GeoDebates – Gyarmatosítja-e Kína Afrikát?
A Pallas Athéné Geopolitikai Alapítvány kutatóintézete GeoDebates címmel vitasorozatot indított, melynek keretében meghívott szakértők vitatják meg napjaink sürgető geopolitikai kihívásait. Első alkalommal Kína Afrikában végzett tevékenységének gyarmatosító jellegéről folyt a vita, s az előadók mellett a közönség is kinyilvánította véleményét a vita központi kérdéséről: gyarmatosítja-e Kína Afrikát?
Gyarmatosít vagy befektet?
A vita kiindulási alapját a kutatóintézet munkatársainak egy korábban megjelent munkája képezte, amely a kínai befektetési és üzleti politika Kínára gyakorolt hatását taglalta, s próbált közelebb kerülni a gyarmatosítás kérdésének megválaszolásához. Vitaindítóként Czirják Ráhel, a PAGEO kutatója mutatta be azokat az adatokat, amelyek alapot szolgáltattak a kutatáshoz: hogyan alakult a Kínából a kontinensre, valamint Afrikából az ázsiai országba áramló export és import, valamint az FDI aránya. Az adatok alapján ma az Európai Unió mögött Kína a kontinens második legnagyobb kereskedelmi partnere, amelynek volumene az utóbbi években meghúszszorozódott, ám a kínai kereskedelemnek ez az export tekintetében csupán 4,5%, import esetében pedig 6%-a. A különböző országok esetében nagyon különböző adatokkal találkozhatunk, míg Algéria esetében csupán az export 3%-a irányul Kínába, addig a Kongói Köztársaság 52%, Sierra Leone pedig 80% arányban exportál az ázsiai országba. Kína főként nyersanyagokat és mezőgazdasági cikkeket importál, Afrikába pedig főként kínai iparcikkek érkeznek. Ez utóbbi tény rossz hatással van az afrikai feldolgozóipar fejlődésére, így hosszú távon is lemaradásra kényszerítheti a kontinenst.
A tőkeáramlás tekintetében a kínai tőke kiemelkedő célpontjai a Kongói Demokratikus Köztársaság, Szudán, a Dél-afrikai Köztársaság és Nigéria. Biztonságpolitikai szempontból Kína nincs közvetlenül katonailag jelen a kontinensen, azonban az ENSZ békefenntartásból 2015 szeptembere óta fokozott mértékben veszi ki a részét. Összességében Kína növekvő tendenciát mutat a gazdasági és egyéb jelenlét szempontjából, azonban az abszolút számok tekintetében még nem beszélhetünk túlsúlyról.
Az alapvetően oxfordi stílusban lebonyolított vitában Dr. Salát Gergely Kína-szakértő, tanszékvezető egyetemi docens, és Balogh Sándor, a Magyar Afrika Társaság elnöke képviselték a gyarmatosítás kérdésére igennel válaszoló oldalt. A nem pártján Dr. Búr Gábor, az ELTE tanszékvezető egyetemi docense és Eszterhai Viktor, a PAGEO senior Kína-kutatója vitázott. A bevezető előadás után Salát Gergely az „igen” oldalának képviseletében tisztázta, hogy nem a klasszikus gyarmatosításról, hanem jellemzően nem erőszakos eszközökkel végzett „neo-neokolonializmusról” beszélhetünk, s Kína számára az afrikai tevékenység, főként az ásványkincsek kitermelése biztonsági kérdés. Azt a kínai érvet viszont nem tartja helytállónak, hogy Kína sosem folyamodott erőszakos eszközökhöz, hiszen a XVIII. században szerezte meg mai területének egy részét, így a hatalommaximalizálás e módja illeszkedik a kínai hagyományba. A PPKE docense felvázolta a kínai berendezkedés gyarmati jellegét, a 80-90%-ban nyersanyagot importáló Kína késztermékeket exportál cserébe, s gyakran kiszervezi megoldatlan környezet- és munkavédelmi problémáit, ez pedig tipikus példája a gyarmati kereskedelmi szerkezetnek. Azonban nem gondolja, hogy ez feltétlenül probléma lenne, hiszen az afrikai vezetőknek még szükségük lehet egy jobban integrálódott ország segítségére, mindezek ellenére nem hisz a kínai „win-win” ígéret egyenlő megvalósulásában.
A „nemet” képviselő Eszterhai Viktor alapvetően három tényezőre alapozta véleményét: egyrészt nem beszélhetünk nyugati típusú gyarmatosításról, mivel nincs katonai és politikai függőség az afrikai részről, s nem látszik az az egyoldalú kínai dominancia, ami gyakran a nyugati médiában megjelenik. Az egészségtelen termékszerkezet azért nem kiemelkedő probléma, mert az afrikai ipari szektor annyira alulfejlett, hogy inkább a jelenlévő nyugati vállalatok versenyhelyzetét rontja a kínai jelenlét. Másrészről a nyugati sajtó gyakran összemossa a politikai és magánszférát Kína esetében, azonban Afrikában a profitorientált magánszféra is jelen van, amelynek viselkedése nem tükrözi teljes mértékben a kínai állam érdekérvényesítését. A harmadik pont pedig Kína egyre hangsúlyosabb törekvése az új világrend megteremtésére, amelyben nem csupán a nyugati érdekek dominálnak. Konstruktivista nézőpontból Kína lépései egy kultúrspecifikus kontextusban értelmezhetők, így a segélyek esetében is: ma kínai szemszögből csupán egy függőséget és konzervált lemaradást okozó folyamat zajlik. Ehelyett a saját útjukat mutatják fel: a kívülről kapott tőke és technológia segítségével, de a saját erejükből értek el jelentős növekedést. Ennek tudatában Kína jelenlétét is másképp kell értelmeznünk.
Balogh Sándor kifejezte, hogy megérti mindkét oldal álláspontját, azonban ő úgy látja, hogy az évszázadok óta jelenlevő volt gyarmattartók összenőttek a kontinens országaival, s gazdasági érdekeik érvényesítésére használják kapcsolataikat, s ebbe az erős lobbi által áthatott rendszerbe próbál betörni Kína. Az ázsiai ország nem vár el „good governance-t”, s infrastruktúrát épít a nyersanyagokért cserébe, ami megnyerő az afrikai országoknak. Kína szabadabb utat kínál a nyugati hegemóniával szemben, s ez fel fogja gyorsítani Afrika fejlődését, akár gyarmatosít Kína, akár nem.
Búr Gábor Afrika-kutatóként ambivalens dologként látja a gyarmatosítást: nem lebecsülhető, ha Kína azt mondja, hogy nem gyarmatosít, hiszen a gyarmatosítás ellenes USA is gyakran követ el elveivel ellentétes hibát. Afrika országai előtt ma számos választási lehetőség áll, s tíz évvel ezelőtt a vita alapkérdését sokkal könnyebb lett volna megválaszolni. Számtalan változás ment végbe, s ezek tovább folytatódnak: Kína 2020-ra 400 milliárd dollárra kívánja növelni kereskedelmi forgalmát, amelyben a nyersanyagok egyre hátrébb szorulnak, előtérbe kerülnek az infrastruktúrafejlesztés és a termelő beruházások. Kína azonban nem gyarmatosító, s bár gyakran hallhatjuk az ellenkezőjét, a ma ismert adatok alapján nem lehet kijelenteni, hogy felvásárolnák a földrészt. Az Afrikába érkező kínaiak száma a mai 1,2 milliárd lakoshoz képest elenyésző, míg ez az arány az európai gyarmatosítók korában sokkal magasabb volt. Az ELTE tanszékvezetője Kína afrikai tevékenységének mérlegét alapvetően pozitívként ítéli meg.
Az esemény moderátora, Bendarzsevszkij Anton, a PAGEO kutatóintézetének vezetője a látványos kínai beruházások magán, piaci illetve tudatos politikai stratégiaalkotási aspektusairól kérdezte a vitapartnereket. Salát Gergely szerint az állami nagyvállalatok szerepvállalása jelentősebb, hiszen ők biztosítják Kína biztonsági érdekek miatt fontos afrikai tevékenységét, ám a kínai állam megteremtette az alapot a magáncégek fellépéséhez is, s azt mondhatjuk, hogy a két szektor összejátszik. Erre reagálva Eszterhai Viktor elmondta, hogy ez azért lehetséges, mert Kína gazdasági szuperhatalomként az állami vállalatokon keresztül tudja biztosítani a további fejlődéshez szükséges erőforrásokat. Azonban a magánszektor vállalatainak megerősítése is nagyon fontos, hiszen a globális gazdasági rendszerben ezek a vállalatok egy ország legjobb érdekérvényesítői. Az Afrikában megtelepült vállalatok később egyre inkább leváltak a hivatalos kínai politikáról, s versenyképességüket mutatja, hogy az ENSZ is egyre gyakrabban velük dolgozik, s bizonyos dolgokat – például piackutatást – elsőként vittek az afrikai piacra. Bár véleménye szerint valóban nem tett jót a helyi termelőknek a kínai áruk bősége, azonban az országok ennek hatására jobb szabályozást hozhatnak létre, így a jövőben sikeresebbek lehetnek.
Az Afrika-szakértőkhöz a segélyezéssel kapcsolatban érkezett egy kérdés, Búr Gábor pedig kifejtette, hogy személyesen nem támogatja a segélyezést, hiszen az elmúlt ötven év nyugati segélyezése kevesebbet változtatott Afrikában, mint tíz-tizenöt évnyi kínai projektmenedzsment. Úgy tűnik, hogy minél kevesebb segélyt kap egy ország, annál jobban prosperál, azonban vannak kivételek: a polgárháború által sújtott Ruanda újjáépítéséhez elengedhetetlen volt a segély. Összességében úgy látja, hogy kevesebb segélyre és több befektetésre van szükség, ami azért is különösen fontos, mert a kontinens rohamosan növekvő népessége a világgazdaság utolsó nagy tartaléka. Balogh Sándor szerint kétféle segély van: a nyugati típusút a fölösleges dolgok Afrikába szállításának látja, a kínait pedig az üzleti pozíciószerzés eszközének, amit azonban jobb minőségben nyújt, mint a nyugat. Az öncélúság mindkét oldalon látszik, de a segélyezéssel nem lehet tartós eredményt elérni, mivel nem készteti Afrikát a tervezésre.
A közönség soraiból több kérdés érkezett, egyfelől a kínai beavatkozás politikai távlataival kapcsolatban, amellyel kapcsolatban Salát Gergely elmondta, hogy a kínai vezetés legitimációjának nagy részét képező gazdasági növekedés miatt nagyon nem mindegy az afrikai tevékenység sikere. Ezen kívül fontos politikai cél a nemzetközi befolyásszerzés és ezzel együtt a nyugat hangsúlyának csökkentése, s kifejezett politikai szándék Afrika függőségbe vonása a nemzetközi politika színterén, s ennek vannak konkrét jelei is: a szudáni konfliktusban a népi felszabadító hadsereg védte a kínai olajérdekeltségeket, s ez az érdekeltségek kiterjedésével párhuzamosan egyre gyakrabban előfordulhat. Balog Sándor hozzátette, hogy a gyarmatosítás tényét erősíti Kína szándéka, amely a teljes kereskedelmi vertikum lefedésére irányul a kontinensen. Búr Gábor szerint figyelembe kell vennünk az indiai jelenlétet is, valamint a helyi érdekeket is: egy kínai szénbánya rossz körülményei miatti lázadás leverése Afrika-szerte hatalmas felháborodást váltott ki, s ez a kínai fél számára is veszélyes lehet. Egy prosperáló kontinensből pedig sokkal többet lehet profitálni, mintha tudatlanságban és szegénységben tartják őket. Afrika egyre inkább felismeri, hogy lemaradásuk ellenére összefogva jelentős erőt tudnak képviselni, s ez mind Kína, mind az Európai Unió próbálkozásait is visszavetheti. Eszterhai Viktor szerint napjaink legfontosabb kérdése az új kínai világrend, amely elképzelhetetlen lenne Kína követői nélkül – ennek előjele, hogy több afrikai ország Kínával szavaz az ENSZ-ben.
Az afrikai átlagemberek Kína-képével kapcsolatban Eszterhai Viktor egy átlagosan, a lakosság 60-70%-ában pozitív képet írt le, az olajmunkások megmentésével kapcsolatban pedig a be nem avatkozás politikájával való szembemenetel Kínában is vitatott kérdését emelte ki. Búr Gábor szerint Kínának muszáj számolnia az afrikai közvéleménnyel és civil társadalommal, ami nem tipikusan gyarmatosító viselkedés. Balogh Sándor a statisztikákkal ellentétben saját tapasztalatát hozta fel, szerinte az afrikaiak gyakran nem kedvelik a kínaiakat, aminek egyik gyökere, hogy nem helyi munkásokat alkalmaznak. Salát Gergely szerint változhat a megítélés, lehet, hogy pillanatnyilag jó dolgokat nyújtanak a kínaiak, de ez bármikor megváltozhat.
Konklúzióként Balogh Sándor egyértelműen a gyarmatosítást tartja helytállónak. Eszterhai Viktor szerint megjelent Afrikában egy gazdasági óriás, és ha ezt a helyiek megfelelő szabályozással oldják meg, egy lehetőség lesz a számukra. Magyarország számára pedig meg kell vizsgálnunk, hogy az afrikai-kínai kapcsolatok milyen tanulságokkal szolgálhatnak a magyar-kínai kapcsolatok későbbi alakításában, az új kínai világrend szabályai szerint. Salát Gergely szerint egyenlőtlen helyzet alakult ki a képzettebb kínaiak és a polgárháborúkban szenvedett afrikaiak között, s az erősebb fél nem feltétlenül fog kedvezni gyengébb partnerének, a hatalmi politikában addig megy el Kína, ameddig engedik. Búr Gábor azzal zárta a beszélgetést, hogy a nemzetközi kapcsolatok nem altruista vállalkozás, bárki Kínához hasonlóan járna el ebben a helyzetben, minden azon áll vagy bukik, hogy pozitív vagy negatív végkicsengés lesz, s ez nagyban Afrika a kialakult helyzetre adott reakcióján múlik.
Az esemény interaktív jellegét a közönség szavazása biztosította, hiszen így a vitapartnerek feladatává vált nemcsak egymás, hanem a hallgatóság meggyőzése is. A „Gyarmatosítja-e Kína Afrikát?” kérdésre az előadás előtt a vendégek 41%-a voksolt az igennel, 25%-uk nemmel szavazott, 34%-uk pedig bizonytalan volt a kérdésben. Ez az arány a vita hatására némileg változott, ám 43%-kal még mindig az igen volt fölényben, viszont több bizonytalant sikerült meggyőzni: a nem aránya 35%-ra nőtt, a bizonytalan válaszoké pedig 22%-ra csökkent.
Az első GeoDebates során megfogalmazott gondolatok minden bizonnyal mélyítették a résztvevők Kína afrikai tevékenységével kapcsolatos tudását. A következő esemény szervezés alatt áll, hogy egy hasonló, sokak által vitatott kérdés tudományos igényű körüljárásának adjon teret.
Pálvölgyi-Polyák Eszter BA diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán keleti nyelvek és kultúrák szakon, kínai szakirányon szerezte. 2013-2014 között a Konfuciusz Intézet kínai nyelvi részképzési ösztöndíjával egy tanévet töltött a zhejiangi Hangzhou Normal University-n. Mesterszakos tanulmányait a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem Kelet-Ázsia tanulmányok közös képzésén, valamint a Közép-európai Egyetem Nemzetközi kapcsolatok szakán folytatta.
