A Sárkány árnyékában – Kína újragyarmatosítja Afrikát?

Látványos gazdasági növekedése eredményeként Kína napjainkra meghatározó geopolitikai szereplővé vált. Így fokozott érdeklődés kíséri mind külpolitikai, mind külgazdasági tevékenységét. Nem csoda tehát, hogy az utóbbi években Afrikával kiépített, ugrásszerűen megsokasodott és megerősödött gazdasági kapcsolatai jelentős, és gyakran ellenséges visszhangot váltottak ki a nemzetközi közösség tagjaiból: napjaink Afrikával kapcsolatos gazdaságpolitikai diskurzusaiban egyre gyakrabban találkozhatunk a „Kína újragyarmatosítja Afrikát” gondolattal. Bár az ázsiai óriás fekete kontinensen zajló, egyre komolyabb volumenű beruházásai és látványos gazdasági aktivitása vitathatatlan tény, vajon tényleg beszélhetünk-e gyarmatosításról? Vagy a távol-keleti óriás démonizálása csupán a gazdaságilag egyre inkább háttérbe szoruló, pozícióikat féltő vetélytársak – az egykori gyarmattartók és az Egyesült Államok – kétségbeesett narratívája?

Kína, a fejlődő világ gyarmatosítója?

A kínai gazdasági aktivitás fekete kontinensen való fokozódásáról szóló írások a legtöbb esetben két csoportba sorolhatók: az egyik megközelítés szerint Kína kiszipolyozza Afrikát, és a látszólag előnyös kereskedelmi szerződések, gazdasági egyezmények valójában a feltörekvő ázsiai ország érdekeit szolgálják, míg a fekete kontinens hosszú távú érdekei sérülnek, ez által fokozódik lemaradása a gazdasági erőcentrumoktól (Patey, L. – Zhang, Ch. 2015). A másik megközelítés lelkesen üdvözli Kína növekvő gazdasági befolyását, és az ázsiai nagyhatalom személyében Afrika felemelkedésének garanciáját látja. Ezen kívül elutasítja az előbbi véleményt – miszerint Kína újragyarmatosítja Afrikát –, ugyanis ez a narratíva egy nyugati paradigmán alapul, mely egy új hidegháború prizmáján keresztül látja a helyzetet, figyelmen kívül hagyva az érintett afrikai felek véleményét (Shelton, G. – Paruk, F. 2008).

A mai helyzet jobb megértése érdekében fontosnak tartjuk bemutatni a sino-afrikai kapcsolatok átalakulását az ideológiai alapokon nyugvó kezdetektől a pragmatikus gazdasági érdekek felértékelődéséig. A napjainkban fennálló kapcsolatokat a kialakult intézményrendszeren és gazdasági mutatókon keresztül mutatjuk be.

A fennálló vitában állást foglalni, vagy azt eldönteni, hogy kinek van igaza nem célunk, ám felsorakoztatjuk, majd megvizsgáljuk mindkét fél érveit annak érdekében, hogy átfogó képet kaphassunk a jelenlegi helyzetről – elősegítve ezzel, hogy mindenki levonhassa a konklúziót saját maga számára.

Kutatásunkban elsősorban kínai és afrikai szerzők tanulmányaira támaszkodtunk, különös tekintettel Deborah Brautigam, a téma kiemelkedő szakértőjének munkájára. Emellett a releváns szervezetek, így a Forum on China-Africa Cooperation (FOCAC), elemzéseit, valamint több adatbázis, úgy, mint az African Economic Outlook, az ENSZ és a CIA adatait használtuk fel.

 

Történeti alapok

Kína először a Ming dinasztia idején került kapcsolatba Afrikával, amikor Zheng He hajói eljutottak a keleti partokig és a Hormuzi-szorosig (1413-1415). Azonban az ezt az időszakot követő bezárkózás és a hajóhad felszámolása elejét vette annak, hogy hivatalos államközi kapcsolat épüljön ki közöttük. Csupán 1949, a Kínai Népköztársaság megalapulása után került sor „következetes és lényegi” (Rich, T. – Recker, S. 2013) kapcsolatok kiépülésére. A hidegháború évei alatt Afrika (és a harmadik világ országai) szolgált a Szovjetunióval a kommunista blokk vezető szerepéért vívott küzdelem, illetve a Kínai Köztársasággal (Tajvannal) diplomáciai elismerésért folytatott versengés színteréül is.

A kapcsolatok korai szakasza

Az Afrikával való diplomáciai kapcsolatfelvétel kezdete 1955-re, a bandungi konferencia idejére datálható. A találkozó a kommunista Kínát „tiszteletreméltóvá” és egy olyan „fejlődő országgá” tette a résztvevő 23 ázsiai és 6 afrikai ország képviselőinek szemében, amely követendő példát mutathat fel a többieknek (Slawecki, 1963). A konferencián részt vevő, gyakran frissen függetlenedett államok arról tárgyaltak, hogy hol van a harmadik világ helye a hidegháborúban. A konferencia alapelvei közé tartozott a politikai önrendelkezés, a szuverenitás kölcsönös tiszteletben tartása, a belügyekbe való be nem avatkozás és egyenlőség. Ezen felül alapként szolgált még a Kína és India által 1954-ben közösen letárgyalt a békés együttélés öt pontja is, illetve a szolidaritás jegyében felszólaltak a még gyarmati sorban lévő, főleg afrikai, nemzetek nevében is (US Office of the Historian).[i]

A fiatal Kína ekkor még főként ideológiai alapon kívánt kapcsolatokat teremteni a szintén alakulóban levő országokkal ­– ez köszönhető volt Mao Zedong személyes világképének is, aki később, 1961-ben számos afrikai állam vezetőit fogadta a baráti országok képviselőinek Pekingben tartott találkozóján (Li, A. 2009). Mao vezetése alatt elsősorban ideológiai támaszt kívántak nyújtani a fiatal államoknak, s Kína gesztusai jól beleilleszkedtek a világforradalom hosszú távú tervébe. A harmadik világ antiimperialista egységfrontjának megszilárdítása központi szerepet töltött be Mao Kínájában, ezért lehetséges, hogy az egyetlen olyan fejlődő ország volt, amely olykor a sajátjánál nagyobb egy főre jutó bruttó nemzeti összterméket termelő országnak is nyújtott segélyeket (Cheng, J. – Shi, H. 2009).

Kína afrikai országok körében való népszerűségét, többek között, vonzó gazdasági modellje alapozta meg. Sokat jelentett, hogy „működő példája egy nem-nyugati, korábbi fél-gyarmati (államnak), aki látszólag az ideológiai mozgósításon túl a semmiből építette fel magát” (Friedman, J. 2010, 251. o.). Főleg, mivel 1949-ben egy polgárháború lezárulásával kiáltotta ki a Kínai Népköztársaságot, ahol az első átmeneti időszakban felismerték és gyakorlatba is átültették, hogy a burzsoáziára szükség van, ha az ország sikeres irányításáról van szó. Ezen kívül az első ötéves terv is szép eredményeket hozott: a kollektivizálásba Kína gyorsan és nagyjából erőszak nélkül ment bele, így – a gyenge mezőgazdaság ellenére is – 8-9%-os GDP növekedést tudott felmutatni.

Az első ötéves terv sikerein felbuzdulva a kínai vezetés úgy látta, hogy az emberi erőforrásokban gazdag ország a nacionalizmusra épülő megfelelő lelkesítés, és a szintén rendelkezésre álló természeti erőforrások segítségével tíz év alatt le fogja hagyni termelésben Nagy-Britanniát, és tizenöt év alatt az Egyesült Államokat. A mezőgazdaság és az ipar együttes fejlesztésére dolgozták ki a Nagy Ugrás Előre programot.[ii] Amikor az ötéves terv két év (1958-60) után félbeszakadt, Kína nem lett acél nagyhatalom és még a korábbi eredményesnek mondható agrártermelés is szörnyű mélypontra jutott.[iii]

Ezt a három nehéz esztendőt követte négy évnyi revízió, amikor a következő kiigazításban az azt irányító elnök, Liu Shaoqi, és a szintén fontos szerepet játszó Deng Xiaoping először igyekeztek pragmatikusabb intézkedésekkel rendezni az ország tragikus állapotát. Csökkentette a kommunák jogkörét, és a termelési fölösleget ismét el lehetett adni, így egyaránt növelte a hatékony termelésben való érdekeltséget és az eredményességet.

Azonban még ez a lélegzetvételnyi rendezettnek mondható állapot is olyan bel- és pártpolitikai feszültségekhez vezetett, mely végül a kulturális forradalomban (1966-76) csúcsosodott ki,[iv] mely újabb adag súlyos gazdasági és társadalmi problémát halmozott Kína vállára.

A kínai segélyezés korai szakaszát – a Szovjetuniótól való elhidegüléstől a kulturális forradalom időszakáig bezárólag – a több, kisebb volumenű beruházás jellemezte. Kezdetben meghatározó volt a mezőgazdaság támogatása. Körülbelül negyven országban állítottak fel kísérleti farmokat, 200 együttműködési szerződést írtak alá és vagy 10 000 kínai agrárszakember utazott a fekete kontinensre képzés és technikai segítségnyújtás céljából (Völgyi K. 2011). 1963-65 között a kínai segély 120 millió dolláros értékben jelent meg (Rich, T. – Recker, S. 2013), sokkal kedvezőbb feltételekkel, mint a rivális szovjeteké. Többnyire vagy vissza nem térítendő vagy kamatmentes segélyeket biztosítottak, míg a szovjet segélyek egy átlagos 2,5%-os kamattal kerültek kiosztásra. Ezen felül Friedman (2010) arról is ír, hogy például a Guineába és Nepálba küldött kínai szakértők életkörülményei egyezményben rögzítetten nem haladhatták meg helyi kollegáikét. Ez is azt a képet hivatott erősíteni, hogy „Kína igazabb barátja a fejlődő világnak, mint a Szovjetunió” (Friedman, J. 2010, 258. o.).

A hatvanas évektől kezdve lelassult és átstrukturálódott a kínai segélyezés, amely jórészt a kulturális forradalom keltette zűrzavaros belpolitikai helyzet következménye volt. A gyakoribb beruházásokat felváltották a nagyobb projektek, így például ígéretet tettek a Tanzániát és Zambiát összekötő vasútvonal kivitelezésére, azonban a nagyméretű beruházást a kulturális forradalom hevében, a realitásokat figyelmen kívül hagyva jelentették be (Cheng, J. – Shi, H. 2009), ennek következtében jócskán lelassult a kivitelezés üteme.

Mivel a segélyek abszolút mennyiségével nem vehették fel a versenyt, Kína az ideológiát használta arra, hogy a Szovjetuniónál hitelesebb kommunista nagyhatalomként tüntesse fel magát. Több esetben kritizálta a szovjetek fellépését, vagy éppen annak hiányát, az általuk képviselt lagymatag álláspontot, illetve a lefegyverzés támogatását. Rendszeresen azt a vádat hangoztatta, hogy a Szovjetunió csak a szabadságuk kivívásában akarja korlátozni az afrikai népeket. Ez, a függetlenség érdekében akár háborút is elfogadó propaganda (Friedman, J. 2010), tovább növelte a kínai fél vonzerejét.

Azonban még ez sem tudta felülírni a gazdasági realitásokat. A kulturális forradalom oly mértékben lefoglalta Kína kapacitásait a gyarmatok felszabadulásának első hulláma alatt, hogy az ebben az időszakban a befolyásért folytatott versenyt végül ideiglenesen elvesztette. Ettől függetlenül azonban folyamatosan nyomás alatt tudta tartani a szovjeteket olyan szempontból, hogy annak az alkalmazott ideológiát folyamatosan a kínaiak által képviselt radikálisabb vonalhoz kellett igazítaniuk.[v]

Mindez odáig vezetett, hogy a szovjet külügyminisztérium következő jelentését idézi Friedman (2010, 268.o.): „Míg a maoizmus az 1960-as évek elején és közepén meglehetősen divatos volt Kelet-Afrikában, mint »a legteljesebb antiimperializmus«, a Kulturális Forradalom meggyőzte az embereket, hogy Kína nem alkalmas Afrika vezetésére, és a Mao kitűzők és más holmik vesztettek népszerűségükből.”

 

Eltérő segélyezési stratégiák és az ENSZ tagság

A polgárháború lezárulása után a Tajvan szigetére menekült Kínai Köztársaság lett az a Kína, amely bekerült az ENSZ-be, és állandó széket szerzett a Biztonsági Tanácsban. Ez azonban koránt sem jelentette azt, hogy az akkor nagyjából 700 milliós népi Kína feladta volna a nemzetközi elismerésért folytatott küzdelmet. Az Afrikában alakuló diplomáciai csatározás így nem csupán a kommunista blokkon belüli vezető szerepért folyt, hanem a Tajvannal szembeni szuverenitás és az „egy Kína” elv elismerésének biztosításáért is.

Afrika jelentősége egyelőre a felszabaduló államok puszta számában rejlett, nem pedig a kiaknázni vágyott ásványkincsekben és kőolajban – ugyan Tajvan számára kétségtelenül nem jelentett volna hátrányt, ha hozzáférést szerezhet a kialakuló afrikai piacokhoz és nyersanyagokhoz is. Az 1960-as évek közepére az afrikai nemzetek tették ki az ENSZ tagságának közel egyharmadát. Azonban Mao minden retorikai közeledése ellenére (Afrikáról úgy beszélt, mint Kína partnere az imperializmus elleni küzdelemben) (Rich, T. – Recker, S. 2013), az 1960-63-as időszakban a 23 országból 13 a Kínai Köztársasággal tartott fenn diplomáciai kapcsolatokat. Ez az arány a hetvenes évek elejére változott meg, amikor az afrikai államok támogatásával végül a szárazföldi Kína átvette az ENSZ, és vele együtt a BT széket is Tajvantól, mint annak folytatólagos jogutódja. Ekkor 44 – 5 volt a KNK-t elismerő országok aránya.

Az afrikai kegyekért folytatott versengésben mindkét Kína olyan lehetőségeket tudott felmutatni, írja Slawecki (1963), mint az Afrikában szükséges és hasznos mezőgazdasági technikák, technológiák (főleg rizstermesztés területén), továbbá mind a KKP, mind a tajvani Kuomintang segíthetett az „afrikai szocializmus” kiépítésében, mindkettő nem-fehér hatalom, és egyik sem rendelkezett afrikai gyarmatosító történelmi súlyokkal. Ezen kívül fej-fej mellett versengtek az afrikai delegációk fogadásában, ösztöndíjak biztosításában és a segélyezésben egyaránt.

A különbség abban állt, hogy míg a kommunista Kína inkább a „radikális” államokkal létesített kapcsolatot, mint például a Casablanca csoport tagjai, addig Tajvan a mérsékeltebb vezetésű országokat preferálta. Slawecki a különbséget abban látja megfoghatónak, hogy míg a kommunista Kína behatolása Afrikába minden lehetséges irányból és módszerrel megtörtént, és amíg forradalmi szellemiségét és módszereit minden alulfejlett régióra, így Afrikára is, érvényesnek és alkalmazandónak tartotta, addig a Kínai Köztársaság a konvencionális diplomáciai csatornákat alkalmazta, mégis sikerült olyan szintű erőforrás-mozgósítást felmutatnia, mint a sokkal több fronton támadó KNK.

A tajvani kapcsolatfelvétel a kommunista Kínáéval ellentétes pályát írt le, és bár a hatvanas években egyértelműen felfutott a diplomáciai elismerések száma,[vi] addig mindenki előtt ismert, hogy a hidegháborús nagyhatalmi politikai érdekekkel egybehangzóan 1971-ben az afrikai államok többsége mégis a Kínai Népköztársaság mellett tette le a voksát az ENSZ-béli képviseletet illető határozat közgyűlési szavazásán.

 

A vetélkedés új dimenziója – ideológiák helyett érdekek

Ugyan 1971 után a Tajvannal való versengés lekerült az afrikai kapcsolatokat befolyásoló tényezők listájáról, ez koránt sem jelentette azt, hogy az ideológiai küzdelem megszűnt volna létezni. Egyszerűen csak új érdekek és szövetségek alakultak ki, kifejezetten miután az Egyesült Államok ismételten felvette a kapcsolatot Kínával. Onnantól kezdve közös ellenségük, a Szovjetunió ellen, ha nem is nyíltan, de együttesen léptek fel – természetesen közben saját érdekeiket folyamatosan szem előtt tartva.

Ami az afrikai kapcsolatokat illeti, a hetvenes évekre Kína gyorsabban okult kezdeti ballépéseiből, és 1973-ra messze lekörözte a Szovjetuniót e téren. A hidegháború másik szuperhatalma ugyanis ebben az évben „alig rendelkezett érdemleges kapcsolatokkal fekete Afrikában” (Legum, C. 1976), Szomáliát és a bizonytalan Kongó-Brazaville-t leszámítva. Az évtized végére a kulturális forradalomból is okulva a kínaiak úgy alakították programjaikat, hogy maguknak az afrikai igényeknek feleljenek meg a nagylelkűség jegyében, illetve a politikai folyamatokat és belügyeket tekintve a teljes érdektelenség jellemezze őket. Ez utóbbi fenntartása miatt ma is rengeteg kritika éri Kínát, hogy külkapcsolataiban szétválasztja a gazdasági és politikai érdekeket, és a jó kormányzás vagy a demokratikus berendezkedés sokkal kevésbé izgatja, mint a gazdasági érdekek kifizetődése.

Ennek a hozzáállásnak köszönhetően a felszabadító mozgalmak többsége sokkal könnyebbnek találta az együttműködést a kínaiakkal, mint a szovjetekkel. Ilyen volt például a mozambiki FRELIMO, a rhodéziai ZANU és a namíb SWAPO.[vii] Az angolai függetlenségi harc kapcsán pedig a kínai-szovjet versengés egy új jellemzője rajzolódott ki: itt az Afrikai Együttműködés Szervezete (OAU) a három szembenálló mozgalmat (és azok támogatóit) semlegességre szólította fel, amelynek Kína eleget is tett. Ezt Legum úgy értelmezte, hogy „Peking nem rendelkezett a szükséges képességekkel ahhoz, hogy sikeresen vetekedhessen a masszív szovjet segélyekkel.[viii] (Viszont) az is lehetséges, hogy a kínaiak egy Moszkváénál sokkal hosszabb távlatú, történelmi szemszögből tekintenek afrikai szerepükre, azzal a feltevéssel, hogy hosszabb távon sokkal többet tudnak majd elérni, ha bebizonyítják magukról, hogy hűen betartják az OAU döntéseit. (Az is valószínű, hogy azzal számoltak az USA nem hagyja majd az oroszokat, hogy kiszorítsák egy klasszikusan nyugati érdekszférából.)”

Reform és Nyitás – de nem Afrika felé

A hetvenes évek fellendülését követően azonban a belső nehézségek és az 1978-as, Deng Xiaoping által meghirdetett Reform és Nyitás végül Afrika szerepének leértékelődéséhez vezettek. A nyolcvanas években a segélyek csökkentek vagy stagnáltak (Völgyi K. 2011). Kína ugyanis ismételten befelé fordult azzal a céllal, hogy egyszer s mindenkorra rendbe tegye, és felszálló pályára állítsa a gazdaságot. Deng erőteljesen pragmatista hozzáállásával sikeresen kiegyensúlyozta a terv- és piacgazdaság előnyös elemeit, és olyan reform intézkedéseket vezetett be, melyek idővel bevonzották a külföldi befektetőket.

Az új rendszer legfőbb célja a gazdasági növekedés és a szerény jólétbe való eljutás volt. Ennek elérése érdekében a reformok 4 lépcsőben kerültek bevezetésre:

• Agrárreform: a mezőgazdaság termelékenységének fokozása érdekében a kommunákat családi termelési felelősségi csoportokká szervezte át, ahol a fix áron történő kötelező terménybeszolgáltatás mellett a felesleget eladhatták a piacon.
• Ezt követte az ipar komplex reformja, mely a mezőgazdasági sikerekre támaszkodva a könnyűiparra koncentrált. Az 1988-ban bevezetett vállalati törvény után pedig lefektették, hogy az állam szabályozza a piacot és a piac orientálja a vállalatokat.
• A pártvezetésben is korlátozott reformokat hajtottak végre, ami a párt fiatalítását jelentette, illetve hogy a szakértelem már fontosabb lett, mint hogy milyen „vörös” az adott káder.
• Ezt tetőzte be a fokozatos külkereskedelmi nyitás, miután kénytelenek voltak beismerni, hogy a külföldi tőke nélkül esélytelen Kína felfejlesztése. Az ország délkeleti részében úgynevezett különleges gazdasági övezeteket nyitottak meg a külföldi tőke előtt. Itt kikísérletezték, hogy mi működik, és mi nem. Ami működött és a kínai gazdaság előnyére szolgált, azt megtartották és integrálták a rendszerbe, ami azonban nem, azt még kicsiben el lehetett vetni.

Ezek a lépések alapozták meg azt a gyors és tartós gazdasági növekedést, melynek köszönhetően Kína mára a nagyhatalmak sorába lépett. Ahogyan az a 3. ábrán is látható, a reformok hatására elkezdett felzárkózni a világátlaghoz. Mára gazdasági súlya olyan jelentős, hogy a világátlagot ő maga is nagymértékben befolyásolja. Ezen kívül egy olyan gazdaságpolitikai stratégiát tudott felmutatni, mely bizonyította hatékonyságát, és amely akár követendő modellként is szolgálhat a többi fejlődő ország számára.

 

 

A reform és nyitás politikájának meghirdetése az afrikai kapcsolatok újraértelmezését hozta magával. Ez a források átütemezésével járt, ugyanis – a négy modernizáció anyagi feltételeit biztosítandó – jelentősen csökkentették a külföldi segélyeket (Cheng, J. – Shi, H. 2009), amely így a jó kapcsolatok és a segítő Kína retorikájára korlátozódott.

Kína befelé koncentrálása ismételten az évtized végére változott meg, amikor a Tiananmen téri események (1989) következtében az ország újra a nemzetközi elszigetelődéssel nézett szembe. Ekkor Qian Qichen külügyminiszter 14 országban tett látogatását több afrikai vezető is viszonozta, és a bilaterális kapcsolatok ismételten állandósultak.

A KNK fennállásának első negyven évében a kapcsolatok könnyen értelmezhetőek voltak a hidegháborús ideológiai lencsén keresztül, azonban ez egyben a mélyebb kapcsolatok hiányát is jelentette. A kilencvenes évektől, de inkább az új évezredtől Kínának ezt a korai lemaradást kellett ledolgoznia, amit Rich és Recker Diplomáciai „Nagy Ugrás Előre”-nek nevez (64. o.). Ez azon a kölcsönös előnyrendszeren nyugszik, ahol Kína nyersanyagok iránti igénye találkozik az afrikai államok piac és befektetők iránti szükségével.

Sino-afrikai kapcsolatok felértékelődése

A kölcsönösnek tűnő gazdasági előnyök ellenére a sino-afrikai kapcsolatok ellentmondásos jellegét hűen tükrözi az a kijelentés, amelyet a Dél-afrikai Köztársaság két, egymást követő elnöke tett az ország és a kontinens kapcsolatáról. Zuma elnök megköszönte, hogy egyenlő félként kezelik Afrikát, azonban az őt követő Thabo Mbeki már a neokolonializmus veszélyeire figyelmeztetett a kapcsolatok alakulásában (Adem, S. 2014). Ezt szem előtt tartva érdemes megvizsgálnunk a kapcsolatok felértékelődésének időszakát, amely során a kilencvenes évektől napjainkig követhetjük nyomon a globális jelentőségűvé vált eseményeket.

Nyitás és megújulás

A Tiananmen téri incidens bizonyos szempontból a kapcsolatok egy új szakaszának kezdetét jelentette,[ix] azonban az igazi fordulópont gazdasági téren következett be. Ebben nagy szerepe volt Deng Xiaoping reformjainak, amelyek ekkor értek második szakaszukba: a hangsúly ekkor tevődött át a vidéki, mezőgazdasági területekről a városi iparterületekre, s amelyet hamarosan az 1993-tól kezdődő harmadik szakasz, a szocialista piacgazdaság megteremtése követett (Shelton, G. – Paruk, F. 2008). A sikeresnek bizonyuló modell ekkor már a külső megfigyelők számára is vonzóvá vált, így volt ez Afrika esetében is, amelynek hasonló fejlődési utat kellett végigjárnia.

A kilencvenes évek hatalmas gazdasági növekedését követően a kapcsolatok új irányvonalát Kína globális erőtérben elfoglalt új pozíciója határozta meg: a multipoláris világrendre törekvő ország meghatározó hatalomként nagyhatalmi politikát kívánt folytatni, amelynek fontos része a szövetségesek és lekötelezettek rendszerének létrehozása, amely főként gazdasági eszközökkel, befektetéssel és a kereskedelem ösztönzésével zajlott (Cheng, J. – Shi, H. 2009). A korábban ideológiai szempontból fontos “harmadik világ” koncepció immár elvesztette központi szerepét, s a segélyezés új modellje mögött gazdasági érdekek bújtak meg.

A fent említett tényezőkből kifolyólag a kilencvenes években Kína újra igényt formált az előző évtizedben kissé elhanyagolt afrikai kapcsolataira. Kína és a kontinens országai közötti kereskedelemben 1995-ben lassú növekedés vette kezdetét, amely később egyre gyorsabb ütemre váltott. Míg 1995-ben csupán 5 milliárd dollár értékben kereskedtek, addig ez a szám 2008-ra 106 milliárd dollárra nőtt (ld. 4. ábra). Fejlődése folyamán Kína korlátozottan hatott Afrikára, csak a kétezres évek közepéhez közeledve vehető ki tisztán a gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűződése, amely köszönhető az egyre gyakoribb egyeztetéseknek és Kína egyre növekvő nyersanyagigényének is.

 

Az új kapcsolatok nagy része az ezredfordulón jött létre, így 1999-ben Egyiptommal kötöttek stratégiai együttműködési megállapodást, 2004-ben pedig a Dél-afrikai Köztársaság vált Kína partnerévé (Cheng, J. – Shi, H. 2009). Ez az időszak már az üzleti partnerség kapcsolata, amelyet leginkább az egyre gyakoribb gazdasági megbeszélések és személyes találkozók jeleznek.

FOCAC

Az új évezred kezdete fordulópontot jelentett a kínai-afrikai kapcsolatok történetében: 2000-ben került először megrendezésre a Forum on China-Africa Cooperation (FOCAC) miniszteri találkozója, amelynek jelentősége, hogy első alkalommal került sor pusztán üzleti célokat kitűző találkozóra, amelyben vajmi kevés szerepe van az ideológiának (Cheng, J. – Shi, H. 2009). A kezdeményezés kiindulópontjának Jiang Zemin kínai elnök 1996-os, hat afrikai országban tett látogatását tekinthetjük, amely során egy öt pontból álló indítványban fogalmazta meg új Afrika-politikáját (Shelton, G. – Paruk, F. 2008). A kapcsolatok alapjaként a korábbi baráti viszonyt határozta meg, s a széleskörű együttműködést egyenlő felekként, egymás szuverenitásának elismerésével képzelik el, a kölcsönös haszon, a nemzetközi együttműködés és egy “ragyogóbb világ” érdekében (Shelton, G. – Paruk, F. 2008).

Ebből kiindulva háromévente rendeznek miniszteri csúcstalálkozókat, amelyek egyre szélesebb körben értek el eredményeket. A 2006 novemberében, Pekingben megrendezett csúcstalálkozó végeredménye két történelmi jelentőségű dokumentum lett, az afrikai és kínai vezetők közös nyilatkozatot adtak ki, valamint megegyeztek a 2007–2009 közötti együttműködési tervezet létrehozásában. Hu Jintao ekkor jelentette be, hogy három-öt kereskedelmi együttműködési körzet létrehozását tervezik az afrikai országokban, ez a bejelentés lelkes visszhangot váltott ki az afrikai országokból. A működés a Kínában már a reform és nyitás óta alkalmazott modellen alapult: a speciális gazdasági övezetek lehetővé tették, hogy a külföldi befektetők számára kedvező és a piac által szabályozott körzeteken keresztül áramoljon tőke a kínai gazdaságba. (Tang, X. 2010) Afrikában 2009-ig hét ilyen terület jött létre hat országban – Egyiptomban, Mauritiuson, Zambiában, Nigériában, Etiópiában és Algériában –, amelyek kedvező körülményeket kínálnak a kínai befektetőknek, s így a kontinens dinamikusan fejlődő területeivé váltak.

A 2008-as válság főként a gazdasági kapcsolatokra volt nagy hatással: Kína újra érdeklődést mutatott az afrikai tartalékokra, figyelme és befektetői a kitermelés felé fordultak. A gazdasági kapcsolatok nem indultak hanyatlásnak a válság kitörése után sem: a kínai fél befektetések és segélyek formájában támogatja a kontinens országait, s cserébe rengeteg nyersanyaghoz jut, így például kőolajhoz, réz- és vasérchez. Hu Jintao 2009-es közel-keleti és afrikai látogatása során számos projektről kötött szerződést több afrikai országban, így Angolában a 2010-es futball világbajnokság alkalmából finanszírozták a nemzeti stadionok átalakítását, Szenegál javára ígéretet tettek kormányzati internethálózat kiépítésére és pénzügyi segítséget nyújtottak sport-, kulturális és csatornázási célokra, Uganda számára pedig egy 77 millió dolláros gazdaságfejlesztő csomagot biztosítottak. (Naidu, S. 2010).

Hu elnök a Dar es Salaam-i Egyetemen tartott beszédében összefoglalta azokat a pontokat, amelyek a globális stabilitás helyreállítását Afrika és Kína kapcsolatainak stabilizálásában látják megvalósulni. Ezek között szerepel a kölcsönös gazdasági segítségnyújtás, a bizalom és a politikai alapok megerősítése, mind a kereskedelmi, mind a kulturális kapcsolatokban, illetve a nemzetközi ügyekben közös álláspont kialakítása (Naidu, S. 2010).

Ez azt mutatja, hogy Kína saját gazdasági problémái ellenére is kiemelt jelentőségűnek tartja Afrika támogatását. Sőt, minden korábbinál nagyobb érdeklődéssel fordult az afrikai kitermelési szektor felé: a zambiai kormány a China Non-ferrous Metals Corporationt választotta ki, hogy 2009 májusában újra megnyissa az ország válság miatt bezárt rézbányáit (Naidu, S. 2010).

A 2009-es év nem csupán az elnöki látogatások és a nagy ívű szerződések miatt vált jelentőssé. A 4. FOCAC csúcstalálkozót komoly várakozások előzték meg, hiszen a fórum új utat kínált a sino-afrikai kapcsolatok történetében. Ekkor vizsgálták meg a 2006-os szerződések és a Hu Jintao által elővezetett ún. “nyolc mérték”[x] alapján megvalósult befektetések eredményeit is.

A 2009 novemberében tartott találkozó megnyitóján Wen Jiabao miniszterelnök megújította a korábban bevezetett nyolc mértéket, amelyek a következő három év kapcsolatait befolyásolják.

1: Kína a környezeti problémák figyelembevételével kívánja megerősíteni afrikai kapcsolatait.

2: Tudományos partnerséget kívánnak kialakítani Kína és Afrika között.

3: Kína segítséget nyújt Afrikának finanszírozási lehetőségeinek kiépítésében, ezért 10 milliárd dollár értékben nyújt kedvezményes kölcsönöket, valamint további egymilliárd dollárt a kis- és középvállalkozások számára.

4: Kína megnyitja piacát az afrikai termékek előtt.

5: Kína technológiával támogatja az afrikai mezőgazdasági fejlesztéseket.

6: Egészségügyi hozzájárulásként eszközöket adnak a Kína által létesített kórházaknak és maláriakezelő központoknak, valamint 3000 orvost és nővért képeznek számukra.

7: Oktatásfejlesztés: 50 iskolát építenek, amelyekhez vezetőket és tanárokat képeznek, valamint megemelik a kínai állami ösztöndíjak számát.

8: Emberek közötti és kulturális kapcsolatok kiszélesítése: Kína-Afrika közös kutatási programot hoznak létre^.[xi]

A fenti pontok alapján a FOCAC továbbra is a kapcsolatok eredményes fóruma marad, amely képes felfrissíteni a sino-afrikai kapcsolatokat egy-egy nehezebb időszak után.

Bár a FOCAC gazdasági kezdeményezésként indult, a sino-afrikai kapcsolatok legfontosabb fórumán megjelentek bizonyos civil kezdeményezések is. Ezek a szervezetek próbálnak rávilágítani a kapcsolatok problémáira is, így a fejlesztések társadalmi egyenlőtlenséget mélyítő hatásaira is. Ennek egyik oka, hogy Afrikában a politikai elit és a privát szektor szorosan összefonódik (Naidu, S. 2009), így könnyebben alakul ki egy szűk, gazdag réteg, akik a kínai segélyek fő haszonélvezőivé váltak.

A 2009-es FOCAC során komoly szerepet vállalt a Fahamu pánafrikai szervezet is, amely főként az emberi jogok védelmét tartja szem előtt, ezért gyakran fejtenek ki kritikát Kína Afrika-politikájával kapcsolatban. Az egyiptomi találkozó célja volt, hogy a már kiépített kormányzati és üzleti kapcsolatok mellé a civil társadalom kapcsolatait is megerősítsék, így próbálják felhívni a figyelmet a kínai jelenlét valódi jótéteményeire és problémáira. Az eredményeket Stephen Marks foglalta össze: a plenáris előadások és kerekasztalok során előtérbe került az oktatás – az afrikai országoknak a kínai Konfuciusz Intézetek mintájára kellene foglalkozniuk kultúrájukkal –, a civil szerveztek legfontosabb együttműködési területei, így a tudományos kooperáció, különösen a mezőgazdaság területén, segítség az egészségügyi kihívásokban, főként a HIV vírus terjedésének megfékezésében (Marks, S. 2009). Konklúzióként megfogalmazta, hogy sikerült közelebb kerülniük egymás álláspontjának megértéséhez egy korábban feltáratlan területen.

One belt, one road, one continent

Ma a kapcsolatok értékét kevesen kérdőjelezik meg, inkább az eszközök miatt éri kritika Kínát. Az sem kérdés, hogy továbbra is kiemelt partnereket tart számon a térségben: a „One Belt One Road”, Kína jelenlegi külpolitikai irányvonala nagyban hat Afrikára: a hat csatornát tervező programban a tengeri útvonal mindenképpen érinti Afrikát, adózva ezzel a Ming-kori történelmi kapcsolatoknak is. Ezen kívül több afrikai ország is szerepel az alakulóban levő Asian Infrastructure Investment Bank (AIIB) alapítói között, így Egyiptom és a Dél-afrikai Köztársaság.[xii]

Kína legnagyobb külpolitikai törekvésébe bekapcsolódva a kontinens számos előnyre tehet szert: nagy ívű infrastruktúra-fejlesztést terveznek, 2014-ben Li Keqiang miniszterelnök ígéretet tett regionális közlekedési hálózatok létrehozására. A tervek szerint vasút- és autópálya hálózatokat, valamint regionális légközlekedést fejlesztenének.[xiii] Ezen kívül iparosítani kívánják az alacsony fejlettségű területeket, és ezáltal munkahelyeket teremtenének – amivel kapcsolatban viszont többen kifejezték kétségeiket. Kína egyre drágábban tud termelni, így valóban kedvező lehet számára üzemek áttelepítése elmaradottabb országok területeire (Yun, S. 2015). Azonban a kétségek ellenére az Új Selyemút kiváló lehetőséggel szolgálhat arra, hogy kijavítsák Kína Afrika-politikájának korábbi problémáit.

 

Napjaink kínai-afrikai kapcsolatai a számok tükrében

Deborah Brautigam (2010) szerint az a fajta politika, amit Kína Afrikában alkalmaz, azért lehet sikeres, mert más alapokból táplálkozik, mint a nyugati segélyek. A népi Kína egy több évtizedes sikertörténet megtestesítője ahol az állami beavatkozásnak és az óvatos reformoknak köszönhetően száz milliókat emeltek ki a mély szegénységből, mely egy vonzó, és remények szerint követhető példa lehet az afrikai országok számára is. Amíg kétségtelen, hogy a kínai külpolitika egy kemény önérdekkövető vonalat folytat, addig ameddig valóban a saját sikereihez vezető úton megtanult leckéket és a korábbi eredménytelen segélyezési projekteket tartja szem előtt a projektjeiben, addig több lehetőséget tartogat, mint fenyegetést. A kérdés az, hogy ugyanaz a módszer, amit Kína a hetvenes években alkalmazott, az a fekete kontinens államai számára is hasonló gazdasági fellendüléshez vezethet-e.[xv]

Neo-kolonizáció vagy kölcsönös előnyök?

„Kína újragyarmatosítja Afrikát!” – hangzik gyakran a vád annak ellenére, hogy Kína fekete kontinenssel való gazdasági kapcsolatainak volumene egyelőre messze elmarad az Európai Unió, bizonyos mutatók tekintetében pedig az USA mögött is. A kínai-afrikai gazdasági kapcsolat intenzitása nem abszolút értékek tekintetében, hanem növekedési üteme alapján kiemelkedő.

Az ezredforduló utáni első évtized növekedését jól jelzi, hogy 2000 és 2005 között Afrika Kínába irányuló exportja 48%-kal nőtt, mely 2,5-szer nagyobb növekedési ütem, mint az USA-ba, 4-szer nagyobb, mint az EU-ba irányuló afrikai export (Broadman, H. G. 2008). A század második évtizede az ázsiai szereplők erősödését hozta magával, ám továbbra is Európa maradt Afrika legjelentősebb kereskedelmi partnere. 2012-2013 között Ázsiának Afrikával folytatott kereskedelmi volumene 22%-kal nőtt, míg ugyanez az érték Európa esetében csak 15% volt. Az európai késztermékek Afrikába irányuló exportja a 2002-es 32%-ról 2011-re 23%-ra esett vissza. Ugyanezen időszak alatt viszont Ázsia Afrika teljes kereskedelméből való részesedése 13-ról 22%-ra növekedett. Ázsián belül a fekete kontinenssel folytatott kereskedelem tekintetében a legintenzívebb növekedés Kínát jellemzi. Az ország közel másfél évtized alatt több, mint 20-szorosára növelte kereskedelmi forgalmát Afrikával: míg ennek értéke 2000-ben kevesebb, mint 10 milliárd $ volt, 2013-ra elérte a 200 milliárd $-t (African Economic Outlook, 2015).

 

Az abszolút adatokat ábrázoló, a Világbank adatai alapján készült fenti ábra jól láthatóan szemlélteti, hogy a fekete kontinenssel való teljes kereskedelmi forgalom értéke alapján az első helyen az EU (27) áll: 2013-ban 425 milliárd $ értékben kereskedett egymással a két kontinens. Erőteljes visszaesés 2009-ben, a gazdasági világválság hatására következett be. Ez az az időpont, amikor Kína megelőzte, a Világbank szerinti korábbi második helyezett USA-t. 2013-ban Kína 200 milliárd $ körüli értékben kereskedett Afrikával (más források szerint ez az érték csak 166 milliárd $ (Economist 2013), míg az Egyesült Államok – egy 2011-ben kezdődő csökkenő tendencia eredményeként – kereskedelmi forgalma 100 milliárd $ alá süllyedt (Africa Economic Outlook 2015).

Kína terjeszkedésének sebessége az oka annak, hogy a gazdasági pozíciójukat féltő nyugati országok nem nézik jó szemmel az ázsiai ország befolyásának növekedését. Ám valóban beszélhetünk-e újragyarmatosításról?

Vörös Zoltán a fennálló helyzetet úgy értékeli, hogy nem újragyarmatosításról, hanem a kizsákmányoló államok hosszú sorába beálló új szereplő érkezéséről beszélhetünk. Véleménye szerint ugyanis a dekolonizáció időszakában „nem történt más, minthogy a kényelmetlenné, ráadásul gazdaságilag megtorpant államok számára aránytalanul nagy kiadást jelentő tétellé váló gyarmatrendszert kvázi felszámolták, az alapját jelentő gazdasági kapcsolatokat, tehát a kizsákmányolást pedig megtartották, e téren az egyetlen releváns változást az Egyesült Államok időközbeni belépése és térnyerése jelentette. […] a fejlett államok által tovább folytatott (illetve a Washington által elkezdett), Afrika természeti kincseinek lerablását jelentő „partnerség” számára a pekingi térnyerés kihívásként, konkurenciaként jelenik meg” (Vörös Z. 2010, 143. o.).

Jian Junbo ezt az 1960-as évektől induló folyamatot neo-kolonizáció néven egy új gyarmati paradigmaként értelmezi. Szerinte a neo-kolonizáció a nyugatiak kapitalista beruházásai és high-tech termékei révén bontakozott ki. A neo-kolonializmus ugyanazokat a jegyeket hordozza, mint a klasszikus gyarmatosítás, kivéve hogy most már az államok technikailag függetlenek, a kizsákmányoló hatalom a gyengébb állam gazdasági erőforrásait, így közvetetten politikai rendszerét irányítja (Jian, J. 2007).

Ez utóbbi megközelítés alapján tehát – a Vörös által is leírt, ám szerinte nem újragyarmatosításként értelmezett folyamatként – igenis újragyarmatosítás történik Afrikában, mely a klasszikus kolonizációhoz képest eltérő jellemvonásokkal bír. A résztvevők ebben az esetben is a fejlett nyugati államok, kiegészülve immáron az USA-val.

Fontos azonban azt látni, hogy a függetlenné válás óta az afrikai államok önálló aktorok, akik szuverén döntéseket hoznak gazdasági kérdések esetében is. Vagyis ők határozzák meg, hogy kivel kötnek üzletet. E tekintetben tehát az egykori gyarmattartókkal való gazdasági kapcsolatuk alapvetően megváltozott: már nem az anyaország határozza meg a kitermelt nyersanyagok sorsát, hanem annak értékesítése az afrikai szereplők kezében van.

Vita tárgyát képezi, hogy Kína kölcsönösen előnyös gazdasági lehetőségeket nyújt-e Afrikának, vagy a neo-kolonizációban résztvevő nyugati államokkal együtt csak kizsákmányolja a kontinenst? A kérdés nem eldöntött, az viszont biztos, hogy Kína egyetlen afrikai államban sem akar közvetlen politikai befolyást szerezni, esetlegesen megteremtve ezzel egy nyugatiakkal való (katonai) konfliktust.

Kína ugyanis felismerte, hogy gazdasági növekedése csak egy békés nemzetközi kapcsolatrendszerben valósítható meg – mivel csak ilyen módon biztosítható a szükséges nyersanyagok importja és a kínai termékek exportja a világpiacon. Ennek értelmében az állami vezetőség 2003-ban meghirdette a „békés felemelkedés”-t (heping jueqi), mint a kínai külpolitika stratégiai irányvonalát (Shelton, G. – Paruk, F. 2008), ami a békés nemzetközi helyzet kihasználásából fakadó gazdasági növekedést, és a gazdasági növekedés által biztosított nemzetközi béke fenntartását jelenti (Medeiros, E. S. 2004).

Másik garanciája annak, hogy ne valósuljon meg Kína közvetlen politikai befolyása egyetlen afrikai államban sema sino-afrikai kapcsolatok fontos elvi alapja, melyet már az 1955-ös bandungi konferencia záródokumentuma is rögzít: „Más nemzetek belügyeibe való be nem avatkozás” (Kende I. 1973).

Emiatt sok kritika éri Kínát, ugyanis a gyakorlatban ez úgy jelenik meg, hogy az üzletkötés során Kína nem szab feltételeket az érintett afrikai országnak, nem vár el tőle demokratikus berendezkedés irányába történő elmozdulást, vagy az emberi jogok tiszteletben tartását. „Peking továbbra sem hajlandó „válogatni” a rezsimek között, bárkivel hajlandó üzletet kötni, akár diktatúrákat is támogat, és érdektelenséget mutat az emberi jogi kérdésekben. Peking kész fegyvereket[xvi] is eladni bármelyik afrikai vezetőnek, a nyugatiak által kínált árnál jóval olcsóbban. Nem avatkozik be az egyes államok belső politikai (gyakran etnikai) vitáiba sem (Engelberth I. 2010, 11.o.).

Ám többek között ez az elv az, ami miatt Kína megítélése sokkal kedvezőbb az afrikaiak szemében, mint az egykori gyarmattartóké. Így ugyanis a gazdasági kapcsolatban a résztvevő államok egyenlő felekként jelennek meg. Nincs egy szabályokat diktáló „gyarmatosító”, hanem mindenki szabad akaratából hozhat döntéseket.

A kedvező megítélést fokozza, hogy Kína Afrikával való diplomáciai kapcsolatépítése során gyakran hangsúlyozza a történelmi múltjukban való hasonlóságot, vagyis hogy mindkét térség egyaránt megtapasztalta az imperialista elnyomást. Ám Kína, a nyugati államokkal ellentétben, sosem lépett fel gyarmatosítóként a kontinensen, sőt a II. világháború után jelentős támogatást nyújtott az afrikai államok függetlenné válásához. Kína ezzel a narratívával kívánja megteremteni be nem avatkozás politikájának hiteles alapját (Shelton, G. – Paruk, F. 2008).

 

Egyoldalú kapcsolatok?

A másik vád, mely gyakran éri Kínát, hogy a sino-afrikai kapcsolatok kizárólag gazdasági jellegűek, melyek Afrika természeti erőforrásaira koncentrálnak. Ezzel szemben az egykori gyarmattartók a gazdasági dimenzió mellett az államépítés, helyi politika és kormányzás terén is nyújtanak segítséget. A kínaiak sekélyes, egyoldalú kapcsolata pedig azt eredményezi, hogy nem tudnak a kontinensen a nyugati államok valódi ellenfelévé válni (de Lisle, J. 2007).

A vád, azon túl, hogy részben igaz, gyakran még jó színben is tűnteti fel Kínát. Ugyanis az, hogy nem segít az afrikai államoknak az „államépítésben”, teljes mértékben összhangban van a be nem avatkozás politikájával. Vagyis a nyugatiakkal ellentétben nem szól bele a fekete kontinens államainak belügyeibe, nem próbál meg rájuk erőltetni egy meggyőződése szerint „jó” rendszert. Ennek következtében pedig az afrikaiak szívesebben üzletelnek vele, mint az egykori gyarmattartókkal. Így viszont Kína igenis valódi konkurenciát, az afrikaiak számára üzleti partnerként pedig egy újabb választási lehetőséget jelent.

A gazdasági kapcsolat Engelberth István szerint 4 tényezőre bontható:

1. nyersanyagforrás
2. potenciális piac
3. migrációs célpont
4. élelmiszerforrás

Afrika először is és elsősorban (1) nyersanyagforrás a növekvő gazdaságú, így növekvő szükségletű Kína számára. A becslések szerint Afrika a világ kőolajkészleteinek kb. 10%-ával rendelkezik, ami napjaink motorizált civilizációja számára stratégiai fontosságú. A fekete kontinens további ásványkincsekben (rézérc, vasérc stb.) is bővelkedik (Engelberth I. 2010).

A fentebbi vád megfogalmazói hangsúlyozzák, hogy a kínai kereskedelmi kapcsolatok csupán egyes nyersanyagok (döntően a kőolaj) felvásárlására irányulnak.

Ez az állítás igaznak bizonyul, ha megvizsgáljuk Kína Afrikából származó importjának termékcsoportok szerinti szerkezetét.

A 7. ábrán egyértelműen látszik, hogy a behozatal döntő többségét (80%) az ásványkincsek teszik ki. Az importált termékek többi csoportja is természeti erőforrásokat, alapanyagokat jelent, és csupán elhanyagolható mennyiség a félkész-, vagy késztermék.

A kereskedelmi kapcsolatok nyersanyag-orientációját támasztja alá továbbá az a tény, hogy Afrika Kínába irányuló exportjának 85%-a öt – jelentős kőolajexportőr – országból származik: Angola, Egyenlítői Guinea, Nigéria, Kongói Demokratikus Köztársaság, Szudán (Broadman, H. G. 2008).

Ezen 5 ország közül az export alapján legszorosabb gazdasági kapcsolata Kínával Angolának van, ugyanis exportjának közel 45%-a oda irányul. Őt követi alig egy százalékpontos lemaradással a Kongói Demokratikus Köztársaság. Szudán exportjának több, mint a harmada irányul az ázsiai országba, Egyenlítői Guinea kiviteléből pedig 18%-kal részesedik Kína. Kissé kilóg a csoportból Nigéria, ahol Kína exportból való részesedése 10% alatt van (CIA: The World Factbook).

Az pedig, hogy mennyire fontos Afrika Kína számára a kőolajellátás tekintetében, a kínai import országok szerinti bontásából tudható meg, mely a 8. ábrán látható. 2014-ben Kína kőolajexportjának 17%-a származott Afrikából, melyből 13% Angolából érkezett.

A nyersanyagok iránti intenzív érdeklődés nem csak a kereskedelem alapján érhető tetten, hanem a kínai beruházások területi megoszlásában is kimutatható. A kínai tőkebefektetések 50%-a kőolajban, vagy egyéb ásványkincsben gazdag afrikai országba – nevezetesen Nigériába, Szudánba és Zambiába – irányul (Broadman, H. G. 2008). Ez része Kína sikeres gazdaságpolitikai stratégiájának, melynek lényege, hogy a kínai állami vállalatok hosszú távú szerződéseket kötnek az afrikai kormányokkal (pl. bányakoncesszióra vonatkozóan). Az üzletért cserébe Kína fejlesztéseket hajt végre adott országban: iskolákat, kórházakat épít, fejleszti az infrastruktúrát, stb. (Engelberth I. 2010).

2006-ban például Nigériában 5,38 milliárd $ értékben hajtottak végre infrastrukturális fejlesztést a kedvezményes olajkitermelési-jogok biztosításáért cserébe (Caulderwood, K. 2014).

Az alábbi ábra a 2000-2011 közötti kínai beruházások összegét és típusát mutatja meg Afrikában.

 

Kínának ez a fajta üzleti stratégiája megosztja a véleményeket: egyesek szerint ezek az infrastrukturális beruházások csak a még hatékonyabb kizsákmányolást segítik elő, míg az ellenvélemények szerint a nagy volumenű infrastrukturális fejlesztések éppen, hogy Kína hosszú távú elköteleződését mutatják Afrika iránt. A Világbank és a nemzetközi donorok ugyanis a ’90-es években berekesztették az ilyen jellegű projektek finanszírozását – helyette a szociális szektorra és a háztartásokat közvetlenül érintő infrastrukturális beruházásokra fókuszálnak (Világbank blog 2008) –, így napjainkban Kína segítségével épülhet ki az afrikai államok alapvető infrastrukturális hálózata (erőművek, elektromosvezeték-rendszerek, utak, stb.) (Shelton, G. – Paruk, F. 2008).

A kontinens másodsorban – a több, mint 1 milliárd fogyasztójával – (2) potenciális piac a kínai exporttermékek számára (Engelberth I. 2010). Ezzel kapcsolatosan újabb kritika éri Kína kontinensen folytatott gazdasági tevékenységét. Ugyanis a Kínába irányuló afrikai export döntő többsége nyersanyag, az import pedig késztermék. Ez olvasható le az alábbi két ábráról is.

Az egyenlőtlen kereskedelmi viszonyok aláássák az afrikai feldolgozóipar fejlődését, mivel az olcsó kínai termékek kiszorítják a hazai termelők áruit a piacról – megakadályozva ezzel, hogy a nagyobb hozzáadott értékből származó jelentősebb haszon Afrikában realizálódjon. Ez a folyamat pedig a kontinens fokozódó gazdasági lemaradását eredményezi hosszútávon, hiszen az általa exportált nyersanyagokból származó jelentősebb haszon az azt feldolgozó és újraértékesítő országoknál képződik.

A fennálló helyzetre ékes példa a Dél-afrikai Köztársaság, ahol a kínai export a hazai textilipart lehetetlenítette el. Az éles kritikákra reagálva Kína megoldásként egyrészt teljesen eltörölte néhány afrikai termékre vonatkozóan a vámtarifákat, így azok könnyebben juthatnak be a kínai piacra. Valamint beleegyezett, hogy csökkenti a Dél-Afrikába irányuló textilimportját. Ezen kívül jelentős anyagi segítségnyújtás és technológiai transzfer irányul az afrikai köztársaságba, textilipara fejlesztése érdekében (Shelton, G. – Paruk, F. 2008).

Ám a fenntartható kereskedelmi egyensúly érdekében az afrikai exportőröknek is cselekedniük kell: például diverzifikálni az exportált termékek körét, és még rámenősebben megcélozni a kínai piacot.

Engelberth István harmadik tényezőként a kínai népességfölösleg elvezetésének lehetséges helyszíneként említi Afrikát. A becslések szerint ma közel 1 millió kínai él Afrikában (Economist 2013). A kínai migráció célpontjai elsősorban Dél-afrikai Köztársaság, Kenya, Uganda és Szenegál. Ám a kifejezés kissé túlzó, ugyanis nem egy tudatos állami kitelepítő akcióról van szó, hanem elsősorban munkavállalás céljából költöznek kínaiak a kontinensre.

A helyi társadalomba való integrációjuk is kevéssé jellemző. Egy 2006-os kutatás 450 üzlettulajdonossal végzett felmérést, akik származásukat tekintve indiaiak, illetve kínaiak voltak. A megkérdezett indiaiak majdnem fele állampolgára is volt annak az afrikai országnak, ahol üzleti tevékenységét végezte. Ezzel szemben ez az arány a megkérdezett kínai cégtulajdonosok körében csupán 4% volt (Broadman, H. G. 2008). Ez a különbség leginkább azzal indokolható, hogy a kínaiak még viszonylag újonnan érkeztek a kontinensre. Másrészt alátámasztják azt is, hogy ezek az emberek nem új hazát keresni jöttek a túlnépesedett Kína helyett, hanem üzleti tevékenységük miatt vannak Afrikában.

A kínaiak helyi megítéléséről is eltérő nyilatkozatok láttak napvilágot. Egyes források szerint a kínaiak betelepülése pozitívabb megítélés alá esik a helyiek szemében, mint az európaiaké. Ugyanis a kínai migránsok nincsenek privilegizált helyzetben, hanem ugyanolyan körülmények között élnek, mint az afrikaiak, és fizetésük is sokkal alacsonyabb, mint a nyugatiaké (Shelton, G. – Paruk, F. 2008).

Ezzel ellentétes vélemények szerint, főleg azokban az országokban, ahova nagyobb számban telepednek meg, nem fogadják őket szívesen. A kedvezőtlenebb megítélés főleg a farmerek és kereskedők körében jellemző, akik megélhetését veszélyezteti a külföldről érkező munkaerő (Economist 2013).

Ugyanis sok esetben az Afrikába települő kínai vállalatok nem a helyieket foglalkoztatják, hanem Kínából importálják a munkaerőt is. Ezek az üzleti entitások általában erőteljesebben integrálódnak vertikálisan az anyaország termelési rendszerébe, mint a helyi piacba (Broadman, H. G. 2008). Ez a probléma viszont hatékonyan orvosolható a helyi szabályozással. Angola például kötelezte a kínai cégeket, hogy a munka minimum 30%-át afrikai alvállalkozókkal csináltassák, és a kínaiak legalább három árajánlatot kérjenek minden projektnél (Brautigam, D. 2010).

Így pedig kihasználhatóvá válnak a kínai vállalatok betelepüléséből származó előnyök: ugyanis ezek a cégek – multinacionális vállalat révén – a globális értékesítési lánc tagjai, a velük való üzlet tehát segíthet a helyi vállalkozóknak, vállalatoknak abban, hogy piaci részesedésüket kiterjesszék a szélesebb kereskedelmi hálózatban is (Broadman, H. G. 2008).

És végül, de nem utolsó sorban Afrika jelentős szerepet játszhat Kína számára az (4) élelmiszerellátás biztosításában (Engelberth I. 2010). Ez ugyanis stratégiai kérdés az ország számára, mely a Föld népességének ötödével rendelkezik, ám területének csak 7%-a művelhető (Brautigam, D. 2009). Kína ebből kifolyólag 2003-tól nettó élelmiszerimportőrré vált, mely meglehetősen kiszolgáltatottá teszi (Brautigam, D. 2009).

Ennek ellensúlyozása érdekében mezőgazdasági célú állami beruházásokba kezdett a világ különböző pontjain. Afrikában erre először 1990-ben, Zambiában került sor, ahol a kontinensen lévő többi állammal ellentétben engedélyezték a külföldiek földtulajdonlását. Mára Tanzániában, a Dél-Afrikai Köztársaságban, Gabonban, Togóban, Ghánában, Maliban, Guineában és Mauritániában is vannak kínai farmok, melyek jelenleg a helyi piacra termelnek, ám – amennyiben szükségessé válik – a kínai élelmiszerszükséglet kielégítésében is jelentős szerepet játszhatnak majd (Brautigam, D. 2009).

A felsorolásból látható tehát, hogy bár a kínai érdekeltség több dimenzióra is kiterjed, azok szinte kizárólag a gazdasági szférán belül maradnak. A kapcsolat leghangsúlyosabb eleme pedig a nyersanyagok kitermelése, ezen belül is a kőolaj (Engelberth I. 2010).

 

Sino-afrikai kapcsolatok mérlege

A kínai-afrikai kapcsolatok mérlegelése során fontos azt látni, hogy az afrikai elit szemében Kína a felemelkedő országok között az egyik, de közel sem az egyetlen partnerként jelenik meg. Rajta kívül India, Brazília, Oroszország, Törökország és Dél-Korea is rendelkeznek gazdasági kapcsolatokkal a kontinensen. Az indiai cégek például a sino-afrikai kereskedelmi kapcsolatok harmadának megfelelő értékű üzletet kötnek Afrikával. Egyes becslések szerint ez az érték nem 30, hanem 50%-ra tehető (Economist 2013).

Afrika kereskedelmi partnerei között Kína egyelőre nincs domináns helyzetben: bőven megelőzi az EU, bizonyos mutatók tekintetében az USA is. Kína gazdasági jelenlétének látványos növekedésével párhuzamosan pedig több fejlődő állam (pl. Brazília, India) Afrikával való kapcsolata is számottevően növekszik.

Így tehát az afrikai államokat nem kell félteni, ugyanis egyáltalán nincsenek kiszolgáltatva Kínának. Sőt, a gazdasági erőforrásaik iránti megnövekedett érdeklődést kihasználva, sokszor egymás ellen játsszák ki az érintetteket, a legkedvezőbb ajánlat megszerzése érdekében (ISN 2007).

A kontinensre érkező növekvő forrásmennyiség összességében óriási lehetőségnek tekinthető, melyet Engelberth István a következőképpen foglal össze: „[…] kétségtelen, hogy a kontinensen megmozdult valami. Valami, ami talán a földrész felzárkózását eredményezheti” (Engelberth I. 2010, 16. o.).

Az, hogy ez a folyamat Afrikának előnyt, vagy hátrányt jelent, azon múlik, hogy az állami vezetőség és a szakpolitikai döntéshozók hogyan szabályozzák azt.

Harry G. Broadman meglátása szerint ahhoz, hogy a Kínával – illetve a többi érintett állammal – való kereskedelem gazdasági növekedéssé transzformálódhasson a fekete kontinens számára, az afrikai piacok megreformálására van szükség. A reformnak a következő elemeket kell tartalmaznia: belső piaci verseny fokozása, stabil kormányzás, infrastruktúra fejlesztés, optimális beruházási közeg kialakítása, oktatás: egyrészt a szakképzett munkaerő létszámának növelése, másrészt a közvélemény szemléletének formálása a tekintetben, hogy a piaci verseny a gazdasági fejlődés szempontjából alapvető fontosságú (Broadman, H. G. 2008).

A reformok segítségével az afrikai államok képesek lennének becsatornázni azt a rengeteg forrást, ami beruházások és segélyek formájában érkezik hozzájuk, megalapozva ezzel a tartós, hosszú távú gazdasági fejlődést.

 

Irodalomjegyzék

• Adem, Seifudein (2014): Decoding the discourse on China in Africa. http://china-africa.ssrc.org/wp-content/uploads/2014/11/Adem-Final.pdf (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• African Economic Outlook 2015: http://www.africaneconomicoutlook.org/fileadmin/uploads/aeo/2015/PDF_Chapters/Overview_AEO2015_EN-web.pdf (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• Brautigam, Deborah (2010): Africa’s Eastern Promise. Foreign Affairs, 2010, január 5. https://www.foreignaffairs.com/articles/africa/2010-01-05/africa-s-eastern-promise (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• Broadman, Harry G. (2008): China and India Go to Africa. New Deals in the Developing World. Foreign Affairs, 87. 2. https://www.foreignaffairs.com/articles/africa/2008-03-02/china-and-india-go-africa (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• Caulderwood, Kathleen (2014): China is Africa’s New Colonial Overlord, Says Famed Primate Researcher Jane Goodall. International Business Times. http://www.ibtimes.com/china-africas-new-colonial-overlord-says-famed-primate-researcher-jane-goodall-1556312 (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• Cheng, Joseph Y. S. – Shi, Huangao (2009): China’s African Policy in the Post-Cold War Era. Journal of Contemporary Asia. Vol. 39, No. 1. (2009. február): 87-115. o.
• Chinese premier Wen Jiabao announces eight new measures to enhance cooperation with Africa. http://www.focac.org/eng/dsjbzjhy/t625619.htm (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• CIA: The World Factbook (https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/ (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• de Lisle, Jacques (2007): Africa: China’s quest for resources and influence. http://www.isn.ethz.ch/Digital-Library/Articles/Detail/?id=52959&lng=en (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• Economist (2013): More than minerals. (http://www.economist.com/news/middle-east-and-africa/21574012-chinese-trade-africa-keeps-growing-fears-neocolonialism-are-overdone-more (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• Engelberth István (2010): Kínai-afrikai kapcsolatok a világgazdasági átrendeződés tükrében. Afrika tanulmányok 4. 1.
• Friedman, Jeremy (2010): Soviet policy in the developing world and the Chinese challange in the 1960s. Cold War History, Vol. 10, No. 2, 247-272. o.
• He, Wenping (2015):’One Belt, One Road’ can find place for Africa. Global Times. http://www.globaltimes.cn/content/904823.shtml (letöltés dátuma: 2015. 07. 28.)
• ISN (2007): Lisbon summit furor. http://www.isn.ethz.ch/Digital-Library/Articles/Detail/?id=51877&lng=en (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• Jian, Junbo (2007): China in Africa: From Capitalism to colonialism? http://www.cesfd.org.cn/magzine/ch/China%20in%20Africa.pdf (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• Johnson, Lauren A. – Yuan, Cheng (2014): China’s Africa trade and investment policies: review of a „Noodle Bowl”. African East-Asian Affairs, 2014 december, No. 4, http://aeaa.journals.ac.za/pub/article/view/145/101 (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• Kende István (szerk.) (1973): Fejlődő országok lexikona. Akadémiai Kiadó, Budapest
• Legum, Colin (1976): The Soviet Union, China and the West in Southern Africa. Foreign Affairs, https://www.foreignaffairs.com/articles/southern-africa/1976-07-01/soviet-union-china-and-west-southern-africa (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• Li, Anshan (2010): African studies in China: a historiographical survey. In: Harneit-Sievers, Axel – Marks, Stephen – Naidu, Sanusha (szerk.): Chinese and African Perpectives on China in Africa. Fokváros, Dakar, Nairobi, Oxford: Pambazuka Press.
• Marks, Stephen (szerk.) (2009): Strengthening the Civil Society Perspective. China’s African Impact. http://www.fahamu.org/downloads/strengthening_the_civil_society_perspective.pdf (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• Medeiros, Evan S. (2004): China Debates Its „Peaceful Rise” Strategy http://yaleglobal.yale.edu/content/china-debates-its-%E2%80%9Cpeaceful-rise%E2%80%9D-strategy (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• Naidu, Sanusha (2010): China in Africa: a maturing of the engagement? In: Harneit-Sievers, Axel – Marks, Stephen – Naidu, Sanusha (szerk.): Chinese and African Perpectives on China in Africa. Fokváros, Dakar, Nairobi, Oxford: Pambazuka Press.
• Patey, Luke – Zhang Chun (2015): Improving the Sino-African relationship. https://www.foreignaffairs.com/articles/africa/2015-12-07/improving-sino-african-relationship (letöltés dátuma: 2016. január 18.)
• Rich, Timothy S. – Recker, Sterling (2013): Understanding Sino-African Relations: Neocolonialism or a New Era? Journal of International and Area Studies, Vol. 20, No. 1, 61-76. o.
• Shelton, Garth – Paruk, Farhana (2008): The Forum on China–Africa cooperation. A strategic opportunity. Institute for Security Studies.
• Shelton, Garth, Paruk, Farhana (2008): The Forum on China-Africa cooperation. A strategic opportunity. http://www.isn.ethz.ch/Digital-Library/Publications/Detail/?id=103618&lng=en (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• Slawecki, Leon M. S. (1963): The Two Chinas in Africa. Foreign Affairs, https://www.foreignaffairs.com/articles/africa/1963-01-01/two-chinas-africa (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• Tang, Xiaoyang 唐晓阳 (2010): Zhongguo zai Feizhou de jingmao hezuo qu. Fazhan qianxi. 中国在非洲的经贸合作区. 发展浅析. [Kína kereskedelmi együttműködési övezetei Afrikában. Elsődleges fejlődési elemzés.] http://waas.cass.cn/upload/2011/06/d20110610220312718.pdf (letöltés dátuma: 2015. 07. 24.)
• US Office of the Historian: https://history.state.gov/milestones/1953-1960/bandung-conf (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• Világbank blog (2008): http://blogs.worldbank.org/eastasiapacific/supply-meets-demand-chinese-infrastructure-financing-in-africa (letöltés dátuma: 2015.12.18.)
• Völgyi Katalin (2011): Kína regionális kapcsolatrendszere az ázsiai és afrikai relációban. In: Kína nemzetközi kapcsolatai és világgazdasági szerepének erősödése. Szerk. Iontai András – Juhász Ottó, Budapest
• Vörös Zoltán (2010): Segíti-e a fenntartható fejlődést Kína afrikai szerepvállalása? In: Fenntartható Afrika (Tarrósy István szerk.), Publikon Kiadó, Pécs
• Yun, Sun (2015): Inserting Africa into China’s One Belt, One Road strategy: A new opportunity for jobs and infrastructure? Brookings Institute. http://www.brookings.edu/blogs/africa-in-focus/posts/2015/03/02-africa-china-jobs-infrastructure-sun (letöltés dátuma: 2015. 07. 28.)
• Zeng, Qiang (2007): Sino-African Relations at a New Stage of Development. http://www.ide.go.jp/Japanese/Publish/Download/Kidou/pdf/2007_03_03_3_zeng_eo.pdf (letöltés dátuma: 2015.12.18.)

Képek forrásai:

• 1.: Rich, T. – Recker, S. 2010, 63. o.
• 2.: United Nations Bibliographic Information System
• 3.: Adatok forrása: worldbank.org
• 4.: Harneit-Sievers – Marks – Naidu, 2009, 26. o.
• 5.: China US Focus [xiv]
• 6.: African Economic Outlook 2015
• 7.: Economist
• 8.: http://www.eia.gov/beta/international/analysis.cfm?iso=CHN
• 9.: Aid Data, Center for Global Development
• 10.: Global Trade Atlas (2014)[xvii]
• 11.: Global Trade Atlas (2014)
• 12.: Time[xviii]

Jegyzetek:

[i] Forrás: https://history.state.gov/milestones/1953-1960/bandung-conf

[ii] Ennek során nekiláttak az öntöző és elvezető csatornák kiépítésének; sikeresen kiirtottak annyi verebet, hogy a következő évben a rovarinvázió elpusztította a termést; illetve létrehozták a falusi, utcaközi kommunákat, felszámolva ezzel a magántulajdont; továbbá népi kohókat építettek, amelyekben minden paraszt gyakorlatilag használhatatlan minőségű acélt öntött a szerszámaiból.

[iii] Erre az időszakra esett a Szovjetunióval való kapcsolatok olyan szintű megromlása, hogy a szakértőket hazarendelték, Kína pedig magára maradt, hogy gazdaságát irányítsa.

[iv] A Nagy Proletár Kulturális Forradalom azt a célt tűzte ki maga elé (amellett, hogy Mao személyi kultuszát megkérdőjelezhetetlenül visszaállítsa), hogy még magát a kultúrát is megtisztítsa a jobboldali revizionista behatásoktól, a pártot pedig a jobboldali elhajló és imperialista tendenciákat mutató elemektől.

[v] Így jöttek létre a „nemzeti demokráciáknak” nevezett államok, melyek meglehetősen sok hasonlóságot mutattak azzal, ahogy a KNK kezdeti időszakát leírta. Ebben a rendszerben a széles nemzeti front vezetőségét remélhetőleg a munkások és parasztok dominálják, de kényszeredetten és ideiglenesen magába foglalja a burzsoáziát is, amíg a függetlenség minden kétséget kizáróan megszilárdul (Friedman, J. 2010).

[vi] Afrikában kezdett projektekről, együttműködési szerződésekről lásd bővebben Slawecki (1963).

[vii] A függetlenségi mozgalmakban játszott szerepekről lásd bővebben: Legum, Colin (1976): The Soviet Union, China and the West in Southern Africa. Foreign Affairs, https://www.foreignaffairs.com/articles/southern-africa/1976-07-01/soviet-union-china-and-west-southern-africa

[viii] Ennek egy másik bizonyítéka, hogy a hetvenes években a segélyek ugyan megemelkedtek és a mezőgazdaság helyett az infrastruktúrába kezdtek el a kínaiak befektetni, azonban még a Tanzániát és Zambiát összekötő TanZam vasútvonal megépítése sem tudott méreteiben versenyre kelni a szovjet és amerikai segélyekkel, hiába számít napjainkig a legnagyobb infrastrukturális befektetésnek a kontinensen, írja Rich és Recker.

[ix] A modern szemléletű Zhao Ziyang bukását követően a konzervatív irányzat képviselői kerültek pozícióba, s teljesen átalakították az ország külpolitikáját. Véleményük szerint Kína túlságosan is a nyugat felé fordult, és elhanyagolta hagyományos, harmadik világbeli kötelékeit, amelyeket sürgősen meg kell újítania. Qian Qichen külügyminiszter röviddel a tüntetések után Afrikába utazott, amely annak is köszönhető, hogy csak néhány ország nem ítélte el a kommunista párt belpolitikáját, s ezek között volt több afrikai ország is. (Cheng, J. – Shi, H. 2009).

[x] “Nyolc mérték” tartalmazza a sino-afrikai kapcsolatok legfontosabb irányvonalait a 2006-2009 közötti időszakban. A pontokban ígéretet tettek kölcsönök biztosítására, fejlesztési alap létrehozására, oktatási kapcsolatokra és technológiai fejlesztésre. Zeng, Q. 2007, 3. o.

[xi] Chinese premier Wen Jiabao announces eight new measures to enhance cooperation with Africa. http://www.focac.org/eng/dsjbzjhy/t625619.htm

[xii] Prospective Founding Members, AIIB. http://www.aiibank.org/html/pagemembers/

[xiii] ’One Belt, One Road’ can find place for Africa. http://www.globaltimes.cn/content/904823.shtml

[xiv] http://www.chinausfocus.com/wp-content/uploads/2015/03/one-belt-one-road.jpg

[xv] A hetvenes években Kína, mivel nem rendelkezett külföldi valuta tartalékokkal, olaj, kőszén és más ásványi anyag tartalékait ajánlotta fel Japánnak egy piaci feltételekkel rendelkező 10 milliárd dolláros kölcsönért cserébe. Ennek következtében Kína új infrastruktúra hálózathoz és technológiához jutott hozzá a szomszédos, szárnyaló gazdaságú országtól, és cserébe annak létfontosságú alapanyagokat szállított. „1980-ban Japán hat fő vasútvonal, kikötő és vízenergia projektek finanszírozásába kezdett, az első olyan fontos projektekbe, melyek japán vállalatokat használtak ki arra, hogy Kína szállítási folyosóit, szénbányáit és energiahálózatát kiépítsék.” Brautigam, D. 2010)

[xvi] Kína fegyverexportja 2000-2014 között több, mint háromszorosára nőtt: 302-ről 1083 millió $-ra. Afrikában az említett időszakban a három legnagyobb kínai fegyverimportőr: Egyiptom (424 millió $), Tanzánia (371 millió $), Szudán (359 millió $).(Adatok forrása: http://armstrade.sipri.org/armstrade/html/export_values.php)

[xvii] http://www.gtis.com/english/GTIS_revisit.html

[xviii] http://content.time.com/time/photogallery/0,29307,1884396_1854944,00.html