Európa konfliktusra kárhoztatva?

Bebizonyosodott, hogy az orosz kérdés nem rendeződött, és akkor még ezt követte a Lehman Brothers összeomlása, ami egy újabb európai problémára világított rá pénzügyi és válságkezelési fronton. Amerika már túlélt négy nagyobb gazdasági válságot, és mindegyik ugyanúgy végződött, szóval 2008-ra már volt egy kialakult minta, amit követhettek. Először is nincs személyes felelősségvállalás a pénzügyi szektorban. Majd a kormány kisegítő csomagot ajánl fel, amit a pénzügyi közösség örömmel elfogad, és szinte azonnal átirányítja a vádat a kormányzati felelőtlen magatartásra. Az amerikai megoldás szerint egy szép vasárnap délután össze kell zárni a bankárokat egy terembe és hagyni őket, hogy kiabáljanak, üvöltözzenek és könyörögjenek, míg végül elő nem állnak egy elfogadható javaslattal. Ez persze nem feltétlenül a legeredményesebb vagy éppen legkívánatosabb, de mindenképpen egy megoldási lehetőség, ami eddig mindig bevált.

Európában ezzel szemben nemhogy egy ilyen krízis-megoldó helyszínként szolgáló metaforikus terem nincs, de annyi bankárt, állam- és kormányfőt kellene összeültetni, hogy az egyszerűen már átlépi a lehetséges opciók és a józanész határát. Továbbá az európai történelem sem tud felmutatni az amerikaihoz hasonló békés válság-rendezést. Általában mindig egyszerűbb és gyorsabb volt fegyverhez nyúlni, mint gyűlölt szomszédjainkkal a tárgyalóasztalnál maradni.

Itt kezdődnek az európai sajátosságok, főleg onnantól kezdve, hogy Németországot is recesszióba taszította a pénzügyi és gazdasági válság. Az EU-t tulajdonképpen azért hozta létre Németország, hogy a GDP-jének 50%-t adó export felét el tudja adni a szabadkereskedelmi övezetben. Friedman ezt az alapvető rendszerbeli hibát ahhoz hasonlította, mintha a naprendszert egy fekete lyuk köré akarnánk felépíteni. Azonban mindez nem veszi el az egymásra mutogatás elől a lehetőséget. A németek szerint az export hatékonyságuk eredménye és az EU-s igények kiszolgálásának tökéletesen megfelel, tehát a válság egyáltalán nem a túlzott német export eredménye, hanem a dél-európaiaké, akik felelőtlenül vettek fel irdatlan méretű kölcsönöket. Ezzel szemben persze a másik oldalnak is megvan a joga a háborgásra, hiszen az euró árfolyama úgy van meghatározva, hogy az kezelhető szinten tartsa a német inflációt, miközben sokkal olcsóbb euróra lenne szükség ahhoz, hogy segítse a dél-európai exportot.

A válságot szintén erősítette, hogy összefonódott Európában a nagyvállalatokkal a jóléti rendszer. Mivel olyan környezetben működhetnek, ahol nincsenek kitéve komolyabb feltörekvő versenytársaknak, megengedhetik maguknak, hogy nagyobb embertömegeket foglalkoztassanak [4].

Összességében egy hatalmas strukturális hiba, hogy az EU hatalmi rendszer egyértelműen eltolódott északi irányba. Míg a német munkanélküliségi ráta 5%, a francia pedig 12% körül mozog, addig a görög 26%, a spanyol 23% és az olasz 21%. Dél-Európa válságban van [5]. Azonban, csak hogy az EU-t hibáztassuk, nem a Mediterrán térségről beszél, hiszen Törökország a fent felsorolt államokkal szemben továbbra is sikeresen produkál 7-8-9%-os GDP növekedési mutatókat – azért, mert szerencséjükre, még mindig nem vették be őket az Unióba.

Azonban míg “csak” a munkanélküliségi adatokat nézzük, addig elsiklunk a szegénységi mutatók felett, amelyek így rejtve maradnak, holott szintén legalább akkora társadalmi veszélyeket hordoznak.

Azzal, hogy a nagyvállalatok ilyen széles körben vesznek részt a foglalkoztatásban, illetve a még ehhez társuló széles-körű kormányzati munkáltatás, amely magába foglal olyan szakképzett köröket, mint az orvosok vagy az elektronikai mérnökök, egy ilyen válság komoly csapást jelenthet a társadalom egészére. A magas munkanélküliség a fiatalok körében elkeseredéshez vezet, hiszen egyáltalán nem erre készültek. A valódi csapdahelyzet azonban akkor merül fel, amikor 6-7 év eltelte után már tartósnak gondolják ezt a szegénységi és munkanélküli állapotot. Ekkor jön el az a veszélyes pont, amikor válaszokat keresnek az állapotukra, ami egy vezető előlépésében csúcsosodik ki. Pontosan úgy, ahogyan az az 1920-as évek Németországában is történt. Akkor egy kis bajuszos, és meglehetősen meggyőző ember emelkedett fel. És mi mind emlékszünk rá, ha más nem a történelemkönyvekből, hogy az hogyan végződött.

A legaggasztóbb mégis az, hogy Európa annyira megszállottan csak a bankok egészségével foglalkozik, hogy gond nélkül elsiklik a társadalmi katasztrófa jelei fölött, mert meg vannak győződve arról, hogy amíg a bankok stabilak és a kötvényeket mindenki rendesen fizeti, addig minden rendben van, pedig nem.

Európaszerte egyre több országban erősödik és kerül hatalomra, vagy a hatalom küszöbére a szélső jobb oldal (vagy éppen a bal), és egyre többen foglalnak olyan álláspontot, miszerint egyszerűbb csődöt jelenteni, nem fizetnek többet. Így azok a pártok, amelyek 1992-ben a Maastrichti szerződést aláírták folyamatosan delegitimizálódnak, és EU-ellenes pártok veszik át a helyüket, mint a Nemzeti Front Franciaországban, a UKIP az Egyesült Királyságban. Ezzel párhuzamosan pedig a régi gyűlölködések is ismételten erőre kapnak.

A közép-kelet-európai tagállamoknak rá kellett ébredniük, hogy a nyugatiak nem foglalkoznak velük, elvégre úgysincs hadserege az EU-nak, mit is tehetne? Ezzel szemben az egy egész óceánnal távolabb lévő Amerikát jobban érdekli, hogy mi történik a határaikon, mint a saját szomszédjaikat [6].

Friedman végkövetkeztetése szerint Európa nem más, mint egy földrajzi képződmény, összefoglaló név, amit 52 nagyon is független, nacionalizmustól és rengeteg, rengeteg sok történelmi sérelemtől fűtött ország leírására használunk. Itt az ideje felébredni az 1992-2008-as álomból, és elgondolkodni, mi fog történni Európában. Vannak, akik szerint semmi nem fog történni. Mindig vannak ilyenek. Mások azonban, köztük Friedman is kelet felé fordítja az érdeklődők tekintetét, mert ami ott zajlik az a jövő hírnöke.

Friedman szerint ez attól függ, hogy orosz vagy ukrán nyelvet beszélő népről beszélünk-e. Azonban ami igazán fontos az az, hogy “ahhoz az országhoz forduljanak, aki segíteni is fog nekik, ez pedig nem más, mint az USA.” Jelenleg Ukrajnában az Egyesült Államok NATO kereteken kívül működik (a törökök csak a hecc kedvéért biztosan megvétóznának mindent), és a Baltikumban, Romániában, Lengyelországban és Bulgáriában is előzetes csapat, muníció és egyéb felszereléseket helyezett el. Ezek a lépések egy Cordon Sanitaire kiépítését jelentik, ami viszont csak tovább erősítik az orosz rettegést attól, hogy ez csak egy újabb módja az amerikaiaknak, hogy a föderációt felbomlasszák.

Bizonyosan nem EU, azaz államok feletti szinten fog ez eldőlni, hanem állami viszonylatokban. Egy nagy, globális háború kitörésének nem nagyon látja az esélyét, legfeljebb Európa-Oroszország határán, illetve a szeparatista törekvések sokasodása az, ami még aggasztó lehet, hiszen nincs is rosszabb és lesújtóbb egy polgárháborúnál. Azonban azt is észben kell tartani, hogy nincs olyan régió, amely folyamatosan békés lenne. Európa nem valószínű, hogy visszatérne a maga tragikus 31 évéhez, de az “emberiesség időszakához” valószínűleg igen. Meglesznek a maga háborúi, békéi és az emberek élni fogják a maguk kis életét. Ami pedig az amerikai kapcsolatot jelenti, nem Európával, hanem az egyéni államokkal vannak USA kapcsolatok.

Az iszlám extrémizmus probléma, de nem egzisztenciális mértékben, és ennek megfelelően kell kezelni. Az USA-nak megvannak az ennél sokkal fontosabb problémái, az iszlám terrorizmus pedig akkor is folytatódik, ha minden erejüket ráfordítják, akkor meg már egyszerűbb arányosan kezelni. Friedman szerint az USA-nak olyan kormányzatra van szüksége, amely képes birodalomként kezelni ezt az államot, amely még egyelőre arra sem képes, hogy lenyelje, valójában egy fiatal, még éretlen birodalomként viselkedik. Ki kell építeni egy olyan vezetést, amely képes tanulni a hibáiból, és előbb utóbb megérik arra, hogy kombinálni tudja az amerikai köztársaságot egy olyan entitással, ami soha nem akart lenni.

Egyedül a megszabott időkeretet rövidítené le. Az ukrajnai válságot 2015-re jósolta robbanni, illetve talán az orosz dezintegrálódásra szabott 2020-as határ is túlságosan nagylelkűnek fog bizonyulni. Lengyelország, Törökország és Japán fontosságát és igazi meghatározó szerepét továbbra is fenntartja, illetve büszke arra, hogy azt is sikerült megjósolnia, az USA elsőként és a leggyorsabban áll majd talpra a gazdasági válság után.

Amerika legnagyobb előnye, hogy egyszerre uralja a világtengereket és az űrt is, így nem lehet megszállni őket, míg ők elég könnyedén megszállhatnak másokat. Történelmi hagyományból fakadóan pedig a leghatékonyabb módszer, amivel Amerika élhet az az, amit Ronald Reagan alkalmazott az Iraki háborúban: pénzelte mindkét szemben álló felet, hogy egymással legyenek elfoglalva és közben ne legyen idejük az USA ellen szervezkedni. Nem éppen etikus, meglehetősen cinikus, de mindenképpen egy kétségtelenül hatékony módszer volt, és ez a lényeg. Ugyanis azt is látni kell, hogy Amerika soha sem tudja majd effektíven kiterjeszteni a (birodalmi) határait, mint ahogyan arra a náci Németország törekedett. Létszámból adódóan lehetetlen Eurázsiában terjeszkedni, így az egyetlen lehetőség, ami az USA előtt áll az, hogy politikai, gazdasági támogatást nyújtson és tanácsadókkal lássa el az érdekének megfelelő feleket.

Szelektíven és csak nagy ritkán lenne szabad beavatkozni, nem úgy, mint ahogy az Afganisztánban és Irakban történt. Az al-Kaidát sikeresen kizökkentették a katonai hadműveletek, azonban ahelyett, hogy itt birodalmi politikának megfelelően kivonultak volna, az amerikai vezetés úgy döntött, hogy itt az ideje demokráciát építeni. Ezt pedig nem lehet. A probléma viszont egy csapásra rendeződne, ha Amerika végre elismerné, hogy ha tetszik, ha nem, ő egy birodalom, és illene annak megfelelően viselkednie.

„Az Egyesült Államok olyan távol kellene maradjon, amennyire csak tud.” Európában nem az a probléma, hogy nem tudják, mit kell csinálni, mint ahogyan az egy harmadik világbeli állam esetében lenne. Európában egyáltalán nincs hiány politikákban. A gond igazából az, hogy az érdekkülönbségek olyan komolyak, hogy nem lehet egy mellett dönteni, ami egyszerre oldana meg minden problémát.

Friedman arra világít rá, hogy Németország, mint az EU-t vezető gazdaság, legfontosabb érdeke, hogy őt ne zárják ki a szabadkereskedelmi övezetből. Ehhez azonban az kell, hogy ő sem szoríthat ki senkit túlságosan szigorú követelésekkel az euró zónából. Ebből fakadóan pedig azt jósolja, hogy egyre többen fogják a Magyarország által kitaposott utat követni, és azt mondani, hogy nemzeti valutában fizetnek, és minden dollárért kap az EU Központi Bank 60 centet. A bank pedig el fogja fogadni, mert még ez is sokkal jobb, mintha az adott állam csődöt jelentene. Olyan ajánlatot kell tenni, amit nem lehet visszautasítani: valamit vagy semmit alapon. „Ha száz dollárral tartozom neked te fogtál meg engem, de ha egy milliárddal, akkor én fogtalak meg téged.” Friedman szerint az euró túl fogja élni ezt a felfordulást – azonban csak olyan alapon, mint ahogy az európai intézmények is általában fennmaradnak jóval az után is, hogy élettartamuk végére értek és már nincs semmi hasznuk.

Európában a Szentpétervár- Rosztov vonal az, ami nyugatot és keletet elhatárolja Oroszországban, aki egyébként folyamatosan nyugatra törekszik a tengeri kijáratai miatt (meg, mert keleten már elérte a legtávolabbi lehetséges pontot). Számára egzisztenciális kérdés, hogy körülötte egy legalább semleges puffer zóna létezzen. Ennek szempontjából Ukrajna elengedhetetlen, és amennyiben a nyugat elég mélyen előretör Ukrajnán keresztül, akkor akár 70 mérföldnyire kerülhetnek Sztálingrádtól és 300-ra Moszkvától. Az USA pedig pont ebben a zónába a Fekete-tengertől a Baltikumig kezdett bele a kapacitások kiépítésébe, ami igazán nem segít abban, hogy Oroszország

megnyugodjon.

Itt lép fel a térképre a fél évszázados amerikai rémálom, a német technológia, német tőke és orosz emberanyag és nyersanyag kombinációja. Ha ez bekövetkezik, akkor az amerikai fölény már kikezdhető lenne, amit viszont az USA mindenképp meg akar akadályozni. Ez a német probléma, a nagy német kérdés 1871 óta, ami igazán meghatározza a hatalmi leosztást Európában. Amíg Németország nem tudja eldönteni, hogyan egyensúlyozza ki gazdasági nagyhatalmiságát és geopolitikai törékenységét, addig ez a kérdés és vele együtt Európa jövője is kérdőjelekkel tűzdelt marad.

1.

Igazából Ausztrália a legkisebb, azonban a halálos fauna otthona valójában csak egy óriási sziget, amely kontinens címmel büszkélkedik, hogy legyen, akinél Európa nagyobb lehet.

2.

Viszont azt is meg kell hagyni, hogy nem volt még olyan két ország sem, akik olyan felelősségteljesen kezelték volna a háború és béke kérdését, mint az Egyesült Államok és a Szovjetunió. A háború lehetőségei végtelenek voltak, mégsem következett be. Friedman hálát ad az égnek és mindennek, aminek köszönhetően nem kell arra a kérdésre választ adnunk, mi lett volna a világgal, ha 1914-ben egy akkori európai úriember kezében nukleáris fegyverek lettek volna. Valószínűleg nem lett volna világ, amelyre egy második mindent elemésztő háború  kiterjedhetett volna.

3.

Az ukrán narancssárga forradalom az oroszok szemében egyértelműen az amerikai fenyegetés leképeződése volt. Jelét látták ugyanis ebben annak, hogy az USA az Orosz Föderáció felbomlasztására törekszik.

4.

A németek persze kritizálhatják a görögöket a maguk ellátó rendszere miatt, mire ők visszavágnak, hogy ők legalább fizettek érte, amennyit tudtak, míg a német továbbra is az abszurd mennyiségű exportjától függ. Egy másik aspektusa a vállalati rendszer struktúrájának, hogy az EU annyi jogi korlátozást kényszerít rájuk, hogy az egyetlen mód, ahogy működni és vállalkozni lehet, az a feketepiacon keresztül történik. Ezt a kockázatot pedig főként a déli államokban éri meg vállalni. Minden negatívum ellenére is, azonban a fekete piaci folyamatokra szükség van, mert különben a munkanélküli és a szegénységi mutatók rettentő módon elszabadulnának.

5.

Erre Friedman a „depression” szót használta, amely annyiba különbözik a recessziótól, hogy még az egészséges vállalatok sem működőképesek.

6.

„Mert az USA nem hunyhat szemet az események fölött csak azért, mert távol van.”