A geo-ökonómia kihívásai

Már a hidegháború végéhez közeledve megkezdődött a hangsúlyeltolódás a nemzetközi kapcsolatokban a geopolitika eszközrendszerétől és mentalitásától a geo-ökonómia felé. A hadsereg felvonultatásánál és a terület konkrét birtoklásánál fontosabbá vált az adott piac feletti befolyás megszerzése, a nemzeti vállalatok támogatása és rajtuk keresztül az államérdek kiterjesztése. A konfrontáció tovább élt kereskedelmi módszereken keresztül, ez pedig fokozatosan a globalizáció folyamatán keresztül egységesített világgazdasági rendszer fragmentálódása és a regionalizmus visszatérése felé vezet. Ebben a környezetben a World Economic Forum jelentése kínál eligazodást, az egységes és szabadkereskedelmi rezsimre jelentett fenyegetések azonosításával, és útmutatásokkal, hogy ezeket a jelenségeket hogyan lehet ellensúlyozni. 

A hatalmi versengés új színtere

A nemzetközi kapcsolatok elméletéből ismert felfogás szerint a rendszer, melyben az államok és egyéb aktorok működni és érdekeiket maximalizálni kénytelenek anarchikus, azaz nincsen egy olyan legfőbb szuverén hatalom, mely egységes irányelveket, normákat és követendő szabályrendszert tudna kikényszeríteni. Ebből kifolyólag a szereplők magukra utalva; egymással versengve törekszenek a túlélésre és lehetőségeik legteljesebb kiaknázására.

Ebben a rendszerben sokáig az államközi kapcsolatok legfontosabb meghatározó eleme a katonai erő volt, azonban a hidegháború felmelegedésével és az egymással szembenálló blokkok felolvadásával ez a potenciál szépen lassan elkezdett veszíteni jelentőségéből. Legalábbis Edward N. Luttwak, a geo-ökonómia, mint fogalom megteremtője emellett érvel 1990-ben megjelent From Geopolitics to Geo-Economics című művében. Az új multipoláris világrendben megsokasodtak az egymással interakcióban álló felek, és nem csupán azért, mert a Szovjetunió és az Egyesült Államok vezette két blokk között leomlott a vasfüggöny. A kormányok mellett megjelentek a különböző multinacionális cégek és NGO-k, akiket már egyre kevésbé lehetett kihagyni a nemzetközi kapcsolatok alakulásából, ebben pedig nagy szerepet játszott a kilencvenes évekre egyre szorosabbra fonódó gazdasági interdependenciák rendszere.

A hidegháború végét övező megkönnyebbült és tartós (katonai értelemben vett) békében reménykedő légkörben Luttwak (1990,17.o.) úgy fogalmazott, hogy „a kereskedelem eszközei átvették a katonai módszerek helyét – a rendelkezésre álló tőke megelőzte a tűzerő jelentőségét, a civil innováció a katona-technikai előrehaladást, és a katonai bázisokat elfoglaló csapatok helyett a piacra való behatolás vált elsődleges céllá.” Az előtérbe kerülő gazdasági eszközökkel és a globális színtérre belépő új szereplőkkel azonban nem változik meg a tény, miszerint az államok, és azok kormányai még mindig domináns szerepet játszanak a nemzetközi folyamatok alakításában. Ezek viszont, a már említett anarchikus környezetből, illetve a még Vesztfália óta makacsul tartogatott területi szuverenitáson alapuló alaptermészetből fakadóan továbbra is a földrajzi határoknak megfelelően kell működniük. Ezzel szemben a multinacionális cégeket inkább az érdekli, hogy a piacok határai hol húzódnak – márpedig az állam és piachatárok többnyire nem esnek egybe – az országok geo-ökonómiai potenciálját, érdek- és hatalom-érvényesítési kapacitásait pedig így az határozza meg, mennyire képes a kormányzat együttműködni az állami vállalatokkal, kölcsönösen úgy befolyásolva egymást, hogy mindkettő saját érdekeit a lehető legnagyobb mértékben tudja kielégíteni.

Geo-ökonómia: a konfrontatív logika és kereskedelmi módszerek találkozása

Pascal Lorot (1999) úgy definiálja a geo-ökonómiát, mint az olyan állami stratégiák tanulmányozásának eszközét, amely arra fókuszál, hogy ez a stratégia miként irányul a nemzetgazdaság megóvására, hogyan promotálja a hazai exporttermékeket és szolgáltatásokat, az állam miként igyekszik minél nagyobb részt kihasítani a világpiacból, miként tudja bizonyos termékek piacait kizárólagosan kontrollálni, és miként próbál új technológiákra szert tenni. (Lorot, 1999, Introduction à la Géoéconomie, Economica, 15. o.) Ebben a földrajzi és piaci határokat összeegyeztetni igyekvő korban azonban nem a béke és az örök kooperatív szellem uralkodik, hiszen még a kölcsönös függésen alapuló, relatív előnyökre építő gazdasági kapcsolatok is a lehetséges súrlódási pontok számát növelik. Márpedig, amint az embereknek is megvan a maguk tűréshatára, úgy ez megtalálható az államoknál is, akik előbb-utóbb a konfrontálódás módját fogják választani érdekeik megóvására. Annyi különbséggel, hogy a geo-ökonómia korában „nem csak a konfliktusok okai, hanem azok rendezésének eszközei is gazdaságiak lesznek.” (Luttwak, 1990, 21. o.)

Eddig a katonai potenciál határozta meg az államközi kapcsolatokat, hiszen amennyiben valaki elesett a kereskedelmi haszontól, a nemzetközi normák bevett része volt, hogy végső megoldásként felvonultathatta a hadseregét, hogy érdekeinek érvényt szerezzen. A hidegháború alatt is a politikai, katonai konfrontálódástól való félelem tartotta egyben a koalíciókat. Az új érában azonban már ezek a külső fenyegető erők inkább gazdasági természetűek. A jövőbeli konfliktusokról szóló találgatások, lehetséges tervek között is az egyik legjelentősebb faktor a kínai gazdaság második (egyes mutatók tekintetében első) helyre törése, miután GDP-volumenében leelőzte a korábban szintén nagy veszélyforrásnak tekintett Japánt.

Annak érdekében, hogy elérje célját, vagyis a lehetséges legmagasabb szintű foglalkoztatottságot biztosítsa a lakosság lehető legnagyobb részének, Luttwak a következő lehetséges módszereket látja a geo-ökonómiai célok elérésére:

• fiskális politika
• gazdasági szabályozás
• szubvenciók, támogatások
• oktatás
• kormáyzati szolgáltatások
• infrastrukturális befektetések
• hazai technológiai innovációk támogatása

Emellett természetesen szükség van egy olyan belső összhangra, ahol a hatalmát megtartani igyekvő bürokrácia és a vállalatok képesek win-win környezetben együttműködni a másik logikájához alkalmazkodva.

Geo-ökonómia vs. Geopolitika

A geo-ökonómia és geopolitika, ugyan mindkettő analitikus megközelítési módszer, mely a nemzetközi hatalmi játszmák alaposabb megértésében segédkezik, az alkalmazott eszközökön túl a vizsgált szereplők és megállapított állami célok tekintetében is komoly különbségeket mutat. Míg a geopolitika a terület feletti irányítás szempontjából értékeli egyes szereplőinek hatalmát és érdekérvényesítő képességének sikerességét, addig a geo-ökonómia a piacok feletti befolyás mértékében és a rendelkezésre álló technológiák birtoklásában méri ugyanezt. Szereplők szerint olyan szempontból különböznek, hogy a geopolitika sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az államok, államcsoportok szerepére, míg a geo-ökonómia inkább vizsgálja a multinacionális vállalatok és államok, állami bürokrácia tevékenységét. (Bár azt is meg kell jegyezni, hogy mióta Lorot ezt 1999-ben leírta, azóta egyre nagyobb szerepet kaptak mindkét területen az NGO-k is.)

A geo-ökonómia felemelkedése nem jelenti a geopolitika eltűnését, ha más nem, a konfrontatív logika fennmaradása biztosíték erre. A kettő együttes alkalmazása, mely egy állam átfogó geostratégiájának kialakításában elengedhetetlen, igazán meghatározó abban, hogy egy államot nagyhatalomnak nevezhetünk-e. A geo-ökonómia eszközeit, legalább annyira, mint a katonai hatalmat, minden állam más és más mértékű hajlandósággal alkalmazza, akárcsak azt, hogy mennyire akarja a sikeres gazdasági érdekérvényesítést politikai-katonai szintre is átemelni.

Ezt a jelenséget elemzi Hans Kundnani[i] Németország példáján keresztül: Németország ugyan egyre nagyobb befolyásra törekszik a különböző multilaterális intézményekben, elég csak arra gondolni, hogy milyen régóta szeretne az ENSZ biztonsági tanácsának állandó tagjává válni, azonban arra már egyre kevésbé hajlandó, hogy saját szuverenitásának akár egy kicsiny részét is átruházza rájuk. Növekvő gazdasági erejét, regionális központi szerepét kihasználva Németország egyre kevésbé van korlátozva a nemzetközi intézmények által, ami csak tovább fokozza a globális gazdaság fragmentációját.

Németország az Európai Unión belül egyre szívesebben érvényesíti gazdasági preferenciáit nulla-összegű verseny logikájának megfelelően. Példának okáért ahelyett, hogy belemet volna az infláció enyhe növekedésébe, mivel az csökkentené a német export globális versenyképességét, ragaszkodott ahhoz, hogy az egész euró-zónán belül megszorító intézkedéseket foganatosítsanak, még akkor is, ha ez aláássa a periférián lévő államok növekedési lehetőségeit és egyben csökkenti az EU kohézióját is. (Kundnani, 2011, 41. o.)

A geo-ökonómia vesztesei és nyertesei

Az államközi feszültségek gazdasági területre való áthelyeződésével azok a vállalatok, melyek eddig azt hitték magukról, hogy sérthetetlenek, és a kereskedelem előbb-utóbb minden konfliktuson keresztül utat tör magának, most egyszeriben veszélyeztetve érezhetik magukat. Az állami érdekérvényesítés egyik módszere ugyanis, hogy ha magával a másik állammal nem is konfrontálódhat nyílt, katonai úton, annak vállalatát akadályozhatja a saját hazai piacaira való bejutásban, vagy egyéb más szabályozásokon keresztül. Az ukrajnai helyzet kapcsán Oroszországgal szemben foganatosított szankciók is a geo-ökonómia előretörését támasztják alá, emellett ott vannak még a regionális és egymással versengő kereskedelmi rezsimek, a valuta árfolyamok alakulása és alakítása, a nyers- és energiaárak manipulálása, mint nyomásgyakorlás. A háborúk (bár a világ egyes részein kétségtelenül tovább dúlnak a hagyományos módoknak megfelelően) immár valóban inkább kereskedelmi jelleget öltöttek, még ha maga a logika, amit követnek a klasszikus háborús logika is maradt.

Az így megjelenő új kihívásokat szedte össze a World Economic Forum 2015. február 26-án Genfben, Svájcban. Az általuk írt jelentés egy olyan világot fest, ahol a profit és a hatalom elérése ugyanolyan fontos, hiszen mindkettő lényegében az adott piacon az állam jelenlétét erősíti. A gazdasági háborúzás aláássa a globalizáció univerzális reménnyel kecsegtető integrációját; a multilaterális rezsimek egyre inkább régió-specifikusak; és a piacokért való versengés átvette magukért a nyersanyagokért folytatott verseny helyét.

A WEF jelentése hét pontban szedi össze a geo-ökonómia korának kihívásait:

Gazdasági hadviselés

A fejlett társadalmakban hiányzik a társadalmi támogatás egy katonai beavatkozáshoz, ezért inkább gazdasági szankciókhoz folyamodnak  nézeteltérések rendezésében (ahogy azt az ukrán-válság kapcsán is láthattuk). Ezen lépések sikere természetesen függ a szankcionáló állam méretétől, és hogy milyen forrásoktól, piacoktól zárja el az ellenfelet, viszont ugyanennyire kétélű fegyver is. Fennáll a lehetősége annak, hogy viszont-szankciókat léptetnek életbe ellene is (ahogyan Oroszország is tette a szankciókhoz csatlakozott államokból történő élelmiszer-import leállításával).

Ennek kapcsán azt tartotta a szervezet kihangsúlyozandónak, hogy nem egy nulla-összegű játékról van szó. A legnagyobb nyertesek a harmadik felek, akik a szankcionált elkeseredettségét kihasználva lecsapnak az új kereskedelmi lehetőségekre, a legnagyobb vesztesek pedig olyan nemzetközi szervezetek, melyek hitelességükből veszítenek, ha ilyen egyensúly eltolódásokat nem képesek megakadályozni a nemzetközi kereskedelmi rendszerben.

Kereskedelmi tárgyalások átpolitizálódása

Ezalatt főleg a kedvezőnek tartott globális, egységes kereskedelmi rendszer fragmentálódását, regionális kereskedelmi szervezetek kialakulását kell érteni. A geo-ökonómia ugyan magába foglalja az általában földrajzi közelségen alapuló gazdasági integrálódást, azonban a világ-kereskedelem szempontjából nem kedvezőek a különböző regionális szabadkereskedelmi egyezmények, melyek inkább szolgálnak geopolitikai érdekeket, mint az univerzális szabad-kereskedelmi normák szélesítését.

Ezek a regionális integrációk rendszeresen valamilyen katonai nagyhatalom köré csoportosulnak, mint például az USA vagy Kína.

Ezzel szembe megy az Európai integráción belül Németország. Az ő, már korábban ismertetett gazdasági asszertív magatartásához katonai absztinencia társul. Ugyan nem tör globális hegemón szerepre, és inkább megmarad a maga európai keretei között, ez koránt sem jelenti azt, hogy sikeresen el is került minden lehetséges konfrontációt. Szembekerülhet az USA-val, aki szeretné elérni, hogy a globális béke és biztonság fenntartásából a többi állam is gazdasági teljesítményével arányosan vegye ki a részét. Márpedig ahogyan ezt elvárja Kínától, fogja ezt elvárni Németországtól is (Kundnani, 2011).

Állami kapitalizmus 2.0.

A gazdasági válság után az államok egyre inkább befelé fordulnak. Nem csupán politikai értelemben (ld. nacionalizmus ismételt feléledése) hanem az őket érintő gazdasági folyamatok felett is szeretnének minél nagyobb kontrollt visszaszerezni. Így a korábban már esetlegesen multilaterális szervezeteknek átadott, kizárólagos állami szuverenitás alá tartozó jogkörök újbóli birtokbavételétől, fragmentálódásától és a szabad kereskedelem akadályozásától lehet tartani. Az államérdek és más részvényesek megpróbálnak beleszólni a piaci folyamatokba, például a központi bankok politikai irányításával, főleg a pénzügyi válságot követő időszakban, amikor a monetáris politika alakításán keresztül hatalmas befolyás került a központi bankok kezébe.

Azok az országok, ahol nagy „nemzeti bajnok” cégek működnek azok ezen tendencia nagy nyertesei, illetve azok, akik nincsenek más államokra utalva olyan stratégiailag vitális szektorokban, mint a technológiai fejlesztések (nemzetbiztonság és pénzügy).

A nem-természeti erőforrásokért és piacokért folytatott verseny.

Napjaink globalizálódott világában nem annyira a nyersanyagforrásokkal rendelkező terület konkrét meghódítása a cél (geopolitikai szempontból egyértelműen a terület tényleges birtoklása lenne a legmeghatározóbb), hanem inkább a technológiai fejlesztési lehetőségek és a megfelelő népességű felvevő piacokért folyik a verseny. A cél, hogy a különböző „skill”-ekbe fektessenek be olyan helyeken, ahol megvan a fiatal, jól-képzett munkaerő és fogyasztó, középosztálybeli felvevőpiacra tovább lehet adni a létrehozott terméket.

A legnagyobbak túlélése és a periféria kiürülése.

A legnagyobb aggodalom, mely a kihívások megnevezésekor vissza-visszatér az a regionalizálódás, mely feldarabolja a nemzetközi kereskedelmet és a tömbökbe tömörülő államok között a javakat egyenlőtlenül osztja el. Mivel ezek az integrációs tömbök egy földrajzilag közel elhelyezkedő gazdasági nagyhatalom köré koncentrálódnak, a kisebb gazdaságok kvázi kiszolgálójává, beszállítójává válnak ennek a nagyhatalomnak, mely megmutatkozik a diplomáciai érdekérvényesítés területén is, mivel a kisebb államok a központ érdekeit támogatva fognak felsorakozni. Ez a fajta regionalizmus pedig azt is nehezíti, hogy a globális kihívásokra (járványok, terrorizmus, internetes bűnözés stb.) egységben és hatékonyan tudjon az egész nemzetközi közösség fellépni.

Kína infrastrukturális fejlesztések által vezérelt szövetségi hálója.

Ez esetben a problémát abban látja a WEF, hogy nem annyira konkrét geopolitikai érdekek egybeeséséből fakad a szövetség kialakulása, mint inkább az infrastruktúrába való befektetéseken keresztül az elkötelezettség megvásárlásából. Ez pedig politikai feszültségekhez vezethet nem csak helyi, hanem világ szinten is.

Ehhez kapcsolódik az a kihívás is, miszerint meg kell találni a megfelelő, és államérdekeknek megfelelő egyensúlyt a laissez-faire és a beavatkozó gazdaságpolitika között. Ez elsősorban a nemzetközi intézmények szempontjából fontos, azonban a korábbi jelentőségéből fokozatosan vesztő nyugati hatalmak részéről sem lehet ezt az igényt figyelmen kívül hagyni. Egyelőre ugyan a nyugati érdekek és értékek dominálják az IMF és Világbank működési rendszerét, amely leegyszerűsítve a gazdasági segítségnyújtásért cserébe a fejlődő államoktól politikai és más gazdasági-szabályozó változásokat követel meg. Ezzel szemben a kínai hitelek nem várnak el hasonló elköteleződéseket, így sok szempontból kedvezőbbek és keresettebbek is. Ezeken keresztül pedig ezek az államok Kína lekötelezettjeivé válnak.

Annak érdekében, hogy a nyugat fel tudja venni ezzel a versenyt, a magán szektor és a rendelkezésére álló magas-technológiai adottságokat kellene kihasználnia, amikor befektetéseinek keres készséges piacot.

Az olajárak csökkenése.

Az olajárak zuhanása nyomásgyakorló eszközként való alkalmazása lehetőséget biztosíthat (már ha élni kívánnak vele) Iránnak és Oroszországnak, hogy legalább más gazdasági problémákat megoldjanak, diverzifikálják az állami bevételi oldalt, hogy így ne csak az olajforrásaikra támaszkodjanak, ami, ahogy az elmúlt év végén is beigazolódott, nem éppen a legmegbízhatóbb ugródeszka a nagyhatalmi pozíció megszerzéséhez.

Ebben a környezetben a World Econmic Forum szakértői szerint a következő lehetőségek állnak a geo-ökonómia szereplői előtt, hogy ezekkel a veszélyekkel megbirkózzanak.

Az államoknak ki kell dolgozniuk egy egységes szabály és normarendszert a gazdasági hadviselés formáinak korlátozására, ahogyan azt tették szerződések láncolatán keresztül a konvencionális hadviselésre alkalmazva. Ugyan a feltámadó regionalizmus ezt rendkívüli módon nehezíti, már-már lehetetlenné téve a kezdeményezést, azonban abban lehet bízni, hogy amennyiben egy vezető állam, Leonard szerint az Egyesült Államok, magára vállalja, hogy elsőként tisztán és érthetően lefekteti az általa következetesen vallott alapelveket, akkor mások is követni fogják a példáját. Ez elegendő kell legyen ahhoz, hogy a lehető legrosszabb szituációt elkerüljük.

A vállalatoknak tisztában kell lenniük azzal, hogy honnan jönnek, viszont azzal is, hogy az adott külföldi környezetben hova kerülnek, milyen előítéletek, elvárások övezik őket, és miként érhetik el, hogy a különböző piacokon a hazaiakhoz hasonlóan elfogadják őket.

Ahogy a nagyhatalmak közötti feszültségek nőnek, a vállalatokat veszélyeztető kockázati tényezők kikerülnek a fejlődő országok háború-sújtott régióiból, önmagában az instabil politikai környezet elkerülése immár kevés. Azzal, hogy a globális pénzügyi rendszer hadszíntérré változott, szankciókkal, fogyasztói bojkottal, a nemzeti bajnok vállalatok preferenciális elbánásban részesítésével, a piacok korlátozásával, a cégek egyik pillanatról a másikra eleshetnek a régóta nevelgetett befektetéseiktől. Ezek nem éppen a legbiztatóbb kilátások azok előtt, akik a szabad kereskedelemtől remélték, hogy majd kiemeli az emberek tömegeit a szegénységből.[ii]

A gazdasági irányba történt hangsúlyeltolódás koránt sem jelenti azt, hogy a geopolitikai megközelítés idejétmúlttá vált volna, és innentől kezdve elég csak a világ eseményeinek geo-ökonómiai vetületeire koncentrálni. Ez látszik abból is, mennyire nehéz meghatározni, hogy a kereskedelmet követi-e a politikai, katonai erő megjelenése, vagy pedig fordítva, a politikai térhódítást követi-e a kereskedelmi vonalak bővülése.[iii] A gazdasági versengés gyakran vezet háborúhoz, és csak azért, mert a nemzetközi rendszer stabilitása kedvez a kereskedelemnek, a globalizáció által létrehozott interdependencia hálózatokat legalább annyira lehet a hosszú távú béke, mint az eljövendő konfliktusok okaiként kezelni. A geo-ökonómia tehát nem helyettesítheti a geopolitikai megfontolásokat, a világ összetett folyamatainak megértésében azonban mindenképpen fontos mindkettő figyelembe vétele egymást kiegészítő, magyarázó elemként.

Felhasznált irodalom

World Economic Forum: Geopolitics vs Globalization: How Companies and States Can Become Winners in the Age of Geo-economics. http://www3.weforum.org/docs/WEF_Geo-economics_7_Challenges_Globalization_2015_report.pdf

Baru, Sanjaya (2012): Geo-economics and Strategy, Survival, Vol. 54, Issue 3, 2012, pp. 47-58.

Csurgai Gyula (1998): Geopolitics, Geoeconomics and Economic Intelligence. http://opencanada.org/wp-content/uploads/2011/05/SD-69-Csurgai.pdf

Kundnani, Hans (2011): Germany as a Geo-Economic Power. The Washington Quarterly, Vol. 34, Issue 3, pp. 31-45

Leonard, Mark (2015): Geo-economics in an Age of Risk. http://www.brinknews.com/geo-economics-in-an-age-of-risk/

Lorot, Pascal (1999): Introduction à la Géoéconomie, Economica

Luttwak, N. Edward (1990): From Geopolitics to Geo-Economics. Logic of Conflict, Grammar of Commerce. In: The National Interest, Summer 1990

Maastrichti Nyári Egyetem – Geopolitical Analysis 2, 2015. augusztus 10-14, GeoMeans (www.geomeans.com), oktató: van Efferink, Leonhardt

Jegyzetek

[i] Németország geo-ökonómiai szerepéről lásd: Kundnani, Hans (2011): Germany as a Geo-Economic Power. The Washington Quarterly, Vol. 34, Issue 3, pp. 31-45

[ii] Leonard, Mark (2015): Geo-economics in an Age of Risk. http://www.brinknews.com/geo-economics-in-an-age-of-risk/

[iii] Sanjaya Baru ezt úgy fogalmazta meg, hogy „flag follows trade” vagy „trade follows flag” jelenség érvényesül-e. Geo-economics and Strategy, Survival, Vol. 54, Issue 3, 2012, pp. 47-58.