Francesco Sisci: Merre tart Kína? (könyvismertető)
Francesco Sisci vékony műve egy rendkívül fontos téma vizsgálatára vállalkozik: hogyan fogja Kína átalakítani a nyugat által dominált világunkat, egy olyan ország, amely az évezredes kulturális hagyományai miatt a legkevésbé hasonlít a nyugati államokhoz? Sisci az elején tudatosítja az olvasóban: új világ született, amelyben a nem nyugati országok, élükön Kínával – részben pont a nyugati országok miatt – felemelkedtek. Ezt a folyamatot a nyugati világ immáron nem tudja megállítani, esetleg csak saját pusztulása árán. És fordítva is igaz, a nyugati országok hegemóniája ha múlóban is van, teljesen megtörni csak túl nagy áron lehetne.
Frencesco Sisci a pekingi Renmin Egyetem Európai Tanulmányok Központjának tudományos főmunkatársa. Az Il Sole 24ore és az Asia Times újságírója, az utóbbinál a „Sinograph” című rovat vezetője. Gyakran szerepel a CCTV és a Phoenix TV külpolitikai kérdésekkel foglalkozó műsoraiban. 1988-ban első külföldiként, felvételt nyert a Kínai Társadalomtudományi Akadémiára. 2003 és 2005 között a kínai Olasz Kulturális intézet igazgatója.
Ahhoz hogy megértsük Kína hogyan formálhatja át a világot, először is meg kell ismerni a mai Kínát, és azonosítani, hogy ez a Kína „merre tart”. Kína megértése azonban nem könnyű vállalkozás, ugyanis az elmúlt évtizedekben nagyobb átalakuláson ment keresztül, mint bármelyik másik állam a világon. Az átalakulás azonban nem a Teng Hsziao-ping által bevezetett „reform és nyitással” kezdődött, hanem immáron több mint másfél évszázaddal ezelőtt, az ópiumháborúkkal. A nyugattal való találkozás, egy új élmény volt Kína számára, amely eddig mint a legerősebb civilizáció, mindig asszimilált más kultúrákat és népeket. A nyugati hatalmak megjelenésének eredményeként viszont ő maga volt kénytelen átalakulni. Az átalakulás Kína számára egy rendkívül fájó folyamat volt, ugyanis a nyugati világ folyamatosan támadta és rombolta Kína évezredes fejlődés alatt létrejött kulturális és értékrendszerét. Az évtizedekre visszamenő tapasztalataira alapozva, a „Merre tart Kína?” kötetben Sisci ezeknek a kínai életben végbemenő változásoknak a különböző elemeit gyűjti össze és mutatja be röviden, annak érdekében, hogy támpontot adjon mind a külföldi, mind a kínai olvasóinak.
Sisci példáit a kínai család átalakulásával kezdi. A család a tradicionális kínai társadalom alapját jelentette, amely évszázadokon keresztül a poligám, többgenerációs nagycsaládot tekintette mintaértékűnek, ahol a férfinak több felesége és rengeteg gyereke volt, akik mind együtt, egy nagy udvarházban éltek. A közös gazdálkodás mellett, a tehetséges fiúk kiválasztása, tanítatása biztosította a család anyagi boldogulását, ezért a gyerekek között folyamatos verseny volt. A nagycsalád így egyben a társdalom, a gazdaság és az állam alapját adta, biztosítva a családon belül és családokon felüli hierarchiát egészen a császári udvarig. Sisci szerint többek között ez az oka, hogy a monogám házasságon alapuló családmodellt megkövetelő kereszténység nem tudott a császári udvarban elterjedni. Természetesen a valóságban a család működése koránt sem volt ennyire idilli és gyakran a jóval kisebbek voltak családok, mindenesetre a kínaiak többsége erre a modellre vágyott. A kommunisták azonban szigorú egynejűséget követeltek meg, majd az 1970-es években az egy gyerek politika vált mérvadóvá. Míg korábban a gyerekek tömege versenyezett a családfő kegyeiért, addig az egyke politika eredményeként ez gyökeresen megváltozott és mára az egyetlen utódot –mint kis császárocskát –rajongják körül az idősebb generáció tagjai. Ez egyfelől a gyerekek elkényeztetésével jár, másfelől a teljes család fenntartásának felelőssége (Kínában fejletlen a szociális védőháló) az egyke generáció vállára nehezül.
A Teng által bevezetett reformok végérvényesen véget vettek a császárságnak, mint politikai örökségnek. A császár megtestesítette az államot, és egyszemélyben volt felelős annak helyes működéséért, így ha az uralkodásban zavar támadt, egy forradalom leválthatta, új dinasztiát emelve a hatalomba. Bár hivatalosan a császárság 1911-ben megszűnt, annak struktúrája Csang Kajsek és Mao Cetung alatt is fennmaradt. Bár Mao után nem voltak császárok, a Kínai Kommunista Párt legitimációját hasonlóan nem a hatalomra kerülés módja adja meg, hanem a jó kormányzás biztosítja, amelyet napjaink Kínájában a gazdasági növekedés képvisel. De ki dönti el, mi a fejlődés iránya és hogy a káderek jól végzik-e a dolgukat? A közvélemény erősödése ellenére ezek eldöntése továbbra is a párt nagy öregjein és szakértőin múlik. Bár ennek a rendszernek vannak előnyei is (pl. szakmaiság képviselete), a legnagyobb problémája hogy nem átlátható és könnyen korrumpálódik.
A kapitalizmus felé történő nyitással Kína történetében először ismerte el az üzleti tevékenységet, mint a társadalmi felemelkedés útját, kiszorítva a hagyományos képet, amely azt a hivatali előmenetelhez köti. Az üzleti karrier rendkívül fontos lett, megadva a gyors felemelkedés lehetőségét és autonómiát biztosítva a fiatalok számára, ezzel mintegy „császárokká” téve őket. Bár az üzleti tevékenység rendkívül sikeresen dinamizálja az államot, rengeteg egyensúlytanságot (urbanizáció, falusi társadalom összeomlása, stb.) eredményez, amelyet a Kommunista Párt nem tud megoldani, csak a stabilitással kapcsolatos retorikával helyettesíti. Az átalakulás okozta feszültségeket az államnak le kell kötni, mert különben bekövetkezik a kínai vezetők évezredes félelme: a káosz. Sisci szerint Nyugaton ezen energiák lekötésére két módja van: a sport és a vallás. Bár Kínában hagyományosan egyiknek sincs szerepe, a Kommunista Párt ezt is megváltoztatta. Bár a sport iránti igény még messze nem olyan nagy fokú mint nyugaton, tömeges elterjesztésében nagy szerepet játszott a 2008-as pekingi olimpia, illetve a külföld iránti kíváncsiság. Jelentős változást okozott a vallás iránti igény megnövekedése, ugyanis a „reform és nyitás” egyik eredménye az volt, hogy az emberek az életüket irányító elvek és értékrendszer nélkül maradtak. Mivel azonban a nagy vallásokat erősen korlátozta a Párt a szekták (pl. Falun Gong) hirtelen megerősödtek. A Falun Gong 1999-ben szervezett tüntetéssorozata azonban a kisebb szekták veszélyességére hívta fel a figyelmet, ezért a továbbra is szigorúan ateista kínai vezetés az utóbbi évtizedben nagyobb teret enged a nagy, elsősorban történelmi vallásoknak (pl.: buddhizmus), de a kereszténység is egyre népszerűbbé vált.
Lehet-e Kína felemelkedése békés? A hagyományos kínai gondolkodás szerint a háború része az államok életnek, ugyan úgy mint ahogy a béke is. A háború azonban túl fontos ahhoz, hogy katonákra lehessen bízni. A nemzetközi kapcsolatokat a polgári felügyelet, a kooperációra való törekedés kell hogy vezesse. Az együttműködés az államok között csak akkor alakulhat ki, ha az államok rendelkeznek valamilyen közös alappal, renddel, vagy világnézettel, amely összeköti az embereket és amelyet minden állam és kultúra hajlandó elfogadni. Jelenleg azonban káosz van a világban, így a rend létrehozása érdekében, új nemzetközi intézményeket kell létrehozni. Hogy milyen legyen ez az új világrend és intézményi struktúra, jelenleg nyitott kérdés.
Kínában a nyugati hatalmak megjelenésének egyik legnagyobb és legsúlyosabb hatása a kultúra és tudás átrendeződése volt. A sokkot érzékelteti, hogy az ismeretek kategorizálásának 2000 év alatt kialakított módját és ennek megfelelően felhalmozott tudást át kellett strukturálni, új, a kínai gondolkodástól teljes mértékben idegen tudományokat pl. filozófia, történelemtudomány, természettudományok, stb. kellett bevezetni. Bár a külföldi kritériumok szerint megtörtént a korábbi tudás újragondolása, ennek a tényleges feldolgozása akár évszázadokig is el fog tartani. Bár Kínában sokan hisznek benne, hogy lehet akár egyidejűleg két világban is élni, Sisci szerint a modernizáció és siker annyira összemosódott a nyugattal (elsősorban az USA-val), hogy ez jelenleg nehezen elképzelhető. Sisci azonban felveti egy olyan világnak is a lehetőségét, amelyben Kína gazdasági ereje megelőzi a nyugatot. Ekkor azonban fordul a kocka és a nyugati világnak kell majd megérteni a frissen nyugatiasodott Kínát. A „kínaizálódás” valójában nem is annyira ismeretlen a nyugat előtt, csak már elfelejtette, hogy korábban, a 18. században Kína jelentős hatást gyakorolt Európára.
Az egymást váltó uralkodó dinasztiák az évszázadok során lerombolták elődjeik tárgyi emlékeit, így a nyelv, az írás és az irodalmi művek jelentették a kultúrán belül a folytonosságot. Az írás továbbá egy nagyon fontos társadalmi szerepet is betöltött: a felemelkedés legkevésbé kockázatos módját jelentette a hagyományos kultúra és írásbeliség elsajátítása, amellyel a hivatalnokok közé lehetett emelkedni. A nyugati hatások azonban az évszázadokon keresztül csaknem változatlan nyelvet is elérték. A legjelentősebb változás a latin abc szerinti átírás jelentette, amely megmerevítette a nyelvet, kiemelten preferálva egy dialektust – míg korábban az írásjegyek számítottak egységesnek, míg a beszélők különböző dialektust használhattak. Sőt Mao Ce-tung még a latin ABC bevezetésével is kacérkodott, végül azonban csak a leegyszerűsítésnek engedett zöld utat. A kínai nyelv tehát modernizálódott, de nem jelenti hogy elveszett, sőt újabban újra reneszánszát éli a régi írás, ugyanúgy mint a hagyományosa stílusú és történetvezetésű regények, filmek.
Nyugati hatás eredményeként átalakult az építészet is. Míg a tradicionális kínai épületek alacsonyak voltak és az emberek nagyzolónak tartották a tornyokat, a mai kínai városokban a modern épületek az ég felé törnek, mutatva az új Kína ambícióit. Egy meghasonlott identitás jele, hogy míg saját múltjából csak elvétve hagyja meg az építészeti emlékek, mintegy szégyellve azt, a gyarmatosító nyugati hatalmak épületeit mindenhol megőrizték és helyreállították.
Bár a globalizáció hatására a nyugati öltözködés az egész világon meghonosodott, egyetlen egy helyen sem szorította annyira háttérbe a helyi ruházatot, mint Kínában. Míg más kultúrák sikeresen modernizálták hagyományos ruházatukat, Kínában erre nem volt igény, a nyugati ruha egyet jelentett a modernizációval, az elmaradottsággal azonosított hagyományos öltözetet végleg elutasították.
Ezek alapján felmerül a kérdés, mit is jelent ma kínainak lenni? A nacionalizmus modern, nyugati találmány, Kína hagyományosan eltérően definiálta a kínaiságot: „ékes, vagy civilizált férfi”, míg a nem kínaiakat „barbárnak” nevezte. Az ókortól Kína saját magát helyezte a világ közepébe, sőt a Mennyei Birodalom, lényegében maga volt a világ, az Égalatti. A kereskedők, kalandorok stb. akik ezen a határon túl mentek, nem találtak Kínánál gazdagabb országot, így Kína nem különösebben érezte szükségesnek a terjeszkedésnek. A 17. század elején Matteo Ricci jezsuita misszionárius térképei tették világossá a császári udvar számára az ország valódi földrajzi méretét. Hogy Kína ne szenvedjen presztízsveszteséget Ricci elnevezte a „középső országnak”, az európaiak hatalmak megérkezésével azonban kiderült, hogy ez sem igaz. Azzal hogy Kína megszűnt a világ középpontja lenni, hatalmas csapás érte az ország büszkeségét. A nyugati országok sikere pedig azt is jelentette, újra kellett gondolni az ország háromezer éves történelmét és Kína szerepét a világon belül. Kína megkezdte a fájdalmas munkát, hogy újrastrukturálja múltját, beolvasztva a nyugati modernizmust. Sokak reménye szerint (pl. a thai Pansak Vinyarath, vagy a Zhao Tingyan) ennek a folyamatnak az eredményeként Kína egy új világszemléletet fog kialakítani, amely felválthatja a nyugati dominanciát. Kína azonban ezúttal nem térhet vissza a történelmében oly jellemző elzárkózáshoz, mert jelenleg nincs más út egyetlen ország számára sem mint a globalizáció. Kína múltbéli tapasztalataira, a beillesztett nyugati megoldásokra és az új innovációk együttesére alapozva kell hogy kialakítsa az új békés és prosperáló nemzetközi rendszert.
Sisci műve egy Kínát jól ismerő, jelenségeit és változásait évtizedeken keresztül követő ember megfigyeléseit tartalmazza. A könyvben felvetett témák jól tükrözik napjaink Kínájában és a vele egyre szorosabb kapcsolatba lépő világban felmerülő legfontosabb kérdéseket. Sisci friss megközelítések sorát ajánlja, elszakadva az olyan unalomig ismételt témáktól mint, a demokrácia, emberi jogok, békés felemelkedés, stb. Az olvasónak mindössze az okozhat csalódást, hogy az egyes témák fontosságuk ellenére, nem megfelelő terjedelemben kerülnek bemutatásra. A felvetett témák pontosabb megértése érdekében Sisci rendszerint párhuzamba állítja a kínai világ eseményeit Európával. Bár a párhuzamok érdekesek, Sisci a nyugati jellegzetességeket bántóan leegyszerűsíti, olaszként pedig túlzott jelentőséget tulajdonít a római és görög kultúrának. Az európai történelemben, kultúrában, életmódban végbement átalakulást relativizálja, mintegy változatlan monolit tömbként mutatja be, pedig a római civilizáció és a mai Európa kapcsolata nem sokkal élőbb, mint Konfuciusz és a napjaink Kínájának kora.
A könyv legnagyobb erénye azon túl hogy pontos képet fest a kínai változásokról, elsősorban abban áll, hogy felhívja a nyugati világ figyelmét arra, nem hagyhatja figyelmen kívül a Kínában végbemenő átalakulást. Az erőviszonyokban végbemenő drasztikus változások miatt a közeljövőben a nyugati világnak kell majd megérteni a frissen nyugatosodott kínai kultúra és élet alapvető sajátosságait.
Felhasznált irodalom
Francesco Sisci: Merre tart Kína?, Közép-és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2015.
Eszterhai Viktor a Pallas Athéné Innovációs és Geopolitikai Alapítvány kutatóintézetének szenior elemzője. 2018-ban az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Doktori Programján Ph.D. fokozatot szerzett. 2014-2015 között a Tsinghua Egyetem, 2017-ben a Fudan Development Institute vendégkutatója volt. Kutatási területei a kínai külpolitika kulturális jellegzetességei, Kína és Közép-Európa kapcsolata, nemzetközi kapcsolatok nem nyugati iskolái.
