„Izrael visszatért Afrikába” – Újjáéledő izraeli-afrikai kapcsolatok
Július elején Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő történelmi látogatást tett Afrika négy államában, a kontinensen ugyanis 29 éve nem járt izraeli miniszterelnök. A látogatás az izraeli-afrikai kapcsolatok újjáéledésének, újjáélesztésének jeleként tekinthető. A megváltozott globális környezet ugyanis ismét kedvező helyzetet teremt Izrael számára, hogy újra szorosabb kapcsolatot építsen ki a fekete kontinens államaival.
Az izraeli-afrikai kapcsolatok kezdete
A zsidóság megjelenése a mai Izrael területén a történelmi források tanúsága szerint az i.e. második évezredre tehető[i]. A Bibliában olvasható Ábrahám mondakör szerint a zsidó törzsek Mezopotámiából (Úr városa) érkeztek, és telepedtek le – az itt élő kánaánita népekről elkeresztelt területen – Kánaánban. Ez Izrael Földje (Eretz Yisrael), ahol a nemzet hosszú történelmének jelentős része játszódott, itt alakult ki a kulturális, vallási és nemzeti identitás, a fizikai jelenlétet az évszázadok során itt tartották fenn, még akkor is, amikor a többséget száműzetésbe kényszerítették. A szétszóródás hosszú évei alatt a zsidó nép soha nem szakította meg kapcsolatát ezzel a földdel. 1948-ban Izrael államának megalapításával újra megszületett a 2000 éve elvesztett zsidó függetlenség[ii].
1.ábra: Izrael állam
Modernkori története során a konfliktusokkal terhelt Izrael állam megalakulásától kezdve harcolni kényszerült fennmaradásáért. 1948. május 14-ei kikiáltása utáni napon tört ki az első arab-izraeli háború melyben a fiatal országot 5 arab állam támadta meg (Egyiptom, Jordánia, Szíria, Libanon, Irak). A háború Izrael győzelmével ért véget. A történettudomány 1948 óta öt arab-izraeli háborút tart számon (első arab-izraeli háború (1948-1949); Szuezi válság (1956); Hatnapos háború (1967); Jom Kippur-i háború (1973); az első libanoni háború (1975) de ezeken kívül az országnak számos fegyveres konfliktussal kellett szembenéznie, amely többnyire a mai napig megoldatlan palesztin-kérdés következménye[iii].
Az arabokkal való fegyveres konfliktusok az egyéb országokkal való külkapcsolatok alakulását is befolyásolták. A konfliktusokhoz köthetően egyrészt Izrael nem tudott a diplomáciai kapcsolatok építésére jelentősebb energiát fordítani, hiszen háborúban állt, másrészt az arabokkal való konfliktus a nemzetközi közösség tagjait is megosztotta, hiszen Izrael „megalakulásától kezdve részlegesen nemzetközi kiközösítésbe, gazdasági-politikai izolációba” volt kényszerítve[iv].
A diplomáciai elszigetelődésből való kitörés érdekében a szövetségesek keresése az 1950-es évek második felétől indulhatott meg Izrael számára. Ez egybeesett az afrikai kontinens dekolonizációjával, így a közel-keleti állam sikeresen meg tudta valósítani David Ben Gurion miniszterelnök „perifériák szövetsége” elgondolását, amelynek lényege, hogy „az ellenséges arab országok erejének csökkentése érdekében Izraelnek szövetséget kell létrehoznia a Közel-Kelet perifériájának országaival”, amibe beletartozik Afrika keleti része is[v].
Ám a sikeres kapcsolatépítés jóval túlterjedt ezen a régión: Izrael több szempontból is kedvező helyzete szinte az összes szubszaharai országgal szoros politikai, majd gazdasági kapcsolat kialakulását tette lehetővé. Kedvező helyzete egyrészt abból fakadt, hogy nem voltak afrikai gyarmatai – az egykori anyaországokkal ugyanis a frissen függetlenedett államok inkább csak kényszerűségből kereskedtek –, másrészt a szocialista blokk ekkor még nem volt erőteljesen jelen a kontinensen, még nem épültek ki a szovjet érdekszféra segítségnyújtásának helyi intézményei[vi].
Izrael legkorábban az 1957-ben függetlenedő Ghánában nyitott konzulátust, amit több tucat újonnan függetlenedett afrikai álammal való politikai kapcsolatfelvétel követett. Ám a partneri viszony hamarosan jelentős gazdasági előnyöket is indukált mindkét fél számára. Közel másfél évtizeden keresztül Izrael jelentős anyagi forrásokkal és szakértőkkel támogatta az afrikai államok infrastrukturális fejlesztését. A fekete kontinensen legalább 2000 szakértő tevékenykedett, valamint állami (például: Mekorot (ivóvíztisztítás és –hasznosítás), Zim (kikötőfejlesztés, tengeri szállítás) és magánvállalatok is kivették részüket a beruházások megvalósításából. Az infrastruktúra fejlesztésén kívül Izrael mezőgazdasági, vízgazdálkodási és oktatási programokat is finanszírozott. Számottevő volt a katonai együttműködés is: az afrikai országokba fegyverek és kiképzők érkeztek. A külügyminisztériumban pedig egy külön részleg (MASHAV) jött létre, ami a fejlesztési együttműködéseket koordinálta[vii].
A kapcsolatrendszer felbomlása
Az élénk kapcsolatok az 1967-es Hatnapos háború után érezhetően megtorpantak, majd az 1973-as Jom Kippur-i háború hatására kezdtek rohamosan leépülni. Három ország – Malawi, Lesotho, Szváziföld – kivételével a szubszaharai térség államai megszakították a diplomáciai kapcsolatot Izraellel. Ennek hátterében több tényező is állt: egyrészt a szocialista tábor fekete kontinensen való erőteljes térnyerése meggyengítette az amerikai szövetséges Izrael pozícióit, másrészt a függetlenedést kísérő eufórikus hangulat után a gazdasági és politikai kudarcok hatására az afrikai államok vezetői egyre frusztráltabbá váltak, ezért egyre inkább hajlottak az arabok által felajánlott segítség elfogadására. Ennek megfelelően az arab-izraeli háborúk alkalmával retorikailag az arabokat támogatták: Izrael személyében pedig a palesztinok elnyomó gyarmatosítóját látták[viii].
A szakítás utáni évtizedekben koherens Afrika-politika hiánya volt jellemző Izraelre, ami hivatalos szinten, sok esetben diplomáciai bonyodalmakat eredményezett. A szubszaharai partnerek nagy részének elvesztése után Izrael például olyan elnyomó rezsimekkel tartott fenn kapcsolatot, mint Zaire, vagy az apartheid idején a Dél-afrikai Köztársaság, akik nemzetközi kiközösítésükből adódóan bármilyen politikai-gazdasági kapcsolatra igényt tartottak, ami korántsem javított Izrael nemzetközi megítélésén.
Ezzel párhuzamosan viszont megkülönböztethetünk az izraeli-afrikai kapcsolatoknak egy továbbra is élénken működő ágát: a magánvállalatokon keresztüli gazdasági kapcsolatokat. Ezen profitorientált szféra Afrikában folytatott tevékenységei közé sorolható például a gyémánttal, és egyéb természeti erőforrásokkal való kereskedelem, valamint nagy mennyiségű fegyver értékesítése, és különböző csoportok – például magánhadseregek – kiképzése is[ix].
A kapcsolatok két ága között számottevő ellentét húzódott: sok esetben az afrikai fegyveres konfliktusok során míg Izrael hivatalos retorikája a megbékélést hangsúlyozta, az afrikai lakosság kínzása, lemészárlása izraeli üzletemberek által értékesített fegyverekkel történt[x].
Újjáéledő kapcsolatok
A fekete kontinenssel való kapcsolatrendszer helyreállására a hidegháború után nyílt újra lehetőség. Ezt a szocialista blokk összeomlása mellett az izraeli-palesztin békefolyamat beindulása és a Jordániával való megbékélés tette lehetővé. Az 1990-es évek során ismét nagy számban nyíltak nagykövetségek Afrika szerte, de a partneri viszony nem mélyült el olyan szinten, mint a Jom Kippur-i háború előtti időszakban. Izrael részéről ez a kelet-európai országokra való fókuszálásnak volt köszönhető, Afrikában pedig az iszlamizmus terjedése és geopolitikai következményei, valamint az afrikai államok többségének pro-palesztin álláspontja tekinthető a legfőbb okoknak.
Ám a közelmúltban történt események a partneri viszony szorosabbá válására engednek következtetni. Július elején ugyanis Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő afrikai körúton vett részt, amire 29 éve nem volt példa. Útja során négy országot látogatott meg. Ugandában megemlékeztek az entebbei kommandós akció negyvenedik évfordulójáról – amiben annak idején Netanjahu bátyja életét vesztette –, Kenyában szó esett egy Tel-Aviv és Nairobi közötti közvetlen repülőjárat indításáról, valamint az izraeli kormányfő segítséget ígért egy 700 km hosszú fal megépítésében a kenyai-szomáliai határon. Ruandában az 1994-es genocídium emlékhelyénél egy koszorúzáson vett részt Netanjahu, körútjának utolsó állomása pedig Etiópia volt[xi].
2. ábra: Benjamin Netanjahu és Uhuru Kenyatta Nairobiban
Az afrikai útnak Izrael szempontjából fontos politikai célja volt. A még mindig megoldatlan palesztinkérdés miatt ugyanis a nyugati szövetségesek egyre élesebben bírálták Izraelt, akinek szemében az egykori afrikai partnerek ismét felértékelődtek, mint a kérdésben a zsidó állam potenciális támogatói. Mert bár a palesztinbarát érzelmek továbbra is fennállnak az afrikaiak részéről, a meglátogatott országok jelentős részében a szélsőséges iszlamista terrorizmus nagy problémákat okoz, az al-Sabab és a Boko Haram révén. Biztonságpolitikai szempontból pedig Izrael katonai technológiája és szakértelme révén ezen országok segítségére tud lenni[xii].
A körútnak a diplomáciai mellett fontos gazdasági vetülete is volt. A kormányfőt ugyanis üzletemberek sokasága kísérte el útjára, akik a szoftverektől elkezdve a mezőgazdasági és öntözési technológiákon át a fegyverekig számos terméket és szolgáltatást kínáltak az afrikai partnereknek. Bár a látogatásra Kelet-Afrikában került sor, egy kisebb izraeli-afrikai csúcstalálkozót is tartottak, amin Tanzánia, Dél-Szudán és Zambia vezetői is részt vehettek. A zsidó állam ígéretet tett egy 13 millió dolláros fejlesztési alap létrehozására, valamint további segélyek és befektetések megvalósítására is[xiii].
Izrael számára Afrika jelenlegi felértékelődésének további fontos oka, hogy a fekete kontinensen lévő problémák a – főleg eritreai és szudáni – menekültek révén a zsidó államot közvetlenül is érintik[xiv]. Netanjahu utazása során megállapodott Ugandával és Ruandával, hogy a két afrikai állam összesen 40 ezer menekültet fogad vissza, akik elsősorban Szudánból és Eritreából az egyiptomi-izraeli határon át jutottak a közel-keleti államba[xv].
A gazdasági-politikai körülmények tehát újabb esélyt adtak Izraelnek, hogy a huszadik század közepe után ismét számottevő külpolitikai szereplővé váljon a szubszaharai térségben. Ám hosszú távú gyümölcsöző kapcsolatok csak egy jól átgondolt Afrika-stratégiával valósíthatók meg. Kérdés, hogy sikerül-e az izraeli kormánynak egy ilyen egységes politikával előrukkolnia.
Szerző: Czirják Ráhel
Ábrák jegyzéke:
- 1.ábra: Izrael állam: Forrás: Bardocz Péter (shutterstock)
- 2. ábra: Benjamin Netanjahu és Uhuru Kenyatta Nairobiban: Forrás: chicagotribune.com
Irodalomjegyzék:
- 1. ábra: Bardocz Péter, shutterstock.com
- Borítókép: yakub88/Shutterstock.com (2016.08.05.)
- CHAZAN, Naomi (2006): Israel and Africa: Challenges for a New Era. In: Israel and Africa – Assessing the Past, Envisioning the Future. http://www.ajc.org/atf/cf/%7B42D75369-D582-4380-8395-D25925B85EAF%7D/ISRAELAFRICA052006.PDF (2016.09.15.)
- chicagotribune.com: http://www.chicagotribune.com/news/nationworld/ct-netanyahu-historic-africa-visit-20160705-story.html (2016.09.13.)
- GRÜNHUT, Zoltán: Izrael Állam Afrika-politikája. 1. o. http://www.afrikatanulmanyok.hu/application/essay/879_1.pdf (2016.09.15.)
- HARMAT, Árpád Péter (2015): Izrael története és az arab-izraeli háborúk. http://tortenelemcikkek.hu/node/187 (2016.09.15.)
- Izrael Állam Nagykövetsége, Budapest: http://embassies.gov.il/budapest/AboutIsrael/history/Pages/tortenelem.aspx (2016.09.15.)
- KERESZTES, Imre (2016): Szövetséglesen. In: HVG: http://hvg.hu/hvgfriss/2016.29/201629__izrael_es_afrika__uj_baratok__egyiptom_kepben__szovetseglesen (2016.09.15.)
- SADE, Dar (2016): Netanjahu Afrikában. In: Izraelinfo. https://izraelinfo.com/2016/07/12/netanjahu-afrikaban/ (2016.09.15.)
- wikipédia: https://hu.wikipedia.org/wiki/Izrael (2016.09.15.)
Jegyzetek:
[i] wikipédia: https://hu.wikipedia.org/wiki/Izrael (2016.08.05.)
[ii] Izrael Állam Nagykövetsége, Budapest: http://embassies.gov.il/budapest/AboutIsrael/history/Pages/tortenelem.aspx (2016.08.05.)
[iii] HARMAT, Árpád Péter (2015): Izrael története és az arab-izraeli háborúk. http://tortenelemcikkek.hu/node/187 (2016.08.05.)
[iv]GRÜNHUT, Zoltán: Izrael Állam Afrika-politikája. 1. o. http://www.afrikatanulmanyok.hu/application/essay/879_1.pdf (2016.08.05.)
[v]SADE, Dar (2016): Netanjahu Afrikában. In: Izraelinfo. https://izraelinfo.com/2016/07/12/netanjahu-afrikaban/ (2016.08.05.)
[vi] CHAZAN, Naomi (2006): Israel and Africa: Challenges for a New Era. In: Israel and Africa – Assessing the Past, Envisioning the Future. http://www.ajc.org/atf/cf/%7B42D75369-D582-4380-8395-D25925B85EAF%7D/ISRAELAFRICA052006.PDF (2016.08.05.)
[vii] Uo.
[viii] Uo.
[ix] CHAZAN, Naomi (2006): Israel and Africa: Challenges for a New Era. In: Israel and Africa – Assessing the Past, Envisioning the Future. http://www.ajc.org/atf/cf/%7B42D75369-D582-4380-8395-D25925B85EAF%7D/ISRAELAFRICA052006.PDF (2016.08.05.)
[x]SADE, Dar (2016): Netanjahu Afrikában. In: Izraelinfo. https://izraelinfo.com/2016/07/12/netanjahu-afrikaban/ (2016.08.05.)
[xi]KERESZTES, Imre (2016): Szövetséglesen. In: HVG: http://hvg.hu/hvgfriss/2016.29/201629__izrael_es_afrika__uj_baratok__egyiptom_kepben__szovetseglesen (2016.08.05.)
[xii]Uo.
[xiii]Uo.
[xiv] African Refugee Development Center: Refugees in Israel: http://ardc-israel.org/en/content/refugees-israel (2016.08.05.)
[xv] KERESZTES, Imre (2016): Szövetséglesen. In: HVG: http://hvg.hu/hvgfriss/2016.29/201629__izrael_es_afrika__uj_baratok__egyiptom_kepben__szovetseglesen (2016.08.05.)
