Nyomornegyed portrék

Az urbanizációs válság legszembetűnőbb jelenségei a nyomornegyedek, ahol jelenleg a világ városi lakosságának közel negyede – 800 millió fő – él. Jelen tanulmányunkban különböző kontinensekről mutatunk be nyomornegyedeket, ismertetjük az ott uralkodó életkörülményeket, valamint a lehetséges megoldásokat is.

London

(Czirják)

Angliában a városrobbanás időszaka a 18. század utolsó harmadában kezdődött. A viharos városfejlődést szemléletesen mutatja, hogy az ország urbanizációs rátája az 1800-as évek 32%-áról, 100 év alatt több mint duplájára nőtt: 1900-ban 78% volt, míg a világátlag ezen időszakban 2-3%-ról csupán 15%-ra emelkedett[i]. 1850-ben pedig itt következett be a nagyvárosok történelmi fordulópontja, ugyanis ettől kezdve az Egyesült Királyságot, a világon elsőként, főleg városi lakosság népesítette be[ii].

A faluból városba történő tömeges migráció egyik kiemelkedő célpontja, az iparvárosok mellett a főváros, London volt. Ám a gyors ütemű növekedés hamar éreztette negatív hatásait. A 19. század közepén a „világ kereskedelmi fővárosának” lakossága 2,5 millió fő volt[iii]. Londonban egymás szomszédságában élt a fényűzés, pompa és a hihetetlen szegénység, az ipari forradalom következtében beinduló gyors gazdasági növekedés nyertesei, és az indusztrializáció negatív hatásaitól szenvedő munkásság. A gyors urbanizációs növekedés következtében jelentkező problémák a társadalmi egyenlőtlenségek fokozódásának eredményeképpen nem egyenlően sújtották a lakosságot. Legkiszolgáltatottabb helyzetben a foglalkozási átrétegződés következtében kialakuló nagy létszámú ipari munkásság volt[iv].

A szegények az általában külvárosi részen elhelyezkedő „sötét negyedekben” éltek. Ezek a nyomornegyedek Anglia-szerte hasonló képet mutattak: „a város legrosszabb helyén épült, többnyire egyemeletes, vagy földszintes téglaépületek, általában lakott pincehelységekkel, majdnem mindenütt szabálytalanul építve”[v]. A szabálytalan beépítés miatti szűk sikátorok nem biztosították az átszellőzést. Az utcák kövezetlenek, hepehupásak voltak[vi]. Spekulációs megfontolásokból egész városrészek épültek közművesítés nélkül[vii], így csatornarendszer hiányában az emberi és állati szenny az utcákon folyt.

A negyedeket a hihetetlen túlzsúfoltság jellemezte. Erről számol be G. Alston, a Bethnal Green-i St. Philip’s lelkésze: „az egyházközségben 1400 ház van, s ezekben 2795 család, körülbelül 12 000 személy lakik. A terület, amin ez a 12 000 fő él kisebb, mint 400×400 yard (365,76×365,76 méter, vagyis kb. 0,134 km2). Ilyen zsúfoltságban egyáltalán nem szokatlan, ha egy 10-12×10-12 láb méretű szoba (9-10m2) férjet, feleséget, négy-öt gyermeket, sőt olykor még nagyszülőket is befogad, s ebben az egyetlen szobában dolgoznak, étkeznek, alszanak”[viii]. Az ilyen, és ehhez hasonló negyedekben álló házak a pincétől a padlásig lakottak voltak. Természetesen ezek a helyiségek nem a munkások tulajdonában álltak, hanem bérelték őket, amiről Engels így ír: ”és e szegény szerencsétleneket […] törvényes úton kiszipolyozzák a vagyonos osztályok”[ix]. Ám ezeknek a munkásoknak még mindig jobb volt a helyzete, mint az – Engels szerint ebben az időben nagyjából – 50 000 főnyi londoni hajléktalannak, akik az utcán kényszerültek élni, vagy ha módjukban állt, fizetség ellenében éjjeli menedékhelyeken (lodging-house) alhattak[x].

A szegényeknek nem volt lehetőségük a tisztálkodásra. A nyomornegyedekben nem volt vezetékes víz, mivel a csővezetékeket csak akkor fektették le, ha a helyiek azt megfizették, a folyók pedig a gyárak által okozott szennyezés miatt váltak alkalmatlanná a tisztálkodásra[xi]. A túlzsúfoltság, a nem kielégítő higiéniás viszonyok, valamint a szennyvízelvezetés, szemételszállítás megoldatlansága következtében nagyon rosszak voltak a közegészségügyi viszonyok. Londonban a születéskor várható élettartam az 1800-as évek közepén alacsonyabb volt, mint Anglia többi részén[xii]. Főleg a rurális területekhez viszonyítva mutatott rosszabb értékeket a főváros, hiszen a többi iparvárosban hasonló problémákkal küzdöttek: pl. a 19. század elején Liverpool munkásnegyedeiben a születéskor várható élettartam 16 év volt[xiii]. Így a nyomortanyák számos betegség okozói voltak – tífusz, skarlát, kolera –, amik a szabálytalan beépítettség következtében, a szellőzés hiányából adódóan könnyen terjedhettek. Ráadásul a lakóhelyek közelében lévő gyárak által kibocsátott füst széles körben okozott tüdőbetegségeket[xiv]. (Nem véletlen, hogy a szmognak megkülönböztetnek, egy ún. londoni típusát.) Mindezek következtében rendkívül magas volt a halandóság[xv].

1. ábra: A viktoriánus London egyik munkásnegyede

Betegség esetén a szegények nem vehettek igénybe jó orvosokat, hiszen nem tudták megfizetni őket. Így vagy megvárták, míg állapotuk – remélhetőleg – jobbra fordul, vagy az olcsó kuruzslókhoz fordultak, akik által kotyvasztott „orvosság” többet ártott, mintha nem vették volna be a szert. A megbetegedés tovább fokozta a család nyomorát, hiszen az érintett személy keresete kiesett a bevételből, ráadásul kezelése többletkiadást jelentett. Bár számos jótékonysági intézmény igyekezett javítani ezen az állapoton, kapacitásaik végesek voltak a hatalmas embertömeggel szemben[xvi].

Megoldások a londoni nyomornegyedek felszámolására

Az embertelen körülmények láttán számos társadalmi szféra képviselője részéről született megoldási javaslat. Például az utópista szocialisták jeles angol képviselője, a filantróp Robert Owen (1771-1858) megoldásnak egyfajta városállamszerűséget képzelt el, ahol a települések tervezőasztalon született, önellátó városokként jelennek meg. Elképzelését az apósa tulajdonában álló New Lanark városában valósította meg, de a modell nem terjedt el. A ma már csak turistalátványosságként funkcionáló múzeumvárost viszont mind a pedagógia, mind az urbanisztika mintának tartja[xvii].

Egy másik megoldási javaslat a várostervező Ebenezer Howard (1850-1928) nevéhez fűződik, aki kertváros-mozgalmat találta ki. Howard 1902-ben kinyilatkoztatta, hogy egy emberibb jövőben a továbbiakban nincs helyük rosszul szellőző, kényelmetlen, egészségtelen, spontán, terv nélkül kialakuló városoknak. Ehelyett tiszta, önellátó kertvárosok hálózatát kell kialakítani, melyekben ötvözni kell a városi élet kiváló társadalmi adottságait a természet szépségével[xviii]. Elképzelése a London környékén fekvő Letchworth (1903) és Welwyn (1920) települések esetében valósított meg a gyakorlatban[xix], ám széles körben – Robert Owen elképzeléseihez hasonlóan – ez sem terjedt el.

2. ábra: Ebenezer Howard kertvárosi koncepciójának illusztrációja

Mivel e javaslatok egyike sem terjedt el széles körben, így nem is tudott átfogó megoldást nyújtani a modern urbanizáció problémáira.

A megoldást végül a 19. század második felétől, a városok kaotikus fejlődése, és az itt kialakult embertelen körülmények felszámolása érdekében hozott jogszabályok segítették. A törvények hatására beindult az építésügyi szabályozás. „Meghatározták a minimális utcaszélességet, így biztosítva az átszellőzést, ezáltal visszaszorítva a járványok terjedését. Továbbá limitálták a laksűrűséget és betiltották többek között a pincelakások építését, és mindenféle építkezést a helyi egészségügyi hivatalok jóváhagyásától tettek függővé”[xx].

A jogi szabályozók eredményeként „[…] London, ahol korábban a legegészségtelenebb életkörülmények uralkodtak, történelmileg precedens nélküli életminőséget ért el. […] az 1830-as és 1920-as évek között a lakáskörülmények javulása rohamosan csökkentette a tuberkulózis okozta halálozások számát”[xxi].

Ám a javulás hátterében más tényezők is álltak, amik bár spontán módon alakultak, nélkülük a londoni nyomornegyedek nem szűntek volna meg. Hiszen míg a törvények felülről jövő kezdeményezésnek tekinthetők, addig ebben az időszakban széles társadalmi réteget érintő, alulról jövő kezdeményezések is zajlódtak: a munkásmozgalmak. A nyomornegyedek lakói ugyanis szinte kivétel nélkül munkások voltak, akiknek nemcsak a lakókörnyezet szörnyű állapotával, hanem az egészségtelen munkahelyi környezettel, és a munkaadóik általi kizsigereléssel is szembe kellett nézniük. Így, míg a törvények elsősorban a lakhelyek állapotának javítását célozták, a munkakörülményekkel kapcsolatban a munkások a saját kezükbe vették az irányítást. Gyakori volt például, hogy segélyegyletet hoztak létre, amikor is fizetésük egy részét felajánlották az egylet rászoruló(bb) tagjai számára. A hatalommal szembeni kezdetben erőszakos eszközök – géprombolás – pedig arra ösztönözték a döntéshozókat, hogy a munkások jogait kiterjesszék. A jogi környezet megváltozásával (például sztrájk- és szakszervezet-ellenes törvény visszavonása 1824-ben) lehetőség nyílt a szakszervezetek megalakítására, melynek köszönhetően a munkásság immáron legális eszközökkel küzdhetett az emberségesebb munkahelyek megteremtéséért. És tette mindezt sikerrel, hiszen a 19. század során korlátozták a női- és gyermekmunkát, bevezették a 10 órás munkaidőt és javultak a munkakörülmények is[xxii].

A másik fontos tényező az ország gazdasági háttere volt, mely egyrészt lehetővé tett olyan infrastrukturális fejlesztéseket, melyek a közegészségügyi viszonyokat pozitívan befolyásolták – például csatornarendszer kiépítése. Másrészt a „világ műhelyének” fokozódó ipari termelése képes volt elegendő munkahelyet biztosítani a városba érkezők számára, továbbá lehetőség volt a jövedelmek bővülésére is. Mindezen tényezők együttes eredménye volt az, hogy a gyors városi növekedés következtében kialakuló nyomornegyedeket sikerült felszámolni Londonban.

Kibera

(Czirják)

Nairobi, egyben Afrika legnagyobb nyomornegyede a város központi üzlet-negyedétől 5 km-re, délnyugatra fekvő, kb. 2,5 km2 területű Kibera (1. ábra)[xxiii].

3. ábra: Kibera helyzete Nairobin belül

Elnevezése a núbiai „kibra” szóból ered, melynek jelentése „erdő”. A területre 1914-ben Szudánból menekülő núbiaiak érkeztek, akiket a fehérek előszeretettel alkalmaztak testőrként[xxiv]. Kibera etnikai összetétele a függetlenedésig igen homogén volt, ám 1963 után Jomo Kenyatta elnök engedélyezte kenyaiak letelepedését is, így a vidékről a fővárosba költözés jelentősen növelte a terület népességszámát[xxv].

Lakóinak jelenlegi számáról igen eltérő adatok láttak napvilágot, ugyanis a telepen nincs hivatalos lakcímbejelentés, és az itteni népesség fluktuációja jelentős. A 2009-es népszámlálás adati alapján 170 000-en, míg más becslések szerint 1 millióan élnek itt[xxvi]. 2008-ban egy Kiberát feltérképező projekt (Map Kibera Projekt) keretében a nyomornegyed egyik negyedében – Kiandában – végeztek népességszámlálást, ami alapján az egész telepre végzett becslés szerint 235 000–270 000-en lakhatnak Kiberában[xxvii].

Kibera területe több telepre, úgynevezett village-re oszlik, melyeket vasút, utak és árkok választanak el egymástól. Számuk állandóan változik, jelenleg 13 darab van belőlük (2. ábra), név szerint: Soweto East, Mashimoni, Shilanga, Lindi, Kichinjio, Makina, Kambi Muru, Gatwikira, Soweto West-Kianda, Kisumu Ndogo, Raila, Laini Saba[xxviii] és Kianda[xxix]. A village-k élén a helyiek által választott képviselőtestület áll, akik a telep életét irányítják. Őket a kormány nem ismeri el hivatalos szervnek, ám ha bármilyen fejlesztést szeretne végezni, például egy segélyszervezet a telepen, ehhez az ő beleegyezésük kell[xxx].

4. ábra: Kiberai village-k területi elhelyezkedése

Kibera lakóinak több mint 80%-a egy 9,5 m2-es szobán osztozik 5 másik emberrel[xxxi]. A viskók leggyakrabban sárral összetapasztott vesszőfonatból épített, bádoggal fedett építmények[xxxii]. Így a lakók ki vannak szolgáltatva a természeti elemeknek, ugyanis a sárkunyhókat a nagy esőzések könnyen elmoshatják[xxxiii].

A helyiek ugyancsak több mint 80%-a rendkívül kiszolgáltatott helyzetben lévő illegális bérlő[xxxiv]. Illegális voltuk abból adódik, hogy az általuk bérelt épületek döntő többsége vagy olyan területen épült, ami nem a főbérlő tulajdona – döntően közterület –, vagy pedig nem felel meg a hatályos építésügyi szabályoknak. Ez a helyzet meggátolja az ittenieket abban, hogy saját környezetüket a lehetőségeikhez mérten fejleszteni tudják, ugyanis a tulajdonjog biztonságának hiányában a telepet akármikor leromboltathatja a terület jogos tulajdonosa. De ha a bérlők ennek ellenére mégis fejlesztenének, ez nagy valószínűséggel a lakbér emelkedését jelentené számukra[xxxv].

A nyomornegyedet a túlzsúfoltság jellemzi. Nincsenek rendes utcák, csak a kunyhók közötti sikátorok, melynek következtében nincs biztosítva az átszellőzés, ráadásul a higiéniás viszonyok közel sem kielégítőek: rendes WC nincs, helyette az úgynevezett „repülő WC” alkalmazása terjedt el, amikor az illemhelyiséget zacskóval pótolják, majd eldobják. Másik megoldás, hogy a lakók óriási gödröket ásnak, amin átlagban 30-50 kunyhó osztozik. Ha ezek betelnek, a fiatal fiúk „tisztsége”, hogy kiürítsék. Tartalmukat általában a folyóba hordják[xxxvi].

Az itteniek számára a legnagyobb egészségügyi veszélyt még mindig az egészséges ivóvíz hiánya okozza[xxxvii]. Kibera területén a közelmúltig nem volt vezetékes víz, ezért azt a Nairobi-gáttól kellett hozni, ám pl. a WC-k kapcsán említett okból is, rendkívül szennyezett, tífuszt és kolerát terjeszt[xxxviii]. A vezetékes víz vételére leggyakrabban csak kartellekbe szerveződött illegális csoportoktól van lehetőség, akik a városi vízművek rendszeréből a víz jelentős hányadát ellopják, majd a vevőkhöz házi készítésű kábeleken juttatják el. Ám ezek a csövek töredezettek, ezért a bennük szállított víz erősen fertőző, ráadásul magasan a piaci ár felett árusítják[xxxix].

A vezetékes víz mellett, az alapvető városi szolgáltatások közül Kibera – a többi nyomornegyedhez hasonlóan – nélkülözi többek között a hulladékszállítást, a csatornát, és az elektromos áramot is[xl].

Az egészségtelen életkörülmények hatására Kiberában a járványveszély általános és kiterjedt. Egészségügyi szervezetek felmérése szerint a lakók 50%-ánál súlyos vírusos megbetegedés, malária, tífusz vagy kolera diagnosztizálható, a gyermekek 40%-a pedig nem éli meg az 5 éves kort[xli].

Ezen ismeretek fényében jogosan vetődik fel a kérdés, hogy „Miért jönnek ide az emberek?”. Az afrikai városok növekedésének forrása a természetes szaporodás mellett, a migráció, melynek fő mozgatórugója a rurális térségekben uralkodó szegénység. A vidéki területek ugyanis rendkívül túlnépesedtek, így a földbirtokrendszer elaprózódott, és nem csak a munkalehetőség hiányzik, hanem sok esetben az élelmezés sincs biztosítva. Ráadásul a lakás- és kommunális ellátás sem sokkal jobb, mint a nyomornegyedekben. Általánosságban további taszító tényező lehet a katonai konfliktusok előfordulása, mellyel szemben a városok védelmet nyújtanak. Az urbánus térségek ezen kívül sok lehetőséget kínálnak az itt élőknek: a Kiberába érkező migránsok úgy gondolják, hogy a fővárosi slum csak az első lépés, ahonnan idővel feltornázhatják magukat a társadalmi ranglétrán. Ám a valóság az, hogy a felemelkedés csak keveseknek sikerül[xlii].

Problémát jelent ugyanis a magas munkanélküliség is. Bár Kibera közel fekszik Nairobi ipari térségéhez, a munkaképes korúak csak kis hányadát tudják alkalmazni, mivel az alacsony képzettségi szint[xliii] miatt a foglalkoztatottak nagy része betanított munkás, belőlük pedig túlkínálat van[xliv]. Ám a lakosság jelentős része igyekszik valamilyen tevékenységet folytatni, mellyel bevételhez juthat[xlv]. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatairól Solymári Dániel így számolt be: „Mindenki azzal foglalkozik, amivel tud. Sokan a városba mennek dolgozni. Itt sofőrködnek, takarítanak, mosnak, amihez értenek – általában segédmunkát végeznek. Ennek következtében például Nairobiban alig van mosógép, mert a mosást a női munkaerővel végeztetik. És vannak, akik kiállnak a telep szélére, és várják, hogy valami alkalmi munkát kapjanak” (Interjú: Solymári Dániel). Vagyis „a szegények jelentős része valamilyen formában egyéni, mikro-vállalkozónak tekinthető”[xlvi]. Ezt erősítette meg Willbrandt Nikoletta is – aki 3 hónapot önkénteskedett és élt Kiberában – ugyanis beszámolójában elmondta, hogy a nyomornegyedben számtalan üzlettel és szolgáltatással találkozhatunk, amelyek a helyi lakosok igényeit elégítik ki. Vannak bútorkészítő műhelyek, varrodák, éttermek, fodrászatok, zene boltok, vagy akár mobiltelefon boltok is[xlvii].

Az itteniek számára nagyon fontos az oktatás, így sok, főleg magániskola található Kiberában. Bár sajnos nem minden gyereknek adatik meg, hogy iskolába járhasson, a szülők többsége keményen dolgozik azért, hogy ki tudja fizetni az oktatás költségeit. Céljuk, hogy a gyerekek minél magasabb szintre eljussanak, akár egyetemre is járhassanak. Ez ugyanis kilépő lehet innen[xlviii].

Kiberában nagyon összetartó közösségekről beszélhetünk: a szomszédok figyelnek egymásra és segítik egymást. Ez jelentős mértékben kompenzálni tudja a rossz közbiztonsági helyzetet. Az informális telepek, „nyilvántartáson kívüli” jellegükből[xlix] adódóan ugyanis kedvező helyszínt biztosítanak a különféle illegális tevékenységek számára. Ennek „köszönhetően” Kibera a város egyik legnagyobb drog- és fegyverkereskedelmi központja[l]. De fényes nappal, ott ahol szem előtt van az ember, általában nem érheti baj. „Tehát a slum közepén biztonságban vagy” – mesélte Niki. „de ahogy a szélére kerülsz, fényes nappal, már veszély leselkedik rád.”[li].

Fejlesztések Kiberában

A kiberai életkörülmények javításán számos civil szervezet, fejlesztési ügynökség, és legutolsóként bekapcsolódott szereplőként az állam is fáradozik. Ám annak ellenére, hogy ezt jó szándékkal teszik, van, hogy a helyi viszonyok figyelmen kívül hagyása miatt ezek sikertelenek.

Egy ilyen negatív példaként említhető egy dán projekt, ami a helyi közösség erejét hagyta figyelmen kívül. A projekt keretében új lakóházakat építettek fel a telep lakóinak Kibera területén kívül, de „azok a házak szinte üresek, mert az emberek azt mondták, hogy nem költöznek el, különben kiszakadnak a közösségből. A biztonságot adó közösségből. Mert ha valaki nem tagja a közösségnek, az nem tud túlélni”[lii].

Sikeres fejlesztésekre példákként említhetők, a helyiek egyik legégetőbb szükségletét kielégítő fejlesztések, melynek keretében a Világbank és a Városi Tanács finanszírozásában 2 vízvezeték épült a nyomornegyedben, így a lakosságnak lehetősége van tiszta vizet vásárolnia[liii]. A szegregált telepen ezen vezetékekhez kapcsolódva több „vizeskioszk” is létesült. Az egyik ilyen beruházás a Máltai Szeretetszolgálat nevéhez fűződik, ami 2012 során egy szanitációs központot hozott létre[liv]. Az 50-60 m2-es központ tiszta ivóvizet, fürdési, mosási lehetőséget, valamint higiénikus WC-ket biztosít a szegregált negyed lakói számára. Ez az egészségügyi viszonyok javulásán túl a munkához jutás esélyét is növeli, hiszen az embereknek lehetősége nyílik a zuhanyzásra és mosásra is, ápoltabb külsővel pedig nagyobb eséllyel alkalmazzák őket. Az építési munkálatokhoz engedélyt a városi önkormányzattól kellett kérni, ám a részletek egyeztetése és a kivitelezés lebonyolítása a telep választott képviselőtestületével kooperálva történt. Az itteniek óriási becsben tartják a vizeskioszkot: az üzemeltetés, karbantartás az ő feladatuk, ezen kívül a hely védelmét is ők látják el. Ugyanis fennáll annak a veszélye, hogy illegális csoportok lefoglalják, és a vizet többszörös áron értékesítsék számukra[lv].

5. ábra: A Magyar Máltai Szeretetszolgálat támogatásával megépült vizeskioszk

Kibera fejlődésével kapcsolatosan bizakodásra adhat okot, hogy bár a nyomornegyed felett a döntéshozók a közelmúltig szemet hunytak, nem vettek tudomást létezéséről – nem szerepelt semmilyen városfejlesztési dokumentumban –, jelenleg hatalmas lakóépületek felhúzása zajlik a területen, az itteniek számára. A beruházás a Kenyai Slum-fejlesztő Program (Kenya Slum Upgrading Programme) része, amely a kenyai kormány és az ENSZ HABITAT együttműködésével valósul meg[lvi].

Többek között Nairobi nyomornegyed-problémájának megoldása érdekében a kenyai kormány 2001-ben kezdeményezte a Kenyai Slum-fejlesztő Programot (Kenya Slum Upgrading Programme, KENSUP), melyhez csatlakozott a mára kulcsszereplővé vált ENSZ-Habitat is. A program célja, hogy javítsa az itteniek életkörülményeit a tulajdonjog biztosítása, lakhatási viszonyok fejlesztése, bevétel generálása, valamint fizikai és szociális infrastruktúra fejlesztése által. A KENSUP célterületei: Nairobi, Kisumu, Mavoko, Mombasa és Thika. A program stratégiai dokumentumának átalakítására 2008-ban került sor, a hatékonyabb működés érdekében. KENSUP részét képezi a Kibera Slum-fejlesztő Kezdeményezés (Kibera Slum Upgrading Initiative), mely 2002 szeptemberében kezdődött. Ám a slum egyes területeinek részleges feltérképezésén, helyzetelemzésen és további fejlesztési stratégiák kidolgozásán túl kézzelfogható eredményt a közelmúltig nem sikerült elérni[lvii], ugyanis a program irányítói között nem volt teljes egyetértés, így a kivitelezés sem valósulhatott meg maximális hatékonysággal[lviii].

Ám a nehézségeken felülkerekedve mára már látható eredményei is kezdenek megjelenni a programnak. A jelenleg zajló fejlesztési munkálatok során ugyanis Kibera Soweto East negyedét felosztották négy zónára (A, B, C, D) és megkezdődött a szisztematikus újjáépítés[lix]. A folyamat a következőképpen zajlott-zajlik: amíg az egyik negyedben ledózerolják a viskókat, és helyettük új házakat építenek, addig annak lakosait tranzit szállásokon helyezik el, akik az új házak elkészülte után beköltözhetnek[lx].

Ám a gyakorlatban több probléma is adódott. Az új házakban időnkét nincs vezetékes víz, a rendszeres hulladékszállítás sem biztosított. Igaz, hogy a lakó részek körül vannak kerítve, ám nincs személyzet, aki őrizné, ezért sok a bűncselekmény – pl. üzemanyaglopások a járművekből. Félő az is, hogy a lakhatását nem sikerül megoldani a legrászorulóbbaknak, mivel ők sok esetben drágábban kiadják a lakásukat, és visszaköltöznek a nyomornegyedbe[lxi].

6. ábra: Új lakóépületek Kibera Soweto East körzetében

A rendszer tehát még nem tökéletes, de Kenya világelső ebben a nyomornegyed-fejlesztési projektben[lxii]. Így tapasztalataiból sok értékes következtetést lehet majd levonni több hasonló kezdeményezés számára.

A nagy kérdés azonban továbbra is az marad, hogy egy infrastrukturális beavatkozással meg lehet-e oldani egy olyan komplex problémát, amely okai közt társadalmi és gazdasági elemek is szerepelnek? Erre eddig nem igazán láthattunk példát, de a kiberaiak érdelében reméljük, hogy ebben az esetben sikerrel járnak.

Rocinha

(Czirják)

Brazília, egyes források szerint egész Dél-Amerika legnagyobb nyomornegyede (favelája), a Rio de Janeiro-beli Rocinha[lxiii]. Lakosságát a hivatalos népszámlálási statisztikák 70 000 főre teszik[lxiv], ám a szakemberek többsége szerint ez egy erősen alábecsült érték. A 0,86 km2 területű Rocinhában 100-200 000[lxv], más források szerint 200-300 000 fő élhet[lxvi]. A favela Rio két leggazdagabb negyede – Sao Conrado és Gávea – között fekszik, egy meredek hegyoldalon[lxvii]. Rocinha erőteljesen városiasodott terület, ugyanis az infrastruktúrája, valamint az itt található szolgáltatások igen fejlettek – vagy legalább is fejlettebbek, mint például Kiberában. A lakóépületek több emeletes kőházak, amelyek többségében van vezetékes víz és áram[lxviii]. A területen több száz üzlet található, köztük bankok, gyógyszertárak, busz társaságok, kábel-TV és internet társaságok, valamint számos civil szervezet[lxix]. A kereskedelmi hálózat igen kiterjedt, így az itteni lakosok helyben megkaphatnak mindent, amire szükségük van[lxx].

 

7. ábra: A meredek hegyoldalra épített Rocinha

Mindezek ellenére az itteni életkörülmények meglehetősen rosszak. A lakosok bevételei alacsonyak, az erőforrások szűkösek. A csatorna hiánya miatt gyakoriak az olyan betegségek, mint a trópusi náthaláz, így Rocinhában a csecsemőhalandóság 50%-kal magasabb, mint Rio más részein[lxxi]. Gyakori a vízhiány, az áramszolgáltatásban való kimaradás, valamint közlekedési nehézségek, gyenge közbiztonság és elégtelen minőségű oktatás nehezíti az itteniek életét[lxxii]. A területen továbbá nagy a földcsuszamlások veszélye, hiszen a házak többnyire meredek lejtőkre épültek, és nem felelnek meg az építészeti előírásoknak[lxxiii].

Rocinha 26 szomszédságra tagolódik[lxxiv], amelyek különböznek egymástól a lakosok anyagi helyzete, a szolgáltatások és infrastruktúra minősége tekintetében. A szegényebb területek a hegyoldal fentebbi részein találhatók – amiket csak gyalog lehet megközelíteni a szűk és meredek sikátorokban –, míg a jobb módúak lentebb helyezkednek el[lxxv], ahol a szélesebb úttesteken van elég hely a különböző járművek közlekedéséhez.

Rio de Janeiro közel 800 favelájának története egészen az 1800-as évek végéig nyúlik vissza, amikor a rabszolga felszabadítás (1888) után a szabaddá vált emberek egy része a városokba kezdett költözni munka reményében. Rocinha az 1920-as években kezdett betelepülni és leggyorsabb növekedési ütemét az 1950-60-as években érte el, egyrészt más nyomornegyedek lerombolásának, másrészt a tömeges faluból városba áramlásnak köszönhetően. A politikai vezetés nem tudott kielégítő megoldásokat nyújtani Brazília munkásosztálya és szegényei számára közpolitikai téren – főleg a lakhatással kapcsolatosan –, így a társadalom kevésbé tehetős része a városok nyomornegyedeibe költözött. Az 1960-as évekre Rocinhát Rio de Janeiro legnagyobb favelájaként tartották számon[lxxvi].

A ’80-as évek több szempontból is gyökeres változást hozott Rocinhában. Egyrészt a ’60-as ’70-es évekre jellemző erőszakos kitelepítések szinte teljesen megszűntek, így az átmeneti – általában fából készült – építmények helyett egyre inkább kőházakat kezdtek el építeni[lxxvii].

8. ábra: A ’80-as évektől jellemzően több emeletes kőház épült a favelában

A másik nagy változás a szervezett bűnözés – ezen belül is elsősorban a drogkereskedelem – és ezzel együtt az erőszak betelepülése a favelák közösségeibe, így Rocinhába is. Ennek több oka is volt, ám a legjelentősebb faktor USA-nak ez idő tájt a drog ellen vívott harca, melynek keretében egyre fokozódó nyomás nehezedett a kolumbiai drogkereskedelemre. Ezért a csempészeknek új útvonalakat és új piacokat kellett keresnie, így egyre több kokain kezdett áramlani Kolumbiától délre, Perun és Bolívián át Brazíliába, ahonnan a drog nagyobb részét Európába, vagy az USA-ba csempészték, de jelentős mennyiség maradt Rio-ban és más brazil városban is[lxxviii].

2011-től különböző rendfenntartó szerveket telepítettek a favelába annak érdekében, hogy átvegyék az irányítást a helyi drog-bandák felett. A rendőrség és a katonaság együttműködésével a hatóságok létrehozták a 28. rendfenntartó egységet (UPP)[lxxix], amit a helyiek bizakodva fogadtak, ugyanis közel 70 év elteltével a hatóságok végre rájuk figyeltek[lxxx]. Ám az előzetes várakozásokkal szemben mindez jelentős mértékben rontott a közbiztonságon. Ugyanis megkezdődtek a drog-bandák és a fegyveres alakulatok közti összecsapások, amik sok esetben civil áldozatokat is szednek. A rendőri brutalitás pedig megingatta az itteniek bizalmát a rendfenntartó szervekben. Michel Silva, egy Rocinhában élő újságíró szerint „a béke távoli utópiának tűnik. Az első UPP egységek megalakításától kezdve az élet teljesen megváltozott. […] 2011 óta nőtt a megerőszakolások, a lopások és a családon belüli erőszak száma is”[lxxxi].

9. ábra: 2011-től megnövekedett a rendfenntartó szervek jelenléte Rocinhában

Fejlesztések Rocinhában

Rocinha és Brazília több más nyomornegyedének életkörülményein javíthat a PAC (Programa de Aceleracao do Crescimento – Növekedést Gyorsító Program), amelyet 2007-ben Luiz Inácio da Silva elnök kezdeményezett, majd Dilma Rousseff jelenlegi elnök 2011-ben kiterjesztett. A program célja a gazdasági fellendülés elősegítése, és ez által az egyenlőtlenségek csökkentése. A két ütemben zajló PAC költségvetése 4,57 ezer milliárd USD, melyből állami és magánvállalatokkal kötött szerződések útján valósítanak meg fejlesztéseket[lxxxii].

A PAC 6 pilléren nyugszik:

• Jobb város: városi infrastruktúra fejlesztése;
• Valódi állampolgárságot a közösségekbe: biztonság és társadalmi befogadás;
• Én háza, én életem: lakhatás;
• Vizet és világosságot mindenkinek: csatornázás és elektromossághoz való hozzáférés biztosítása;
• Energia: megújuló energia, olaj és gáz;
• Közlekedés: autópályák, vasutak, repterek[lxxxiii].

A PAC I. üteme során Rio 4 favelája – köztük Rocinha, ahol egy híd épült a favela bejáratához – összesen 171 millió USD értékű fejlesztési forrásból részesült, a 2011-ben kezdődött II. ütem keretében pedig a város további 20 favelájában zajlanak fejlesztések[lxxxiv].

Ám a PAC-ot rengeteg kritika éri, egyrészt azért, mert a beruházások inkább látványosak, monumentálisak, nem pedig a helyiek tényleges szükségéleteit elégítik ki[lxxxv]. Másrészt a beígért komplex fejlesztési programnak csak töredéke valósul(t) meg a gyakorlatban, köszönhetően a korrupciónak: olyan házak, amiket életveszélyes állapotuk miatt elbontásra ítéltek, még a mai napig állnak; sok felújításra kijelölt út nem jutott túl a tervezési fázison; közösségi helyek és sportpályák maradtak puszta ígéretek, és még folytathatnánk a sort[lxxxvi]. Mindezek főleg a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegét, a nyomornegyedek lakóit érinti érzékenyen. Rio egyik favelájában élő újságíró úgy foglalta össze a fennálló helyzetet, hogy „a PAC I. sosem fejeződött be, a PAC. II. pedig sosem kezdődött el”[lxxxvii].

Ennek ellenére a program impozáns eredményeket tud felmutatni országszerte:

• csak 2015-ben 270 km autópályát és 163 km vasútvonalat építettek, két vízi utas terminált létesítettek az északi országrészben, valamint több repülőtér felújítása is zajlik;
• a program keretében 108 szélenergiával foglalkozó vállalkozásba fektetett az állam, amelynek következtében a beépített kapacitás 2717 megawattal bővült;
• 584 önkormányzat területén pedig 632 csatornázási beruházást hajtottak végre[lxxxviii].

Ám a beruházások ellenére az mondható el, hogy a program eredeti célját, az egyenlőtlenségek csökkenését nem képes elérni, ha nem a szegények szükségleteinek kielégítését célozza, hanem a magasabb jövedelmi helyzetűeket hozza helyzetbe. De a helyzet változhat, amennyiben tényleges politikai akarat sorakozik fel a legelesettebbek megsegítése mögé.

A favelák helyzetének javulásával kapcsolatosan megemlíthető még a nyáron megrendezésre kerülő olimpiai játékok, amelyek várhatóan jelentős bevételt fognak hozni az országnak. Ám a 2014-es foci VB tapasztalataiból okulva a helyiek nem ennyire bizakodóak, ugyanis két éve hatalmas összegeket költöttek fejlesztésekre, de mindez nem sokat változtatott a favelák lakóinak életén. A 2016-os Olimpia összességében sok előnnyel járhat Rio de Janeiro számára, de a Rocinhában élők maximum átmenetileg növelhetik meg a kiskereskedelemből és idegenvezetésből származó bevételeiket. „Bár a sport egy hatékony eszköze lehet a társadalmi kirekesztés csökkentésének, amire a favela lakóinak ténylegesen szüksége van, az az oktatásba, egészségügybe és közbiztonságba való beruházás” – nyilatkozta Silva[lxxxix].

Esetleg abban lehet bízni, hogy a VB tapasztalatait felhasználva most bölcsebben fog eljárni a kormány a tekintetben, hogy a befolyó haszonból hogyan csatornázzanak jelentősebb forrásokat a szegények fejlesztésére.

Dharavi

(Vajda)

India legnépesebb, a világ 4. legnépesebb városában, a több mint 20 milliós Mumbaiban[xc] a lakosság körülbelül 60%-a él nyomornegyedekben. Itt található Dharavi, ami nem csak Mumbai, hanem egész Ázsia legnagyobb nyomornegyede. 220 hektár terültet ölel fel és több mint egy millió embernek ad otthont. Dharavit a Maharastra önkormányzat 1971-ben nyilvánította nyomornegyednek. A negyed a két legforgalmasabb (Western és Central Railway) vasútvonal között fekszik, az újonnan kialakított üzleti központ mellett. A Mumbaiba érkezők már a leszálló repülőről jól láthatják a hatalmas nyomornegyedet[xci]. Dharavi Mumbai négy külvárosára terjed ki, melyek Sion, Bandra, Kurla és Kalina.

10. ábra: Dharavi elhelyezkedése Mumbaion belül

Történeti áttekintés

A Dharavi tamilul laza mocsárvidéket („loose mud”) jelent, nevét még a 18. században kapta, amikor a területén mangrove mocsár volt. A 19. századtól Koli halászok éltek ezen a területen és a falujukat Koliwadanak hívták. A halászat a mocsarak feltöltése után megszűnt, így új közösségek költöztek az újonnan kialakított szárazföldre. A Gujaratból érkező bevándorlók létrehozták az első fazekas telepet, míg a Tamil Naduból és Maharashtraból érkező tímárok megalapították a bőripart. Ezután Uttar Pradeshből érkező, főleg muszlim kézművesek telepedtek le a negyedben. Dharavi idővel menedékként szolgált a bevándorlóknak és a mumbai-i alvilágnak. A későbbiekben szemétgyűjtő és hulladék újrahasznosító cégek költöztek a térségbe. A szegény vidéki területekről bevándorlók azért választották ezt a nyomornegyedet, mert olcsó szálláshoz juthattak Mumbai, a lehetőségek városának (akkoriban Bombay) központjában[xcii]. Ennek eredményeképpen a világ leg sokszínűbb, legváltozatosabb nyomornegyede épült ki.

Dharavi napjainkban

Dharaviban túlnyomórészt dalitok laknak és csupán egy százalék a bráhminok (legfelsőbb kasztba tartozók) aránya. Vallási és etnikai perspektívából a társadalom összetétele heterogén: muszlimok, keresztények, neobuddhisták, melangok, dharok és tamilok. Azonban az, hogy egy helyen élnek és dolgoznak, még nem jelenti azt, hogy egy közösséghez tartoznak. A lakosság vallás, kaszt, hovatartozás és foglalkozás alapján különül el lakónegyedekbe. Dharavit 80 ilyen kerületre, úgynevezett „nagar”-ra lehet osztani, amelyet a különböző etnikai csoportok építettek és dominálnak.

11. ábra: Dharavi nyomornegyed

Dharavinak komoly problémái vannak a közegészségüggyel, a higiéniai feltételek katasztrofálisak. Egy 2006-os kutatás kimutatta, hogy minden 1440 lakosra jut egy toalett. Nagyon kevés nyilvános illemhely van és ezért sokan a közeli Mahim Creek folyócskában végzik el dolgukat. Dharavinak a súlyos vízhiánnyal is meg kell küzdenie, 15 háztartásra csupán egy vízcsap jut.

Dharaviban 1924-ben nyílt az első iskola (tamil iskola), ami négy évtizeden keresztül az egyetlen oktatási intézmény volt a nyomornegyedben. Ma már több mint tíz iskola működik a környéken, ezek között vannak már angol nyelvű iskolák és középiskolák is.

A nyomornegyed jelentős hírnévre tett szert, ugyanis sok Bollywood-i, Tollywood-i, sőt még Hollywood-i filmet is forgattak itt. Ezek közül a legismertebb az Oscar-díjas Gettómilliomos. Dharavi ezen kívül a Mumbai-ba látogatott turisták egyik célpontjává is vált. Lehetőség van szervezett túrák keretében megtekinteni a nyomornegyedet, amelynek során megismerhetjük az ott lakók keserű életét és azt is, hogy mindezen hogyan kerekednek felül és hogyan kerülnek ki mégis győztesként ebből a bizarr helyzetből. Amit itt láthatunk, az nem egy koldusokból, semmittevőkből álló massza, hanem keményen dolgozó, az álmaikért küzdő emberek sokasága[xciii].

Élet a nyomornegyedben

A Dharaviba vezető főúton meglehetősen elkeserítő kép tárul elénk. A luxus és nyomor kontrasztja sokkoló. Közvetlenül a negyed mellett ugyanis magas épületek állnak és a vadonatúj Bandra-Kurla üzleti- és bevásárlóközpont is a szomszédságban épült fel. A negyedben általános kép, hogy állandóan zsúfoltak a szűk sikátorok. Ez nem meglepő, mivel 0,4 hektáron közel 18.000 ember zsúfolódik össze. Átlagosan 28 négyzetmétert 15 személy és megszámlálhatatlanul sok egér népesít be[xciv]. Azonban mégis sokak számára kielégítő itt élni, mivel a bérleti díjak rendkívül alacsonyak (185 rúpia havonta / 4 dollár) és könnyen eljuthatnak innen a munkába. Amennyiben jobban belenézünk az itt lakók életébe az elénk táruló látvány már nem is annyira lesújtó. Belülről majdhogynem minden kis „chawl” (tipikus Mumbai nyomornegyedi kunyhó) nagyon tiszta és szépen berendezett. Szép függönyökkel, virágokkal és növényekkel próbálják feldobni és kényelmesebbé tenni otthonukat. Még a legkisebb kunyhókban is van tűzhely és elektromosság. A lakók nagy részének van színes televíziója és néhányuknak még videó lejátszója is[xcv].

Az ötven év felettiek túlnyomó része semmilyen oktatásban nem részesült, a középkorú lakosok nagy része már általános iskolai oktatásban vett részt, a mostani fiatalok pedig már a közeli önkormányzati iskolákban tanulnak. Az írástudatlanság jóval magasabb, mint a város többi részén, a nyomornegyedek lakóinak kb. 60%-a tud írni-olvasni.

Dharavi, mint gazdasági „csoda”

A település mérete, az itt élő emberek sokszínűsége a sokféle iparág megkülönbözeti Dharavit a többi Mumbai nyomornegyedtől. A térség gazdasági tevékenysége rendkívül színes, majdhogynem minden második kis „chawl”-ban folyik valamilyen kisipari munka.

A negyed már egyáltalán nem hasonlít az egykori halászfalura. Dharaviban elénk gazdaság működik: napjainkban körülbelül 5.000 vállalkozás, 15.000 egyszobás kis gyár üzemel, melyek nagy része kisipari termékeket gyárt. A nyomornegyed összes éves hozama 650 millió és egymilliárd dollár között mozog. A kereskedelmi egységek 90%-a viszont illegális módon működik.

Dharavi mérete és gazdasági fontossága miatt a „megaslum” (mega nyomornegyed) kategóriába esik. Aneesh Shankar a következőképpen nyilatkozik Dharaviról: „Csak úgy, mint Mumbai India szíve, úgy Dharavi Mumbai szíve”. Sok kutató[xcvi] vélekedik úgy, hogy Dharavi egy ipari központtá alakult át.

Az itt lakók az ipari tevékenységek széles skáláján tevékenykednek. A havi kereset átlagosan 2,978 rúpia (61 dollár). Az egyik legnépszerűbb foglalkozás a szemét újrahasznosítás. Becslések szerint Mumbai lakosai napi szinten 11.209 tonna szemetet termelnek, aminek jelentős része Dharaviban kerül feldolgozásra és kiválogatásra. Átlagosan a szemétgyűjtők napi 8,5 tonna szemetet válogatnak ki. A különböző típusú műanyagokért 5 és 60 rúpia közötti összeget fizetnek kilónként (0,11 dollár – 1,29 dollár/ kg). A szemétszedők napi szinten kb. 1 dollárt keresnek és sokszor éjszaka is dolgoznak. Ha a dharavi szelektív hulladékgyűjtők abbahagynák, amit csinálnak, a város szemétben úszna.

12. ábra: Szemét újrahasznosítás Dharaviban

A nők számára munkalehetőség, hogy sokszor dolgozhatnak cselédként a környező lakónegyedekben, de az is igen gyakori, hogy építkezésen segítenek be a férfiaknak, itt azonban alacsonyabb bért kapnak, mint a férfiak[xcvii]. Dharaviban találhatunk még kesztyűgyártó-, farmergyártó és bőrfeldolgozó üzemet is, amik megélhetést biztosítanak az itt lakóknak.

Dharavi újjáépítési program

Dharavi nyomornegyeddé minősítése óta (1971) számos újjáépítési program született, de ezek egyike sem volt túl sikeres. Ennek fő oka az, hogy ezek a projektek legtöbbször figyelmen kívül hagyták az itt élők érdekeit valamint nem vették számításba, hogy az indiaiak túlnyomó többsége a mai napig ragaszkodik a hagyományos életformához és számukra egy több emeletes házba költözés teljesen abszurd.

Mostanára Ázsia legnagyobb nyomornegyede iránt egyre több hazai és külföldi befektető érdeklődik, ami a telek kiváló elhelyezkedésének köszönhető. A kormány tervei között is szerepel, hogy felfejleszti és újjáépíti a területet és javít az itt élők életkörülményein. 2016 márciusában jóváhagyásra került Dharavi felújítási terve. Ez azt jelenti, hogy az ingyenes lakásépítési program keretében 60.000 családot átköltöztetnek egy 33 m2-es lakásba. A jövőre nézve további 40-50 ezer lakás kialakítását tervezik. Dharavit a felújítás megkönnyítése érdekében öt szektorra osztották fel. Az ötödik szektor már felújítás alatt áll (Maharashtra Housing and Area Development Authority a kivitelező) a többi négy szektort pedig köz-magán konstrukcióban tervezik felújítani. Jelenleg 16 befektető érdeklődik a projekt iránt, köztük van a Tata Reality and Infrastructure Ltd. és PwC is. A felújítás körülbelül 7 évig fog tartani[xcviii]. Azonban a program csak akkor lehet sikeres, ha nyomornegyedben lakó embereket is bevonják a programba és figyelembe veszik az ő igényeiket is.

Szerzők: Czirják Ráhel, Vajda Zita

Ábrák jegyzéke:

• 1. ábra: A viktoriánus London egyik munkásnegyede: photobucket.com
• 2. ábra: Ebenezer Howard kertvárosi koncepciójának illusztrációja: wikipedia
• 3. ábra: Kibera helyzete Nairobin belül: UNEP 2009, 152. o.
• 4. ábra: Kiberai village-k területi elhelyezkedése: MKP
• 5. ábra: A Magyar Máltai Szeretetszolgálat támogatásával megépült vizeskioszk: maltai.hu
• 6. ábra: Új lakóépületek Kibera Soweto East körzetében: cityscope.org
• 7. ábra: A meredek hegyoldalra épített Rocinha: acalento.com
• 8. ábra: A ’80-as évektől jellemzően több emeletes kőház épült a favelában: www.stylehiclub.com
• 9. ábra: 2011-től megnövekedett a rendfenntartó szervek jelenléte Rocinhában: www.thetimes.co.uk
• 10. ábra: Dharavi elhelyezkedése Mumbaion belül: Economist
• 11. ábra: Dharavi nyomornegyed: The Baffler
• 12. ábra: Szemét újrahasznosítás Dharaviban: The Baffler

Jegyzetek:

[i] Kovács Zoltán (2002): Népesség- és településföldrajz. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 239 o.

[ii] O’Meara, Molly (1999): Egy új nagyvárosi vízió. In: A világ helyzete 1999 – A Wordwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról (Worldwatch Institute), Föld Napja Alapítvány, Budapest, 146-165. o.

[iii] Engels, Friedrich (1980): A munkásosztály helyzete Angliában. Magyar Helikon, Békéscsaba, 398 o.

[iv] Uo.

[v] Uo.: 37.

[vi] Uo.: 37.

[vii] Kovács Zoltán (2002): Népesség- és településföldrajz. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 239 o.

[viii] Engels, Friedrich (1980): A munkásosztály helyzete Angliában. Magyar Helikon, Békéscsaba, 39.

[ix] Uo.: 39.

[x] Uo.

[xi] Uo.

[xii] Stephens, Carolyn – Stair, Peter (2007): A városi közegészségügy új útja. In: A világ helyzete 2007 – Városaink jövője – A Wordwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról (Worldwatch Institute), Föld Napja Alapítvány, Budapest, 181-197. o.

[xiii] Kovács Zoltán (2002): Népesség- és településföldrajz. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 239 o.

[xiv] Engels, Friedrich (1980): A munkásosztály helyzete Angliában. Magyar Helikon, Békéscsaba, 398 o.

[xv] Kovács Zoltán (2002): Népesség- és településföldrajz. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 239 o.

[xvi] Engels, Friedrich (1980): A munkásosztály helyzete Angliában. Magyar Helikon, Békéscsaba, 398 o.

[xvii] Morton, Arthur Leslie (1962): The life and ideas of Robert Owen. Lawrence and Wishart, London, 186. o.

[xviii] Howard, Ebenezer (1902): GardenCities of To-Morrow, Swan Sonnenschein & Co., London, 167. o.

[xix] Kovács Zoltán (2002): Népesség- és településföldrajz. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 239 o.

[xx] Uo.: 170.

[xxi] Stephens, Carolyn – Stair, Peter (2007): A városi közegészségügy új útja. In: A világ helyzete 2007 – Városaink jövője – A Wordwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról (Worldwatch Institute), Föld Napja Alapítvány, Budapest, 189-190. o.

[xxii] Száray Miklós (2008): Történelem III. Műszaki Kiadó, Budapest, 286 o.

[xxiii] MKP: http://mapkiberaproject.yolasite.com/maps-and-statistics.php (2016.06.03.)

[xxiv] Pajoma Trust (2006): An inventory of Slums in Nairobi. Pajoma Trust, 51 o.

[xxv] Uo.

[xxvi] Keserű Dávid (2010): Fenntartható állapotok?! – Az urbanizáció Afrikában. In: Fenntartható Afrika (Tarrósy István), Publikon Kiadó, Pécs, 55-74. o.

[xxvii] MKP: http://mapkiberaproject.yolasite.com/maps-and-statistics.php (2016.06.03.)

[xxviii] Pajoma Trust (2006): An inventory of Slums in Nairobi. Pajoma Trust, 51 o.

[xxix] Mwakenya: http://www.mwakenya.net/apps/blog/show/6161218-facts-file-on-kiberaslums-the-good-the-bad-and-the-ugly- (2016.06.03.)

[xxx] Interjú Solymári Dániellel (2013.01.17.)

[xxxi] Warah, Rasna (2007): Élet Kiberában In: A világ helyzete 2007 – Városaink jövője – A Wordwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról (Worldwatch Institute), Föld Napja Alapítvány, Budapest, 198-199. o.

[xxxii] Keserű Dávid (2010): Fenntartható állapotok?! – Az urbanizáció Afrikában. In: Fenntartható Afrika (Tarrósy István), Publikon Kiadó, Pécs, 55-74. o.

[xxxiii] Solymári Dániel/I.: Sebek Afrika szarván –      Kenyai közelkép: http://ujember.hu/sebek-afrika-szarvan/ (2016.06.03.)

[xxxiv] Keserű Dávid (2010): Fenntartható állapotok?! – Az urbanizáció Afrikában. In: Fenntartható Afrika (Tarrósy István), Publikon Kiadó, Pécs, 55-74. o.

[xxxv] O’Meara Sheehan, Molly (2003): Szétdarabolt városok egyesítése. In: A világ helyzete 2003 – A Wordwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról (Worldwatch Institute), Föld Napja Alapítvány, Budapest, 174-202. o.

[xxxvi] Keserű Dávid (2010): Fenntartható állapotok?! – Az urbanizáció Afrikában. In: Fenntartható Afrika (Tarrósy István), Publikon Kiadó, Pécs, 55-74. o.

[xxxvii] Stephens, Carolyn – Stair, Peter (2007): A városi közegészségügy új útja. In: A világ helyzete 2007 – Városaink jövője – A Wordwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról (Worldwatch Institute), Föld Napja Alapítvány, Budapest, 181-197. o.

[xxxviii] Keserű Dávid (2010): Fenntartható állapotok?! – Az urbanizáció Afrikában. In: Fenntartható Afrika (Tarrósy István), Publikon Kiadó, Pécs, 55-74. o.

[xxxix] Solymári Dániel/II.: A nyomor ezer arca – Elfeledett milliók: http://ujember.hu/a-nyomor-ezer-arca/ (2016.06.03.)

[xl] UN-HABITAT (2007): Financing for the urban poor. Habitat Debate, 13. 1. 1-24.o.

[xli] Solymári Dániel/II.: A nyomor ezer arca – Elfeledett milliók: http://ujember.hu/a-nyomor-ezer-arca/ (2016.06.03.)

[xlii] Keserű Dávid (2010): Fenntartható állapotok?! – Az urbanizáció Afrikában. In: Fenntartható Afrika (Tarrósy István), Publikon Kiadó, Pécs, 55-74. o.

[xliii] UN-HABITAT (2003/I.): The Challange of Slums – Global Report on Human Settlements 2003, Earthscan Publications Ltd, London and Sterling, 345. o.

[xliv] Kibera UK: http://www.kibera.org.uk/Facts.html (2016.06.03.) ; Magutu, Jerry (1994): The role of informal settlements in housing the urban poor in Nairobi, Kenya. In: Ekistics – the problems and science of human settlements, 61. 366/367. 206-213. o.

[xlv] Magutu, Jerry (1994): The role of informal settlements in housing the urban poor in Nairobi, Kenya. In: Ekistics – the problems and science of human settlements, 61. 366/367. 206-213. o.

[xlvi] Ricz Judit (2009): Nyomornegyedek, szegénység, bűnözés – van-e kiút? Fala Város Régió, 2009. 2. 19. o.

[xlvii] Interjú Willbrandt Nikolettával (2015.11.30.)

[xlviii] Uo.

[xlix] O’Meara Sheehan, Molly (2003): Szétdarabolt városok egyesítése. In: A világ helyzete 2003 – A Wordwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról (Worldwatch Institute), Föld Napja Alapítvány, Budapest, 174-202. o.

[l] Solymári Dániel/II.: A nyomor ezer arca – Elfeledett milliók: http://ujember.hu/a-nyomor-ezer-arca/ (2016.06.03.)

[li] Interjú Willbrandt Nikolettával (2015.11.30.)

[lii] Uo.

[liii] Kibera UK: http://www.kibera.org.uk/Facts.html (2016.06.03.)

[liv] Solymári Dániel/I.: Sebek Afrika szarván –         Kenyai közelkép: http://ujember.hu/sebek-afrika-szarvan/ (2016.06.03.)

[lv] Interjú Solymári Dániellel (2013.01.17.)

[lvi] BBC/b: http://www.bbc.com/news/world-africa-31540911 (2016.06.03.)

[lvii] KENSUP: http://www.unhabitat.org/pmss/listItemDetails.aspx?publicationID=2602 (2016.06.03.)

[lviii] Keserű Dávid (2010): Fenntartható állapotok?! – Az urbanizáció Afrikában. In: Fenntartható Afrika (Tarrósy István), Publikon Kiadó, Pécs, 55-74. o.

[lix] Daily Nation: http://www.nation.co.ke/lifestyle/DN2/Kibera-upgrading-project-full-of-contradictions/-/957860/2764288/-/15m83nrz/-/index.html (2016.06.03.)

[lx] Citiscope: http://citiscope.org/story/2015/turning-kiberas-mud-huts-apartment-towers (2016.06.03.)

[lxi] Daily Nation: http://www.nation.co.ke/lifestyle/DN2/Kibera-upgrading-project-full-of-contradictions/-/957860/2764288/-/15m83nrz/-/index.html (2016.06.03.)

[lxii] Citiscope: http://citiscope.org/story/2015/turning-kiberas-mud-huts-apartment-towers (2016.06.03.)

[lxiii] Soudy, Mohamed (2013): Rocinha Hits Back with Facts. In: Huffington Post, http://www.huffingtonpost.co.uk/mohamed-soudy/rocinha-hits-back-with-facts_b_4523025.html (2016.06.03.)

[lxiv] Carneiro, Julia (2014): Favela life: Rio’s city within city. In: BBC, http://www.bbc.com/news/world-latin-america-27635554 (2016.05.05.)

[lxv] Mundoreal: http://mundoreal.org/about/about-rocinha (2016.06.03.)

[lxvi] Spinrocinha: http://spinrocinha.jimdo.com/history-rocinha/ (2016.06.03.)

[lxvii] Mundoreal: http://mundoreal.org/about/about-rocinha (2016.06.03.)

[lxviii] Spinrocinha: http://spinrocinha.jimdo.com/history-rocinha/ (2016.06.03.)

[lxix] Uo.

[lxx] Silva, Michel/1 (2015): Rio Olympics: view from the favelas – ’We’re not ready for another mega event’. In: The Guardian, http://www.theguardian.com/global-development/2015/aug/05/rio-olympic-games-2016-favela-not-ready-for-another-mega-event (2016.06.03.)

[lxxi] Spinrocinha: http://spinrocinha.jimdo.com/history-rocinha/ (2016.06.03.)

[lxxii] Mundoreal: http://mundoreal.org/about/about-rocinha (2016.06.03.)

[lxxiii] Spinrocinha: http://spinrocinha.jimdo.com/history-rocinha/ (2016.06.03.)

[lxxiv] Uo.

[lxxv] Carneiro, Julia (2014): Favela life: Rio’s city within city. In: BBC, http://www.bbc.com/news/world-latin-america-27635554 (2016.05.05.)

[lxxvi] Spinrocinha: http://spinrocinha.jimdo.com/history-rocinha/ (2016.06.03.)

[lxxvii] Mundoreal: http://mundoreal.org/about/about-rocinha (2016.06.03.)

[lxxviii] Uo.

[lxxix] Silva, Michel/1 (2015): Rio Olympics: view from the favelas – ’We’re not ready for another mega event’. In: The Guardian, http://www.theguardian.com/global-development/2015/aug/05/rio-olympic-games-2016-favela-not-ready-for-another-mega-event (2016.06.03.)

[lxxx] Silva, Michel/2 (2015): Rio Olympics: view from the favelas – ’It is not the poloec’s role to do social work’. In. The Guardian, http://www.theguardian.com/global-development/2015/dec/14/rio-olympics-view-from-the-favelas-it-is-not-police-role-to-do-social-work (2016.06.03.)

[lxxxi] Silva, Michel/1 (2015): Rio Olympics: view from the favelas – ’We’re not ready for another mega event’. In: The Guardian, http://www.theguardian.com/global-development/2015/aug/05/rio-olympic-games-2016-favela-not-ready-for-another-mega-event (2016.06.03.)

[lxxxii] Catcomm.org: http://catcomm.org/pac/ (2016.06.03.)

[lxxxiii] Loudiyi, Ihssane (2010): Brazil Announces Phase Two of the Growth Acceleration Program. http://blogs.worldbank.org/growth/brazil-announces-phase-two-growth-acceleration-program (2016.06.03.)

[lxxxiv] Catcomm.org: http://catcomm.org/pac/ (2016.06.03.)

[lxxxv] Uo.

[lxxxvi] Santos, Cleber Araújo (2016): Impeachment: They’re Stealing the Little We Achieved. In: Rioonwatch. http://www.rioonwatch.org/?p=28403 (2016.06.03.)

[lxxxvii] Uo.

[lxxxviii] Alves, Lise (2016): Brazil Invested R$250 Billion in PAC Projects in 2015. In: The Rio Times. http://riotimesonline.com/brazil-news/rio-business/brazil-invested-r250-bln-in-pac-projects-in-2015/ (2016.05.17.)

[lxxxix] Silva, Michel/1 (2015): Rio Olympics: view from the favelas – ’We’re not ready for another mega event’. In: The Guardian, http://www.theguardian.com/global-development/2015/aug/05/rio-olympic-games-2016-favela-not-ready-for-another-mega-event (2016.06.03.)

[xc] World Population Review: http://worldpopulationreview.com/world-cities/mumbai-population/ (2016.06.29.)

[xci] BBC. Life in a slum: http://news.bbc.co.uk/2/shared/spl/hi/world/06/dharavi_slum/html/dharavi_slum_intro.stm (2016.05.10.)

[xcii] Life Science World. Dharavi – Asia’s largest Slum or Mumbai’s Hottest Property? http://lifescienceworld.in/dharavi-an-article-on-enviornment/ (2016.05.10.)

[xciii] Uo.

[xciv] Mark, Jacobson (2007).Mumbai’s shadow city National Geographic: http://ngm.nationalgeographic.com/2007/05/dharavi-mumbai slum/jacobson-text (2016.05.10.)

[xcv] BBC. Life in a slum: http://news.bbc.co.uk/2/shared/spl/hi/world/06/dharavi_slum/html/dharavi_slum_intro.stm (2016.05.10.)

[xcvi] Bhide, Amita & Spies, Martina (2013). „Dharavi – Ground Up”: A dwellers-focused Design Tool for Upgrading Living Space in Dharavi, Mumbai

Mentés

Mentés

Mentés