Afrika: Fiatalos népesség, régi problémák

Szerzők: Gyuris Ferenc, Szabó Pál

Nagy terület, közepes népességszám, szerény gazdaság

Afrika Földünk második legnagyobb területű és második legnépesebb kontinense. Kiterjedése 30,2 millió km², amely bolygónk felszínének nagyjából hat százaléka, a szárazföldek összterületének pedig bő egyötöde. Lakosságszáma az ENSZ adatai szerint kis mértékben meghaladja az 1,1 millliárd főt, és a globális érték egyhatodát közelíti. Afrika nemzetközi gazdasági súlya ugyanakkor viszonylag mérsékelt. 2600 milliárd USD-ra tehető GDP-jével (nominálértéken számítva) a lakott kontinensek rangsorában az utolsó előtti helyen áll Ausztrália és Óceánia előtt, a globális gazdasági termelésnek mindössze 3,5%-át adja. Ez az érték alig több mint tizede Európáénak, és a hat legnagyobb nemzetgazdaság (USA, Kína, Japán, Németország, Egyesült Királyság, Franciaország) mindegyikétől elmarad.

Afrikát északon a Földközi-tenger, északkeleten a Szuezi-csatorna és a Vörös-tenger, keleten az Indiai-óceán, nyugaton pedig az Atlanti-óceán határolja. Partvonalainak teljes hossza nagyjából 26 ezer km. Ez az érték a kontinens területéhez mérten nem számít nagynak, ha figyelembe vesszük, hogy az Afrika egyharmadánál alig nagyobb Európa ennél hosszabb tengerparttal rendelkezik. Afrika partvonalai ugyanis minden más földrészéinél tagolatlanabbak, kikötésre kevésbé alkalmasak. A kontinens területének viszonylag kis részét, alig 2%-át adják szigetek, annak ellenére, hogy Afrikához tartozik Madagaszkár, Földünk 4. legnagyobb szigete, amelynek területe több mint hatszorosa Magyarországénak. Afrika kiterjedése észak-déli irányban nagyjából 8000 km, nyugat-kelet viszonylatban pedig közel 7400 km. A kontinens legészakibb pontja (Blanc- vagy Abiad-fok) Tunéziában, az északi szélesség 37. fokától északra, a legdélebbi (a Tű- vagy Agulhasfok) a Dél-afrikai Köztársaságban, a 35. déli szélesség közelében helyezkedik el. Afrika nyugati határa, a Zöld-fok (Zöld-foki Köztársaság) Izland középső részével, keleti határa, a szomáliai Hafun-fok pedig nagyjából az iráni Teheránnal azonos földrajzi hosszúságon helyezkedik el.

 

Sivatagok, szavannák, esőerdők

Afrika területén rendkívül sokféle éghajlati övezet található. A kontinens középső részén, az Egyenlítő környékén egyenlítői éghajlat uralkodik, amelyet 2000 mm, több helyen 3000 mm feletti éves csapadékmennyiség, magas, 80-100% közötti páratartalom, 24-28 °C körüli évi középhőmérséklet, valamint napi és éves viszonylatban is csekély hőingás jellemez. A tavaszi és az őszi napéjegyenlőséget követő időszak, amikor a Nap az Egyenlítő fölött delel, a fokozódó párolgás és az erősebb légköri feláramlás miatt különösen csapadékos, ezért ezeket a területeket a kétszakaszos esők övének is nevezik. Jellemző természetes növényzetük a trópusi esőerdő. Észak és dél felé haladva egyaránt az ún. egyszakaszos esők öve következik, ahol az év egy száraz és egy nedves évszakra oszlik, a csapadék éves mennyisége 1500 mm-ről fokozatosan 250 mm-re csökken, az éves hőingás pedig nő. A tipikus növényzetet a nedvesebb részeken a fás, a szárazabb területeken a füves szavanna képezi.

Még tovább távolodva az Egyenlítőtől zonális sivatagok és félsivatagok találhatók, köztük a világ legnagyobb sivatagja, az Európai Uniónál több mint kétszer nagyobb kiterjedésű, az Amerikai Egyesült Államok egészével összemérhető Szahara (9,4 millió km²). Ezeken a földrajzi szélességeken az év közel egészében leszálló légmozgás érvényesül, így a csapadékképződés minimális: sok helyen jelentősen elmarad a 250 mm-es értéktől, a szudáni Vádi Halfa település környékén sokéves átlagban a 2,5 mm-t sem éri el. (Ez jellemzően egy-egy jelentős esőzés és a közöttük eltelő, akár több esztendőnyi teljesen száraz időszak statisztikai átlagaként adódik.) A napsütéses órák száma kiugróan magas, az egyiptomi Asszuánban például meghaladja az évi 3800 órát, amely napi 10 és fél órányi napsütésnek felel meg. Ennek következtében a nyári időszakban rendkívül magas hőmérsékletek jellemzőek. Habár a líbiai Azíziában 1922-ben mért +57,8 °C-os értéket, amelyet közel kilencven évig abszolút globális csúcsként tartottak számon, a Meteorológiai Világszervezet (WMO) 2010–2012 közötti felülvizsgálata során téves mérésnek minősítették és érvénytelenítették, így sem ritkák a jócskán 50 °C fok feletti forróságok. (A jelenleg elismert afrikai rekordot, +55,0 °Cot a tunéziai Kebiliben rögzítették.) Többnyire az évi középhőmérséklet is magas (a rekordot az etiópiai Dallol település tartja +34,4 °C-os értékkel), a hűvösebb hónapokban éjszakánként ugyanakkor fagypont alatti hőmérsékletek is előfordulnak. A növényzet rendkívül gyér, nagy területeken sziklás sivatagok, bizonyos térségekben homoksivatagok terülnek el.

A fenti éghajlati övezetességet a kontinens legészakibb és legdélibb szegélyein uralkodó mediterrán, a Guineai-öböl északi partvidékén megfigyelhető monszun, a Délkelet-Afrika tengerparti zónájában jellemző nedves szubtrópusi, valamint a legmagasabb hegyvidékeken kialakult hegyvidéki éghajlattípusok tarkítják. Utóbbiak területén a komoly fagy és a havazás sem példátlan: az Atlasz-hegységben található Ifranéban (Marokkó) afrikai rekordnak számító –23,9 °Cos hőmérsékletet is mértek már, míg a Kilimandzsárót (5895 m), a Mount Kenyát (5199 m) és a Ruwenzori-hegység legmagasabb csúcsait (maximum: 5109 m) az Egyenlítő közeli fekvés ellenére egész évben hó borítja. A szubtrópusi monszun területek pedig rendkívüli csapadékmennyiségükkel emelkednek ki: a kameruni Debundzsát sok évtizedes átlagban 10 ezer mm-t meghaladó érték jellemzi (ez Budapest adatának közel húszszorosa).

Helyenként bizonytalan politikai tagozódás

Afrika területén 54 db, az ENSZ által elismert szuverén állam, valamint további kettő vitatott státuszú terület található. Utóbbiak egyike az észak-szomáliai térségben található, közel másfél magyarországnyi területű Szomáliföld, amely több afrikai és európai országgal tart fenn politikai kapcsolatot, ugyanakkor függetlenségét a nemzetközi közösség, valamint annak egyetlen tagállama sem ismeri el hivatalosan. Az Afrika északnyugati részén található, hazánknál közel háromszor nagyobb területű Nyugat-Szahara (más néven Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság) egy 1975ös döntés értelmében szabadult fel a spanyol gyarmati függőség alól, a következő években azonban marokkói megszállás alá került. A térség függetlenségéért küzdő Polisario-front harcai révén ma területének mintegy egyötöde-egynegyede a nyugat-szaharai kormány tényleges fennhatósága alatt áll, a többit Marokkó ellenőrzi. Nyugat-Szahara tagja az Afrikai Uniónak, ám önállóságát az ENSZ, amely a területi vita mindkét fél által kölcsönösen elfogadott politikai megoldását szorgalmazza, nem ismeri el.

Afrika részét képezi több sziget, illetve szigetcsoport is: Franciaország függő területeként a Nógrád megye nagyságú Réunion (tengerentúli megye, 2512 km²) és a Pesthez hasonló méretű Mayotte (tengerentúli társult terület, 376 km²), valamint Nagy-Britannia külbirtoka, Szent Ilona (amely a hasonló nevű sziget mellett több más, összesen 421 km²-nyi szigetet magában foglal).

Természetföldrajzi értelemben Afrikához tartoznak ezen felül a Madeira-szigetek (Portugália autonóm régiója) és a Kanári-szigetek (Spanyolország autonóm közössége). A Gibraltári-szoros déli partján két, Marokkó által körbeölelt autonóm város, Ceuta (84 000 fő) és Melilla (78 000 fő) szintén Spanyolország részét képezi.

A kontinens politikai képe az elmúlt bő fél évszázad során jelentős változásokon ment keresztül. Afrika területének nagy részén még a II. világháború után is európai gyarmatok osztoztak, amelyek zöme az 1950-es évek második felében, valamint az 1960-as évek folyamán vált függetlenné, míg Portugália gyarmatai (köztük Angola – 1,25 millió km² – és Mozambik – 801 000 km²) 1975-re nyerték el önállóságukat, Dzsibuti pedig 1977-ben vívta ki szuverenitását. Namíbia 1990-ben vált ki a

Dél-afrikai Köztársaságból, Eritrea több évtizedes konfliktus után 1993-ban vívta ki függetlenségét Etiópiától, Szudán korábbi déli országrésze pedig egy 2011-es népszavazás eredményeként alakult önálló állammá Dél-Szudán néven.

Több ország kapcsolatára határviták nyomják rá bélyegüket. Szudán és Dél-Szudán is jogot formál a több mint 10 000 km²-es Abyei területre, valamint számos kisebb, a közös határzónában található településre, amelyek jelenleg a szudáni kormányzat ellenőrzése alatt állnak. Dél-Szudán és Kenya egyaránt igényt tart az etiópiai hármashatárnál elterülő, lehatárolástól függően 10–14 000 km²-es Ilemi-háromszögre, amelyet döntően legeltető állattartást folytató népesség lakik, és amelyet ténylegesen a kenyai hatóságok ellenőriznek. Egy kisebb vitatott terület Dél-Szudán Ugandával közös határzónájában is található.

Mind Szudán, mind Egyiptom saját területének tekinti a Vörös-tenger mentén elterülő, egyiptomi ellenőrzés alatt álló Halaib-háromszöget (20 580 km²), miközben a közös határszakasz négy budapestnyi (2060 km²) területére, a Bir Tawil körzetre egyik fél sem tart igényt. (Szudán és Egyiptom egyaránt utóbbi területet szándékozna átengedni a másik félnek, amennyiben az elismerné saját követelését a Halaib-háromszögre vonatkozóan.) Egyiptomi ellenőrzés alatt áll a Vörös-tenger északi részén található két kis sziget, Tiran és Szanafir, amelyekre Szaúd-Arábia is igényt tart. A terület geopolitikai jelentőségét az adja, hogy mellettük halad el Izrael egyetlen déli (nem földközi-) tengeri kijárata a Vörös-tengerre.

Az Etiópia által ellenőrzött, jó három és fél magyarországnyi Ogaden régióját Szomália magának követeli. A térségbeli lázadók és az etiópiai kormányerők között fegyveres összetűzésekre is sor került. Több vitatott hovatartozású település található Etiópia és Eritrea határvidékén is (pl. Badme, Bure, Tsorona-Zalambessa). Eritrea és Dzsibuti esetében a Doumeira-fok és az előterében elterülő apró Doumeira-sziget képezi határviták tárgyát, amelyek 2008-ban fegyveres konfliktushoz vezettek.

Közép-Afrikában a nemzetközi határfolyó, a Kongó-folyam egyes szigeteit a Kongói Köztársaság és a Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK, az egykori Zaire) is magának követeli. Kelet-Afrikában több tavi sziget hovatartozása képezi viták tárgyát: az Albert-tóban a KDK és Uganda, a Malawi (Nyasza)-tóban Tanzánia és Malawi, a Viktória-tóban Kenya és Uganda között. Kisebb határtelepülések fennhatóságát illetően eltérő állásponton áll Nyugat-Afrikában Elefántcsontpart és

Guinea, Burkina Faso és Benin, valamint Benin és Nigéria. A Guineai-öbölben a Kamerun, Nigéria és Egyenlítői-Guinea, valamint az utóbbi és Gabon közötti tengeri határvonalak futása számos ponton tisztázatlan volt. A kérdésben a hágai Nemzetközi Bíróság közreműködésével történt előrelépés, a rendkívül gazdag szénhidrogén-készletekkel rendelkező tengeri selfterület határainak végleges, minden érintett fél által elfogadott meghúzására azonban mindmáig nem került sor.

Etnikai, nyelvi, vallási viszonyok: kulturális sokszínűség társadalmi konfliktusokkal

Afrika etnikai, nyelvi, vallási tekintetben egyaránt rendkívül sokszínű ország. A kontinens északi részén (a szűken értelmezett Észak-afrikai régió mellett Mauritániában, Maliban és Nigerben, illetve Eritreában, Etiópiában, Dzsibutiban, Szomáliában és Kenya északkeleti vidékein) a sémi-hámi vagy afroázsiai népesség a meghatározó. A legnagyobb csoportot ezen belül a maghrebiek és az egyiptomiak, főként Egyiptomban és Szudánban a koptok, valamint a kontinens északnyugati részén a berberek képezik. Délebbre igen nagy területen töltenek be meghatározó szerepet a bantu népcsoportok is, akik a Dél-Kamerun – Kongói Köztársaság – Kongói Demokratikus Köztársaság – Dél-Uganda – Dél-Kenya zónában és attól délre (Namíbia, Botswana és a Dél-afrikai Köztársaság nyugati része kivételével) a népesség döntő többségét alkotják.

A két nagy terület közötti, Szenegáltól Dél-Szudánig és Kenya nyugati részéig húzódó övezet jóval kevertebb. Itt a lakosság zömét a nyugati részen a nyugati, középső és keleti bantoid népek, a mandék és a hauszák, a Guineai-öböl északi partvidékén a guineaiak, főleg Észak-Csádban, KeletNigerben és Északkelet-Nigériában a kanuri népek, keletebbre a közép- és kelet-szudániak, valamint (főként Dél-Szudánban, Észak-Ugandában és Nyugat-Kenyában) a nílusi népek képezik. Namíbiában és Botswanában a koiszanidok, a Dél-afrikai Köztársaság déli részén az indoeurópai (afrikaans), Madagaszkár szigetén pedig a maláj-polinéz népek a meghatározóak.

Az Afrikában beszélt nyelvek számát a különböző források 1500–3000 közöttre teszik. Különösen nagy jelentősége van néhány közvetítő nyelvnek, amelyeket szélesebb körben használnak. Ilyen az arab északon és északkeleten, a berber északon és nyugaton, a szomáli Afrika keleti „szarvánál”, a dzsula, a fulfulde és a hausza nyugaton, vagy a szuahéli Délkelet-Afrikában. Rendkívül fontos közvetítő nyelvek továbbá az egykori európai gyarmatosítók nyelvei. Nyugat- és Közép-Afrika jelentős részén hivatalos nyelvnek minősül a francia; a Guineai-öböl partvidéke, Kelet-, Közép- és Dél-Afrika számos országában az angol; Portugália egykori gyarmatainak utódállamaiban pedig a portugál.

Vallási tekintetben a fő választóvonal nagyjából a Sierra Leone–Szomália-egyenes mentén húzódik. Ettől északra a muzulmán vallás, délre a kereszténység a meghatározó. Afrikában él a világ muzulmán lakosságának több mint fele, a keresztények közelítőleg negyede. A kontinens számos térségében mindmáig jelentős számban képviseltetik magukat a hagyományos törzsi vallások követői, akiknek Madagaszkáron, Togóban vagy Tanzániában az össznépességen belüli arányuk is egyharmad feletti. Inkább elszórtan találhatók a kontinensen kisebb hindu (Mauritius vezető vallása), zsidó és buddhista vallású közösségek.

A földrész etnikai, nyelvi és vallási sokszínűsége figyelemre méltó kulturális értéket képvisel, ugyanakkor gyakran eredményez markáns társadalmi konfliktusokat, jelentős részben a gyarmati időszak egyik súlyos örökségéből fakadóan. Az európai gyarmatosítók által meghúzott határok az azonos etnikumú, nyelvű, vallású közösségek lakóterületét sok esetben szándékosan, az „oszd meg és uralkodj” elv alapján részekre szabdalták, és rendkívül heterogén, mesterséges területegységeket hoztak létre. Mivel ezek a határok a gyarmati rendszer összeomlása idején többnyire átöröklődtek az új, szuverén országokra, mindmáig jelentős hatást gyakorolnak a fegyveres összecsapásokra.

A legsúlyosabb konfliktus jelenleg a Boko Haram dzsihádista lázadócsoport nevéhez köthető, és 2009-ben a nigériai kormányzat ellen indult a Csád-tó délnyugati előterében, majd Kamerunra, Nigerre és Csádra is átterjedt. A harcokban 2014-ben több mint tízezren, a konfliktus kezdete óta közel húszezren vesztették életüket.

Szomáliában közel harminc esztendeje folyik polgárháború, amelynek révén a hivatalos mogadishui kormányzat tényleges hatalma immár csak az ország egy részére terjed ki. Északon Szomáliföld, északkeleten Puntföld szuverén államnak tekinti magát. A konfliktus az utóbbi évtizedben muzulmán felkelőcsoportok, valamint a fent említett három ország(rész) küzdelmévé alakult. Az elmúlt három évtized egészére vonatkozóan az áldozatok számát mintegy fél millió főre becsülik.

2003-ban súlyos konfliktus bontakozott ki Szudán nyugati Darfúr tartományában a helyi felkelő csoportok és az ország kormányzata között, amelynek a becslések szerint eleddig több százezer (200–500 000) halálos áldozata volt, miközben az ENSZ 2,5–3 millió főre teszi azok számát, akik kénytelenek voltak elmenekülni lakóhelyükről. Dél-Szudánban az ország függetlenné válása után két esztendővel, 2013-ban kezdődtek harcok a hivatalos kormányzat és az ellenzéki erők között. Az áldozatok számát több tízezerre, a menekültekét mintegy másfél millióra teszik.

2011 óta polgárháború zajlik Líbiában is, amely a korábbi diktátor, Moammer Kadhafi hatalmának megdöntése után sem ért véget, 2014-ben pedig újabb lendületet vett. A központi kormányzat és lázadócsoportok között folyik küzdelem a Közép-afrikai Köztársaságban is immár 2012 óta, több ezernyi áldozattal. Ezeknél kisebb intenzitású, ám így is súlyos konfliktusok zajlanak a Kongói Demokratikus Köztársaság, Burundi, illetve Egyiptom bizonyos részein. A kontinens közelmúltjának tragikus fejezetei közül különösen súlyos áldozatokkal járt az 1994-es ruandai népirtás, a második kongói háború (1998–2003) és a burundi polgárháború, melyekben egyes becslések szerint összesen 6-7 millió lakos veszthette életét.

Politikai és gazdasági integrációk: a gyarmati múlt öröksége és új törekvések

Afrika kulturális tagoltsága nemcsak társadalmi konfliktusok forrása, hanem gyakorta a nemzetközi szervezetekben való részvétel előmozdítója, illetve számos új politikai és gazdasági integráció kialakulásának is a mozgatórugója. A kontinens 54 ENSZ-tagállamának mindegyike tagja a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) is. A Seychelle-szigetek 2015-ös csatlakozásával immár 43 afrikai ország tagja a Világkereskedelmi Szervezetnek (WTO), 8 pedig megfigyelő státusszal rendelkezik; mindössze Dél-Szudán, Eritrea és Szomália nem tartozik egyik csoportba sem. A Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének (OPEC) 12 tagja közül négy (Algéria, Líbia, Nigéria, Angola) szintén Afrikában található.

A kontinens legátfogóbb integrációs szervezete sokáig az 1963-ban létrehozott Afrikai Egységszervezet (OAU, ill. OUA) volt, amelyet 32 afrikai állam hozott létre, az 1990-es évek közepén pedig már több mint félszáz tagot tömörített. A szervezet fő céljai közé tartozott a kontinens politikai és gazdasági egységének erősítése, a gyarmati időszakból örökölt nehézségek leküzdése, az életszínvonal emelése, valamint a nemzetközi béke és az emberi jogok érvényesülésének előmozdítása. Az OAU-t 2002-ben az Afrikai Unió (AU) váltotta fel, amelynek a földrész 54 országa tagja, köztük az ENSZ által önálló államként el nem ismert Nyugat-Szahara. A kontinensen egyedül Marokkó nem tagja az AU-nak, ő ugyanis 1985-ben éppen a Nyugat-Szahara tagsága elleni tiltakozásképpen lépett ki az elődszervezet OAU-ból, és később az AU-hoz sem csatlakozott.

Az Afrikai Unió végrehajtó szerve az Afrikai Unió Bizottsága, melynek székhelye az etiópiai AddiszAbebában található. A törvényhozó testület feladatkörét a Pánafrikai Parlament tölti be, amely a Dél-afrikai Köztársaságban, Johannesburg egyik elővárosában, Midrandban ülésezik. A parlamentbe 47 tagország törvényhozása delegál 5-5 tagot, képviselőinek teljes létszáma így 235 fő. A legfontosabb döntések ugyanakkor az Afrikai Unió Állam- és Kormányfőinek Gyűlésén születnek, amelyre évente egy alkalommal, csúcstalálkozó keretében kerül sor, változó helyszínen. A Gyűlés számára anyagokat előkészítő, annak alárendelt szervezetként működik a Végrehajtó Tanács, amelynek tagjai a tagállamok miniszterei. A szervezetnek egyaránt munkanyelve az angol, az arab, a francia és a portugál.

2008-ban fogalmazódott meg a kezdeményezés az Afrikai Szabadkereskedelmi Övezet (AFTZ) létrehozására, amely távlatilag a kontinens gazdasági integrációjának jelentős fejlesztését kívánja megalapozni. A 26 országot magában foglaló és közel 650 milliárd USD éves gazdasági termékkel jellemezhető – a kontinens népességének és gazdaságának egyaránt közel 60%-át átfogó – AFTZ kialakítását három, korábban már működő regionális jelentőségű integrációs szervezet képviselői szorgalmazták. Ezek:

• a főként gazdaságfejlesztési intézkedéseket célzó Dél-afrikai Fejlesztési Közösség (SADC), amely 15 tagállamot (a Kongói Demokratikus Köztársaságot és Tanzániát, valamint az összes, náluk délebbre fekvő afrikai országot) foglal magában. A SADC 1992-ben a Délafrikai Fejlődést Koordináló Konferencia (SADCC, alapítva 1980-ban) utódjaként jött létre. Az Afrikai Unióhoz képest kiegészítő szerepet tölt be. Székhelye Botswana fővárosa, Gaborone, hivatalos nyelvei az angol, a francia és a portugál.
• a Kelet- és Dél-afrikai Közös Piac (COMESA), amelynek Afrika északkeleti, keleti és középső részén, valamint az India-óceán térségében 20 ország tagja. Székhelye Zambia fővárosa, Lusaka, hivatalos nyelve az angol, a francia és a portugál.
• a Kelet-afrikai Közösség (EAC), amelynek öt tagállama (Burundi, Kenya, Ruanda, Tanzánia, Uganda) az afrikai Nagy-tavak mentén terül el. A szervezet központja Tanzániában,

Arushában található. Az EAC 2010-ben bevezette az áruk, a munkaerő és a tőke szabad mozgását a tagországai között, hosszabb távú céljai között pedig a monetáris, majd a politikai unió megteremtése szerepel.

Az AFTZ létrehozását kezdeményező szervezetek három további nemzetközi szerveződés, a 15 tagországot tömörítő Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS; alapítva 1975-ben; székhely: Abuja, Nigéria), a 10 országra kiterjedő Közép-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECCAS; alapítva 1983-ban; székhely: Libreville, Gabon), valamint az 5 országot átfogó észak-afrikai Arab Maghreb Unió (AMU; alapítva 1989-ben; székhely: Rabat, Marokkó) csatlakozását is szorgalmazzák.

Számos afrikai ország aktív szerepet vállal olyan szervezetekben, amelyek hatóköre más kontinensekre, vagy azok bizonyos részeire is kiterjed. Az Iszlám Konferencia Szervezetének (OIC), amelyet 1969-ben azzal a céllal alapítottak, hogy a nemzetközi politikában megjelenítse a muzulmán világ értékeit és érdekeit, az 57 tagja közül 27 db Afrikában található. Ezek közé tartozik Észak- és Nyugat-Afrika legtöbb országa mellett Csád, Kamerun, Gabon, Dzsibuti, Szomália, Uganda, valamint Mozambik is. Az OIC-nek állandó küldöttsége van az ENSZ-ben, valamint az Európai Unióban, hivatalos nyelvei az arab, az angol és a francia.

Tíz afrikai ország (Algéria, Dzsibuti, Egyiptom, Líbia, Mauritánia, Marokkó, Szomália, Szudán, Tunézia, valamint a Comore-szigetek) tagja az 1945-ben alapított, 22 tagállamot tömörítő Arab Ligának. A kairói székhelyű szervezet célja a tagállamok közötti együttműködés erősítése, függetlenségük biztosítása, továbbá az arab országok érdekeinek képviselete.

Öt észak-afrikai ország (Mauritánia, Marokkó, Algéria, Tunézia és Egyiptom) rendes, egy (Líbia) pedig megfigyelő tagja a 28 EU-s tagállamot – így Magyarországot is – magában foglaló Mediterrán Uniónak (MU), amely a Földközi-tenger térségének jólétét és stabilitását hivatott előmozdítani. A Mediterrán Unió székhelye Barcelonában található, hivatalos nyelve az arab, az angol, a francia és a spanyol.

Afrika számos országa ma is élénk gazdasági, kulturális, illetve politikai kapcsolatokat ápol az egykori gyarmattartójával, illetve fő európai partnerével. A Brit Nemzetközösségnek (Commonwealth of Nations) 18 tagja van Afrikában, főleg a kontinens keleti és déli részén, valamint a Guineai-öböl mentén (Botswana, Dél-afrikai Köztársaság, Kamerun, Ghána, Kenya, Lesotho, Malawi, Mauritius, Mozambik, Namíbia, Nigéria, Ruanda, Seychelle-szigetek, Sierra Leone, Szváziföld, Tanzánia, Uganda, Zambia). A Frankofónia Nemzetközi Szervezetének (OIF), amelynek székhelye Párizsban található, 30 rendes, egy megfigyelő és egy társult tagja van Afrikában, főként annak nyugati és középső régiójában. Ezek között – gazdasági és politikai okokból – számos olyan ország található, amely nem volt francia gyarmat, illetve ahol nem a francia a hivatalos nyelv. Az újlatin nyelvet használó országokat magában foglaló, szintén párizsi központú, az újlatin kultúra ápolását célzó Latin Unió is jelen van Afrikában (Zöld-foki Köztársaság, Szenegál, Bissau-Guinea, Elefántcsontpart, São Tomé és Príncipe, Angola, Mozambik), hasonlóan a kulturális és politikai célkitűzéseket követő Portugál Nyelvű Országok Közösségéhez (CPLP; 8 afrikai tagállama a Zöld-foki Köztársaság, Szenegál, Bissau-Guinea, São Tomé és Príncipe, Egyenlítői-Guinea, Angola, Mozambik és Mauritius).

Komoly demográfiai kihívások

Afrika Földünk legnagyobb szaporodási rátával jellemezhető kontinense. Miközben a 2010–2015 közötti időszakban világszinten 12,0 ezrelék a természetes szaporodás üteme, Afrikában ennek több mint duplája, 25,0 ezrelék. Habár Afrika öt nagyrégiója között jelentős különbségek mutatkoznak, így is csak egyikük, Dél-Afrika nem előzi le markánsan a kontinensek rangsorában második helyen álló Latin-Amerikát annak 13,5 ezrelékes értékével (Kelet-, Közép- és Nyugat-Afrikában 27,0 ezrelék körül és felett; Észak-Afrika: 17,0 ezrelék; Dél-Afrika: 8,0 ezrelék). Ennek következtében Afrika a legfiatalosabb korszerkezetű kontinens: a lakosság kétötöde (39,8%) 15 évnél fiatalabb, miközben a 64 évnél idősebbek aránya mindössze 3,6%. Előbbi több mint duplája, utóbbi kevesebb mint egynegyede Európa megfelelő értékének (15,6%, ill. 16,8%).

A magas szaporodási rátából következően Afrika az elmúlt évtizedekben látványos népességrobbanáson ment keresztül: lélekszáma 2010-ben több mint három és félszeresen felülmúlta a fél évszázaddal korábbit. A növekedés mindegyik régióban igen markáns volt, bár kisebb eltérések kimutathatók: míg Dél-Afrikában „mindössze” háromszoros, addig Kelet-Afrikában több mint négyszeres gyarapodás következett be.

A nagy népességszaporulat globális összevetésben kedvezőtlen egészségügyi mutatókkal párosul. A születéskor várható átlagos élettartam Afrika egészére számítva mindössze 55,6 év. Ez bő 13 évvel kevesebb a világátlagnál (68,8 év), és ennél is jobban elmarad bármelyik más kontinensétől, utóbbiak értéke ugyanis kivétel nélkül meghaladja a 70 esztendőt. Ebben a tekintetben ráadásul egyik afrikai régió sincs kedvező helyzetben: még Észak-Afrikában is a globális átlagnál rövidebb élettartammal számolhatunk az újszülöttek esetében (68,3 év), a többi nagytérség értéke pedig 49 és 53 év között alakul. Az országok világranglistájának utolsó 33 helyén ráadásul kizárólag afrikai térségek szerepelnek (az abszolút minimum érték Sierra Leonét jellemzi: 44,0 év). A csecsemő- és a gyermekhalandóság mértéke (a születéstől számított egy, illetve 5 éven belül elhalálozott újszülöttek aránya) bármely más földrészét jelentősen meghaladja: előbbi 73 ezrelék (világátlag: 42 ezrelék, Európa: 7 ezrelék), utóbbi 116 ezrelék (világátlag: 59 ezrelék; Európa: 8 ezrelék). Figyelemre méltó, hogy Afrika összes országa közül mindössze hatban (Seychelle-szigetek, Mauritius, Líbia, Tunézia, Zöld-foki szigetek és Egyiptom) marad el a csecsemőhalandósági ráta 30 ezreléktől.

 

Súlyos gondot okoznak a betegségek: a 15–49 éves korosztályon belüli HIV/AIDS-fertőzöttek aránya alapján a Föld országai közül 24 afrikai ország mutatja a legmagasabb értékeket. A probléma leginkább Dél-Afrikát sújtja (Botswanában, Lesothóban és Szváziföldön az említett korú népesség több mint ötöde fertőzött), de Kelet- és Közép-, illetve valamivel kisebb mértékben Nyugat-Afrikát is érinti. (Érdemi kivételt csak Észak-Afrika jelent.) Nyugat-Afrika ugyanakkor a fő gócpontja például a 2013 végével kibontakozó ebolajárványnak, melynek a hivatalos adatok szerint idáig több mint 10 000 halálos áldozata volt, 99,8%-uk Libériában, Sierra Leonéban és Guineában. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) becslései szerint a világ maláriás fertőzéseinek döntő többsége is Afrikában, mintegy 80%-uk a Szaharától délre eső területeken következik be.

Afrika összességében igen kedvezőtlen mutatókkal rendelkezik a népesség képzettsége terén is. A felnőtt korú afrikaiak közel kétötöde (38%) napjainkban is írástudatlan, a Szaharától délre eső térségek átlaga 41%, a rekordtartó Dél-Szudán értéke pedig 73%. Ez nemcsak Európa és Észak-Amerika pár százalékos mutatójánál, de a nemzetközi átlagnál (18,8%) is sokkal rosszabb helyzetet tükröz. A másod- és harmadfokú oktatás terén ennél is markánsabb különbségek mutatkoznak. Főként az északi régión kívüli területeken az alultápláltság (a Szaharától délre az öt év alatti gyermekek több mint harmadát érinti [37,8%]) és a tiszta ivóvízhez való hozzájutás terén is komoly hiányosságok tapasztalhatók (a Szaharától délre fekvő területeken a lakosság 36,6%-ának, sőt Csádban és Etiópiában több mint 70%-nak nincs hozzáférése egészséges ivóvízhez).

Afrika népességének fontos jellemzője az erős térbeli polarizáltság. Ez jelentős részben a markáns természetföldrajzi (főként éghajlati) különbségekkel és a mezőgazdasági termelés roppant eltéréseivel magyarázható. A kontinens átlagos népsűrűsége 36 fő/km², ám a Szahara és a Kalahári-sivatag nagy része szinte teljesen lakatlan. Északon az Atlasz-hegység előterében és a Nílus völgyében, a Guineai-öböl északi partvidékén (főként annak keleti részén), Kelet-Afrika számos területén szórványosan (különösen a Nagy-tavak vidékén), valamint Dél-Afrika keletebbi részein viszont az egy négyzetkilométerre jutó lakosok száma – bizonyos esetekben sokszorosan – meghaladja a 100 fő/km²-t. Miközben a kontinens népességének csak kétötöde lakik városokban, a legsűrűbben lakott területeken több, globálisan is nagynak tekinthető óriásváros található. (Részletes bemutatásukat l. a regionális részben.)

A világgazdaság árnyékában

Habár Afrika bolygónk lakosságának közel egyhatodával és gazdag ásványkincs-vagyonnal büszkélkedhet (az ágazati jellemzők részletes ismertetésével egyetemben l. az egyes régiók bemutatásánál), a kontinens részesedése Földünk teljes gazdasági termeléséből csupán 3,5%. A nyersanyagok zöme feldolgozatlanul vagy félkész termékként kerül értékesítésre a világ gazdag országaiban. A belőlük származó bevétel jelentős részét a konfliktusokhoz kapcsolódó (pl. katonai) kiadások emésztik fel.A hosszú távú gazdasági növekedéshez szükséges (pl. infrastrukturális) beruházások jelentős részének kihasználtsági foka a politikai instabilitás miatt alacsony. A mezőgazdaság színvonala Afrika legtöbb országában gyér, a hazai népesség szükségleteinek fedezésére is csak szerény mértékben alkalmas. A korszerű ipari ágazatok és a jelentős profitot generáló szolgáltató ágazatok (így az idegenforgalom) pedig néhány területen koncentrálódnak. Jellemző, hogy Afrika nemzetközi turizmusból származó bevételeinek közel felét két ország, a Délafrikai Köztársaság (27%) és Marokkó (20%) könyvelheti el.

Afrika súlya a nemzetközi kereskedelemben és a tőkemozgások szempontjából is szerény. A területén megvalósult külföldi működőtőke-beruházások részesedése a globális összértékből az elmúlt negyedszázad folyamán 2-3% között ingadozott. Ez kisebb, mint Belgium vagy Svájc értéke, ráadásul közel felét (44,7%) három nagy népességű ország, a legkorszerűbb iparral rendelkező Délafrikai Köztársaság (20,4%), a szintén viszonylag iparosodott Egyiptom (12,4%), valamint a szénhidrogénekben igen gazdag Nigéria (11,9%) fölözte le. Tőkekibocsátóként Afrika globális jelentősége elenyésző: a nemzetközi működőtőke-befektetések mindössze 0,6%-a származik a kontinensről, ami Finnország mutatójával mérhető össze. Hasonló nagyságrendek mutatkoznak a kereskedelem terén: a kontinens a világ teljes exportjának mindössze 2,9%-át, importjának 3,4%-át adja. Kiemelendő, hogy Afrika behozatalának értéke 16%-kal meghaladja a kivitelét, vagyis a külkereskedelem egyenlege erősen negatív.

A kontinens egészének nagyjából 300 milliárd USD-ra tehető külső adósságállománya Földünk vezető gazdaságaihoz képest nem nagy, Afrika gazdasági teljesítőképességéhez mérten ugyanakkor jelentős: az összes exportbevétel mintegy egyhatodát az adósságszolgálat finanszírozása emészti fel. Igaz, ez jelentős előrelépést tükröz az 1990-es évek derekának 40% körüli értékéhez képest. Az afrikai nemzetgazdaságok egy részének fontos bevételi forrását jelentik a külföldről származó hazautalások. A kontinens lakosságának 3,7%-a tartózkodik külföldön, hazautalásaik a teljes GDP 5%-át adják. Az országonkénti szórás azonban rendkívül nagy: míg összegszerűen a nagyobb észak-afrikai országok (Marokkó, Algéria, Egyiptom), illetve Nigéria részesülnek legnagyobb mértékben ebből a forrásból, a GDP-hez mért részarány tekintetében a Guineai-öböl vidékének és Dél-Afrikának a kisebb országai vezetnek (pl. Gambia: 20%, Lesotho: 19,8%), számos térség (pl. Angola) hasonló mutatója ugyanakkor 0% vagy ahhoz közeli. Afrika gazdasági fejlettsége alacsony, de a kontinens tagolt. A fejlettebb országok az egy főre jutó GDP alapján Észak- és Dél-Afrikában vannak, míg az elmaradottak zöme Közép- és Kelet-Afrikában.

 

Afrika makrorégiói és területi megosztottsága

 

Az ENSZ besorolása alapján Afrikát öt nagy térségre lehet bontani: ezek Észak-Afrika, Kelet-Afrika, Közép-Afrika, Nyugat-Afrika és Dél-Afrika. A területi megoszlás alapján a legnagyobb Észak-Afrika, amelyet Kelet-Afrika, Közép-Afrika és Nyugat-Afrika követ; a legkisebb területű Dél-Afrika. A legnépesebb viszont Kelet-Afrika, amelyet Nyugat-Afrika, Észak-Afrika és Közép-Afrika követ; a legkisebb népességarányú Dél-Afrika.

 

Afrika országai is meglehetősen különböznek egymástól, mind területük, mind népességük és gazdasági súlyuk alapján. A legnagyobb területű országok Szudán, Algéria és a KDK, míg a legnépesebbek Nigéria, Egyiptom, Etiópia. A legnagyobb GDP-t Nigéria, a Dél-afrikai Köztársaság és Egyiptom állítja elő.

 

Afrika országainak terület-, népesség- és GDP arányos térképei (2013). Jól megfigyelhető a ritkán lakott Közép-Afrika szerény népességi és gazdasági súlya, Nyugat- és Kelet-Afrika tekintélyes népességi részaránya, valamint különösen Nigéria, Egyiptom és a Dél-afrikai Köztársaság gazdaságának jelentős mérete. Alapadatok forrásai: UN Demographic Yearbook 2013, World Bank World Development Indicators 2015

Észak-Afrika

Az ENSZ besorolását alapul véve az észak-afrikai országok keletről nyugat felé az alábbiak: Egyiptom (EGY), Szudán (SUD), Líbia (LBA), Tunézia (TUN), Algéria (ALG) és Marokkó (MAR). Szudán a legdélibb fekvésű, és jegyei alapján egyfajta átmenetet képez Afrika más régiói felé. A területhez sorolódik még Nyugat-Szahara, amely területet a függetlenség kivívása után Marokkó szállta meg, és javát fennhatósága alá vonta; itt a terület sorsa, ti. a függetlenség vagy Marokkóhoz tartozás, egy népszavazáson múlhat majd. (Az ENSZ a terület önállóságát nem ismeri el.) A gyarmati múlt örökségeként Marokkóban két város (Ceuta és Melilla), valamint partközeli kisebb szigetek Spanyolországhoz tartoznak, akárcsak a nyugati parthoz közeli atlanti-óceáni szigetek közül a Kanári-szigetek (autonóm közösség). Ezen túl óceáni területként még Madeira szigete is a makrorégióhoz sorolható, amely Portugália külbirtoka (autonóm régió). Szudánból 2011-ben egy népszavazás eredményeként kivált Dél-Szudán, ám a két ország között területi vita folyik egy 10 ezer négyzetkilométeres területről. Szudán és Egyiptom, valamint Egyiptom és Szaúd-Arábia  viszonyát is terhelik területi viták (részletesen l. az általános részben). Külön ki kell még emelni a tengeri forgalom szempontjából az Afrika körülhajózását szükségtelenné tevő, a Földközi- és a Vörös-tengert (így az Atlanti- és az Indiai-óceánt) összekötő Szuezi-csatornát, amely a XIX. század második felében épült és 1956-ig angol kézen volt. A sok viszály, háborúskodás után napjainkban Egyiptom tulajdona, és jelentős hajóforgalmat bonyolít le.

A mintegy 7,9 M km² területű Észak-Afrikát északról a Földközi-tenger, nyugatról az Atlanti-óceán, keletről a Vörös-tenger és a Közel-Kelet (az egyiptomi Sínai-félsziget jelenti az összeköttetést utóbbival), míg délről az afrikai makrorégiók, Nyugat-, Közép- és Kelet-Afrika egyes országai határolják.

A terület két markáns tája a száraz Szahara (illetve Szudán révén a csapadékban gazdagabb Felső-Nílus vidéke) és északnyugaton az Atlasz-hegység, amelyek természeti erőforrásokban viszonylag szerények. Az ásványkincsek közül kiemelkedik a szénhidrogén. Nagy kőolaj-kitermelők Algéria (1,9 M hordó/nap), Líbia (kb. 0,7 M, ám itt a kitermelés az elmúlt években visszaesett a polgárháborús viszonyok miatt) és Egyiptom (0,68 M), a földgáz-kitermelésben pedig Algéria (83 Mrd m³, ezzel Afrikában vezető ország, bár a világtermelés alig 2%-át adja) és Egyiptom (62 Mrd) szerepe fontos. A felszínre került szénhidrogén vezetékeken jut ki a tengerpartra, ahonnan vagy tengeralatti vezetékeken, vagy tartályhajókon (a földgáz cseppfolyósítva) jut el a fő exportpiacra, Európába. Ezen túl egy része helybeli feldolgozásra kerül, a fejlődő vegyipart éltetve, melynek termékei részint szintén exportra kerülnek. A térségben a foszfátkitermelés fontos még, amelyben Marokkó emelkedik ki (Nyugat-Szaharával együtt), de Tunéziában, Egyiptomban és Algériában is működnek bányák. A nyersanyag exportján túl helyben előállított vegyipari anyagok alapja is a foszfát (pl. műtrágya, foszforsav). A vegyipari teljesítménye alapján Egyiptom előkelő helyen áll egyes termékek (pl. ammónia, műtrágya) világranglistáján. Szerényebb mennyiségben érceket (leginkább vas-, ólom- és cinkérc) is kitermelnek egyes régiókban, amelyek az exporton kívül növekvő arányban a hazai kohókat táplálják. A helyi nyersanyagra épülve az egyiptomi cementipar fontos még. Észak-Afrika a kontinens energiatermelésének több mint 40%-át adja, Algéria egymaga 20%ot a szénhidrogén-bányászat miatt. Az elektromos-energia előállításában is hasonlóan magas arányt képvisel a térség (43%), de itt Egyiptom emelkedik ki a maga 23%-os értékével (2012), amelynek döntő részét hőerőművekből nyeri az ország. (A vízerőművek súlya lecsökkent, de ez még így is a második legnagyobb előállítást jelenti a kontinensen, főként a Níluson működő nagy Asszuáni-gát és erőmű révén.)

A térség éghajlatára jellemző, hogy döntően sivatagi, egyedül a partvidéken, foltokban mediterrán. Az éghajlati adottságok miatt a térség nagyobb része az emberi megtelepedésre és a mezőgazdasági művelésre nem alkalmas. A Szahara sivatagi, félsivatagi területein csak a felszínre hozott víz révén életre kelt oázisok vagy a bányászathoz kapcsolódó kisebb telepek jelentik a társadalom megjelenési formáit. A Szaharát átszelő Nílus mente viszont „zöldül”, települések sorjáznak a partján, és újabban a folyóból kivezetett csatornákkal próbálják meghódítani a sivatagot. A Felső-Nílus vidéke viszont barátságosabb éghajlata révén már sűrűbben lakott. Az Atlasz-hegység is valamivel több életet tükröz, mint a sivatag, de a hőmérsékleti és csapadékviszonyok nem kedveztek nagyobb települések kialakulásának. A Földközi-tenger partja ellenben a növénytermesztésnek is teret adó éghajlata, a kereskedelmi kapcsolatok lehetőségei miatt már az ókorban sűrűbben benépesült.

A térségben sokáig Egyiptom, majd Karthágó voltak a fő centrumtérségek városaikkal, ám míg Egyiptomban a parton (pl. Alexandria) és a Nílus mentén is létrejöttek virágzó ókori települések (pl. Luxor, Aszjút), addig Karthágóban csak a tengerparton helyezkedtek el ilyenek, és tengerparton terült el a néhány görögök alapította város is (pl. a mai Bengázi). A római fennhatóság alatt a városok tovább fejlődtek, majd az arabok terjeszkedése során újabb városok is születtek (pl. Kairó). A középkorban részben az Oszmán Birodalomhoz tartozott a terület, majd az újkorban az európai gyarmatosítás áldozata lett: Spanyolország (Marokkó), Franciaország (Algéria, Marokkó), Olaszország (Líbia) és Nagy-Britannia (Egyiptom, Szudán) szerzett itt területeket. Az ekkor betelepülők már újabb településeket nem alapítottak, új városok inkább a demográfiai robbanás után zsúfolttá váló nagyvárosok mentesítésére épültek, például Egyiptomban. A függetlenségüket a 20. század második felében sorra kivívták a mai országok, néha fegyveres küzdelem árán. Napjainkban a vezető metropolisz Egyiptom fővárosa, Kairó (7,7 M fő, agglomerációjával 15 M fő), egész Afrika legnagyobb városa. Mellette a legnépesebb városok (>1 M fő) Alexandria (3,8 M, EGY), Omdurman (3 M, SUD), Casablanca (2,9 M, MAR), Gíza (2,4 M, EGY), a szudáni főváros, Kartúm (2,2 M, agglomerációval 5,2 M, SUD), al-Chartum Bahri (1,7 M, SUD), a marokkói főváros, Rabat (1,6 M, agglomerációval 2,1 M, MAR), az algériai főváros, Algír (1,5 M), Fez (1 M, MAR), Shubra al-Chaima (1 M, EGY),  a líbiai főváros, Tripoli (1 M, agglomerációval 2 M), valamint fontos még a tunéziai főváros, Tunisz (0,7 M, agglomerációval 2,7 M).

A térség lakosságszáma eléri a 210 M főt, amely Afrika lakosságának közel 20%-a. A legnépesebb Egyiptom (85 M), őt követi Algéria (38), valamint Marokkó és Szudán (33 és 31). Tunézia és Líbia szerényebb lélekszámú (10,9 ill 6,5), Nyugat-Szahara lakosságszáma pedig nem éri el a 300 ezer főt. A térségben a sémi-hámi (vagy afroázsiai) népesség a meghatározó. A legnagyobb csoportot ezen belül a maghrebiek és az egyiptomiak, főként Egyiptomban és Szudánban a koptok, valamint a kontinens északnyugati részén a berberek képezik. A lakosság java arab nyelvű, a domináns vallás pedig az iszlám (szunnita ága). Minden országban az arab a hivatalos nyelv (Egyiptomban az egyiptomi arab), ezen túl Marokkóban és Algériában a számottevő kisebbséget képező őshonos népcsoport, a berberek nyelve is hivatalos, Szudánban pedig az angol.

A terület demográfiai viszonyaira a fejlődő országok problémái a jellemzők. Az ENSZ adatai szerint a népesség növekedési rátája 1,7% (2010-es évek átlaga), ami afrikai viszonylatban viszont már nem olyan magas, és a relatíve alacsonyabb születési rátából (25‰) fakad, amely azonban viszonylag alacsony halálozási rátával (7‰) párosul. A várható élettartam világszinten is viszonylag magas (több mint 70 év), kivéve Szudánt (62). A 0-14 évesek aránya napjainkra 30%-ra mérséklődött, ugyanakkor kiemelkedően magas a középkorúak (15-64) aránya, mintegy 64%. Az aktív korúak megnövekedett számát a tartós kivándorlás vagy az ideiglenes külföldi munkavállalás csapolja meg, amely migráció egyrészt a nyelvi kapcsolatok miatt az egykori gyarmattartók, másrészt a kőolajban gazdag arab országok felé irányul. A térségből útra kelők száma még nagyobb, mivel Észak-Afrikát „ugródeszkaként” használják a menekültek egész Afrikából: sokan vágnak innen neki a tengeri útnak az európai kontinens felé. Közülük többen a tengerbe vesznek, míg a partot érőket menekülttáborok fogadják be. Ez a probléma súlyos teherként nehezedik az Európai Unió és tagországai vállára. Komoly térségi probléma terheli még Szudánt: 2003-ban súlyos konfliktus bontakozott ki Szudán nyugati Darfúr tartományában a helyi felkelő csoportok és az ország kormányzata között, amelynek a becslések szerint eleddig több százezer (200–500 000) halálos áldozata volt, miközben az ENSZ 2,5–3 millió főre teszi azok számát, akik kénytelenek voltak elmenekülni lakóhelyükről. Hasonlóan komoly harcok jellemzik Líbiát: 2011 óta zajlik itt polgárháború, amely a korábbi diktátor, Moammer Kadhafi hatalmának megdöntése után sem ért véget, 2014-ben pedig újabb lendületet vett, számos emberáldozattal. Ennél jóval kisebb volumenű emberáldozatokkal jártak, ám annál nagyobb médiahírt kaptak az elmúlt évek egyiptomi belpolitikai viszályai, terrorista cselekményei.

A mezőgazdasági termelésre a művelhető földek hiánya, a kevés legelő, a kevés csapadék, így az öntözés fontos szerepe, valamint a termelés nagyfokú zonalitása a jellemző. A partokon intenzív növénytermesztés zajlik, innen származnak az európai piacokat is ellepő prímőr zöldségek (pl. paradicsom, paprika), a citrusfélék (főként Egyiptomból [a világtermés 2-3%-a] és Marokkóból), valamint a főként a hazai fogyasztás céljait szolgáló olívabogyó (és olívaolaj). Ezek egy része az öntözött földeken az oázisokban is megterem, a nagyhozamú datolyafák mellett, amelyek termése szintén a térség fontos kiviteli cikke. A parton és a belsőbb területeken a gabona és a hüvelyesek szerényebb volumenű termesztése ugyanakkor a lakosság ellátását szolgálja (kiemelkedik Egyiptom búza-, kukorica- rizs- és burgonya-, valamint Szudán földimogyoró-termesztése), ám nem mindig elegendő a termés, így alkalmanként importra is kényszerülhet egy-egy ország. Az egyre duzzadó számú lakosságnak az élelmiszerrel való ellátása ezért kritikus, belpolitikai feszültségekkel terhelt. Az élelmiszeripar a növények feldolgozására települt, így ma már feldolgozott formában is kerülnek ki cikkek a világgazdaságba. A növénytermesztésből kiemelhető még a gyapot, len Egyiptomban, amely a ma is fontos helyi textilipar egyik alapja, valamint a dohány (cigarettagyártás), a Nílus mentén pedig a cukornád.

Az állattartás szerény, az önellátást célozza, és az egyes térségekhez igazodóan speciális; jellemző az oázisokban a tevék tartása, az Atlasz-vidéki legelőkön a juh- és kecsketartás (Algéria, Marokkó), és sokfelé a ló (jelentősebb EGY, MAR) ill. a (házi és nagyüzemi tartású) baromfi. Szudán a szavannákon tartott szarvasmarha- (40 M), kecske- (43 M) és juhállomány (50 M) nagysága alapján kiemelkedik a térségből. A gyapjú fontos alapanyaga a térség textiliparának (ruhák, szőnyegek stb. házi készítése illetve nagyüzemi gyártása) (SUD, MAR, EGY). A tengerek szomszédságában fekszik a terület, ám a vizek csekély halállománya miatt a halászat szerényebb szerepű és önellátási célokat szolgál; egyedül Marokkó emelhető ki (a zsákmány mennyisége és export alapján). A folyami halászat tekintetében viszont Egyiptom emelkedik ki (Nílus) Afrika országai közül. A vallási keretek miatt az élelmiszer- és italfogyasztásnak térségi specialitásai vannak; a sertéshús és a bor tilalma ezekből a legfontosabbak.

A korábban említett klasszikus, nyersanyag-feldolgozó iparágakon túl a modernebb ipar is kezd gyökeret verni a térségben, kifejezetten a parti nagyvárosokban és a belső egyiptomi városokban jelentek meg alkatrészgyártó és összeszerelő üzemek. Részben a hazai iparfejlesztésnek, részben külföldi tőkének köszönhetők ezek, mivel a külföldi tőke (FDI) a kitermelő ágazatokon túl e téren is aktivizálódott. Észak-Afrika a külföldi tőkeállományt tekintve kiemelkedik Afrikából: a tőkeállomány több mint 35%-a jut erre a makrorégióra (241 Mrd USD, 2013); kiemelkedik Egyiptom (80 Mrd, Afrikában a második legmagasabb érték) és Marokkó (50 Mrd, 4.). Egyes országokban az elmúlt évek fegyveres összetűzései, erőszakos eseményei azonban rosszul hatottak a beruházások éves áramlására (FDI flow), így ciklikusság figyelhető meg ezen a téren (sőt Egyiptomban volt olyan év, amikor csökkent a tőkeállomány).

A térség gazdasági értéktermelése a GDP tükrében világviszonylatban szerény: Egyiptom Afrika harmadik, Algéria negyedik legnagyobb gazdaságú országa, azonban az arányuk mindössze 0,36 és 0,28% a világ GDP-jében. A gazdaság növekedése hullámzó, a 2000-es évek lendületét a gazdasági válság, majd egyes országokban az „arab tavasz” vetette vissza. A világkereskedelemben nem játszik meghatározó szerepet a térség, a világ első ötven országa között csak Egyiptom bukkan fel a világimport 0,3%-ával. Az európai kereskedelemben azonban fontos a szerepük, a vezető kereskedelmi partner az európai térség (országonként különböző arányban Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Nagy-Britannia, Németország), de Kína is egyre nagyobb részét adja a forgalomnak. Az exporton belül az ásványi nyersanyagok, mezőgazdasági termékek, textilipari cikkek, félkész áruk a jellemzőbbek, az importon belül pedig a késztermékek, gépek, élelmiszerek, országonként eltérő arányban. A kereskedelemben a tenegri kikötők játsszák a vezető szerepet (MAR, ALG, EGY), ám ezek forgalma világviszonylatban szerény, egyedül az egyiptomi Port Szaid konténerforgalma emelkedik ki a Szuezi-csatorna miatt.

A szolgáltató szektor mind a gazdasági értéktermelésben, mind a foglalkoztatottságot nézve még nem domináns szerepű. A külföldi turizmus nagyságát tekintve (UNWTO, 2010-es évek átlaga) Észak-Afrika kiemelkedik Afrikából. Fő célterületei az ókori emlékei miatt Egyiptom (9-14 M regisztrált érkezés évente), valamint egzotikus helyei és viszonylagos belpolitikai stabilitása miatt Marokkó (9-10 M) és Tunézia (5-7 M). A volumen azonban hullámzó, az idelátogatók száma függ az adott ország aktuális belpolitikai helyzetétől. Az utasforgalmat afrikai viszonylatban kiemelkedő egyiptomi (Kairó), marokkói (Casablanca, Marrakech) és tunéziai (Monastir, Tunisz) repülőterek bonyolítják le, közülük is Kairó emelkedik ki a második legnagyobb afrikai utasforgalommal (kb. 10 M utas évente).

A gazdasági és társadalmi fejlettség tekintetében világviszonylatban hátrányos, afrikai viszonylatban közepes, ill. jó helyzetű országokról van szó. Az egy főre jutó GDP vásárlóerő-paritáson számított 2013-as értéke alapján Líbia (21 ezer USD) emelkedik ki, mögötte Algéria (13,3), Egyiptom és Tunézia (11,1), sorakozik, míg leszakadva követi őket Marokkó (7,2) és a legszegényebb Szudán (3,4). (Összehasonlításként: Magyarország értéke 23,3). A HDI alapján (ENSZ, 2013) hasonló a helyzet: vezet Líbia (55. a világranglistán), őt követi Tunézia (90.), Algéria (93.), Egyiptom (110.), majd Marokkó (129.) és végül Szudán (166.). (Magyarország helyezése 43.)

 

Észak-Afrika országainak politikai, gazdasági szövetségeire jellemző, hogy tagjai az ENSZ-nek, az IMF-nek, valamint az Afrikai Uniónak (utóbbinak Nyugat-Szahara is tagja, emiatt viszont Marokkó nem). Az országok tagjai az Iszlám Konferencia Szervezetének (Egyiptom tagsága pár évig fel volt függesztve) és az Arab Ligának. A térséget gazdasági területen a Mediterrán Unió fűzi az Európai Unióhoz és tagállamaihoz (ebben Szudán nincs benne, Líbia megfigyelő), amelynek célja szabadkereskedelmi övezet kialakítása a Mediterráneumban; a folyamat azonban több tényező miatt akadozik. Egy másik szerveződés az Arab Maghreb Unió, amelynek Algéria, Tunézia, Líbia és Marokkó a tagja. A Kereskedelmi Világszervezetnek tagja a térségből Egyiptom, Tunézia és Marokkó, míg Egyiptom és Líbia az Afrikai Szabadkereskedelmi Övezetnek is tagjai. Egyiptomot, Tunéziát és Marokkót a Frankofónia Nemzetközi Szervezete is magába foglalja, míg Algériát és Líbiát kőolaj-exportja miatt az OPEC.

Kelet-Afrika

Az ENSZ besorolását alapul véve a kelet-afrikai országok az alábbiak: északról dél felé a tengerparton Eritrea (ERI), Dzsibuti (DJI), Szomália (SOM), Kenya (KEN), Tanzánia (TAN) és Mozambik (MOZ), míg a szárazföldön belül Dél-Szudán (S-SUD), Etiópia (ETH), Uganda (UGA), Ruanda (RWA), Burundi (BDI), Zambia (ZAM), Malawi (MAW), Zimbabwe (ZIM), valamint az óceánban a Comore-szigetek (COM), a Seychelle-szigetek (SEY), Madagaszkár (MAD), Mauritius (MRI), illetve Franciaország tengerentúli területei közül Mayotte (tengeren túli társult terület) és Réunion (tengerentúli megye, az EU része).

Ezek közül új országok a 2011-ben népszavazás eredményeként Szudánból kivált Dél-szudáni Köztársaság (amelynek területi vitái vannak napjainkban is Szudánnal), valamint a hosszú függetlenségi harcok után, szintén népszavazás eredményeként Etiópiától 1993-ben elszakadt Eritrea. Dél-Szudán és Kenya egyaránt igényt tart az etiópiai hármashatárnál elterülő, lehatárolástól függően 10–14 000 km²-es Ilemi-háromszögre, amelyet döntően legeltető állattartást folytató népesség lakik, és amelyet ténylegesen a kenyai hatóságok ellenőriznek. Az Etiópia által ellenőrzött, jó három és fél magyarországnyi Ogaden régióját Szomália magának követeli. A térségbeli lázadók és az etiópiai kormányerők között fegyveres összetűzésekre is sor került. Több vitatott hovatartozású település található Etiópia és Eritrea határvidékén is (pl. Badme, Bure, TsoronaZalambessa). Kelet-Afrikában még több tavi sziget hovatartozása képezi viták tárgyát: az Alberttóban a KDK és Uganda, a Malawi (Nyasza)-tóban Tanzánia és Malawi, a Viktória-tóban Kenya és Uganda között. Eritrea és Dzsibuti esetében a Doumeira-fok és az előterében elterülő apró Doumeira-sziget képezi határviták tárgyát, amelyek 2008-ban fegyveres konfliktushoz vezettek.

A tengeren több más sziget hovatartozása vitás. Földrajzilag a Comore-szigetek része Mayotte szigete, amely terület korábban együttesen francia fennhatóság alatt volt; 1975-ben a Comoreszigetek független ország lett, Mayotte népszavazás útján viszont francia terület maradt, amelyet Comore-szigetek állama máig vitat. A Glorioso-szigeteket a gyarmati korszakban a Comoreszigetekről igazgatták a franciák, ám utóbbi függetlensége után nem lett ennek része, amelyet a comorei állam szintén vitat. A korábban említett, rendezett politikai viszonyú szigetek körébe tartozik még a partok közelében fekvő Zanzibár-szigetcsoport, amely addigi önálló területként 1964-ben Tanganyikával egyesült, így jött létre a mai Tanzánia. Ki kell még emelni Szomáliát, ahol a kilencvenes években területi szakadás következett be: északi része függetlenné nyilvánította magát (amelyet Szomália nem ismer el), délen pedig belviszály dúlt; napjainkban is bizonytalan a helyzet, de az ország egysége hivatalosan fennáll.

A közel 7 millió km² területű makrorégió északon a Vörös- és Arab-tengerrel, keleten az Indiaióceánnal határos; északon az Arab-félsziget közelsége emelhető ki még. A kontinensen Észak-, Közép- és Dél-Afrika országai a szomszédjai.

A terület természetföldrajzi szempontból heterogén, mivel mind domborzati, mind éghajlati szempontból több nagy egységbe sorolható. Az Egyenlítő Szomáliát, Kenyát, Ugandát kettészeli, ám a térség nagyobb részére az egyenlítői helyett a szavanna éghajlat a jellemző (középső, déli területek), míg északkeleten a sivatagi, foltokban a hegyvidéki, és délnyugaton a nedves trópusi éghajlat figyelhető meg. Hegységek (pl. Danakil, Livingstone), felföldek (pl. Etióp-magasföld, Ugandai-, Masai-, Nyasza-fennsík), medencék, síkságok (pl. Szudán-medence, Afar-síkság, Szomálitábla) mozaikszerűen alkotják a régiót. A talajok és a növényzet ezekhez az adottságokhoz igazodik. A térségben húzódik a Kelet-afrikai-árokrendszer, tavakkal, híres vulkánokkal (pl. Teleki, Kilimandzsáró), a nyugati határzónában pedig a Közép-afrikai-árokrendszer, számos mély (köztük több országhatáron átnyúló) tóval (pl. Tanganyika-, Nyasza-tó). Kelet-Afrikában, Uganda, Tanzánia és Kenya találkozásánál található Afrika legnagyobb tava, a viszonylag sekély, vetődéssel létrejött Viktória-tó. Jelentősebb folyók északon a Nílus, délen a Zambézi. A domborzati adottságok és a megfelelő mennyiségű csapadék több térségben kedvez a vízenergia-hasznosításának.

Ásványkincsekben szegény Kelet-Afrika, kiemelhető Zimbabwe gyémántkincse (11 M t drágakő és 1,1 M t ipari, 2012), krómérce, lítiumtartalmú ásványai, Malawi uránérce, Zambia rézérce (0,7 M t, 2012) a hozzá kapcsolódó rézkohászattal, és a kobalt, valamint Madagaszkár grafit- és csillámbányászata. Az energiatermelés rendkívül szerény, az elektromos energia előállításában pedig Mozambik emelkedik csak ki, de ez is mindössze 2,2%-át adja a kontinens teljes értékének. Viszont ez gyakorlatilag teljes egészében vízerőműből származik, és ezzel a kontinens vezető országa (>10%) ezen a téren (a Zambézin működik trópusi Afrika legnagyobb vízerőműve).

A kontinens egyik legsűrűbben lakott makrorégiója Kelet-Afrika, ám az éghajlati, domborzati adottságai révén a népesség területi eloszlása elég egyenlőtlen. A legsűrűbben lakott Észak-Etiópia, a Viktória-tó tágabb körzete, délebbre a Tanganyika-tó és a Zambézi parti zónája, valamint foltokban a középső és déli részek tengerparti területei, illetve Kelet-Madagaszkár. Már az ókorban, majd a középkorban több kisebb-nagyobb királyság jött itt létre (pl. Abesszínia), ám ezek hatalma csak regionális volt. A gyarmatosítás után brit terület volt a mai Tanzánia, Kenya, Uganda, ill. Zambia, Zimbabwe, Malawi, valamint a mai Dél-Szudán. Német védnökség alatt állt, majd belga gyarmat lett Ruanda, Burundi, míg brit és olasz terület volt Szomália, francia Dzsibuti, délen Mozambik pedig portugál. Etiópia gyakorlatilag megőrizte függetlenségét az évszázadok alatt, csak olasz befolyás alatt állt időlegesen, illetve Eritrea olasz gyarmatot csatolták hozzá egy időben. A szigetekért leginkább francia-angol küzdelem folyt, és több esetben Franciaország maradt a végső gyarmattartó. A függetlenséget a legtöbb országban csak a 20. század második felében, néha csak a hetvenes években sikerült kivívni.

Napjainkban a régió nagyvárosai (1 millió főnél népesebbek) kivétel nélkül fővárosok: Etiópia fővárosa, Addisz-Abeba (2,7 M), Tanzánia korábbi fővárosa, Dar es-Salaam (2,9 M), Kenya fővárosa, Nairobi (2,5 M), Uganda fővárosa, Kampala (1,7 M), Zimbabwe fővárosa, Harare (1,6 M), Szomália fővárosa, Mogadishu (1,4 M), Madagaszkár fővárosa, Antananarivo (1,4 M), Zambia fővárosa, Lusaka (1,3), illetve Mozambik fővárosa, Maputo (1,2 M). Ezekben a városokban és az itt fel nem sorolt kisebb lélekszámú fővárosokban koncentrálódik a központi közigazgatás és a modernebb gazdaság (ipar, szolgáltatás).

A térség lakosságszáma eléri a 350 M főt, amely a kontinens lakosságának egyharmada. A legnépesebb ország Etiópia közel 75 millió fős lakosságával (a régió lakosságának mintegy ötöde). Öt követi Tanzánia (47 M) és Kenya (42). Jelentősebb lélekszámú még Uganda (32), Mozambik (24) és Madagaszkár (20). 12-14 millió fős országok Zimbabwe, Zambia, Malawi és Ruanda, 7-8 milliósak pedig Dél-Szudán, Burundi, Szomália. A többi ország népessége csekély számú, sorrendben Eritrea (2,8), Mauritius (1,3), majd az 1 M fő alattiak következnek (Dzsibuti, Comore-, Seychelles-szigetek).

Kelet-Afrikára jellemző az etnikai csoportok, nyelvek, vallások keveredése, de némi zonalitás felfedezhető, és egyes országokban egy-egy népcsoport, nyelv, vallás dominánssá tudott válni. A kevertség, mozaikosság több országban vezetett és vezet mind a mai napig véres összecsapásokhoz. Kelet-Afrikát alapvetően bantu nyelvű törzsek lakják, ám északon hamita és szemita nyelvű népekkel keverednek. Délen főleg a bantu törzsek a nemzetalkotók (TAN, MOZ, MAW, ZIM, ZAM, S-SUD), egyes országokban a kisebbségben lévő egykori fehér gyarmatosítók leszármazottaival. A középső és északi országokban tűnik fel a sémi-hámi népesség (KEN, DJI, SOM, ill. RWA, BDI), Etiópiában és Eritreában, Ugandában utóbbi(ak) többségével. A népcsoportok keveredéséből önálló nyelv is létrejött (szomáli [SOM, DJI], malgas [MAD], comore), de egyes országokban ma is vegyesen élnek együtt. (A Seychelle-szigeteken egyik sem alkot többséget, míg Mauritiuson az indiaiak vannak nagyobb arányban.) A hivatalos nyelvek esetében a gyarmati múlt és az etnikai helyzet keveredése figyelhető meg. Egyes országokban csak az európai nyelv a hivatalos (angol – ZAM, ZIM- S-SUD; angol, francia – MAU; portugál- MOZ), de bizonyos országrészekben helyi nyelvek is használatosak. Máshol csak a helyi nyelv (amhara – ETH, szomáli – SOM), az országok többségében viszont a gyarmati és helyi nyelv is hivatalos (angol, szuahéli – KEN, TAN, UGA; angol, cseva – MAW; angol, francia, ruandai – RWA; francia, kirundi – BUR; francia, malgas – MAD; francia, arab – DJI; angol, tigrinya, arab – ERI; francia, angol, seselwa – SEY; francia, arab, comorei – COM).

A vallásföldrajzi képre jellemző, hogy a keresztény, az iszlám és az ősi, helyi vallások a meghatározók, országonként eltérő arányban. Domináns az iszlám hit északon (SOM, DJI), de az országok többségében a keresztény hit a meghatározóbb, mellette az iszlám és a helyi vallás szerényebb (TAN, KEN, UGA, RWA, BUR, ETH (etióp kopt), MAW, S-SUD), vagy nagyjából egyenlő arányban van jelen (ERI). Némely országokban az ősi vallás a legmeghatározóbb (MOZ). Dél felé haladva a keresztény vallás már inkább a helyivel keveredik, az iszlám pedig elenyészik (ZAM, ZIM). A szigeteken vegyes a kép, de a Comore-szigeteknél meghatározó az iszlám, Madagaszkáron az ősi vallások, a Seychelle-szigeteken pedig a legnagyobb arányú a keresztény hit.

Az ENSZ adatai alapján a demográfiai jellemzők közül kiemelkedik a jelentős éves népességgyarapodás (2,8%), amelynek a magas, de afrikai viszonylatban nem kiugró természetes szaporodás (37‰), valamint a lecsökkent halálozási ráta (9‰) az oka. A 0-14 évesek aránya az afrikai átlagot is meghaladja (43,8%), míg a középkorúak aránya valamivel elmarad attól (53,1%).

Kelet-Afrika komoly problémája a HIV-fertőzöttség: kiemelkedik 1-2 M fertőzöttel Zambia, Zimbabwe, Malawi, Kenya, Tanzánia, Mozambik, Etiópia. Ugandában viszont alkalmanként ebolajárvány lépett fel és pusztított a lakosság körében. A terület magas maláriaveszéllyel is jellemezhető. Északi részeit Afrikán belüli viszonylatban is komolyan sújtja a vízhiány, míg több helyen a higiéniai körülmények miatt vannak gondok az ivóvízzel. A térség országaiban az egészségügyi ellátás döntően alacsony színvonalú. A népességszám változását a születés, a halálozás, a betegségek és a kivándorlás mellett a polgárháborús népírtások és az etnikai, politikai okok miatti menekültáradatok is befolyásolják. Ezt szenvedte el Ruanda (népírtás), Burundi (polgárháború), valamint Szomália. Utóbbi országban közel harminc esztendeje folyik polgárháború, és az áldozatok számát mintegy fél millió főre becsülik. Sok áldozattal és népmozgással járt még az Eritrea, ill. a Dél-Szudán függetlenségéért vívott háború. Sőt DélSzudánban az ország függetlenné válása után két esztendővel, 2013-ban harcok kezdődtek a hivatalos kormányzat és az ellenzéki erők között, az áldozatok számát több tízezerre, a menekültekét mintegy másfél millióra teszik.

A mezőgazdaság általános jellemzője a nomád állattartás (híres képviselőik a maszájok), ahol a feltételek adottak, valamint a kezdetleges szintű földművelés és egyes területeken az exportnövények ültetvényes termesztése. A nagy kiterjedés, a változatos domborzati és éghajlati adottságok miatt a mezőgazdaság is elég változatos képet mutat. A térségben termesztett növények közül kiemelhető az édesburgonya (a középső részen, főként Uganda és Tanzánia, a világtermelés 3-4%-ával), a főként Etiópiában (3-4%), valamint Ugandában (2-3%), Tanzániában, Kenyában termesztett kávé, amely jelentős exportcikk, valamint a döntően Kenyában (6-8%), Tanzániában, Ugandában és Malawiban termesztett tea. Délebbre Malawi, Zimbabwe és Mozambik dohánytermesztése számottevő még. Megemlíthető ezen túl Madagaszkár rizstermesztése. A gyümölcstermesztésben Uganda áll jól, de például a fő banántermesztő országok Tanzánia (3-4%) és Burundi (2%) szerepel. Az ipari növényekből a gyapot és a cukornád sokfelé elterjedt, ültetvényeken termesztik. A fakitermelésben világszinten kiemelhető Etiópia (3%), emellett értékes bútorfák származnak Madagaszkárról. A kábítószernek minősített kat-cserjének is ez az egyik fő termesztőkörzete (SOM, DJI, ETH), valamint a pyrethrum növényének (rovarirtószer, TAN, KEN). A rendkívül népes Etiópiában az állattartás fontos forrása az élelmiszernek, aminek köszönhetően az állatállomány adatai kiemelkedők: szarvasmarha (50 M, java zebu, világállomány 3%-a), juh (25 M, 2,5%), kecske (22 M, 3%), ill. ló (7,5 M, 7%); az exportja azonban szerény. A térségben a kecsketartás elterjedt, Tanzánia, Kenya és Szomália is jelentős állománnyal rendelkezik, de ez is csak az önellátást szolgálja. Az állattartásnak kedvez, hogy a magasföldek jelentős részén nincs cecelégy. Kelet-Afrika egy része már a Száhel-övezethez tartozik, ahol a túllegeltetés elsivatagosodáshoz és éhezéshez vezet. Az édesvízi halászatban Uganda tűnik ki statisztikai adatával (Viktória-tó). A népélelmezésben a ganobafélék (kukorica sokfelé), a köles és a hüvelyesek komoly szerepet játszanak. A termelés ellenére komoly problémát jelent a térségenként ciklikusan visszatérő vagy állandó éhezés (aszály, sáskajárás stb. miatt).

A térség ipara szerény, nagyobbrészt a helyi nyersanyagok feldolgozására épül (élelmiszeripar, textilipar, kohászat, cementipar, vegyipar stb.). A külföldi működőtőke nem preferálja ezt a térséget, az FDI-állomány csak Mozambikban (21), Zambiában (14) és Tanzániában (12) jelentősebb (2013, FDI inward stock). (Összevetésként Magyarországon ez az érték 111 Mrd.) A gazdasági növekedés szerény és ciklikus, számos ország a térségből a legjobban eladósodott szegény országok (ún. HIPC országok) közé tartozik. A világkereskedelemben főként exportált nyersanyagaikkal vannak jelen, míg az importjukban a késztermékek a meghatározók. A térségben nincsenek jelentősebb kikötők, mindössze a kenyai Mombasa emelhető ki afrikai viszonylatban. Leginkább a turizmusnak köszönhető viszont, hogy a jelentősebb forgalmú afrikai légikikötők közé tartoznak Kenya és Tanzánia központi repülőterei (Nairobi, ill. Dar-es-Salaam).

A kelet-afrikai turizmus a kontinens egészéhez mérten: a turistaérkezések számát tekintve (UNWTO, 2010-es évek átlaga) Mozambik, Zimbabwe, Kenya, Tanzánia, Uganda, illetve Mauritius a legjelentősebbek. Jellemző formája a szafariturizmus a nemzeti parkoknak, vadvédelmi területeknek köszönhetően, de a vadorzás veszélyezteti ezeknek a területeknek az élővilágát. A térség kockázati tényezőihez tartozik a kalózkodás, főként az Ádeni-öbölben: más nemzetek számos kereskedelmi, szállító hajóját fosztották ki, rabolták el szomáliai kalózok.

Az országok társadalmi, gazdasági fejlettségi állapotát tükrözi, hogy a GDP/fő értékek rendkívül alacsonyak. Malawi és Burundi értéke vásárlóerő-paritáson 1000 USD alatt van, míg 1-2000 USD közé esik 8 ország (ZIM, UGA, RWA, MOZ, MAD, ETH, ERI, COM), 2-3000 közé 4 ország (TAN, SSUD, KEN, DJI), egy ország, Zambia pedig a 4000 dollárt éri el. (Szomáliára nincs adat.) Messze kiemelkedik a fejlett gazdaságú Mauritius (17,7 ezer) és a Seychelle-szigetek (24,5 ezer), utóbbi az adókedvezmények révén ún. adóparadicsom, így sok külföldi vállalatot jegyeztek be a szigeteken. (Összehasonlításként: Magyarország értéke 23,3 ezer USD). A HDI tekintetében viszonylag magas értékkel szintén Mauritius (63., 2013) és a Seychelles-szigetek (71.) rendelkezik, míg a többi ország nincs benne az első 140-ben; sorrendben Zambia, Kenya, Ruanda, Madagaszkár, Zimbabwe stb. követi egymást, a legrosszabb helyzetűek a világranglista legvégéhez közel található Burundi (180.) és Eritrea (182.). (Nem került besorolásra Szomália és Dél-Szudán. Magyarország helyezése 43.)

A nemzetközi szervezeteket nézve Kelet-Afrika minden országa tagja az ENSZ-nek, az IMF-nek és az Afrikai Uniónak (utóbbinál Madagaszkár felfüggesztve). A Világkereskedelmi Szervezetnek is több tagja van a térségből (DJI, KEN, TAN, MOZ, UGA, RWA, BDI, ZAM, MAW, ZIM, SEY, MAD, MRI).  Ruanda és Burundi tagja még a Közép-afrikai Államok Gazdasági Közösségének is. A térségből több ország tagja az Afrikai Szabadkereskedelmi Övezetnek (ERI, DJI, KEN, TAN, MOZ, ETH, UGA, RWA, BDI, ZAM, MAW, ZIM, COM, SEY, MAD, MRI). Az egykori brit gyarmatok a (Brit) Nemzetközösség (KEN, TAN, UGA, ZAM, ZIM, MAW ill. MOZ is csatlakozott), a francia, belga területek a Frankofónia tagjai (BUR, DJI, COM), és vannak országok, amelyek mindkettőnek (RWA, MAU, SEY). Mozambik még a Latin Unió és a Portugál Nyelvű Országok Közösségéhez is csatlakozott (itt MAU megfigyelő). Az iszlám hit dominanciája, vagy számottevő jelenléte miatt egyes országok az Iszlám Konferencia (UGA, SOM, DJI, MOZ, COM) illetve az Arab Liga tagjai (SOM, DJI, COM, ERT – megfigyelő).

Közép-Afrika

Az ENSZ besorolása alapján kilenc ország alkotja Közép-Afrikát: egyrészt parti országok, úgy mint Kamerun (CMR), Egyenlítői-Guinea (GEQ), Gabon (GAB), a Kongói Köztársaság (CGO), Angola (ANG), másrészt belső országok, úgy mint Csád (CHA), Közép-afrikai Köztársaság (CAF), a kis partszakasszal rendelkező Kongói Demokratikus Köztársaság (korábbi nevén Zaire, COD), valamint a szigetek alkotta São Tomé és Príncipe (STP). Egyenlítői-Guinea a kontinentális részen kívül magába foglalja a partokhoz közeli Bioko szigetét és még néhány apró vulkanikus eredetű szigetet. A térségben a nemzetközi határfolyó, a Kongó-folyam egyes szigeteit a Kongói Köztársaság és a Kongói Demokratikus Köztársaság is magának követeli. A Guineai-öbölben a Kamerun, Nigéria és Egyenlítői-Guinea, valamint az utóbbi és Gabon közötti tengeri határvonalak futása számos ponton tisztázatlan volt. A kérdésben a hágai Nemzetközi Bíróság közreműködésével történt előrelépés, a rendkívül gazdag szénhidrogén-készletekkel rendelkező tengeri selfterület határainak végleges, minden érintett fél által elfogadott meghúzására azonban mindmáig nem került sor.

Közép-Afrika területe 6,6 M km², nyugatról az Atlanti-óceán határolja, a kontinensen pedig minden afrikai makrorégió a szomszédja. A természetföldrajzi tényezőkre jellemző, hogy északon és délen a szavanna öv terül el, amely közrefogja az egyenlítői éghajlatú területet; ezen kívül Dél-Angolában már a sivatag is megjelenik. Alacsonyabb térszínek északon a Csád-, középen a Kongó-medence, míg magasabb térszínek a nyugati Alsó-Guinea, a Bihe-magasföld, és az előbbi medencéket határoló küszöbvidékek (Azande, Lunda). Ez a térség Afrika folyóhálózattal leginkább átszőtt területe, a legjelentősebb folyó a Kongó, nagy vízgyűjtőterületével. A földtani adottságokból eredően Közép-Afrika bányakincsei közül kiemelhető a kőolaj, amelynek kitermelésében Angola a kontinens egyik vezető országa (kb. 1,8 M hordó/nap); a kontinentális talapzat és a tengerpartok mentén folyik a bányászat. Fontos kincs még a drágakő, a Kongói Dem. Közt. a legnagyobb gyémánt drágakő kitermelő ország volt a világon 2012-ben (21,5 M t), mellette Angola ad még otthont fontosabb bányatérségeknek (7,5 M t drágakő, 0,8 M ipari gyémánt). A Kongói Dem. Közt. réz-, ón- és cinkérc bányászata is kiemelkedik. Az energiatermelésben a szénhidrogén miatt Angola (Afrika értékének 11%-a) és Egyenlítői-Guinea (2,5%) szerepe jelentős, míg az elektromos energia előállításában egyedül a Kongói Dem. Közt. lépi át a világtermelés 1%-os arányát.

Közép-Afrika a kontinens ritkábban lakott makrorégiója, a népsűrűség a domborzati, éghajlati adottságok miatt csak Nyugat-Angolában, a Kongói Dem. Közt. középső részén és északon, Nigéria szomszédságában magasabb. A területen a régmúltban jelentősebb királyság egyrészt a mai Csád területén alakult ki, másrészt délen jöttek létre kisebb-nagyobb bantu királyságok. Az európai felfedezők a tengerpartot hamar feltárták, ám a belső, nehezen bejárható területekre csak később jutottak el. A gyarmatosítás során több ország is területet szerzett ebben a makrorégióban: a mai Csád, Közép-afrikai Köztársaság, Gabon és a Kongói Köztársaság Franciaországhoz tartozott, míg Kamerun területe előbb német, majd megosztva francia és brit gyarmat volt. Portugáliához tartozott Angola és São Tomé és Príncipe, illetve előbb portugál, majd spanyol kézen volt a mai Egyenlítői-Guinea, míg a nagy kiterjedésű, népes Kongói Dem. Közt. Belgium gyarmata volt. A 20. század második felében sorra vívták ki függetlenségüket a térség országai.

Közép-Afrika népességszáma mintegy 135 millió fő, Afrika lakosságának valamivel több mint 10%-a. A legnépesebb ország a Kongói DK, mintegy 30 M fővel, őt követi Angola (24,5), Kamerun (21) és Csád (11). Kongó valamivel több mint 4, míg a Közép-afrikai Köztársaság valamivel több mint 3 M főnek otthona. Gabon és Egyenlítői-Guinea lakosságszáma 1 M fő körül van, a szigetországban (STP) mintegy 0,2 M fő él.

A régiót kevés milliós nagyváros jellemzi, ezek a Kongói Dem. Közt. fővárosa, Kinshasa (6,3 M), ill. Lubumbashi (1,1), Angola fővárosa, Luanda (2,8), két kameruni nagyváros, a főváros Yaoundé ill. Douala (mindkettő 1,9), Kongó fővárosa, Brazzaville (1,1, ellenpólusa Pointe-Noire, 0,6). A többi főváros bár közigazgatási, gazdasági központ, ám lakosságszáma 1 M fő alatt van (CHA: N’Djamena [0,8 M], CAF: Bangui [0,6], Gabon: Libreville [0,6], GEQ: Malabo [0,17, itt már népesebb Bata városa, 0,173], STP: São Tomé [0,05]).

Közép-Afrika etnikai földrajzi képére jellemző, hogy a térség javát bantu nyelvű törzsek lakják, amelyek az északi részeken (főként CMR, COD területén) szudáni népekkel élnek együtt, a Középafrikai Köztársaságban, valamint Csádban pedig a szudániak vannak nagyobb számban. A középső, déli területeken a bantuk terjeszkedésük során az elzártabb területekre szorították vissza az őslakos pigmeusokat. Az egykori gyarmatosítás emlékét őrzi, hogy a legtöbb országban a francia nyelv a hivatalos (GAB, CGO, COD), amely néhol kiegészül egy-egy másik nyelvvel: az arabbal (CHA), a bantu szangóval (CAF), az angollal (CMR), a spanyollal, a portugállal (GEQ). Angolában és São Tomé és Príncipe országban a portugál az egyetlen hivatalos nyelv. A vallásföldrajzi képre jellemző, hogy az iszlám, a keresztény és a helyi törzsi vallások együttesen vannak jelen, különböző arányban, de összességében a kereszténység a meghatározó. Döntően keresztény hitű Egyenlítői-Guinea, São Tomé és Príncipe lakossága, nagyobb arányú a keresztény népesség még Kamerunban (az iszlám mellett), Gabonban és Angolában (törzsi vallásokkal), a Kongói DK-ban (iszlám és törzsi vallásokkal), míg vegyesebb a kép (bár kb. fele keresztény) a Kongói Köztársaságban és a Közép-afrikai Köztársaságban.

Közép-Afrika demográfiai viszonyaira jellemző, hogy lakosságszáma évről-évre egyre nő, az ENSZ adatai szerint 2,7%-kal a 2010-es években. Kiugróan magas a születési és a halálozási ráta (42‰ és 14‰). Az afrikai makrorégiók közül itt a legmagasabb a 0-14 évesek aránya a lakosságon belül, eléri a 45%-ot, így viszont a legalacsonyabb a közép- (15-64, 52,1%) és az időskorúak (65+, 2,9%) aránya. A HIV fertőzöttség az egyik fő probléma a térségben, a Kongói DK-ban 1 M fő felett van a fertőzöttek száma. A trópusi betegségek, köztük a malária kockázata magas a térségben, főként mivel az egészségügyi ellátás alacsony színvonalú. A népesség migrációjára komoly hatással vannak a belpolitikai események: polgárháború sújtott (és esetenként sújt ma is) több országot (CHA, GEQ, ANG, CGO, COD, CFA), különösen a kongói háborúk és a közép-afrikai köztársaságbeli küzdelem ilyen. Kialakulhat azonban viszonylagos béke is egy szervezett kormányzás mellett (CMR, GAB, STP). A szomszédos országok belviszályai is érintik a területet, jelentős közülük a szudáni menekültek száma Csádban (Dárfur övezete).

Az éghajlati adottságok és a népesség száma meghatározzák a térség mezőgazdasági jellemzőit. A lakosság szűkös ellátásán túl kevés termék jut exporta. Kiemelhető a térség földimogyorótermesztése (CHA, COD), valamint a kameruni kakaó (a világtermelés 4-5%-a) és banán (1%) mennyisége. A terület értékes természeti erőforrása még az esőerdő, a világon kitermelt famennyiség közel 2%-a jut a Kongói DK-ra. Az Afrika szívében fekvő Kongó-medence esőerdeje méretét tekintve Amazónia után a világ második legnagyobb ilyen térsége (mintegy kétmillió négyzetkilométeren). Az erdőirtás a 2000-es években azonban valamelyest csökkent (évente kb. kétezer négyzetkilométer). Csád egy része viszont a Száhel-övezetben fekszik, így a legeltető állattartással járó elsivatagosodás sújtja.

Az ipar főként a nyersanyagok feldolgozását végzi, kezdetleges körülmények között. A világkereskedelemben szerény és alárendelt szerepű a térség (nyersanyagok, mezőgazdasági termékek exportja, késztermékek importja), volumene alapján egyedül Angola tűnik fel az első ötven ország között (világexport 0,37%-a), amelynek oka a kőolaj és a finomítók által szolgáltatott üzemanyagok, ipari olajok kiemelkedő nagysága. A külföldi működőtőke nem preferálja ezt a térséget, az FDI állomány csak Kongóban (23) és Egyenlítői-Guineában (15) számottevőbb (2013, FDI inward stock). (Összevetésként Magyarországon ez az érték 111 Mrd.) A gazdasági növekedés szerény és ciklikus, és a térség több országa a világban legjobban eladósodott szegény országai (ún. HIPC országok) közé tartozik. A turizmus is nagyon szerény, nagyságát tekintve (UNWTO, 2010es évek átlaga) afrikai viszonylatban Kamerun és Angola emelhető ki (bár itt is kevesebb mint 1 M fő érkezőt regisztrálnak évente).

Az országok a társadalmi, gazdasági fejlettségük tekintetében elég különbözők (a Világbank adatai alapján, 2013): a legrosszabb helyzetűek a Közép-afrikai Köztársaság és a Kongói Demokratikus Köztársaság, ahol vásárlóerő-paritáson 1000 dollár alatt van az egy főre jutó GDP. Náluk valamivel kedvezőbb Csád, Kamerun, São Tomé és Príncipe (2-3 ezer közötti értékkel), majd Kongó (5,9) és  Angola (8) helyzete. Kiemelkedik afrikai viszonylatban a kis lélekszámú, de ehhez viszonyítva számottevő bányászattal és exporttal bíró Gabon 19,3 és Egyenlítői-Guinea 33,8 ezer dolláros értékével. A HDI értékek szerinti sorrendről elmondható, hogy e térség adja a legutolsó helyezetteket a világ országainak ranglistáján (a nyugat-afrikai Niger [187.] mellett): Kongói DK (186.), Közép-afrikai Köztársaság (185.), Csád (184.). 152-140 közötti helyezése van a legtöbb térségbeli országnak (CMR, ANG, GEQ, STP, CGO), míg a legjobb helyzetben Gabon van (112.).

A nemzetközi szervezetek tekintetében elmondható, hogy az ENSZ, az IMF és az Afrikai Unió összefogja az országokat (jelenleg CFA van felfüggesztve az utóbbiban). A Világkereskedelmi Szervezetnek is tagja a térség közel összes országa (CMR, GAB, CGO, ANG, CHA, CAF, COD). A Közép-afrikai Államok Gazdasági Közösségének is több ország a tagja (CMR, CAF, CHA, CGO, GAB, STP, COD, GEQ). A francia korszak emlékeként a Frankofónia szervezetben hat ország is (CHA, CMR, CAF, GAB, CGO, COD) tag, míg a portugál nyelvű országokat (ANG, STP) a Portugál Nyelvű Országok Közössége és a Latin-Unió fogja össze. Az iszlám hit miatt az Iszlám Konferencia Szervezetének is vannak tagjai a térségben (CHA, CMR, GAB, míg CAF megfigyelő). A kőolajkincse és -kivitele révén Angola pedig az OPEC tagja is.

Nyugat-Afrika

Az ENSZ besorolását alapul véve az alábbi országok alkotják Nyugat-Afrikát: a tengerparton északról délre, majd nyugatról kelet felé sorrendben Mauritánia (MTN), Szenegál (SEN), Gambia (GAM), Bissau-Guinea (GBS), Guinea (GUI), Sierra Leone (SLE), Libéria (LBR), Elefántcsontpart (CIV), Ghána (GHA), Togo (TOG), Benin (BEN), Nigéria (NGR), valamint nyugatról keletre a tengerpart nélküli országok, mint Mali (MLI), Burkina Faso (BUR), Niger (NIG). Ide tartozik még egy szigetállam, a Zöld-foki Köztársaság (Cabo Verde, CPV), valamint az Egyesült Királysághoz tartozó Szent Ilona (fő sziget és környező kisebb szigetek). A parthoz közeli szigetek közül Bissau-Guineához tartoznak a Bijagos-szigetek. Újabb kori területmódosulás volt, hogy Mali háborúban területet szerzett Burkina Fasótól (az egykori Felső-Voltától). Kisebb határtelepülések fennhatóságát illetően eltérő állásponton áll Nyugat-Afrikában Elefántcsontpart és Guinea, Burkina Faso és Benin, valamint Benin és Nigéria. A Guineai-öbölben a Kamerun, Nigéria és Egyenlítői-Guinea közötti tengeri határvonalak futása számos ponton tisztázatlan volt. A kérdésben a hágai Nemzetközi Bíróság közreműködésével történt előrelépés, a rendkívül gazdag szénhidrogén-készletekkel rendelkező tengeri selfterület határainak végleges, minden érintett fél által elfogadott meghúzására azonban mindmáig nem került sor.

A mintegy 6,1 M km² területű makrorégió nyugaton és délen az Atlanti-óceánnal határos, északon az észak-afrikai, keleten pedig a közép-afrikai régió országaival. A terület természetföldrajzi szempontból az éghajlati típusokhoz igazodva egyfajta zonalitást mutat. Az Egyenlítő a térségtől délre, az óceánon húzódik, így a szárazföld déli részén, az itt fekvő tengerparti országok életében a meleg, csapadékos, fülledt egyenlítői éghajlat a meghatározó. Észak felé haladva a kétévszakos (száraz és nedves évszak) szavannaöv következik, amely a nagyobb területű északi országok társadalmi, gazdasági viszonyaira van jelentős hatással. A makrorégió északi határzónája pedig helyenként már belenyúlik a sivatagi övbe. A terület folyóhálózata délen sűrű, észak felé ritkul, jelentősebb folyói a Niger, illetve a Volta, a Szenegál és a Gambia. A domborzati viszonyokra jellemző, hogy alacsonyabb térszín északon a Szudáni-tájövhöz tartozó Niger-medence, valamint nyugaton a Szenegambiai-síkság, míg a nagy kiterjedésű Felső-Guinea (mint vízválasztó is) és a részben Nigériában fekvő Adamaoua-hegység emelkedik magasabbra a térségben.

Nyugat-Afrika ásványkincsei közül kiemelkedik a kőolaj, amelynek kitermelésében Nigéria a kontinens vezető országa (2,5 M hordó/nap, 2012), bár így is csak a világtermelés 3%-át közelíti. Nigéria a földgáz felszínre hozatalában is kiemelhető (31 Mrd m³/év), de ez csak afrikai viszonylatban számottevő. A fő lelőhely a Niger-delta és a kontinentális talapzat, ahol évtizedek óta folyik a kitermelés, amelyre finomító-, gázcseppfolyósító-, energetikai és fejlődő vegyipar települt, így már részben feldolgozva is a világpiacra kerül innen a nyersanyag. Az ércek közül fontos az uránérc, ebben Niger a kontinens egyik vezető országa (a világtermelés 7-8%-ával); a külszíni fejtésekből nyert és helyben dúsított érc kiemelkedő exportcikk. Fontos még a Guineában bányászott bauxit (17,8 M t, világtermelés kb. 7%-a); az itteni külszíni bányákban fejtett nyersanyagot vasúton szállítják a kikötőkbe, ahol részben feldolgozzák (timföld), részben exportálják. Ezeken túl megemlíthető még a vasérc (MTN, 7,2 M t) és az arany (GHA, 86,5 t), valamint a kolumbit (a nióbium érce) (NGR). Az energiatermelés terén a szénhidrogénben gazdag Nigéria emelkedik ki az afrikai termelés közel 20%-ával, ám az elektromosenergia-előállításban ez az arány csak a 4%-ot éri el (háromnegyede hőerőművekből származik), az utána következő Ghána értéke pedig már nem éri el a 2%-ot sem.

Nyugat-Afrika a kontinens legsűrűbben lakott régiója, de a népesség területi eloszlása egyenlőtlen: rendkívül ritkán lakott az északi zóna (Mauritánia, Mali és Niger jelentős része), míg dél felé a népsűrűség emelkedik, és a tengerpartokon, valamint Nigéria egyes belső területein kiugróan magas értéket mutat. A történelem során kisebb birodalmak jöttek létre Mali és Ghána (Ashanti) területén, míg Mauritániát a mór terjeszkedés érte el. Az európai felfedezők is hamar megvetették lábukat a térség tengerpartjain, ahol sorra létesültek, majd fejlődtek a kisebb városok, alapozva a térség nyersanyagainak, áruinak exportjára és a rabszolga-kereskedelemre. A gyarmatosítás során a legnagyobb területrész a franciák kezére került, és létrejött a francia Nyugat-Afrika (a mai Mauritánia, Mali, Burkina Faso, Niger, Szenegál, Guinea, Elefántcsontpart, Benin, valamint a németektől elhódított Togo területeiből). A britek kezére került viszont a mai Gambia, Sierra Leone, Ghána és Nigéria területe. Portugália a mai Bissau-Guinea és a Zöld-foki Köztársaság térségét felügyelte, a 19. század első felében létrejövő, az USA támogatását élvező Libéria pedig megőrizte függetlenségét. A függetlenségüket a 20. század második felében sorra vívták ki az egyes térségek.

  

Az éghajlati, domborzati, kereskedelmi, esetenként a közigazgatási tényezők hatására számos nagyváros alakult itt ki, leginkább a sűrűn lakott Nigéria területén. Nyugat-Afrika kiemelkedő (1 M főnél népesebb) nagyvárosai egyrészt Nigéria milliós nagyvárosai: a térség legnagyobb metropolisza, Lagos (10 M), a majdnem négymilliós Kano és Ibadan, valamint az 1-2 M közöttiek (Kaduna, Port Harcourt, Maiduguri, Benin City, Zaria) és a főváros, Abuja (1). Rajtuk kívül néhány nagyváros van még a térségben: Elefántcsontpart fővárosa, Abidjan (3,7 M), Ghána fővárosa, Accra (2,1), másik nagyvárosa, Kumasi (1,6), Mali fővárosa, Bamako (1,3), Burkina Faso fővárosa, Ouagadougou (1,1), Szenegál fővárosa, Dakar (1,1), Guinea fővárosa, Conakry (1,4) és Libéria fővárosa, Monrovia (1). Azok a fővárosok is kiemelkednek a többi város közül társadalmi, gazdasági funkcióik alapján, amelyek nem érik el a milliós lélekszámot (mint Nouakchott (MTN), Niamey (NIG), Bissau (GBS), Freetown (SLE), Lomé (TOG), Cotonou (BEN), Praia (CPV)). Közülük több a tengerparti fekvésének köszönhette fejlődését. Városföldrajzi jellegzetesség még a makrorégióban, hogy Nigéria mellett Szenegálban vannak ellenpólusai a fővárosnak, valamint Gambiában nem a főváros, Banjul, hanem Serekunda a legnépesebb központ.

A térség lakosságszáma meghaladja a 330 M főt, amely a kontinens lakosságának közel 30%-a. A legnépesebb ország Nigéria, közel 140 millió fős lélekszámával (a régió lakosságának több mint 40%-a). A második legnépesebb Ghána (26,5 M), majd 14-15 millió fős országok következnek: Burkina Faso, Elefántcsontpart, Niger, Mali, Szenegál. Sorban utánuk Benin (10), majd a közel 6 milliós Togo és Sierra Leone következik. Szerényebb lélekszámúak Libéria (3,9), Mauritánia (3,5), illetve Gambia (1,9), Guinea-Bissau (1,6). A többi ország lakosságszáma nem éri el az 1 M főt.

Nyugat-Afrika etnikai képére egységesség, nyelvi képére a sokszínűség, míg vallási képére három hit vetélkedése a jellemző. A lakosság jelentős részét szudáni népek alkotják, amelyek többé-kevésbé eltérő nyelveket beszélő törzsekből állnak. Jelentősebbek közülük az ibók és a jorubák (NGR), az akan (GHA), a szingai, a mandingo törzsek tagjai, illetve a hauszák (pl. NGR), valamint a fulbék (pl. NGR). Egyes országokban a sémi-hámi népesség a meghatározó (MTN, MLI, NIG). A hivatalos nyelv esetében a gyarmati múlt a legerősebb tényező: az egykori anyaországok nyelvei jó közvetítők a sokszínűségben. Nyolc országban a francia a hivatalos nyelv (MLI, NIG, BUR, SEN, GUI, CIV, TOG, BEN), öt országban az angol (GAM, SLE, LBR, GHA, NGR), míg kettőben a portugál (GBS, CPV), egyben, Mauritániában pedig az arab. A terület ősi vallásait lassan felülírta az iszlám hit terjedése, majd a keresztény hittérítés; e vallások részaránya elég változó az egyes országokban. Kifejezetten az iszlám hit az uralkodó hat országban (MTN, MLI, NIG, SEN, GAM, GUI). Jelentős az iszlám, de a keresztény és az ősi vallások is kettőben (BUR, SLE). Több ország vegyes képet mutat: egyes helyeken az iszlám és a törzsi vallások (GBS), máshol az iszlám és a kereszténység (NGR, CIV, BEN) osztozik az országon, vagy akár mindhárom vallás markáns szerepet játszik (TOG, itt tudott a törzsi vallás leginkább megmaradni). Ugyanakkor a keresztény vallás dominanciája Ghánában, döntő szerepe pedig Libériában és a Zöld-foki Köztársaságban figyelhető meg.

Az ENSZ adatai alapján a demográfiai jellemzőkről elmondható, hogy Nyugat-Afrika népességszáma intenzíven nő, évente 2,7%-kal a 2010-es években. Nagyon magas a születési és a halálozási ráta (40‰ és 12‰). A 0-14 évesek aránya az afrikai átlagot meghaladja (43,9%), míg a középkorúak aránya valamivel elmarad tőle (53,3%). Az afrikai lakosságot e régióban komolyan sújtja a HIV és az ebola. Nigériában több mint 3,5 M HIV fertőzött van, de a többi országban is több tízezreket tartanak nyilván. Az ebola is komoly problémát jelent, az eddigi legnagyobb járvány Guineában ütötte fel fejét 2013-ban, és átterjedt Sierra Leonéba, Libériába, ill. Nigériába és Szenegálba is. A tengerparti országokban a trópusi betegségek, köztük a malária fenyeget. Egyes országokban nincs elegendő mennyiségű víz a lakosság számára (pl. Nigéria, Niger, Burkina Faso). A népesség vándorlását egyrészt a nehéz megélhetési körülmények, másrészt a legtöbb országra jellemző labilis belpolitikai viszonyok határozzák meg. A túlnépesedés, a földek eltartóképességének korlátai indítja útnak a lakosok egy részét a nagyvárosok felé, másrészt a térségre jellemző katonai puccsok, hatalmi váltások (pl. MTN, MLI, NIG, BUR, GAM, GBS, CIV, GHA, TOG, BEN) generáltak etnikai, vallási ellentétekből fakadó menekültáradatot. Az esetenként nyomukban járó polgárháborúk (SLE, LBR, NGR) pedig számos emberáldozathoz vezettek, kifejezetten komoly konfliktus sújtja Nigériát (Boko Haram dzsihádista lázadócsoport). Napjaink békésebb nyugat-afrikai országai Guinea, Szenegál, Ghána, Benin és a Zöld-foki Köztársaság; utóbbi kettőre az afrikai demokráciák mintaképeként is tekintenek.

Nyugat-Afrika mezőgazdasága is igazodik az éghajlati adottságokhoz, így mind az egyenlítői, mind a szavanna öv termékei megtalálhatók, sőt a térség néhány terméke világviszonylatban is jelentős. A naturálgazdálkodás a meghatározó, de a kisparaszti gazdaságok mellett elszórtan ültetvények is teret nyertek. A tengerpart térségében nagy területeken monokultúraszerű árutermelésre tértek át, ami miatt több ország élelmiszerimportra szorul. A térségből a volumenek alapján Nigéria emelkedik ki, számos termék esetében a világranglista élmezőnyébe került. A térség leghíresebb terméke a kakaó, innen származik a világ kakaótermésének több mint kétharmada; legnagyobb termelői és exportálói Elefántcsontpart (a világtermelés 35-40%-a), Ghána (15-20%), Nigéria (1015%) és Togo. A kávé és a pálmaolaj is fontos termék (leginkább Elefántcsontpart, Nigéria [pálmaolaj 3,4%-a]), utóbbi azonban a hazai fogyasztást szolgálja inkább. Jelentős még a földimogyoró, amelynek mind magja, mind a belőle préselt olaj fontos exportcikk; Nigéria a világtermés 10%-át adja, de Szenegál, Ghána és több más ország (MLI, GUI, NIG, BUR) is jelentős termelő. Nigéria esetében a termesztés nagysága alapján a rizs, a kukorica, az édesburgonya (világtermelés 3-4%-a), a növényi olaj (2%), a gyümölcs (citrusfélék 2-3%) még meghatározó. Kiemelhetők még a terület egyes ipari növényei, mint a gyapot (NGR, BUR), a fa (NGR, 2%), a kaucsuk (NGR, CIV, 1-2%). Az állatállomány Nigériában a legjelentősebb (szarvasmarha: 16 M, juh: 33 M, a világ állományának 3%-a, kecske: 59 M, kb. 7%). A kecsketartás esetében még kiemelhető Niger és Mali. A térség északi zónája a Száhel-övezetbe esik, ahol a túllegeltetés, az erdők irtása és más tényezők az elsivatagosodáshoz, így az éhezéshez, akár elvándorláshoz vezetnek. A halászat szerényebb, a hazai fogyasztás igényeit szolgálja ki; nagyságát tekintve Nigéria édesvízi halászata jelentősebb.

A térség ipara elsősorban a nyersanyagok feldolgozását végzi, a modern ipar súlya elenyésző. Afrika legnagyobb GDP-jű országa Nigéria (a világ GDP-jének azonban ez is alig 0,7%-át adja). A gazdasági növekedés az országokban szerény és ciklikus. A külföldi működőtőke nem preferálja ezt a térséget. Az állomány alapján kiemelkedik Nigéria 82 Mrd USD értékkel (Afrikában a 3. legnagyobb), valamint Ghána közel 20 Mrd-os értékével (2013, FDI inward stock). (Nemzetközi összevetésben ugyanakkor ezek az értékek is szerények: Magyarország mutatója például 111 Mrd.) A világkereskedelemben egyoldalú a térség szerepe, főként mezőgazdasági termékek, ásványi nyersanyagok, félkész termékek hagyják el az országokat és késztermékek érkeznek. Nyugat-Afrika, sőt egész Afrika legnagyobb exportőre Nigéria a világexport 0,57%-ával (2013), amelynek közel 80%-a a kőolaj. (Összehasonlításként: Magyarország exportértéke is gyakorlatilag ugyanennyi.) A fontosabb árukikötők azonban Elefántcsontparton (Abidjan, kiszolgálva Mali és Burkina Faso forgalmát is) és Szenegálban (Dakar) vannak. A turizmus nagyon szerény, nagyságát tekintve (UNWTO, 2010-es évek átlaga) még afrikai viszonylatban is csak Nigéria és Szenegál emelhető ki.

Az országok elmaradott társadalmi, gazdasági fejlettségi állapotát tükrözi, hogy a vásárlóerőparitáson számított GDP/fő értékek (Világbank, 2013) alacsonyak. A legrosszabb helyzetű Libéria, Niger (1000 USD alatt van az értékük). 1-2000 USD közé esik a legtöbb, nyolc ország (BEN, BFS, GAM, GUI, GBS, MLI, SLE, TOG), 2-3000 közé egy ország, Szenegál, míg 3000-4000 közé három ország (CIV, GHA, MTN). A legmagasabb értékkel Nigéria (5600) és a Zöld-foki Köztársaság (6400) rendelkezik. (Összehasonlításként: Magyarország értéke 23,3 ezer). A HDI tekintetében hasonlóan rossz helyzetűek az országok, a vezető Zöld-foki Köztársaság is csak mindössze a 123. a világranglistán. Utána Ghána (138.) és Nigéria (152.) következik. A többi ország (sorrendben Mauritánia, Szenegál, Benin, Togo, Elefántcsontpart) nincs az első 160 között. A legrosszabb helyzetűek Burkina Faso (180.), Sierra Leone (183.) és Niger (187., utolsó a globális rangsorban). (Összehasonlításként: Magyarország helyezése 43.) A térségből több országot sújt a szegénység mellett az eladósodottság is (HIPC).

A nemzetközi szervezeteket nézve Nyugat-Afrika minden országa tagja az ENSZ-nek, az IMF-nek és az Afrikai Uniónak. A legtöbb ország tagja a Világkereskedelmi Szervezetnek (MTN, SEN, GAM, GBS, GUI, SLE, CIV, GHA, TOG, BEN, NGR, MLI, BUR, NIG, CPV) és a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közösségének is (SEN, GAM, GBS, GUI, CIV, LBR, GHA, TOG, BEN, NGR, MLI, BUR, NIG, CPV).  A térségben a számos egykori francia gyarmatot a Frankofónia Szervezete fogja össze (MTN, MLI, NIG, BUR, SEN, GBS, GUI, CIV, TOG, BEN; GHA jelenlegvár erre), míg az egykori brit területeket pedig a (brit) Nemzetközösség (SLE, GHA, NGR).  A portugál érintettség révén a Latin Uniónak is vannak tagjai (SEN, GBS, CIV, CPV) és a Portugál Nyelvű Országok Közösségének (SEN, GBS, CPV).

Az iszlám hit jelenléte a térség országainak javát az Iszlám Konferencia Szervezetébe terelte (MTN, MLI, NIG, BUR, SEN, GAM, GUI, SLE, CIV, TOG, BEN, OIC), közülük Mauritánia az Arab Liga és az Arab Maghreb Unió tagja is. A jelentős kőolajbányászat és -export révén Nigéria pedig az OPEC tagja.

Dél-Afrika

Az ENSZ besorolását alapul véve az alábbi pár ország alkotja Dél-Afrikát: Botswana (BOT), Lesotho (LES), Namíbia (NAM), Szváziföld (SWZ) és a Dél-afrikai Köztársaság (RSA). Namíbia 1990-ben vált ki a Dél-afrikai Köztársaságból.  A 2,7 M km² területű térséget nyugaton az Atlanti-, keleten az Indiaióceán határolja (a kontinens legdélebbi pontja az Agulhas (Tű)-fok), míg a kontinensen KözépAfrika (Angola) és Kelet-Afrika országai a szomszédjai.

Dél-Afrika természetföldrajzából kiemelhető, hogy változatos az éghajlata: nyugaton sivatagi, középen szavanna jellegű és hegyvidéki, keleten nedves szubtrópusi, délen mediterrán. Ennek megfelelően nagyobb csapadék és sűrűbb folyóhálózat a délkeleti zónát jellemzi. A szárazabb északnyugati rész alacsonyabb (Kalahári-medence, Namíb-sivatag), míg a déli és keleti részek átlagmagassága nagyobb (Fok-hegység, Sárkány-hegység, Búr-magasföld, Lesotho-föld, de itt találhatók az alacsonyabban fekvő Karru-medencék is).

A földtani adottságoknak köszönhetően a térség ásványkincs-vagyona számottevő. Egész Afrika egyik vezető bányászati országa a Dél-afrikai Köztársaság. A bányakincsei közül kiemelhető a kőszén, amelynek kitermelésében a kontinens vezető országa, és a világranglistán is előkelő helyen (7.) áll (255 M t, 2011). Az arany bányászata is nagy múltú és híres, a világtermelés alig kevesebb mint 10%-át adja (160 t, 2012). Fontos és a bányászati visszásságok miatt elhíresült természeti kincs még Botswana gyémántvagyona (a kitermelt drágakő 14 M t karát, az ipari gyémánt 6,4 M t, 2012). Gyémántot a Dél-afrikai Köztársaságban (főként iparit: 4,2 M, de drágakőnek való is akad: 2,8 M) és Namíbiában bányásznak (drágakő: 1,6 M). Az ércek közül egyrészt az uránérc emelhető ki: Namíbia a kontinens egyik vezető országa ezen a téren, a világtermelés 7-8%-ával, de a Dél-afrikai Köztársaságban is bányásszák. Mindkét országban bányásznak cinkércet is (NAM: 194 ezer t, RSA: 37 ezer t, 2012). A vasérc (40,5 M t, 2012) és ólomérc (55 ezer t, 2012) bányászata a Dél-afrikai Köztársasághoz kötődik. Bár a bauxit kitermelése nem jellemző, az alumíniumtermelés a Dél-afrikai Köztársaság esetében kiemelhető, hasonlóan az afrikai viszonylatban számottevő vas- és acéltermeléshez. Az energiatermelésben a Dél-afrikai Köztársaság a kontinens 3. legnagyobb értékkel bíró országa (17,5%-a a kontinensnek), míg az elektromos energia termelésében éllovas: egymaga Afrika értékének 35%-át adja, amelynek több mint 90%-a hőerőművekből származik.

  

A zord éghajlati és domborzati viszonyok miatt Dél-Afrika népsűrűsége alacsony és jelentős területi különbségeket mutat. Namíbia, Botswana nagyrésze szinte lakatlan, míg a régió keleti fele és szűk déli sávja rendkívül sűrűn lakott. A területen számos európai nemzet hódítói jártak (köztük a hollnadok, akiknek a leszármazottai a búrok), de a legutolsó gyarmati időszakban a britek fennhatósága alatt volt a térség (akik a búrokkal ütköztek meg többször). Namíba területét a németek gyarmatosították, majd a mai RSA kezére került. Botswana területén független királyság volt, majd a RSA protektorátusa lett. Lesotho őslakosai a búrok ellen küzdöttek, majd a terület brit protektorátussá vált. Szváziföld előbb búr, majd angol terület volt. A mai Dél-afrikai Köztársaság területén viszont többféle hatalmi formáció jött létre, amelyekből végül egységesen brit protektorátus lett (Dél-Afrikai Unió néven). A 20. században különböző időszakokban függetlenedtek a területek, és létrejöttek a mai államalakulatok, legkésőbb (1990-ben) Namíbia. A térségben csak a Dél-afrikai Köztársaságban találunk milliós nagyvárosokat: Fokváros (3,4), Durban (3,1), Johannesburg (2), Soweto (1,7), Pretoria (1,6), Port Elizabeth (1). A többi országban a központi városok lélekszáma alatta marad a 300 ezer főnek (NAM: Windhoek [0,3], BOT: Gaborone [0,2], LES: Maseru [0,2], SWZ: Manzini [0,1] [közigazgatási központok: Mbabane, Lobamba]).

A térség lakosságszáma mindössze 60 M fő, Afrika lakosságának alig 5,5%-a. Ennek több mint 80%a (53 M) a makrorégió legnépesebb országában, a Dél-afrikai Köztársaságban él. A nagy kiterjedésű Botswana és Namíbia, valamint a kis területű Lesotho lélekszáma közel 2-2 M, míg a szintén kis területű Szváziföldön alig 1 M ember él.

Dél-Afrika etnikai viszonyaira jellemző, hogy a lakosság túlnyomó része bantu nyelvű fekete (BOT, LES, SWA), mellettük kisebb számban és arányban őshonos népek (pl. pigmeusok), valamint számottevő arányban (NAM: 8%, RSA: 10%) a fehér gyarmatosítók leszármazottai élnek. A fehér és fekete lakosság közötti viszonyt a Dél-afrikai Köztársaságban sok probléma jellemezte a múltban, különösen a fekete lakosság intézményes elnyomására épülő apartheid-rendszer vált hírhedtté. A helyzet jogi értelemben sokat javult az elmúlt negyedszázadban, ám a feszültség mind a mai napig jelen van, és az ún. rendszerváltás után több mint egymillió fehér hagyta el Dél-Afrikát. A hivatalos nyelv mindehol az angol, amely kiegészül helyi nyelvvel Botswanában (setswana), Lesothóban (szotó) és Szváziföldön (swati), míg a Dél-afrikai Köztársaságban az afrikaans (búr) és kilenc bantu nyelvi is hivatalos. A terület uralkodó vallása a keresztény, egyes országokban a lakosság döntő többsége (NAM, BOT, LES), esetenként a kétharmada (RSA, SWA) követi.

A demográfiai viszonyokra jellemző, hogy az ENSZ adatai szerint (2010-es évek átlaga) a dél-afrikai makrorégió népességének gyarapodása a kontinensen a legalacsonyabb, évente mindössze 0,8%. Ennek oka a lecsökkent születési arányszám (csak 22‰) és a magas halálozási arányszám (12‰). Afrikában ebben a makrorégióban a legalacsonyabb a 0-14 évesek aránya is (30,3%), viszont a legmagasabb a középkorúaké (15-64 év közöttiek: 64,4%) és az időseké (65 évesek és a felettiek: 5,3%). Komoly egészségügyi problémát jelent a térségben a HIV-fertőzöttség: a Dél-afrikai Köztársaságban a lakosság több mint 10%-a érintett, Botswanában, Lesothóban és Szváziföldön a 15-49 éves korú népesség több mint ötöde fertőzött. A térséget alapvetően nem sújtják polgárháborúk (egyedül Lesothóban volt ilyen probléma az elmúlt időszakban), de a fekete és a fehér lakosság helyzetében mutatkozó markáns különbségek állandó lokális feszültségeket szítanak.

A mezőgazdasági jellemzők az éghajlati adottságokból fakadóan sokfélék. A Dél-afrikai Köztársaság termeléséből kiemelhető a kukorica, a szója, a cukornád (és a belőle előállított cukor), a citrusfélék (világtermelés kb. 2%-a), a szőlő és a bor (4-5%), valamint a fakitermelés. Állatállományából a szarvasmarha, de még inkább a juh (kb. 25 M, 2,5%-a a világállománynak); az utóbbiról nyert gyapjú és gyapjúszövet mennyisége világszinten is kiemelhető.

Afrika egyik kiemelkedő gazdasági súlyú országa a Dél-afrikai Köztársaság (a nagy és növekvő gazdaságú ún. BRIC országok vele egészültek ki BRICS országokra), bár a világ GDP-jének csak kb. 0,5%-át adja. A feldolgozóipar elég sokoldalú a Dél-afrikai Köztársaságban, a többi országban viszont még gyerekcipőben jár. Előbbi ipara a korábban leírt kiemelkedő kohászati tevékenység mellett gépiparáról is nevezetes (közlekedési és szerszámgépgyártás, elektrotechnika, elektronika, különböző fogyasztási cikkek előállítása stb.), az összeszerelő-üzemek (autóipar stb.) a kikötőkben összpontosulnak. Vegyipara részben helyi nyersanyagot, részben importált kőolajat dolgoz fel, utóbbi szintén a kikötőkbe koncentrálódik. Mellettük már szerényebb súlyú a hazai élelmiszer- és textilipar. A külföldi működőtőke állománya ebben a makrorégióban magas, köszönhetően a Délafrikai Köztársaság afrikai viszonylatban kiemelkedő értékének: 140 Mrd USD, amely az afrikai teljes tőkeállomány közel 20%-a (2013, FDI inward stock). (Összevetésként Magyarországon ez az érték 111 Mrd.) A kereskedelemben is meghatározó szerepe van ennek az országnak a kontinensen, Nigéria mellett Afrika második legnagyobb exportőre a világexport 0,5%-ával és Afrika legnagyobb importőre a világimport 0,67%-ával. (Ezek közelítőleg megegyeznek Magyarország értékeivel.) DélAfrika legfőbb kiviteli cikkei a különböző készáruk (18%), a fémek (12%), az autók, autóalkatrészek, az élelmiszerek, a vegyipari anyagok, míg importjának főbb tételei a nyersolaj (21%), a gépek (12%), az elektronikai berendezések, autóalkatrészek, vegyipari anyagok. A kereskedelmet nagy kikötők szolgálják, afrikai viszonylatban kiemelkedők Durban, Richard’s Bay és Saldanha Bay. A régióban – afrikai mércével – a turizmus is jelentős: a Dél-afrikai Köztársaság a domináns (8-10 M érkezés, UNWTO, 2010-es évek átlaga), de Botswana, Namíbia és Szváziföld is kiemelhető afrikai viszonylatban. A Dél-afrikai Köztársaság központi repülőtere Johannesburgban Afrika legnagyobb, globálisan is fontos légi kikötője.

A társadalmi, gazdasági fejlettség telkintetében elmondható, hogy a Világbank 2013-as adatai alapján afrikai viszonylatban közepes helyzetűek az országok, egyedül Lesotho értéke alacsony (2,6 ezer USD); legnagyobb értékkel Botswana (15,8) és a Dél-afrikai Köztársasaság (12,9) bír, utána Namíbia (9,6) és Szváziföld (6,7) következik. A HDI-index értékei alapján az országok ugyanebben a sorrendben következnek (BOT [109. helyezett], RSA [118.], NAM [127.], SWA [148.], LES [162.]).

A nemzetközi szervezetek tekintetében jellemző, hogy a makrorégió öt országa az ENSZ, az IMF, a Világkereskedelmi Szervezet és az Afrikai Unió, ill. az Afrikai Szabadkereskedelmi Övezet tagja. Ezen túl mindegyik tagja a (brit) Nemzetközösségnek is.

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés