos jegye a gazdaságnak. A terület ásványkincsei közül elsőként az ércek töltöttek be jelentős világgazdasági szerepet, és jelenleg is komoly a részesedésük a világpiacon. Az ősi kincs, az arany bányászatában Peru (2013-ban a világ bányakincsének kb. 5,5%-a), illetve Mexikó, Brazília, Chile emelhető ki (a négy ország összesen 13%-át adja a globális kitermelésnek). A másik régóta számon tartott kincs, az ezüst bányászatában Mexikó a világelső (18,5%) és Peru a harmadik (14%), de Chile és Bolívia is jelentős kitermelők; négyen összesen több mint 40%-át adják a világ ezüstjének. A vasérc-kitermelésben Kína és Ausztrália árnyékából Brazília emelhető ki (10%), ám a nyersvas és acél termelésében őt is több más térségen kívüli ország megelőzi. Az ércek közül a rézérc Latin-Amerika nagy kincse, mivel Chilére jut a világon kitermelt ásványkincs közel egyharmada, de Peru (7,5%) és Mexikó is fontos forrás (összesen a világ ásványkincsének több mint 40%-át adják). A többi érc közül jelentős még az ólomérc (Peru [5%], Mexikó, Bolívia), az ónérc (Peru [8%], Bolívia [6%], Brazília), valamint a cinkérc (Peru [10%], Mexikó, Bolívia). A bányakincs részben feldolgozatlanul, részben, a helyi kohók révén, feldolgozott formában kerül a világkereskedelembe. Ki kell még emelni a bauxitot, amelynek kitermelésében Brazília a világ harmadik országa (14%), mellette Jamaica, Suriname, Venezuela, Guyana is megemlíthető. Brazília pozíciója az alumínium előállításában is jelentős.
Az energiahordozók bányászata jóval később, már a függetlenség korszakában lendült fel Latin-Amerikában. A szénbányászat egyetlen jelentősebb térsége Kolumbia (1%), a szénhidrogén esetében viszont komoly kitermelők vannak a térségben: a kőolaj bányászatában Mexikó, Venezuela és Brazília (közel azonos értékekkel) együttesen a világ kőolaj-termelésének kb. 10%-át adják. A földgáz tekintetében szerényebb, de területileg egyenletesebb a kitermelés: Mexikó, Bolívia, Trinidad és Tobago (kb. 1-1%), valamint Argentína, Peru, Venezuela emelhetők ki.
A nagyobb országok esetében az ásványkincs helyi felhasználása mellett arányaiban kevesebb jut exportra, míg a kisebb országoknál a nyersanyag fontos szerepet tölt be a kivitelben. A térség legnagyobb földgáz-exportálói Trinidad és Tobago, valamint Bolívia, kőolaj-exportálói Venezuela, Mexikó, Kolumbia. A nyersanyagok az export egyheted részét adják Argentínában, egyhatodát Mexikóban, egyharmadát Brazíliában és Chilében, kétötödét Peruban, míg Kolumbiában a háromötödét, Ecuadorban és Bolíviában a kétharmadát, továbbá ennél is nagyobb hányadát Venezuelában, Trinidad és Tobagóban, Jamaicában.
A nagy kiterjedés, a változatos éghajlati és domborzati adottságok sokféle mezőgazdasági tevékenységnek adnak otthont Latin-Amerikában, ám a terület kevesebb mint 10%-a áll csak művelés alatt. A birtokviszonyok szélsőségesek: hatalmas kiterjedésű árutermelő ültetvények és legelők, valamint temérdek alacsony színvonalú naturálgazdálkodást folytató kisbirtok kombinációja jellemzi a térséget. A termőföldek bővítésével csillapították a növekvő népességszámból eredő földéhséget, de ez sok helyen a természetes élőhelyek rovására ment. Az ágazat a lakosság közel egyötödének ad munkát, de az értéktermeléshez való hozzájárulása az alacsony színvonal miatt jóval kisebb arányú.
A mezőgazdasági termékek kapcsán a kukoricatermesztésben Brazília (a világon a 3.), Mexikó és Argentína (együttesen 10-15%-a a világtermésnek), míg a búzatermesztésben Argentína, a rizs és gumós növények termesztésében pedig Brazília emelhető ki. A globális szójatermesztésben a latin-amerikai térség meghatározó szerepet játszik a világtermés több mint 60%-a, főként a következő országok révén: Brazília (világelső, 2014), Argentína, Paraguay, Bolívia, Uruguay. A növényi olajok esetében Argentína és Brazília, a pálmaolajnál Kolumbia és Ecuador a fontos országok. A cukornád termesztésében Brazília (világelső, kb. 40%), valamint Mexikó, Kolumbia, Argentína, Guatemala, Kuba jeleskedik (együttesen majd felét adva a világ termésének), a világon előállított cukor mennyiségében pedig Brazíliának van meghatározó szerepe (15%).
Latin-Amerika kiemelkedő mezőgazdasági terméke a kávé, a világtermés több mint felét adja ez a makrorégió. Messze világelső Brazília a világtermelés egyharmadával, mellette Kolumbia, Peru, Honduras, Mexikó, Guatemala is nagy termelők. A kakaó szerepe viszont jóval kisebb, Brazília, Ecuador, a Dominika Közösség, Peru a fontosabb országok ezen a téren. A dohánytermesztés is jelen van: Kína árnyékában Brazília (a világon 2.) és Argentína emelhető ki. A térség nagy gyümölcstermesztői Brazília, Mexikó, Kolumbia, Argentína és Ecuador. A citrusfélék előállításában Brazília (2., 15-20%) és Mexikó (6-7%) játszik fontos szerepet. A banántermesztés is Latin-Amerika mezőgazdaságának karakteres jellemzője, mert bár a világtermés alig egyötöde jut rá, ám az exportőrök globális listáját messze Ecuador vezeti, Costa Ricával, Kolumbiával, Guatemalával a nyomában. A szőlőtermesztésnek és a bor előállításának Argentína és Chile (együtt a világtermelés 8-10%-a), a sörgyártásnak pedig Brazília és Mexikó (kukoricasör) a két kiemelkedő térségbeli országa. A gyapot Brazília fontos terméke (4-5%), akárcsak a fa fűrészáru (7-8%), utóbbi előállítása azonban sok problémát okoz a természetes élőhelyek és az élővilág pusztítása miatt. Sok értékes bútorfa is származik a térség esőerdeiből, azonban a valaha jelentős kaucsuk kinyerése mára elenyészik az ázsiai produktum mellett.
Az állattenyésztés Latin-Amerika északi és délebbi területein a nagyobb volumenű, ebből is kiemelkedik a szarvasmarhatartás és a lótartás Brazíliában, Argentínában és Mexikóban, valamint a sertés és a szárnyasok Brazíliában, Mexikóban. Ez a három nagy ország a térség többi államához képest kiemelkedő helyen szerepel a hústermelési világranglistán. Az Andok-hegység jellegzetes állatfaja még a láma, amelyet gyapjáért, tejéért tartanak, valamint a tengerimalac, amelyet a húsáért. Latin-Amerika népességének élelmezésében a halászat is számottevő szerepet játszik, a tengeri halászatban Peru és Chile emelkedik ki, míg az édesvíziben Brazília.
A mezőgazdasági termékek a hazai fogyasztás mellett kivitelre kerülnek, és egyes országoknál az élelmiszer jelentős tétel az exportlistán. A kivitelen belüli részaránya több szigetországban és a földhíd országaiban is magas, míg Uruguayban egyenesen az export felét, Argentínában, Guatemalában a kétötödét, Ecuadorban, Paraguayban a háromtizedét, Brazíliában az egyötödét, Peruban az egyhatodát, Bolíviában, Kolumbiában az egytizedét adja.
Erősödő ipar
Latin-Amerika ipara a bruttó hazai össztermék közel egyharmadát adja. A feldolgozóipar alapját az élelmiszeripari és textilipari termékek előállítása jelentette, majd a XX. századot jellemző importhelyettesítő iparosítás keretében a tőke- és technológiaigényes termékek belföldi gyártását is megteremtették, gyakorta állami beruházásokkal; kohászati művek, gép- és vegyipari üzemek, erőművek létesültek. Ez az iparosítás egyrészt erősítette a gazdaság területi koncentrációját, másrészt azonban új ipari gócok is kialakultak, gyakorta a nyersanyaglelőhelyeken.
A korábbi időszakban is jelen voltak a külföldi beruházások a térségben, leginkább a kitermelő és az agrárszektorban, a XX. század második felében azonban megnőtt az érdeklődés a latin-amerikai ipari beruházások iránt is. Az egyes országok adókedvezményekkel, vámszabad területekkel próbálják becsalogatni a külföldi tőkét (FDI), azonban a belpolitikai instabilitás a beruházások hullámzását eredményezi egyes országokban. A befektetési hajlandóságot főként az államosítás veszélye és a polgárháborúk ássák alá. A beruházások az olcsó munkaerőre, esetenként helyi nyersanyagokra települve, főként alkatrészeket gyártó vagy összeszerelő üzemek formájában jelennek meg. A gyáregységek legsűrűbben a tengerparti nagyvárosokban és Mexikó északi részén találhatók, Utóbbi esetben az ún. maquiladora-ipar részét képezik, termékeik kiemelkedő szerepet játszanak az ország exportjában. A külföldi cégekkel a hazai nagytőkések próbálnak versenyre kelni. Az ipari termékek közül volumen alapján kiemelhető a haszonjárművek és az autók gyártása, a műszaki berendezések, háztartási gépek (főként Brazília, Mexikó) és a különböző vegyipari termékek (Brazília) előállítása.
A Latin-Amerikában lévő külföldi tőkeállomány (FDI inward stock: 2659 Mrd USD az UNCTAD 2013-as adatai alapján) a világ tőkeállományának kb. 10,1%-át teszi ki. Ez meghaladja a térség részesedését a globális össznépességből. Az FDI legnagyobb része Brazíliában található (28%), amelyet Mexikó (15), Chile (8,4), Kolumbia (5), Argentína (4,4) és Peru (2,9) követ a sorban. Ki kell emelni, hogy két karibi terület szintén nagyon magas részesedéssel bír: ezek a Brit Virgin-szigetek (18%) és a Kajmán-szigetek (6,4%), ahol számos offshore cég van bejegyezve. A legnagyobb tőkebefektető a térségben az USA. A pénzmozgás kapcsán kiemelendő, hogy a térségben mindössze egy, nemzetközi jelentőséggel bíró tőzsde található, São Paulóban.
A gazdasági termeléséhez hasonló Latin-Amerika globális súlya az energiatermelés terén is: mindössze 7,5%. A térség teljes energiatermeléséből Brazília 24%-kal, Mexikó 21%-kal, a szénhidrogénben gazdag Venezuela 18%-kal, Kolumbia 13%-kal, Argentína 7,7%-kal, míg a szénhidrogénben szintén gazdag Trinidad és Tobago 4,2%-kal, Ecuador 3,1%-kal, a népes Peru pedig csak 2,4%-kal rendelkezik. Az elektromos energia előállításában szerényebb a térség nemzetközi súlya: mindössze 6,8%. Az elektromosenergia-termelés formáiban jelentős különbségek mutatkoznak az egyes országok között, amelyek főként a domborzat és a csapadék eltéréseiből fakadnak. Míg Brazíliában és Venezuelában az áramtermelés 3/4-e, Kolumbiában és Peruban pedig a 2/3-a a vízenergiából származik, addig inkább a hőerőművek szerepe fontosabb Mexikóban (70%), ill. Argentínában (65%). Összességében a térség elektromosenergia-termelésében 56%-ot tesznek ki a megújuló erőforrások. (Ez Európában csak kb. 30%.) A kapcsolódó CO2-kibocsátás jól tükrözi ezt és a térségbeli országok közepes fejlettségét egyaránt, mivel a világban kibocsátott CO2 mennyiségének mindössze 5,7%-át adja ez a makrorégió (2012).
Latin-Amerika részesedése Földünk népességéből, összes energiatermeléséből, elektromosenergia-termeléséből, valamint szén-dioxid-kibocsátásából (2013). Alapadatok forrásai: UN Demographic Yearbook 2013, UN Conference on Trade and Development World Investment Report 2014
Több latin-amerikai ország gazdasági szerkezetének átalakítása és az ásványkincsek kitermelésének megindítása érdekében korábban jelentős hiteleket vett fel. Komoly fenyegetés azonban az eladósodás, akár az államcsőd, aminek alapja a piaci viszonyok változása, a gazdasági értéktermelés és az export visszaesése, a dollár felértékelődése, a hitelkamatok növekedése stb.. A hitelek visszafizetése így akadozhat, ami végül vagy újabb hitelekből történik (adósságspirál) vagy jobb esetben átütemezéssel. Ezekkel azonban takarékosság, megszorítások, munkanélküliség párosul, ami akár tüntetésekhez vezethet. Az elmúlt időszakban Argentína szenvedte el leginkább ezt a folyamatot. A GDP-jéhez viszonyítva Jamaica a legeladósodottabb ország a térségben (140%). Ugyanakkor az is igaz, hogy az IMF és a Világbank által összeállított HIPC listán (súlyosan eladósodott szegény országok) a számtalan afrikai mellett mindössze három latin-amerikai van (Nicaragua, Bolívia, Guyana).
Kereskedelem, turizmus: a régi és új centrumtérségek kiszolgálója
A világkereskedelemben Latin-Amerika szerepe, népességsúlyához hasonlóan, szerény. A térség áruexportja és -importja is nőtt mind 2012-ben, mind 2013-ban (a WTO adatai szerint): Mexikóban kifejezetten (8,5 és 7,5%, ill. 4,5 és 3%), de Dél- és Közép-Amerikában is egyértelműen (4 és 3%; 2,5 és 1%). A legnagyobb exportőr (WTO, 2013) a térségből Mexikó a világexport 2%-ával (amivel 15. a világranglistán) és Brazília 1,3%-kal (22.), míg Venezuela, Argentína, Chile egyenként 0,4-0,5%-ot ad. (Magyarország értéke összehasonlításként 0,6%, rangsorszáma a 38.) Az importőrök esetében is Mexikó vezet (2,1%, 14.), utána Brazília (1,3%, 22.), majd Chile, Argentína, Kolumbia következik (0,4-0,3%). (Magyarország: 0,5%, 34.) Mexikó kiemelt szerepében az USA kereskedelmi szomszédsága (NAFTA) és az ipari „együttműködés” (maquiladora) játszik fontos szerepet. Az egy főre jutó kereskedelmi forgalom alapján más a sorrend, mivel itt Chile emelkedik ki nyitott és modern gazdasága miatt, amelyet Mexikó és Venezuela követ a népesebb országok közül.
Latin-Amerika vezető kereskedelmi hatalmainak népességszáma, exportja és importja (2013). Alapadatok forrásai: UN Demographic Yearbook 2013, WTO International Trade Statistics 2014.
A legfőbb tradicionális exportpartner az USA (35%, 2011) és kisebb súllyal az EU (12%), de az elmúlt években Kína szerepe jelentősen megemelkedett (8%). Utóbbi azonban főleg ásványkincseket, fémet importál a térségből. Latin-Amerika exportlistája sokat változott az elmúlt években, mivel Mexikó, illetve Brazília, Argentína révén ma már az ipari termékek teszik ki a legnagyobb arányt, és ezt követik a szénhidrogének, az élelmiszerek, majd az ércek, fémek. A nagyobb országok exportját nézve elég vegyes a kép, mert Brazíliában az élelmiszer és a késztermékek a vezető cikkek, Mexikóban a kétharmadot is meghaladják az ipari termékek, Venezuelában majd 100%-ot, és Kolumbiában is több mint 50%-ot ér el az energiahordozók részesedése, ugyanakkor Argentínában az élelmiszer tesz ki több mint 50%-ot.
A világkereskedelembe való bekapcsolódás igényli az áru olcsó és szakszerű vízi szállítását. A világ legnagyobb kikötői (az első 25) között azonban nincsenek latin-amerikaiak. A lista következő helyein (25-100.) ugyanakkor a nagy súlyú és növekvő gazdaságú Brazília több kikötője (pl. Tubarao, Itaqui, Sepetiba, Santos), valamint Argentína egy kikötője is felbukkan. A konténerforgalom esetében már több más ország is feltűnik, különösen Mexikó, Kolumbia, Peru, Ecuador, Panama (a csatorna miatt), a Bahama-szigetek, továbbá Jamaica. A gazdasági félperiféria jelleget tükrözi az is, hogy a világon az első 50 legforgalmasabb repülőtér közé csak São Paulo és Mexikóváros légikikötője kerül be évről-évre.
Latin-Amerika térsége az UNWTO adatai alapján (2013) szerény szerepet tölt be a világ turizmusában. A regisztrált turistaérkezések száma nagyjából 82 M, amely a világ forgalmának mindössze 7,5%-a. A térség előnyeként említhetők az egzotikus természeti tájak, az élővilág, az indián örökség, amelyek vonzerejét ugyanakkor helyenként az instabil belpolitikai viszonyok, a gyengébb közbiztonság, a fejletlen infrastruktúra csökkenti. Kiemelkedik a térségből Mexikó (23,7 M érkezés, 1,4%-a a világ értékének), Argentína és Brazília (mind 5,6), a Dominikai Köztársaság (4,7), Chile (3,6), Peru és Puerto Rico (egyenként 3,2).
A Bahamáktól Haitiig, Chilétől Nicaraguáig – fejlettségi különbségek Latin-Amerikában
Latin-Amerika országai gazdasági fejlettségük alapján a középmezőnyben helyezkednek el. A Világbank egy főre jutó GDP adatai alapján (USD, vásárlóerő-paritáson, 2013) a legmagasabb értékkel szigetországok rendelkeznek: az USA társult állama, az idegenforgalmi bevételeire és mezőgazdasági exportcikkeire épülő gazdaságú Puerto Rico (34,8 ezer USD), őt követi a Dél-Amerika partjainál fekvő, a szénhidrogénbányászatra épülő gazdasággal bíró Trinidad és Tobago (30,5), valamint a kedvelt nemzetközi turisztikai célpont, a Bahama-szigetek (23,3). A kontinens országai közül kiemelkedik Chile gazdasági fejlettsége (21,9), őt követi (18-20) a stabil társadalmi berendezkedésű állam, Uruguay és a csatorna tranzitbevételeiből jelentős hasznot húzó Panama, valamint a szénhidrogén-gazdagságából profitáló Venezuela. A meghatározó államok közül Brazília értéke 15 ezer, Mexikóé 16,3 ezer USD. A legelmaradottabb ország az elmúlt évtizedekben komoly belpolitikai, gazdasági válságok és 2010-ben hatalmas földrengés által is sújtott Haiti (1,7). Őt valamelyest megelőzi néhány közép-amerikai ország, mint Honduras (4,6), Nicaragua (4,6), és Guatemala (7,3), valamint a dél-amerikai kontinens legszegényebb országa, a nyersanyagkincsei egy részét, tengerpartját háborúban korábban elvesztő Bolívia (6,1). (Összehasonlításként: Magyarország értéke 23,3 ezer USD).
A komplexebb fejlettséget tükrözi az ENSZ ún. HDI mutatója (amely a gazdasági értéktermelés, az iskolázottság és az egészségi állapot komplex mérőszáma), ez alapján Latin-Amerika és országai közepes helyzetűek. A makrorégió értéke 0,74, amellyel már a magas humán fejlettségű csoportba sorolódik. (Összehasonlításként: Magyarország értéke 0,82). Kiemelkedik a nem csak gazdasági, de társadalmi szempontból is jó helyzetű Chile (0,82; 41. a listán), a szocialista rendszer társadalmi (oktatási, egészségügyi) infrastrukturális előnyei miatt Kuba (44.), valamint a viszonylag stabil társadalmi, gazdasági berendezkedésű Argentína (49.), Uruguay (50.) és a Bahamák (51.). A 187 számba vett ország között a latin-amerikai államok közül Haiti van a legrosszabb helyzetben (0,47; 168.). A többi ország viszont a közepes, illetve a magas fejlettségű csoportba sorolható; közülük relatíve hátrányosabb helyzetben bizonyos közép-amerikai országok vannak: Nicaragua (132.), Honduras (130.), Guatemala (125.). A térség meghatározó államai közül Brazília a 79., Mexikó a 71. (Összehasonlításként: Magyarország a 43. helyezett a listán.)
A gazdasági fejlettség területi különbségei Latin-Amerikában (2013). Alapadatok forrásai: World Bank World Development Indicators
Latin-Amerika területi tagozódása
A latin-amerikai országok egymáshoz viszonyítva (terület, népesség, GDP alapján) nem mutatnak nagy aránytalanságokat. Ez a rangsorrendeken is látszik. A legnagyobb területű országok Brazília, Argentína és Mexikó, a legnépesebbek Brazília, Mexikó és Kolumbia, a legnagyobb GDP-t pedig Latin-Amerikában Brazília, Mexikó és Argentína állítja elő.
Latin-Amerika országainak terület-, népesség- és GDP-arányos térképei (2013). Jól látható a közép-amerikai földhíd, valamint a karibi térség országainak a területhez mérten nagyobb népességi és gazdasági súlya. Alapadatok forrásai: UN Demographic Yearbook 2013, World Bank World Development Indicators
BRAZÍLIA: LATIN-AMERIKA VEZETŐ HATALMA
A latin-amerikai óriás
Brazília földrajzi kiterjedése, lakosságszáma és gazdasági teljesítménye alapján egyaránt Latin-Amerika vezető országa, ám értékei globálisan is jelentős szereplővé teszik. Az ENSZ adatai szerint a világ országainak rangsorában terület és népesség tekintetében egyaránt az ötödik helyen áll. Kiterjedése eléri a 8,5 millió km2-t, amely kétszer nagyobb az Európai Unióénál és háromszorosa Latin-Amerika második legnagyobb országáénak, Argentínáénak. Népességszáma kis mértékben meghaladja a 200 millió főt, ami Németország, az Egyesült Királyság és Olaszország együttes értékével egyenlő. Nominálértéken számított GDP-je közelítőleg 2300 milliárd USD, amely globális összevetésben a hetedik legnagyobb érték, mind Olaszországét, mind Oroszországét felülmúlja. Ez egyben azt jelenti, hogy Brazília lélekszáma és bruttó hazai terméke akkora, mint az utána következő három vezető latin-amerikai országé együttvéve. A gazdaság nagy mérete ugyanakkor egy lakosra vetítve nem párosul kiemelkedő gazdasági színvonallal: az egy főre jutó GDP vásárlóértéke alapján Brazília csak szerény mértékben haladja meg a világátlagot, és mintegy 40%-kal elmarad Chilétől, valamint Argentínától.
Brazíliát keleten közel 7500 km hosszan az Atlanti-óceán szegélyezi, a többi égtáj mentén pedig több mint 16 000 km-en keresztül 10 ország határolja. Ezek: délen Uruguay, délnyugaton Argentína, Paraguay és Bolívia, nyugaton Peru és Kolumbia, északon pedig Venezuela, Guyana, Suriname és Franciaország tengerentúli megyéje, Francia Guyana. Dél-Amerika országai közül Brazília így mindössze kettővel, Ecuadorral és Chilével nem határos. A hosszú határvonal mentén csak néhány igen kis területű szakasz képezi nemzetközi határviták tárgyát. Uruguay és Brazília egyaránt magáénak tekint egy 237 km2-es (szűk fél budapestnyi) területet az Ivernada-folyó mentén, valamint egy apró, 1 km2-es folyami szigetet (portugálul Ilha Brasileira, spanyolul Isla Brasilera) az Uruguay-folyón. Ezeknek a területeknek a bizonytalan hovatartozása ellenére Brazília és Uruguay kapcsolatát gazdasági és politikai tekintetben egyaránt szoros együttműködés jellemzi.
Amazónia földje
Brazília természetföldrajzi szempontból sokszínű ország. Legészakibb pontja a 6. északi, legdélebbi pedig a 34. déli szélességi kör mentén található. Az országterület 90%-a az egyenlítői éghajlati övbe tartozik. Északi peremén a Guyanai-hegyvidék déli szakasza terül el, itt található az ország legmagasabb pontja (Neblina: 3139 m). Ezt délebbre az Amazonas-medence, Földünk legnagyobb kiterjedésű síksága követi, amelyet egyenlítői éghajlat, tehát 25-28 °C körüli évi középhőmérséklet, mérsékelt éves és napi hőingás, valamint bőséges csapadék (évi 2000 mm, sőt egyes területeken 3000 mm felett) jellemez. A világ legnagyobb vízgyűjtő területű folyamóriása, az Amazonas mentén találhatók bolygónk legkiterjedtebb esőerdei (együttes területük 5 és fél millió km2, amelynek döntő többsége Brazília területére esik). A páratlanul gazdag élővilágú területre komoly veszélyt jelent az erősödő erdőirtás és a nyomában meginduló mezőgazdasági termelés.
Brazília keleti és középső részén a Brazil-felföld található, amely legnagyobb magasságát (általában 1000–1500 m, de néhány szakaszon 2500–2800 m) keleten, a tengerparthoz közel éri el, ahonnan nyugat felé fokozatosan alacsonyodik. Területén éles törésvonallal határolt hegységek és fennsíkok váltakoznak. Északkeleti részén, az ország Európához legközelebb eső területein alakultak ki az első nagy népességkoncentrációk. A sűrűn lakott tengerparttól beljebb található felföldi területek Brazília szárazabb vidékei közé tartoznak. Az errefelé lehulló csapadék éves mennyisége többnyire 1000 mm (sőt néhol 500 mm) alatt marad. A Brazil-felföld délkeleti részének előterében viszonylag nagy kiterjedésű és tagolt tengerparti síkság húzódik, amely napjainkban az ország legnépesebb városainak, a gazdaság vezető központjainak ad helyet. Ez a délkeleti rész nyugat felé megy át az ásványkincsekben rendkívül gazdag Minas Gerais tönkfelszínébe, majd – a csapadékmennyiség csökkenése mellett (évi 500–1000 mm egyenetlen időbeli eloszlásban) – a Goiás-fennsíkba és a Mato Grosso szavannavidékébe. Brazília déli térségei már szubtrópusi éghajlattal jellemezhetők, ahol az évi 1000–1200 mm csapadék és a 17–19 °C-os középhőmérséklet jelentős mezőgazdasági termelést tesz lehetővé.
Gyarmatból szövetségi köztársaság
Brazília a 16. században portugál gyarmatként szerveződött meg. Függetlenségét 1822-ben kiáltotta ki, államformája ekkoriban császárság volt. Az évszázad nyolcvanas éveiben bekövetkező jelentős politikai változások eredményeként, amelyek 1888-ban a rabszolgaság eltörlésének is utat nyitottak, Brazília 1889-ban elnöki köztársasággá vált. Az 1930-as években kiépülő autoriter rendszert 1945-ben demokratikus átalakulás követte, 1964-ben azonban egy állampuccsot követően katonai junta rendezkedett be az országban. Az újbóli demokratizálódásra az 1980-as években került sor. A folyamat fontos szimbolikus eseményeként 1988-ban elfogadták a jelenleg is érvényben lévő alkotmányt, amely az ország államformáját szövetségi köztársaságként határozza meg.
A hivatalos közigazgatási beosztás értelmében Brazília 26 db szövetségi államból (estado) és 1 db szövetségi kerületből (distrito federal) épül fel. Utóbbi az ország fővárosát, Brasíliát (Brazíliavárost) foglalja magában, amelyet 1960-ban az ország belső részén hoztak létre új, modern, tervezett városként. Az összesen 27 db szövetségi szintű igazgatási egység 5565 helyhatóságra (município) tagozódik. Nem közigazgatási, hanem statisztikai, tervezési egységnek minősül az országos és a tartományi szint között elhelyezkedő öt darab régió.
| Szövetségi államok (26) | Északi régió: Acre, Amapá, Amazonas, Pará, Rondônia, Roraima, Tocantins Északkeleti régió: Alagoas, Bahia, Ceará, Maranhão, Paraíba, Pernambuco, Piauí, Rio Grande do Norte, Sergipe Középnyugati régió: Goiás, Mato Grosso, Mato Grosso do Sul Délkeleti régió: Espírito Santo, Minas Gerais, Rio de Janeiro, São Paulo Déli régió: Paraná, Rio Grande do Sul, Santa Catarina |
| Szövetségi kerület | (1) Középnyugati régió: Distrito Federal |
Brazília közigazgatási beosztása
A kávétól a modernizálódott gazdaságig
A független Brazília gazdaságának alapját az 1930-as évekig a mezőgazdaság képezte, melyen belül különösen fontos szerepet játszott a döntő részben exportra termelt kávé, illetve a századforduló idejétől alapvető gumiipari nyersanyagként a kaucsuk. Az ipar lassú növekedése először az 1930-as években, majd a II. világháború után az importhelyettesítő iparosítás politikája révén vett lendületet. Utóbbi célja az volt, hogy jelentős állami beruházásokkal sokoldalú, a hazai igényeket kielégíteni képes ipar épüljön ki Brazíliában, amely a külföldi – főként amerikai – iparcikkekre való ráutaltság csökkentését, egyszersmind gyors gazdasági növekedést tesz lehetővé. Ez a gazdaságpolitika komoly eredményeket, az 1960-as évek végétől kiemelkedően gyors növekedést eredményezett. Az 1973-as olajválság után azonban – Földünk gazdag országaitól eltérően – nem került sor a rendkívül energia- és nyersanyagigényes gazdaság mélyreható szerkezeti átalakítására. A katonai junta így a növekedési ráta fenntartása végett jelentős hiteleket vett fel, amelyek révén Brazília a világ egyik legsúlyosabban eladósodott országává vált, miközben a hetvenes évek végének második olajárrobbanása után így sem tudta elkerülni a gazdaság megtorpanását és az infláció felpörgését.
Többszöri sikertelen kiútkeresést követően Brazília pénzügyi stabilitása és gazdasági teljesítménye az 1990-es évek első felében elindított reformoknak köszönhetően indult javulásnak. Az ország GDP-jének átlagos évi növekedési üteme 2000 és 2013 között elérte a 3,3%-ot. Különösen komoly figyelmet keltettek a 2004–2008-as időszak 3,2% és 6,0% közötti értékei, valamint az a tény, hogy a globális válság Brazíliában csak minimális csökkenést (-0,3%) eredményezett, amelyet 2010-ben látványos növekedés (7,5%) követett. Az utóbbi pár esztendőben ugyanakkor a gazdaság újbóli lassulása tapasztalható, amelyből fakadóan Brazília reálértéken számított növekedési rátája aktuálisan mind az európai, mind az észak-amerikai makrorégióétól elmarad. Brazília bruttó hazai termékének szerkezete (primer szektor: 5,4%; szekunder: 27,4%; tercier: 64,2%) egyébként hasonló a világátlaghoz (5,9%, 30,5%, ill. 63,6%). Ez azt jelenti, hogy az ország szolgáltató profilja gyengébb, mint a leggazdagabb gazdasági nagyhatalmaké (beleértve Németországot és Japánt), ugyanakkor erősebb, mint az erősen feldolgozóipari profilú Kínáé.
Brazília bruttó hazai termékének alakulása 1948–2012 között (reálértéken, a 2012-es érték százalékában kifejezve). Alapadatok forrása: IBGE Séries Estatísticas & Séries Históricas
Átalakuló és változatlan társadalmi jegyek
Brazília népessége rendkívül heterogén. Az ország statisztikai hivatalának adatai szerint a lakosság 47,7%-át fehérek, 43,1%-át ún. barnák (fekete és fehér felmenőkkel egyaránt rendelkezők), 7,6%-át feketék, 1,1%-át ázsiaiak, 0,4%-át pedig az őslakos indiánok leszármazottai alkotják. Az egykori európai bevándorlók között a portugálokon kívül igen nagy számban voltak olaszok, spanyolok és németek is, így kulturális kötődése alapján a fehér népesség is meglehetősen heterogén. A lakosság döntő többsége keresztény, ezen belül kétharmada római katolikus.
Brazília mindmáig a természetes szaporodással jellemezhető országok közé tartozik, népességnövekedésének üteme ugyanakkor folyamatosan lassul. Míg a természetes szaporodási ráta az 1980-as évek első felében az ENSZ adatai szerint még 22,6 ezrelék volt, az 1990-es évtized elejére 15,8 ezrelékre, majd a 2005–2010-es időszakra a világátlag alá, 10,0 ezrelékre csökkent. (Utóbbi érték nagyjából azonos Írországéval, és közelítőleg a másfélszerese Albániáénak.) Ennek a demográfiai változásnak a következményeként az össznépességen belül 1990 és 2010 között 35,2%-ról 25,5%-ra csökkent a gyermekkorú (15 év alatti), ugyanakkor 4,5%-ról 7,0%-ra emelkedett az időskorú (64 év feletti) korcsoportok aránya. A gyermek- és az időskorú népesség együttes eltartottsági rátája, vagyis a 15–64 éves korosztályhoz viszonyított aránya pedig 1990 óta 65,7%-ról 48,1%-ra mérséklődött, amely közelítőleg megegyezik Magyarország megfelelő értékével (2014-ben 47%). Brazília népességének nemi megoszlása a vezető nyugat-európai és észak-amerikai gazdaságokéhoz (pl. Németországéhoz, az USA-éhoz és Kanadáéhoz) hasonlatos, 1000 férfira 1020 nő jut.
A gazdasági helyzet javulásával párhuzamosan a népesség egészségi és képzettségi helyzetében is előrelépés történt. A születéskor várható átlagos élettartam az 1990-es, valamint a 2010-es évek eleje között az ENSZ adatai szerint hat és fél esztendővel, 67,3 évről 73,8 évre nőtt (a változás mértéke mindkét nem esetében nagyjából azonos). Ez olyan mértékű javulást jelent mindössze két évtized leforgása alatt, amilyenhez a rohamos gazdasági növekedést felmutató Kínában is harminc esztendőre volt szükség, a jelenlegi értékek pedig mindössze 0,7 év lemaradást jelentenek Magyarországhoz képest. A csecsemőhalandóság esetében is jelentős előrelépés mutatkozik, hiszen a mutató értéke az 1990-es évek első fele és a 2000-es évek második fele között 43 ezrelékről 23 ezrelékre mérséklődött. Igaz azonban, hogy ez még mindig komoly lemaradást tükröz nemcsak az Európai Unió tagállamaihoz, de a latin-amerikai térség prosperálóbb országaihoz képest is (Chile: 7 ezrelék; Argentína: 13 ezrelék; Mexikó: 17 ezrelék). Az írástudatlanok aránya a 15 év feletti népesség körében 4,2%, ami gyakorlatilag megegyezik Kínáéval, egyben jóval kisebb a világátlagnál (15,9%), ugyanakkor latin-amerikai összevetésben átlagosnak, Európához és Észak-Amerikához képest pedig továbbra is magasnak mondható.
Ércgazdagság, energiaéhség
Az elmúlt évtizedek gazdasági növekedése jelentősen fokozta Brazília energiaszükségletét. Miközben az ország egy lakosra jutó energiafogyasztása 1980-ban alig haladta meg a világátlag felét (52,2%), és 1990-ben sem érte el annak háromötödét (58,7%), 2011-re már a négyötödére emelkedett (80,3%). Ez közelítőleg megfelel Chile és Argentína mutatóinak, és továbbra is markánsan elmarad nemcsak az Egyesült Államokétól (312,8%), de akár Magyarországétól is (102,7%). Brazília jelentős lakosságszámából fakadóan azonban ez is azt jelenti, hogy az ország immár a világ 8. legnagyobb energiafogyasztója, amelynek összfogyasztása egyedül az utolsó tíz év során egyharmadával nőtt. Az ország energiatermelése is látványosan növekszik: Brazília jelenleg a világ 10. legfontosabb energiatermelője, ami elsősorban a kőolaj és a bioüzemanyagok (nagyrészt a cukornádból előállított bioetanol) fokozódó felhasználására vezethető vissza. (A kőolaj a teljes energiatermelés 41%-át, a bioetanol 19%-át fedezi.) A termelés azonban így is csak a fogyasztás 80%-át képes biztosítani. Különösen erős importra utaltság figyelhető meg a földgáz esetében, amelynek hazai termelése a fogyasztás alig több mint felét (55%) éri csak el. A maradék mennyiséget Bolíviából és Argentínából csővezetéken, valamint cseppfolyós földgáz formájában főként Nigériából, Katarból, Spanyolországból és Trinidad és Tobagóból hozzák be. A kőolaj esetében az importfüggőség jóval gyengébb, a hazai termelés a szükségletek több mint 90%-át fedezi.
Az elektromos energia vonatkozásában az ország stratégiai kitettsége sokkal szerényebb, a termelés közel háromnegyede ugyanis a vízenergiára épül. Brazília a világon a 4. legnagyobb beépített kapacitással rendelkezik (Kína, Kanada és az Egyesült Államok után), tényleges termelés tekintetében pedig Kína után a második. A brazil-paraguayi határon található Földünk második legnagyobb teljesítményű (átadása idején világelső) vízerőműve, az Itaipu-gát. A vízenergia fokozottabb hasznosítását ugyanakkor számos tényező akadályozza. A legjobb adottságokkal rendelkező folyószakaszok a sűrűn lakott területektől messze találhatók, ami a megtermelt elektromos energia esetében jelentős szállítási veszteséget eredményez. Az erőművek jelentős része erősen ingadozó vízjárású folyamokon épült, ami a száraz évszakokban a teljesítmény kényszerű csökkentése révén aláássa az ellátás biztonságát. A gátak felépítése és a mögöttük létrejövő hatalmas víztározók kialakítása ráadásul az ország déli részén hatalmas, mezőgazdasági termelésre alkalmas területek elöntésével jár és gyakorta a helyi gazdálkodók jelentős kárpótlás nélküli, kényszerű elköltözéséhez vezet, míg az Amazonas vízgyűjtőjén rendkívüli ökológiai pusztítást eredményez. Ebből fakadóan a brazil kormányzatok, miközben továbbra is növelik az erőművi kapacitásokat, távlatilag a vízenergia helyett más energiaforrások erőteljesebb hasznosítását tervezik. Ennek megalapozását főként az ország keleti előterében, az Atlanti-óceánban feltárt tekintélyes mélytengeri olaj- és gázmezők kitermelésének felfuttatásától várják. (Az igazolt készletek alapján Brazília rendelkezik a második legnagyobb földgázvagyonnal egész Dél-Amerikában.) A bioüzemanyagra (3,6%), szélenergiára (1,4%), valamint atomenergiára (2%) alapozott erőművek aránya ugyanakkor igen szerény, és kapacitásuk bővülése is messze elmarad a fosszilis erőművekétől.
Brazília rendkívül gazdag nem-energetikai ásványkincsekben. Vasérc- és bauxittermelés tekintetében a 3. helyen áll a nemzetközi rangsorban (Kína és Ausztrália után), a teljes globális kitermelés 13,5%, valamint 13,2%-ával. Mangánérc-termelésben a 4. (10,0%), valamint arany-, magnézium-, bentonit-, szilícium- és kősóbányászata alapján is Földünk első tíz országa között található (a világtermelés 2–3%-ával).
Brazília növekvő erőforrásigényének nemcsak kereskedelmi és ellátásbiztonsági, hanem globális jelentőségű környezeti vonatkozásai is vannak. Habár a legfontosabb üvegházgáz, a szén-dioxid egy főre jutó kibocsátása terén Brazília (2,0 t/év) jócskán elmarad a legfejlettebb gazdasági hatalmaktól (USA: 16,6 t/év; Japán: 10,7 t/év; Németország: 10,2 t/év), sőt a felemelkedő Kínától is (7,4 t/év), teljes kibocsátása már eléri Nagy-Britanniáét. Az Amazonas-medence vízenergia-potenciáljának fokozódó kihasználása, a belső országrész ásványkincs-vagyonának erősödő kiaknázása, különösen pedig a külterjes mezőgazdasági termelés jelentős felfuttatásának szándéka az 1970-es évek óta mintegy nyolc magyarországnyi (több mint 700 000 km2) erdőterület letarolásához vezetett. Habár az irtás lendülete a 2000-es évek első fele óta évi 18-27 000 km2-ről 5-7000 km2-re csökkent, éves szinten még mindig Brazíliában irtják ki a világon a legtöbb erdőt. Ez nemcsak rendkívüli ökológiai pusztítást eredményezett már az eddigiekben is, hanem alapvető hatást gyakorol az Amazonas-medence éghajlatára és vízkörforgására: az erdőirtás miatt egyebek mellett kevesebb légköri szén-dioxid kötődik meg, ami nemcsak a lokális, de a globális léptékű felmelegedést is jelentősen gyorsíthatja, és a brazil gazdasági növekedési modell fokozatos átalakítását nemzetközi jelentőségű kérdéssé teszi.
A világkereskedelem sodrásában
A gazdasági reformokkal és az ezredforduló után felgyorsuló gazdasági növekedéssel párhuzamosan Brazília nemzetközi kereskedelmi súlya is fokozódni kezdett. Míg 2000-ben az ország részesedése a teljes globális exportból és importból egyaránt 0,9% volt, 2014-re ez az export terén 1,2%-ra, az import vonatkozásában 1,3%-ra emelkedett. A külkereskedelmi forgalom egyenlege ráadásul pozitív (igaz, csak szerény mértékben: a kivitel értéke 7,2%-kal haladja meg a behozatalét). Brazília azonban így sem tartozik a világ vezető kereskedelmi hatalmai közé: export alapján a 25., import tekintetében 21. helyen áll az országok rangsorában. Az export volumene a brazil gazdaság méretéhez képest is mérsékelt: a kivitel az ország GDP-jének mindössze 12,6%-ára rúg, szemben pl. Kína 26,4%-os, Németország 45,6%-os, valamint hazánk 88,8%-os értékével. Ez abban az értelemben geostratégiai előny, hogy Brazília gazdasága kevésbé érzékeny a nemzetközi kereskedelmi lehetőségekre, növekedésének fő hajtóerejét a hazai piac alkotja. Másfelől azonban az export mérsékelt súlya jelentős részben abból fakad, hogy Brazília inkább az alacsony hozzáadott értékű mezőgazdasági és bányászati cikkek piacán képes versenyre kelni más országokkal. Ezt jelzi, hogy kivitelének 37%-át növényi és állati termékek, élelmiszerek, valamint faanyag és faipari termékek, további 25%-át pedig ásványkincsek (ezen belül 14%-át ércek) alkotják. Mindeközben, bár Brazília Mexikóval versenyezve a világ 7-8. legnagyobb autógyártója, egyik nagyvállalata, az Embraer pedig az utasszállító repülőgépek 3-4. legfőbb előállítója a világon, a gépek, a járművek és az elektronikai berendezések az ország kivitelének mindössze 16%-át adják. Brazília importjának ugyanakkor jelentős részét képezik a magasabb hozzáadott értékű termékek, így a gépek és elektronikai berendezések (27%), a közlekedési eszközök (12%), valamint a vegyipari cikkek (16%).
Brazília külkereskedelmének országok szerinti megoszlása látványos geoökonómiai változást tükröz. Az Európai Unió után (amely a brazil export 19,7%-át vásárolja föl, importjának pedig 21,2%-át adja) immár nem az Egyesült Államok, a latin-amerikai térség hagyományosan legfontosabb kereskedelmi partnere következik (10,3%, ill. 15,1% értékekkel), hanem Kína lépett elő (19,0%, ill. 15,6% értékkel). Őket követi Dél-Amerika második legfontosabb gazdasága, a Brazíliával szomszédos Argentína (8,1%, ill. 6,9%). (A többi ország részesedése egyenként 4% alatti.)
Brazília fő export- (külső gyűrű) és importpartnerei (belső gyűrű) (2014). Alapadatok forrása: WTO Statistics Database
Az elmúlt évtizedben Brazília a külföldi működőtőke-kihelyezések terén is aktívabbá vált, a kihelyezett állomány nagysága (FDI outward stock) 2003 és 2013 között 54,9 milliárd USD-ról 293,3 milliárd USD-ra növekedett. Ez a globális részesedés alapján 0,5%-ról 1,1%-ra történő emelkedést jelent. Brazília ezzel jelentősen megelőzi fő latin-amerikai versenytársait (Mexikó: 143,4 milliárd USD; Chile: 101,9 milliárd USD), azonban így is csak a 20. helyen áll a nemzetközi rangsorban, két kisebb nyugat-európai gazdaság, Svédország és Dánia között.
Brazília állandó résztvevője a BRIC (2010 óta BRICS) országok (Brazília, Oroszország, India és Kína, illetve a Dél-afrikai Köztársaság) 2009 óta évente megrendezésre kerülő csúcstalálkozóinak, valamint alapító tagja a BRICS által 2014-ben létrehozott Új Fejlesztési Banknak (New Development Bank), amely a Világbankkal és a Nemzetközi Valutalappal szemben kíván alternatívát kínálni a tagállamok és a fejlődő világ országai számára gazdaságfejlesztési (például infrastrukturális) projektek finanszírozásában. Brazília ugyanakkor, ahogy külgazdasági adatai is mutatják, Kínával ellentétben nem tartozik a globális kereskedelemvezető szereplői közé. Sokkal inkább regionális hatalomnak tekinthető azáltal, hogy meghatározó szerepet játszik a 2008-ban létrehozott UNASUR-ban (Dél-amerikai Nemzetek Uniója), amely a MERCOSUR-t (Dél-amerikai Közös Piac) és az Andok Közösséget magában foglalva az Európai Unióhoz hasonlatos dél-amerikai államszövetség létrehozását tűzte ki céljául.
Koncentrációk, nagy társadalmi és területi egyenlőtlenségek
Brazília számos más latin-amerikai országhoz hasonlóan rendkívül erős társadalmi különbségekkel jellemezhető. Ezt érzékletesen tükrözi a jövedelmi egyenlőtlenségeket kifejező Gini-együttható százalékos értéke. Brazília mutatója 50,8, amely nemcsak az európai országokénál (pl. Magyarország: 24,7), de a világátlagnál (39,0) is jóval magasabb, bár hasonló Chile (52,1) és Mexikó (51,7) adatához. Ennek következménye, hogy míg Brazília lakosságának közel 7%-a 2011-ben is napi 2 USD-nál kevesebb bevételből volt kénytelen megélni (a megfelelő érték vásárlóerő-paritáson számolva, az árszínvonal eltéréseit figyelembe véve az Európai Unió periférikus országaiban is 3% alatti), a dollármilliárdosok száma alapján Brazília a 7. a világ országainak rangsorában.
A dél-amerikai ország regionálisan is markáns egyenlőtlenségeket mutat, amelyek a fejlett délkelet–elmaradott északkelet tengely mentén vázolhatók föl. Miközben a Brazíliavárost magában foglaló Distrito Federal (szövetségi kerület) egy főre jutó GDP-je 2012-ben meghaladta a 33 000 USD-t (ez nagyobb Spanyolország értékénél, és közel áll Olaszországéhoz), valamint a délkeleti partvidék több tartománya rendelkezett Magyarországéhoz hasonló, vagy azt valamelyest felülmúló értékkel, a legszegényebb tartományok (Piauí, Maranhão) 4500 USD alatti adata Bosznia-Hercegovináétól is elmaradt. Jellemző továbbá, hogy a legtehetősebb délkeleti és a legtöbb társadalmi problémával küzdő északkeleti, északi államok között a születéskor várható átlagos élettartam különbsége 8 év, míg a csecsemőhalandóság terén közel hétszeres eltérések mutatkoznak (3–20 ezrelék). A területi különbségek alacsonyabb szinten is megmutatkoznak. A legutóbbi, 2010-es népszámlálás eredményei szerint Brazília népességének döntő többsége, 84%-a városokban lakik, ami még a Hollandiához (83%) vagy Nagy-Britanniához (80%) hasonló, rendkívül urbanizált nyugat-európai országokéhoz képest is magas érték. Ugyanakkor több mint 11 millió fő, az ország lakosságának 6%-a élt a favelának nevezett, rosszul felszerelt, sok esetben igen magas bűnözési mutatókkal sújtott városi nyomornegyedekben. Az elmúlt évtizedek oktatáspolitikai erőfeszítései annyiban itt is megmutatkoznak, hogy az írástudatlanság mértéke mindegyik államban 10% alatti, illetve a favelák egészére számítva sem éri el a 9%-ot.
Brazília szövetségi államainak egy főre jutó GDP-je (USD, 2012). A szaggatott függőleges vonalak viszonyításképpen Olaszország, Magyarország, valamint Bulgária értékét mutatják. Alapadatok forrásai: IBGE Regional Accounts of Brazil 2012, UN Statistics Division National Accounts Main Aggregates Database
Brazília nemcsak jelentős egyenlőtlenségekkel jellemezhető, de mind népessége, mind gazdasága térben erősen koncentrált. A délkeleti São Paulo állam, amelynek területe (248 000 km2) alig nagyobb Romániáénál, egymaga adja Brazília összlakosságának több mint negyedét (21,5%), 44 millió főt, valamint gazdasági termelésének egyharmadát (32,1%). A három vezető állam együtt pedig a népesség kétötödét (39,8%) tömöríti, illetve a GDP több mint felét (52,8%) állítja elő. Különösen figyelemre méltó néhány nagyváros rendkívüli súlya: a listavezető São Paulo (amely a hasonnevű államban található) lélekszáma az elővárosok lakóival együtt közel 21 millió főre tehető, itt jön létre az ország teljes bruttó hazai termékének közel tizede (9,5%), és itt valósult meg a külföldi működőtőke-beruházások bő egynegyede (26%).
AZ ANDOK ORSZÁGAI
A dél-amerikai kontinens nyugati határán észak-déli irányban hosszan elhúzódó Andok-hegység öt ország életében játszik meghatározó szerepet: Kolumbia (CO), Ecuador (EC), Peru (PE), Bolívia (BO) és Chile (RCH); ezeket összefoglalóan az Andok országainak hívjuk.
Az Andok-hegység a dél-amerikai kontinens nyugati peremén húzódik végig mintegy 9000 kilométer hosszan és változó (200-800 kilométer) szélességben. Kialakulása egy óceáni és egy szárazföldi kőzetlemez ütközésének köszönhető, és az előbbi alábukásából származó felgyűrődés miatt pusztító földrengések és különböző intenzitású vulkanikus tevékenység a jellemző a térségre. Az üledékes és vulkáni kőzetekből felépülő, helyenként két-három részre váló hegylánc 6000 méter feletti csúcsokban, köztük – a külföldi turisták számára vonzó látványosságként funkcionáló – aktív és kialudt vulkánokban (Chimborazo, Cotopaxi stb.), valamint medencékben, felföldekben (köztük a legnagyobb az Altiplano) gazdag. A hegyvidék fontos ásványkincsei a különböző ércek, amelyekből világgazdasági szerepkörre a réz- (főként RCH, PE), cink- (PE, BO), ólom- (PE, BO), ónércnek (PE, BO), valamint az aranynak és az ezüstnek a bányászata (PE, RCH) tett szert. A földtani adottságok miatt energiahordozókban jóval szerényebb a terület ellátottsága, a keleti részeken a szén (CO) és a szénhidrogének (CO, EC [kőolaj], BO [földgáz]) kitermelése számottevő, azonban ez jelentős környezetátalakítással jár és a helyi lakosság körében feszültséget szít a kitermelő cégek területfoglalása. Az Andok meredek láncai és a kellő mennyiségű csapadék lehetőséget nyújt ugyanakkor több helyen az elektromos energia más formájú termelésére: a vízenergia hasznosításából Kolumbiában és Peruban a teljes elektromosenergia-termelés több mint 60%-a, Ecuadorban 55%-a, Chilében, Bolíviában a 40%-a származik; emiatt tudnak érdemben exportálni szénhidrogént az egyes országok.
A térségen belül változatos az éghajlat, amelyet a – Kolumbiát és Ecuadort átszelő – Egyenlítőtől való távolság, a dél felől érkező, oxigénben gazdag, hideg Humboldt tengeri áramlat és a domborzat alakít. A keleti lankásabb részeken az első szerepe a meghatározó (északon trópusi, szubtrópusi, délebbre mérsékelt övi jellemzők), a parti síkságokon az első kettőé (óceáni, mediterrán éghajlatú és sivatagi zónák is fellelhetők), míg a hegységben a hegyvidéki éghajlatot a tengerszint feletti magassági övek szerinti területi tagolódás határozza meg. Mindezt a flóra, fauna és a mezőgazdasági tevékenység különbözőségei híven tükrözik.
A térség össznépessége meghaladja a 120 M főt. Az országok népességsorrendje: Kolumbia 47 M, Peru 30 M, Chile 18 M, Ecuador 16 M, Bolívia 11 M fő. A népesség letelepedését, gazdasági tevékenységét korlátozták és napjainkban is meghatározzák az előbb leírt domborzati és éghajlati viszonyok. A terület őslakosai az indiánok, akik egyrészt a hegyláncok között, a felföldeken, másrészt egyes parti területeken élnek, illetve csekély számban a keleti rész esőerdőiben is megtalálhatók. Számos törzset alkottak és alkotnak ma is. Arányuk a mai lakosságon belül Peru és Bolívia esetében számottevő (becslések alapján 50% feletti), ahol hivatalos nyelv is az inkák használta kecsua és az ajmara. A középkorban megjelent spanyol hódítók egyrészt a parti területeken alapítottak településeket, másrészt több indián települést igáztak le és építettek át. Emiatt a térségre jellemző, hogy fővárosok, nagyvárosok – a domborzati hátrányok ellenére – nemcsak a parti síkságon (mint Baranquilla, Cartagena [CO]; Guayaquil [EC]; Lima (főváros), Callao [PE]; Santiago [főváros, RCH]), hanem a belső felföldeken, völgyekben is fellelhetők (mint Bogotá (főváros), Cali, Medellín [CO]; Quito [főváros, EC]; Arequipa [PE]; Santa Cruz, La Paz [BO]).
A városlakók aránya napjainkra megnőtt a nagyfokú urbanizáció (városokba áramlás) miatt, és mind az öt országban már 2/3 felett van; sokan azonban a nagyvárosok külső szegénynegyedeiben, szűkös körülmények között élnek. A spanyol uralom emlékét őrzi a társadalom is: a lakosság jelentős része kevert (mesztic), sőt Kolumbiában és Chilében számottevő az aránya a fehér lakosságnak is, valamint minden országban hivatalos nyelv a spanyol, a domináns vallás pedig a római katolikus. A demográfiai viszonyokra jellemző a magas természetes szaporodásból fakadóan a népesség szüntelen gyarapodása, a fiatal korcsoport nagy aránya, valamint a születéskor várható élettartam viszonylag magas értéke. A társadalmi különbségek azonban élesek, és jelentős társadalmi feszültségek származnak a lakosságon belüli komoly képzettségi, jövedelmi, vagyoni különbözőségekből. A szegénység előli menekülés, az elvándorlás azonban csak országon belüli (főként a nagyvárosok felé mutató) jelenség, nem igazán irányul külföldre. Egyedül Kolumbia esetében hagyták el sokan az országot korábban a bizonytalan belpolitikai helyzet miatt.
Az Andok térsége népességének megoszlása országonként (2013). Alapadatok forrása: United Nations: Demographic Yearbook 2013
A térség mezőgazdasági termelése sokszínű, és egyfajta kettősség jellemzi: az alacsonyabb térszíneken a hazai és külföldi tulajdonú kisebb-nagyobb ültetvények ontják a főként exportra kerülő szubtrópusi, trópusi, illetve Chile esetében a mérsékelt övi terményeket (gyümölcsök, élvezeti cikkek), miközben a magasabban fekvő térségekben, kezdetlegesebb viszonyok között a lakosság ellátását szolgálja az ágazat gabonaféléivel, zöldségeivel. Az Andok térsége a világ mezőgazdasági termelésében két termékkel tudott csak előkelő helyet kivívni magának. Ilyen a kávé (Kolumbia és Peru a világtermelés több mint 10%-át adják) és a banán (Ecuador és Kolumbia, hasonlóan kb. 10%-kal), amelynek jelentős része exportra kerül. Fontos még a kokacserje termesztése is, amely azonban döntően illegális, mivel a kokain kábítószer alapanyagát adja. Kiemelhető még a pálmaolaj, a cukornád és a vágott virág (CO, EC), a kakaó (CO, EC, PE), a szőlő és a bor (RCH). Az állattenyésztés ezzel szemben szerény, inkább a hazai igényeket szolgálja ki. A térségben jelentős területeket borít erdő, de míg az egyenlítői részeken a trópusi esőerdők szolgáltatnak értékes bútorfákat (pl. mahagóni, ében) és nyersanyagokat (pl. kaucsuk, balsa), addig Chilénél már a mérsékelt övi fakitermelés, -feldolgozás jelenik meg.
Az öt ország területe elég különböző nagyságú, és az elmúlt évszázadok során többször változtak az országhatárok a kontinensen. Az indián törzsek nagyobb részét egy egységes birodalomba elsőként az inkák foglalták a 15. században, majd a 16. században a spanyol hódítók gyarmati közigazgatási rendszerükbe foglalták a leigázott térséget. A 19. század elején az egyes tartományok sorra kivívták függetlenségüket, és létrejöttek az első önálló államalakulatok, viszont a mai Ecuador, Venezuela és Kolumbia egy ideig egy országot alkotott, és csak szétválásuk után jött létre az öt független Andokbeli állam. A 19. és 20. században az egyes országok között gyakorta alakultak ki politikai ellentétek, több háború is kirobbant, amelyek hátterében többször az értékes nyersanyagok lelőhelyeinek birtoklási célja, illetve idegen országok tőkés vállalatainak érdeke állt. Különösen komoly területi és ezzel járó nyersanyagforrás-veszteségeket szenvedett el Bolívia, amely az értékes salétrom-lelőhelyekért vívott háborúban még tengerparti kijáratát is elvesztette, így külgazdasági kapcsolatainak egy része ma már Chile és Peru szabadkereskedelmi kikötőin át zajlik. Komoly területi veszteségek érték Ecuadort is, főként Peru javára, míg Kolumbia Panama tartományának elvesztését szenvedte el, bár földrajzi helyzete, vagyis hogy északon a Karib-tengeren át az Atlanti-óceánnal, nyugaton a Csendes-óceánnal érintkezik, valamint a közép-amerikai földhíd is itt csatlakozik be a déli kontinensre, fontos geopolitikai szerepet adhat számára. Chile ellenben területi nyereségeket könyvelhetett el az egyes háborúk után, aminek ára a szomszéd országokkal kialakult feszült viszony lett. Ráadásul Argentínával való határvitái máig élnek: egyrészt a hegyláncon húzódó határvonal kérdése (a vízválasztóvonal vagy a legmagasabb csúcsok közti szakaszok e a mérvadók), másrészt a Tűzföldtől délre fekvő kis szigetek sorsa miatt, mely utóbbi a kontinens déli átjárója (Horn-fok) feletti hatalmi ellenőrzés szempontjából lényeges. Összességében elmondható, hogy az Andok térségében a történelmi területváltozások máig beárnyékolják egyes országok kapcsolatait.
Tengeri hatalmi villongások viszont nem jellemzők, mivel a partoknál mélytengeri árok húzódik, így szigetvilág mindössze a délnyugati chilei részen kíséri a kontinenst. Ugyanakkor Ecuadorhoz tartoznak a távolabb fekvő, páratlan értékű élővilággal rendelkező, a Világörökség részét képező Galápagos-szigetek, Chiléhez pedig a Robinson Crusoe révén híressé vált Juan Fernandez-szigetek és a kultikus szobrai miatt idegenforgalmi látványosággá vált Húsvét-sziget. Az óceán szomszédsága sem okoz vitát, bár mint természeti erőforrásnak a kihasználása többoldalú. Egyrészt a tengeri halászat tölt be jelentős szerepet, Peru és Chile a világelsők között van a halfogásban és az egyre modernebb technikával előállított halászati termékek kereskedelmében (bár egyre nagyobb teret hódítanak az akvakultúrák is, pl. rák [EC], lazac [RCH]). Másrészt a térség a tengerhajózás révén kapcsolódik be a világgazdaságba. (Ez az extrém alakú Chile esetében a belső forgalom nagy hányadát lebonyolító part menti hajózással is kiegészül.) Az óceán szomszédsága viszont veszélyt is hordoz, mivel az elmúlt időszakban egyes parti területeken komoly anyagi károkat okoztak az El Niño jelenség miatti szélsőséges időjárási viszonyok.
A térség az országok belpolitikai instabilitásáról is ismeretes, kiváltképp Kolumbia esetében, ahol a gerillamozgalmak és a kábítószer előállítása, kereskedelme okoz problémát. Előbbi forrása a több évtizeden át tartó politikai diszkrimináció, amely során a legális hatalmi versenyből kizárták a baloldali mozgalmakat, és amelyek így illegális, fegyveres küzdelmet kezdtek a mindenkori hatalom ellen. A hosszú ideje tartó, polgárháborús viszonyokkal tarkított viszály ma is tart, bár az elmúlt időszakban az élet sokkal békésebb formát öltött a két hatalmi fél egyre eredményesebb megegyezései révén. Ennél nagyobb hatással van a nemzetközi viszonyokra a „kábítószeripar”. Több országban (Kolumbia, de Peru, Bolívia esetében is) folyik illegálisan alapanyagok termesztése és kábítószerek előállítása, valamint ezek külkereskedelme; főként a kokacserje (kokain) terjedt el, de a mák (ópium), az indiai kender (marihuána) is egyre nagyobb teret hódított. A kormányok különböző eszközökkel küzdenek ez ellen, jelentős segítséget kapva a fő „export célország”, az USA részéről. Egyrészt a termelőket próbálják legális mezőgazdasági termékek termesztésére rávenni, másrészt az illegális ültetvényeket írtják (például permetezéssel), harmadrészt próbálják felszámolni a kis kábítószerüzemeket, negyedrészt a kábítószerek kereskedelmét igyekeznek megfékezni szigorú ellenőrzésekkel. Az elmúlt években a leginkább érintett Kolumbiában sikerült valamelyest visszaszorítani a kábítószeripart.
Ha az Andok térségét tágabb külpolitikai, külgazdasági szempontból nézzük, akkor felfedezhetők a lassan haladó gazdasági integrációs törekvések, valamint ezek megtestesüléseként a különböző makroregionális gazdasági érdekszövetségek. Az országokat az ENSZ, a laza kötelékű, politikai, gazdasági együttműködést célul kitűző Amerikai Államok Szervezete, valamint a újlatin nyelvű országok kulturális, identitásőrző szervezete, a Latin Unió fogja egybe más országokkal. Az öt országot emellett a főként a térségre „szabott”, 1969-ben alapított Andok Közösség (ahol azonban később Chile visszalépett a teljes jogú tagságtól), valamint egy másik dél-amerikai szervezet, a MERCOSUR köti össze (ebben az Andok országai társult, de nem teljes jogú tagok), amely szervezeteket a 2008-ban alapított UNASUR (Dél-amerikai Nemzetek Uniója) egyesíti, legfőbb célként a közös piac létrehozását kitűzve a térségben.
A gazdasági értéktermelés alakulása elég hullámzó volt az elmúlt évtizedekben, ám a 2000-es években, leszámítva a gazdasági válság sújtotta éveket, a GDP növekedése biztató volt. A gazdasági teljesítményt azonban beárnyékolja a sokféle illegális gazdasági tevékenység és helyenként a gyermekmunka. A gazdasági értéktermelés tekintetében a primer szektor aránya csökkenőben van, de még számottevő. A mezőgazdaságból kiváló munkaerőt jobb esetben a lassan erősödő ipar, valamint a helyenként terebélyesedő városi szolgáltató szektor szívja fel, ám különböző intenzitással, területi különbségekkel, így viszont a munkanélküliség elég hullámzó, 3-8% között mozog az egyes országokban (bár ennek pontosabb számbavételére inkább a városi terekben nyílik lehetőség). A szolgáltató szektor a nagyvárosokon kívül elég szerény szerepet játszik és a lakosság mindennapjaihoz kapcsolódik, míg a néhány világváros ezeken túl már a bankok, biztosítók, felsőoktatási intézmények, kutatóintézetek stb. terepe is. Az Andok térségében az ipar színvonala közepes, és nagyobb részt a helyi nyersanyagok elsődleges feldolgozására épül, területenként kisebb-nagyobb ágazati eltéréssel (élelmiszeripar, halfeldolgozás, textilipar, kohászat, vegyipar stb.). A modernebb feldolgozó ipar (autóipar, műszaki berendezések stb.) csak az elmúlt évek, évtizedek eredménye, és kialakításában a külföldi beruházások vállaltak jelentős szerepet.
Az állami tulajdon visszaszorulása mellett a külföldi tőke korábban főként a bányászatban jelent meg, majd idővel egyre több mezőgazdasági és ipari beruházást is eszközöltek. Ugyanakkor a hullámzó belpolitikai helyzet, az államosítás veszélye miatt nem volt túl kedvelt célpont a befektetők körében a makrorégió, kivéve Chilét. A külföldi közvetlen tőkebefektetések állománya a térségben az elmúlt években mégis fokozatosan emelkedett; Chile vezet ezen a téren is (216 Mrd USD, 2013, UNCTAD), de feljövőben van a lassan stabilizálódó Kolumbia (127,9) és Peru is (73,6), míg Ecuador (13,8) és Bolívia (8,8; 2012) szerényebb pozíciójú. Sőt Chile már számbavehető a külföldi tőkebefektetései kapcsán is (102 Mrd USD), a többi országnál ez viszont összesen nem éri el az 50 milliárd dollárt (CO: 39, PE: 4,1, EC: 0,687, BO: 0,008 [2012]). (Összehasonlításképpen Magyarország értékei ezen a téren: 111 és 39,6 Mrd USD.)
Az Andok országainak fejlettségi különbségei az egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson mért GDP értéke alapján (2013). Alapadatok forrása: The World Bank: data.worldbank.org
A gazdasági, társadalmi fejlettség tekintetében a térség a világ középmezőnyében helyezkedik el, ám az országokat a különböző földrajzi adottságok és történelmi fejlődési pályák valamelyest differenciálták, aminek eredményeként egy ideje Chile a térség vezető országa, míg Bolívia a sereghajtó. Az egy főre jutó GDP értékek (PPP, 2013, Világbank) szerint Chile magas jövedelmű (kb. 21,9 ezer USD), Bolívia alsó-közepes szintű (kb. 6,1), míg a másik három ország felső-közepes szintű értékkel rendelkezik (CO: 12,4; EC: 10,9; PE: 11,8). (Összehasonlításképpen hazánk értéke 23,3 ezer.) A HDI alapján az öt ország pozíciói viszonylag jók: Chile ebben is kiemelkedik (41. a világranglistán 187 országból, 2013, ENSZ), míg Peru (82.), Ecuador, Kolumbia (98-98.), Bolívia (113.) közepes értékekkel rendelkezik, amelyben tükröződik ezen makrorégiónak az egészségügyi és oktatási téren megindult fokozatos felzárkózása. (Magyarország a 43. a listán.)
A térség világkereskedelmi szerepköre még szerény (1,1-1,2%-a a világexportban és -importban való részesedés a WTO adatai szerint) és eléggé egyoldalú: főként egyes mezőgazdasági és halászati termékeivel, bányászati nyersanyagaival, valamint jóval kisebb mértékben textilipari, vegyipari cikkeivel van jelen a világpiacon, míg importjában a különböző ipari késztermékek, fogyasztási cikkek a dominánsak, de esetenként az élelmiszer aránya is jelentős. A térségből az export-import adatok tekintetében Chile emelkedik ki nyitott gazdaságának köszönhetően (főként a lakosságra vetített adatai alapján). Az Andok térségének az USA a legfőbb kereskedelmi partnere, az export-import közel negyede-harmada kötődik hozzá. Az európai országokkal való kereskedelmi kapcsolat szerény, többek között a nagy földrajzi távolság miatt.
Az Andok térségét, bár gazdag egzotikus tájakban, az egykori indián kultúrák misztikus és a spanyol hódítók építészeti emlékeiben, mégis kevés turista keresi fel (2013-ban valamivel több mint 11 M érkezést regisztráltak, összehasonlításképpen, ez Magyarországon 43,7 M volt az UNWTO adatai szerint), főként a „nyugati” világtól való jelentős földrajzi távolság, a ciklikusan fellépő belpolitikai bizonytalanságok, közbiztonsági kérdések és a szerényebb háttér-infrastruktúra miatt. Chile (3,5 M) és Peru (3 M) a leglátogatottabb az öt ország közül, előbbi a lakosságra vetített létszámot tekintve pedig kiemelkedik a térségből.