Svédország geopolitikai helyzetképe a XXI. században
Külső publikáció. Készítette: Glenwood Media Kft.
Az európai biztonságpolitika kétségtelenül vízválasztóhoz érkezett az elmúlt év elején, amikor az orosz hadsereg állományának részét képező katonai erők elfoglalták a Krím félszigetet. Nem sokkal az események után oroszbarát milicisták kezdték követelni az eredetileg Ukrajnához tartozó Donyeck térség függetlenségét, ami egyben fontos szénbányászati központ is.[1] Az események néhány hét leforgása alatt teljesen átrendezték az európai biztonságpolitikai és stratégiai egyensúlyt. Oroszország a hibrid háború taktikájával[2] sikeresen megváltoztatta a tényleges határokat, valamint nehézfegyverzetet telepített a ukrán-orosz határvonalra. Az a viszonylagos nyugalom, ami a Szovjetunió összeomlását követő éveket jellemezte mára teljesen elmúlt. Az ukrán válság kirobbanása óta Oroszország és a NATO különösen aktív a Balti-tenger térségében. Az ukrán-orosz kapcsolat megromlása odáig vezetett, hogy Svédországban napirendere kerültek a NATO-csatlakozást szorgalmazók. Egyes vélemények szerint Svédországnak minél hamarabb felvételét kellene kérnie az Észak Atlanti Szövetségbe legfőképpen azért, hogy hiteles területi védelmet szerezzen más NATO tagországoktól, ugyanakkor Svédország tagsága szavatolná a környező országok biztonságát is. Svédország jelenleg egy politikai irányváltás közepén tart, melynek központi eleme a más ország irányába tanúsított szolidaritás. Jelen tanulmányban Svédország geopolitikai és történeti elemzésén keresztül megkísérlek árnyaltabb képet festeni a balti ország helyzetéről és jövőbeni stratégiájáról.
Svédország földrajza és gazdasága
A Skandináv-félszigeten található XVI. Károly király és a szociáldemokrata (SAP)[3] Stefan Löfven miniszterelnök vezette svéd alkotmányos monarchia[4] 450 295 négyzetkilométeres területével az Európai Unió 3. legnagyobb országa, lakossága megközelítőleg megegyezik Magyarországéval. Szárazföldi határait nyugaton Norvégia, északkeleten Finnország jelenti. Tengeri határát keleten a Botteni-öböl, délkeleten a Balti-tenger, illetve tágabb értelmezésben a part menti országok (Észtország, Lettország, Litvánia, Oroszország exklávéja, Kalinyingrád, Lengyelország és Németország) alkotják, őket követi délen a világ egyik legforgalmasabb vízi útjának számító Øresund tengerszoros, délnyugaton pedig a Kattegat és Skagerrak szorosok, valamint Dánia. Utóbbival – a tengerszoroson átívelő Øresund hídon keresztül – szárazföldi összeköttetéssel is rendelkezik (Stratfor 2009).
A félsziget zord időjárása miatt a lakosság számottevő része a Svealandtól délre található területeken, valamint a Balti-tengeren található Gotland szigetére összpontosul. Svédország mezőgazdasága a kedvezőtlen adottságok ellenére is fejlettnek mondható, miközben teljes területének csupán 6%-a szántóföld, amelyek aránya a elmúlt század közepe óta további csökkenésnek indult. A középső valamint a déli területeken cukorrépát, burgonyát, búzát, valamint zabot termesztenek. Az ország csaknem kétharmadát erdő borítja, ezeknek megközelítőleg a fele magántulajdonban van.
Az ország ipar központjai az ország középső és déli részén fekvő városokban vannak: Göteborgban, Stockholmban és Malmöben. Villamosenergia-termelését közel egyenlő arányban víz- és az atomerőművek biztosítják. A svéd ipar hagyományos ágazatai közé tartozik a világ legjobb minőségű acélját termelő vaskohászat, valamint a faipar. Gépipara a minőségi acélt dolgozza fel. Svédországban három autógyár működik a Volvo, Koenigsegg és a Scania. Egyik legrégebbi vállalata a Nydqvist & Holm AB, ami 1930-ban kezdte a licencalapú Bristol Jupiter repülőhajtómű gyártását, majd néhány év múlva ez a hajtóműgyártó részleg a linköpingi székhelyű AB Svenska järnvägsverkstäderna céggel együtt hozta létre a Saabot.[5]
A balti régiót bankszektorát hat bank uralja, négynek ezek közül Svédországban van a székhelye. A svéd bankok külföldi jelenléte különösen Észtországra és Finnországra korlátozódnak, de a többi országban is jelen vannak. Az átfonódások miatt erős a térségben a gazdasági egymásrautaltság. Az erős svéd bankok miatt régiós pénzügyi központ is Svédországban található (IMF 2013, 65).
Svédország legfontosabb szomszédai, Norvégia, Finnország, Dánia és Oroszország. Utóbbival történelme során folyamatos összeütközéseket kellett elszenvednie.
Svédország korai története, kapcsolatai
Svédország hagyományosan jó kapcsolatot ápol szomszédaival. A 14. században Dánia, Norvégia és Svédország a formálódó Kalmar-unióban szövetségre lépett a német Hanza szövetséggel szemben. Az országok kapcsolata valójában perszonáluniók sorát jelentette, melyben az északi országok feladták szuverenitásukat. Az Unió számos megújuló belső elégtelenség miatt több megszakítással működött, mindazonáltal csaknem másfél évszázadon át fennmaradt, és csak 1520-ban oszlott fel végleg. A tagok közötti elégedetlenség alapját az adta, hogy a 16. században legerősebbnek számító Dánia sorozatos kísérletet tett arra, hogy hatalmát kiterjessze a másik két királyságra is, a svédek ezért Engelbrekt Engelbrektsson vezetésével kiváltak az Unióból.
A független és erős Svédország kialakulása a 16. századhoz, és Gustav Vasa (1523-1560) nevéhez köthető, aki Svédország függetlenségét szem előtt tartva szembeszállt a Kalmar-unió felélesztését szorgalmazó Dániával. A svéd uralkodó a katolikus egyházzal is szembekerült, ezért szakított Rómával és megalapította a svéd református egyházat, majd megkezdte a lutheránus egyház svédországi központjainak létrehozását. A katolikus érzelmű parasztságot az egyház vagyonának kisajátítása feldühítette, ezért Gustav Vasának uralkodása során több, mint féltucat parasztlázadást kellett levernie (Roberts 1986, 167-199).
A kora újkori Svédország területi ambícióira jellemző volt, hogy igyekezett terjeszkedni a Baltikum területére is, hasonlóan a szomszédos orosz és lengyel uralkodókhoz. A területet végül a Német Lovagrend vonta befolyása alá. Az 1558-ban kitört livóniai háborúban a mai Lettország és Észtország feletti uralomért folyt a harc. A területért folytatott összecsapásokban hamarosan feltűntek oroszok is. A livóniai lovagrend protestáns vallású világi államot próbált létrehozni Livóniában, időközben azonban Lengyelország megtámadta Oroszországot. Az összeütközésbe a dánok és svédek is beavatkoztak, ami végül Livónia svéd és lengyel felosztásával végződött. A Svédországra eső terület Reval volt. Svédország, Észtország és Livónia birtoklásáért folytatott harca reménytelen lett volna az orosz-ellenes Báthory István közbelépése nélkül. Báthory 1582-es belépése térdere kényszeríthette IV. Ivánt, aki így a svédekkel is kénytelen volt fegyverszünetet kötni.
III. János uralkodása alatt baráti kapcsolat alakult ki Lengyelország és Svédország között, ugyanis a svéd uralkodó a lengyel Jagelló Katalint vette feleségül, házasságukból II. Zsigmond született, aki a megállapodások értelmében János halála után mindkét állam uralkodójává vált volna. A megegyezés értelmében Lengyelország megőrizte volna függetlenségét, ami legfőképpen egyházai függetlenséget jelentett volna, hiszen Lengyelország katolikus, míg Svédország protestáns felekezetű volt (Roberts 1986, 242-250).
A 16. században Svédország azért sem vonhatta ki magát azt észt-livón összecsapásból, mert az a balti-tengeri kereskedelem végét jelentette volna, márpedig az ország vagyonának számottevő része ebből a forrásból származott. Az események elmélyítették az ellenségeskedést Svédország és Oroszország között, ugyanakkor az ország Dániától is egyre inkább eltávolodott. II. Zsigmond trónra kerülése azonban sikertelen volt, mert Károly, Södermanland hercege Uppsalában elfogadtatta az augsburgi vallásbékét, amit Zsigmond felségárulásként értelmezett és magyarokból, lengyelekből, németekből, valamint angolokból álló zsoldoshadsereggel vonult ellene, azonban a 1598-as stångebrói csatában vereséget szenvedett. Károly győzelmében kétségtelenül szerepet játszott, hogy a svéd nemesség és parasztok túlnyomó többsége ekkora már protestánssá vált. II. Zsigmond elmenekült az országból, a Jagellók pedig feladták trónigényüket. Svédország Károly uralkodása alatt vált katonai állammá, hiszen többek között ő rendelte el a reguláris hadsereg felszerelését is. Svédország számára elengedhetetlen volt a Balti-térség feletti befolyás megerősítése. Észtország területét ugyan sikerült megtartaniuk, de Livónia lengyel uralom alá került. Károly, ugyan komoly fegyveres erővel bírt, seregét szinte teljesen megsemmisítette a lengyel sereg a kircholmi csatában (Roberts 1986, 338-369, Winnerstig 2014, 39).[6]
A svédek Károly vezetése alatt a Rettegett Iván halála utáni káoszban is minél több hasznot igyekeztek húzni. A svéd uralkodó tervei szerint második fiát ültette volna a cári székbe, ez a próbálkozása azonban megfeneklett, mert felújult az ellenségeskedés a dán királysággal Lappföld kérdésében. A vereség oka, hogy a bevethető svéd erőket lekötötte a kalmari erőd védelme, ráadásul a csata, még győzelem esetén sem kecsegtetett volna több jövedelemmel az országnak. A kalmari háborúnak végül Károly fia, Gusztáv Adolf vetett véget a 1613. január 20-i knäredi szerződéssel.[7] A háború, majd az azt követő kemény békefeltételek megalapozták a két nemzet két évszázados ellenségeskedését. Az ambiciózus svéd vezetők előtt ekkor egy szélesebb birodalom képe kezdett lebegni – ezt északon Arhangelszk, keleten pedig Vologda felé terjesztettek volna ki. A cári trónra kerülő Romanov Mihály határozottságával szertefoszlatta ezeket az álmokat, de a legyőzhetetlennek látszó svéd erőket még így is csak területi engedmények árán tudta távozásra bírni (Roberts 1986, 404-459).
A Svédország kora újkori történetét meghatározó, a Baltikum birtoklásáért folytatott svéd-orosz vetélkedésre tett pontot az utolsó orosz támadó hadjárat. A Napóleonnal megkötött 1807-es tilsiti békét kihasználva 1808-1809-ben I. Sándor orosz cár elfoglalta az addig svéd fennhatóság alá tartozó Finnországot, amely egy autonóm nagyhercegséggé vált egészen 1917-ig. Lényegében mindmáig ez volt Svédország utolsó háborús konfliktusa.
Svédország semlegessége
Svédországnak sikerült elkerülnie az elmúlt két évszázad háborúit, utolsó találkozása Oroszországgal még a napóleoni háborúk idejére tehető, ráadásul e harcok lezárásakor alakultak ki az ország mai határai. Svédország semlegességi politikája lehetővé tette az ország számára, hogy kimaradjon az I. világháborúból. A 20. század kezdeti brutalitása csak még szilárdabbá tette a svédek háborúellenes álláspontját. Szuverenitásuk biztosítása érdekében folytatták egy független és útkőkepés hadsereg fejlesztését, továbbá bevezették az általános sorozást (Stern 1991). 1921 a reform éve volt, ugyan az első demokratikus svéd parlament létrejöttével napirendre került az általános választójog, azonban a politikai-katonai semlegesség álláspontjában továbbra sem történt változás. Jobbára ez a hozzáállás biztosította Svédország számára, hogy kimaradt a II. világháborúból is (Gyldén 1994, 12-13, Lundquist 2013, 19).
A II. világháború során ugyan kinyilvánították semlegességüket, azonban az 1939-es ún. téli háború[8] idején Svédország nem hadviselő félnek nyilvánítva magát és támogatni kezdte a finnek oroszokkal szemben vívott harcát. Ez több mint 8000 svéd önkéntest jelentett a légi- és szárazföldi erők kötelékéből, ugyanakkor ők gondoskodtak ebben az időben a finn háborús árvák (krigsbarn) jó részéről is. A háború utáni kezdeti egyenlőtlenség ellenére Finnország és Svédország között kiegyensúlyozott kapcsolat volt egészen 2014-ig, amikor a finn miniszterelnök, Alexander Srubb[9] első hivatalos látogatását Észországba tette (ERR.EE 2014). A korábbi diplomáciai eljárás szerint a miniszterelnök először mindig a szomszédos Svédországot kereste fel. Ugyan bírálták emiatt, de az okok családi kapcsolataiban keresendők, Srubb apja révén ugyanis svéd származású, így nem meglepő, hogy 2014-ben a két ország egy speciális katonai együttműködésről szóló megállapodást kötött (O’Dwyer 2014).[10] A megállapodás biztosította Svédország számára, hogy továbbra is távol maradjon a NATO-tól.
A 20. század közepén a Hidegháború kibontakozásával, a Varsói szerződés aláírásával, valamint a NATO megalakulásával egy időben Svédország továbbra is kitartott semleges pozíciója mellett és tovább fejlesztette belbiztonságát, ami képes lehetett ellenállni egy esetleges kívülről érkező katonai agressziónak. Ez magában foglalta a támadó repülőgépek,[11] tengeralattjárók,[12] harckocsik,[13] valamint jelentős haditengerészet felszerelését és üzemeltetését is. Ugyan nem vettek részt a harcokban, mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a 20. század második felének svéd haditechnikája és állománya a világ ötödik legjobbja volt. Svédországban általános politikai konszenzus uralkodott abban a kérdésben, hogy meg kell tartani, sőt növelni kell a védelmi kiadásokat és az általános hadkötelezettséget is meg kell tartani. Ez a politikai elköteleződés látszódik az olyan svéd haditechnikai cégek mutatóin is, mint a karlskogai székhelyű Bofors AB, a malmöi Kockums teljesítményén is, utóbbi a Saab csoport tagja (Steen-Johnsson 1992).
Svédország semlegességi politikája tökéletesen működött, egészen 1990-ig. A Hidegháború lezárásával azonban Észak-Európa és a Balti térségben jelentős átrendeződés ment végbe, ezért az ország kénytelen volt egymás után elhagyni azokat a szövetségi hálózatokat, amelyek elvei nem egyeztek meg az ország semlegességi elképzeléseivel.
Szövetségek
Svédország gyakorlatilag a Berlini fal leomlása után benyújtotta csatlakozási kérelmét az Európia Unióba, ahova nem sokkal később, 1995. január 1-jén csatlakozott is. Csaknem egy évvel korábban pedig a NATO Békepartneri programjának (PfP)[14] is tagja lett. A PfP lehetőséget biztosított Svédországnak, hogy hadi-kiadásai csökkentésébe kezdjen, amihez hozzá is kezdett. A csatlakozás kétségtelen gazdasági előnyöket is hozott, hiszen a NATO-n és az Európai Unión keresztül a svéd hadi- és autóipari gyárak aktív beszállítói, felfegyverzői lettek az éppen függetlenné váló balti országoknak. A svéd védelmi erőket meglehetősen gyors ütemben, már a békepartneri csatlakozás ötödik évére (2009) szinte teljesen leépítették, illetve átcsoportosították, olyan expedíciós és békefenntartó szerepekre, amelyeket az ENSZ, a NATO vagy éppen az Európai Unió megkívánt (Stern 1991). Az egyes tagországoknak ezekben az években vált világossá Svédország valós katonai potenciálja, hiszen az ország képes volt jelentős katonai erőket bocsátani a NATO balkáni műveletei rendelkezésére, valamint az elsők között jelentkezett a NATO ISAF afganisztáni missziójára is. Svédország rutinját mutatja, hogy vezették, illetve még ma is ők vezetik az EU nemzetközi gyors reagálású erőit.[15] Összességében elmondható, hogy Svédországnak sikerült úgy átalakítania a felszerelésgyártási üzletágát, valamint a személyzeti állományát, hogy a hidegháborús semlegesség szem előtt tartásával, hatékonyan részt tudjon venni a NATO külföldi érdekeltségeiben is, még úgy is, hogy az ország – akárcsak szomszédai közül Finnország és Kalinyingrád (Oroszország) – a mai napig nem tagja a NATO-nak. Ez a folyamat azonban jelentősen csökkentette Svédország önvédelmi képességét, ami napjainkaban egyre inkább nyilvánvalóvá válik (Dahl-Järvenpää 2014).
A térség biztonságpolitikája szempontjából – lévén, hogy az ország nem tagja a NATO-nak – Svédország számos védelmi megállapodást kötött közvetlen szomszédai, valamint az északi közösség tágabb keretein belül is. Ezek keretein belül Svédország, Norvégia és Finnország szinte napi rendszerességgel tart közös légvédelmi gyakorlatokat, hasonló aktivitás figyelhető meg a a szárazföldi és vízi gyakorlatok esetében is. Ez utóbbi különösen Svédország és Finnország kapcsolatára jellemző.
Svédország NATO kapcsolatának következő mérföldkövét jelentette 2014 szeptembere, amikor Svédország az angliai Newportban aláírta a NATO Befogadó Nemzeti Támogatás egyezményét (Host Nation Support Agreement, HNS), ami új lehetőségeket biztosít a NATO és Svédország közötti együttműködésre. A HNS keretein belül Svédország fogja koordinálni azokat a nemzetközi gyakorlatokat, amelyeket az területén belül terveznek lefolytatni (Nato ACO). A NATO-hoz történő folyamatos közeledés miatt egyre inkább nő azoknak a svéd politikusokat a száma, akik kénytelenek szembesülni a korábban kötött két, vagy többoldalú szerződéseket valóságával, amelyek megfosztják őket semlegességi politikájuk hitelességétől. A 20. században, különösen a hidegháború éveiben a svéd közvélemény mereven kitartott a háborús semlegesség mellett. Ezt a szilárd álláspontot csak még merevebbé tette a népszerű és híresen háborúellenes szociáldemokrata politikus, Olof Palme 1986-os merénylete. Halála ügyében a mai napig nyitva tartják az aktákat.
Svédország taktikája
Meglehetősen nagy azoknak az elemzőknek a száma, akik úgy gondolják, hogy Svédország a NATO csatlakozás előkészítési munkálatait végzi a folyamatos reformokkal és kapcsolatkeresésekkel, annak ellenére, hogy a NATO tagság elől folyamatosan kitér az ország, ahogyan tette azt a 2014-ben Finnországgal kötött szerződés esetében is. Svédországot látszólag kettős identitás jellemzi, aminek központi elemei (1) a másoktól való katonai elszigetelődés és az (2) irányukba tanúsított szolidaritás. Svédország politikájával kapcsolatban mindenképpen figyelembe kell venni a 2009-ben kiadott szolidaritási kiáltványt (Solidaritetsförklaringen). Svédország geopolitikai helyzete és külkapcsolatai szempontjából ez a dokumentum, valamint az ugyancsak 2009-ben kiadott Honvédelmi törvényt (Inriktningspropositionen) különös jelentőséggel bír, ezeken keresztül ugyanis értelmezhetőek a svéd kormányzat lépései és jövőbeni tervei (Dahl 2014, 124-136). Az Inriktningspropositionen alapvetően meghatározza Svédország védelmi berendezkedését a 2010-es években. Kétségtelenül a legfontosabb pontjai a törvények amelyekben az Európai Unióval és az Északi régióval kötött szomszédai irányában tanúsított szolidaritásról értekezik.
A Solidaritetsförklaringen kinyilvánította, hogy Svédország biztonságos kapcsolatra törekszik másokkal, az ilyen irányú kapcsolatait folyamatosan fejleszteni is fogja. A legfontosabb azonban kétségtelenül az a rész, amiben kinyilvánítja, hogy katasztrófa, vagy bármilyen Európai Unió tagországa, vagy a skandináv országok elleni támadás esetén fellép. A kiáltvány tehát leszögezi, hogy Svédország nem marad semleges, ha az Európai Unióval tagországaival, Norvégiával, valamint Izlanddal szemben történik háborús cselekmény, ugyanakkor kinyilvánítja reményét, hogy ezek az országok hasonlóképpen járnak el, egy esetleges Svédország-elleni támadás esetében is, annak ellenére, hogy az ország nem tagja a NATO-nak. 2009 óta a Solidaritetsförklaringen által lefektetett elveket több ízben megismételték a svéd politikusok, ezek között volt 2010-ben a svéd védelmi miniszter, Sten Tolgfors, aki a Folk och Försvar konferencián magyarázta a Szolidaritási kiáltványt. Svédország politikája nem véletlen, hiszen 1999 után Lengyelország, majd 2004-től Lettország, Észtország és Litvánia NATO csatlakozásával a Balti tenger gyakorlatilag teljesen a Európia Unió beltengerévé vált (Fridén 2015).
Vajon hogyan értelmezhető, hogy egy katonailag semleges ország szolidaritást vállal a szomszédaival? A kérdés megválaszolásánál elsősorban azt kell figyelembe venni, hogy minden ország eltérő kultúrával, politikatörténettel és védelmi szempontokkal rendelkezik, amelyek sok esetben akadályokat gördítenek a helyes értelmezés elé. A Balti országok mindegyike esetében megfigyelhető egy erőteljes védelmi politika kiépítésére tettek kísérlet. A Szovjetunió felbomlása teljesen eltérő biztonsági és külkapcsolati berendezkedést váltott ki az egyes Balti országokban. A változás jelentős gazdasági előnyökkel is járt, hiszen helyzeti előnyükből kifolyólag ezekbe az országokba a 1990-es évekre már évi 100-150 millió USD-t kitevő tranzitdíj folyt be az orosz féltől (Winnerstig 35).
Svédország belebonyolódott egy kétoldalú játékba amelynek célja, hogy megvédje és kiterjessze nemzetközi érdekeit, miközben elkerüli a politikai ellentéteket a szövetségesekkel, mindezt a svéd stratégiai kultúra és a Szolidaritási kiáltvány keretein belül éri el. Svédország uniós soros elnöksége során megfigyelhető volt, hogy politikájának meghatározó eleme a biztonságpolitika szupranacionális szintre helyezésétől való idegenkedés. A svéd politika legfontosabb jellemzője, hogy növelje az ország autonómiáját a nemzetközi mezőnyben. A 2009-es rendelkezés szerint a svéd fegyveres erők feladata „hogy megvédjék és szavatolják a biztonságot, egyedül vagy másokkal együtt, nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt” (Prop. 2008/09:140, 33). Az idézet szerint Svédország számára négy lehetőség kínálkozik: (1) Egyedül megvédeni Svédországot (2) Egyedül tevékenykedni külföldön (3) Megvédeni Svédországot mások segítségével vagy (4) Másokkal együtt tevékenykedni külföldön. Látható, hogy ez a szakasz megjeleníti a svéd biztonságpolitika kettősségét, hiszen el nem kötelezett országhoz képest az összes lehetőséget egyesíti (Christiansson 2010, 6-8).
A szolidaritás ugyancsak megjelenik a törvényben: „Svédország nem marad passzív, ha katasztrófa vagy támadás ér egy másik Északi országot. Arra számítunk, hogy ezek az országok hasonlóan cselekednek ha hasonló eset történne Svédországgal. Svédország lehetővé teszi, hogy adjon és fogadjon katonai támogatást” (Prop. 2008/09:140, 29). Hasonló szolidaritás jutott kifejezésre az Európai Unió (TFEU) 222-es szakaszában is a 2004-es madridi terrortámadásokkal[16] összefüggésben. Minden bizonnyal 2007-ben Svédország erre alapozva nyilvánította ki szolidaritását északi szomszédai, Norvégia és Izland irányába, miközben nem hivatkozott a madridi eseményekre (Christiansson 2010, 7-8).
A 2013-as események sorra arra mutattak a Balti térségben, hogy Európai Unió és a NATO mare nostruma, a Balti-tenger veszélyes területté vált. Erre mutattak az egyre növekvő orosz hadi kiadások, továbbá, hogy az orosz erők elkezdtek gyakorlatozni a régióba. A hadműveleti területeket pedig fokozatosan egyre közelebb helyezték a skandináv országok határaihoz. Egy alkalommal, ami később Svédországban Orosz húsvét néven vált ismertté két orosz bombázó és négy harci repülőgép szállt fel a szentpétervári orosz katonai repülőtérről és járőrözést végeztek a svéd szigetvilág környékén, majd hirtelen a kulcsfontosságú Gotland szigete felé vették az irányt. A orosz gépek közeledésére a Svéd Légierő nem reagált és elmondásuk szerint az időszakban orosz katonai tevékenységet sem rögzítettek. Gotland szigetének stratégiai jelentőségét az adja, hogy megfelelő légvégelem telepítésével a Balti-tenger térségének déli részét teljesen biztosítani lehetne. Korántsem meglepő, hogy az eset jelentős médiavisszhangot kapott és ismét lángra gyúltak azok a viták, amelyek arra kényszerítették a svéd légierő vezetését, hogy megfelelően válaszoljanak a hasonló betörésekre. A svéd kormány és a katonai tisztségviselők azzal érveltek, hogy a helyzetet már ellenőrzés alatt tartják, a svéd közvélemény azonban súlyos politikai kudarcként könyvelte el az esetet (Fridén 2015).
A krími inváziót óta Oroszország megemelte a járőrözések számár a balti térségben, ugyanakkor számos új repülőgéptípust is bevezetett, amelyeket a közösségi médiában és nemzetközi hírcsatornákon rendre propagálnak is, ezek között vannak nagy hatótávolságú stratégiai bombázók is. Figyelembe véve, hogy az oroszok folyamatosan behatolnak a svéd légtérbe és vizekre, korántsem meglepő, hogy 2014 októberében már a politikusok és szakértők is nagyszabású sajtótájékoztató keretein belül emelték fel a hangjukat, amikor egy orosz tengeralattjáró kémkedett a svéd partok közelében. Ugyan Oroszország tagadta a vádakat, mindenesetre Göranson svéd vezérkari főnök, Peter Hultqvist védelmi miniszter és Stefan Löfven miniszterelnök meggyőző bizonyítékokat mutatott be a térségben zajló orosz tengeralattjáró tevékenységről. Grönanson szerint ez „súlyos és elfogadhatatlan behatolás egy idegen hatalom által” (Groll 2014).
Figyelembe véve az újbóli megjelenését a harcias és agresszív katonai és politikai erőknek a Balti térségben, Svédország számára két alternatíva mutatkozik: (1) vagy teljesen elszigetelődik és visszatér a korábbi politikai modelljéhez, amit erős hadsereg, fejlesztések és állomány fenntartása mellett szól (2) vagy csatlakozik a NATO-hoz.
Ha Svédország képes lesz visszatérni a korábbi jobban elkülönülő semlegességi politikára, akkor az a hazai hadipari eszközgyártás ismételt felfuttatását fogja eredményezni, továbbá hatékonyan képes lesz megvédeni határait is. Ez az opció azonban látszólag számos buktatót rejthet. Politikailag ugyanis arra kényszerítené az ország vezetését, hogy teljesen újraértékelje az EU kötelezettségek és kiváltságok rendszerét, hiszen Svédországnak egy tagállam megtámadása esetén semlegesnek kellene maradnia. Ugyanakkor az ország védelmi képességeinek jelentős erősítését kellene elrendelni, amellyel hatékonyan szembe tudnának szállni egy Svédországot ért támadás esetén. Ez magában foglalná az ország legészakibb pontjainak védelmét is. Svédország az elmúlt években tüzérséget, légvédelmet, valamint nehézfegyverzetű harckocsikat üzemeltetett Afganisztánban, a Balkánon, valamint Szomália partjainál. Ezeknek az egységeknek a frissítése jelentős összegeket emésztene fel (Fridén 2015).
A másik lehetőség Svédország számára, amennyiben meg akarja tartani a területi integritását l, hogy a NATO csatlakozás mellett dönt. A tagsággal Svédország szerepet kapna a szövetségen belül és biztosítani kellene számukra annak a lehetőségét, hogy katonai fejlesztéseket kezdeményezhessenek, ezek azonban csak olyanok lehetnek, amelyekre a szövetség egésze szempontjából szükség van. A NATO tagállamokon belül ugyanis jobbára a technológiai fejlődés gyorsasága miatt kiemelten fontos a katonai erőket és fejlesztéseket egy-egy tagállamhoz kötötték. Belgiumnak és Hollandia teljesen fel kellett számolnia a nehézpáncélos egységeket, helyette a vízi és légi egységekre fókuszálnak, ami egyúttal magában foglalja egy közös haditengerészet kiépítését és fenntartását is. Amennyiben Svédország a NATO tagjává válna, úgy megtarthatná több misszió esetén a vezető pozícióját, azonban döntenie kellene arról, hogy az országban melyik egységeket tartaná meg és fejlesztené. Ezzel párhuzamosan az ország egész területén fel kellene számolnia a még megmarad kis katonai egységeket is. Az Észak-Atlanti Szövetség tagjaként Svédország a jelenlegi karbantartásra fordított összegeket átcsoportosíthatná egy-egy specializált területre, ami lehet akár egy légierőn belüli fejlesztés, vagy egy tengeralattjáró flotta fejlesztése. A NATO tagság ugyanakkor kétségtelenül hozzájárulna, hogy Svédország hitelesebben védje meg határait.
Azonban a Lisszaboni szerződés 222. szakasza értelmében – amelyet Svédország is aláírt – egy tagállamnak meg kell adnia minden támogatást, beleértve a katonai erőket is, terrortámadás, vagy egyéb katasztrófák esetén. A 42.7-es kölcsönös védelmi klauzula pedig kinyilvánítja, hogy az Európai Unió bármely tagállamát ért támadás esetén segítséget kell nyújtani azoknak a tagoknak, akik áldozatai a fegyveres támadásnak (Bertelman 2014, 39-45). A Liszaboni szerződés rugalmassága, valamint a Szolidaritási kiáltvány együttesen hozzájárulnak Svédország biztonsági garanciáihoz. Az ország ugyanis vagy egyoldalúan, vagy a liszaboni szerződés által biztosított kereteken belül segíti Uniós partnereit és szomszédait, ugyanakkor a NATO tag szomszédok egyenként kapcsolódnak Svédországhoz, így külön-külön is biztosított a segítségnyújtás.
Svédország NATO tagságának ára
Az amerikai álláspont szerint Svédország NATO tagsága képes lenne biztosítani a térségben nagyon is szükséges egyensúlyt, ráadásul Svédország megkapná a szükséges katonai támogatást és a megfelelő biztosítékokat egy esetleges válság esetén, emellett csatlakozna az Európai Unió összlakosságának ahhoz a 95%-hoz, aki egyúttal a NATO tagja is, ami az 5. cikkely értelmében széleskörű garanciákat biztosítani (Fridén 2015).
Az Észak-atlanti tagság ellen szólhat Moszkva várható reakciója. Oroszország haragját könnyen kiválthatja Svédország NATO csatlakozása, ami hátrányosan érintené a svéd-orosz kapcsolatokat, ugyanakkor a regionális biztonság egészére hatással lenne. Ez az indoklás azonban alapvetően hibás, hiszen bár Svédországot hagyományosan semleges országnak tartjuk, az előbbiekben bebizonyosodott, hogy korántsem ez a helyzet. Moszkva tisztában van Svédország azon biztonsági kötelezettségvállalásaival, amelyeket a Szolidaritási Kiáltvány, illetve a Lisszaboni Szerződés fektetett le, valamint azzal is, hogy Svédország szoros együttműködésben dolgozik a NATO-val Líbiában és Afganisztánban. Svédország békepartneri státusza egyértelmű elkötelezettséget jelent a NATO irányába, ráadásul a szerepvállalások miatt Svédország területe elsőbbséget élvez közös hadgyakorlatok esetében.
Köztudott, hogy a svéd-amerikai kétoldalú biztonság megállapodás kiterjed az egész tengerészeti, szárazföldi, légi és hírszerzési területekre is. Bár technológiailag, katonailag és gazdaságilag fejlett régióban található Svédország, különösen a hírszerzés tekintetében külső forrásokra támaszkodik. Aktív és mozgalmas a hírszerzőkapcsolat Svédország és más NATO tagországok között, amelyben Svédország gyakorlatilag a többi fél értékítéletére bízza saját védelmét. Ez függőségi helyzetet eredményez, hiszen az információk átadása a másik ország érdekeitől függ. Az Edward Snowden által kiszivárogtatott dokumentumokból pedig az is kiderült, hogy a kapcsolat már 1954 óta fennáll az Egyesült Államok és Svédország között (Nilsson 2009, 287-288). Nyilvánvaló az is, hogy Oroszországnak nincsenek illúziói a svéd semlegességgel kapcsolatban. Svédország NATO tagságával csupán megerősítené és kinyilvánítaná azokat a elveket, amelyek irányadóak az ország biztonsága szempontjából. Csatlakozás esetén Oroszország egyértelműen kritizálni fogja Svédország NATO irányába tett lépeseit, ilyenek lehetnek a sorozatos diplomáciai tiltakozások, valamint a folyamatos csapatmozgások és telepítések a svéd-orosz határ közelében. Figyelembe kell venni azonban, hogy ezek a lépések csak szimbolikus jelentőséggel bírnak.
Oroszország és Svédország történelmi kapcsolatait sorozatos feszültség jellemezte. A legjobb párhuzamot a jelenlegi és a korábbi helyzet között egy 1980-as eseménysorozat nyújtja, amikor Svédországnak szembe kellett néznie a sorozatos orosz betörésekkel, annak ellenére, hogy a balti ország erre az időszakra már összehangolta a politikai és katonai semlegességet. 1981. október 27-én Svédország déli partjainál, nem messze a karrlskronai tengerészeti bázistól zátonyra az S-363-as számú szovjet tengeralattjáró. Az incidens a tengeralattjáró-osztály (whiskey) miatt „Whiskey on the rocks” nevet kapta. Ezzel párhuzamosan számos légi betörésre került sor a hidegháború későbbi időszakában is.
A NATO tagság katonai kötelezettségei kívül áll Svédország nemzeti érdekein. Az önvédelem kölcsönös, bármelyik NATO országot érje támadás az magával vonja a többi tagország beavatkozását. Svédországnak kötelessége lenne segíteni egy megtámadott tagországnak, ez a lehetőség azonban már a jelenlegi szerződésekkel is biztosítva van, hiszen Lisszaboni szerződés előírja Svédországnak, hogy segítenie kell az Európai Unión belül a NATO tagoknak is, ugyanakkor a Szolidaritási kiáltvány magában foglalja Izlandot és Norvégiát is. Svédországnak csak három országgal nincs a fentiekhez hasonló kapcsolata, ezek Kanada. Törökország, valamint az Egyesült Államok. Ha ezek az országok szenvednének el támadást, akkor a NATO tagság lenne a különbség, és Észak-atlanti tagként Svédországnak is segítséget kellene nyújtania, ahogyan a többi szövetségesnek is. Svédország esetében ennek a segítségének arányban kell lennie az országa méretével, és figyelembe véve a tagság által nyújtott előnyöket ez igencsak kis összeget jelentene Svédország számára.
A csatlakozás ellenzői szerint a Svéd csatlakozás automatikusan magával fogja hozni a svéd részvételt valamennyi NATO műveletben szerte a világon, példaként említik Líbiát, a Balkánt és Afganisztánt. Ennek az érvelésnek azonban nincsen értelme legfőképpen két dolog miatt. Svédország már most is több NATO akcióban vesz részt, mint amennyiben egyes NATO tagországok. Afganisztánban például a svéd csapatok továbbra is hozzájárultak az ISAF missziókhoz, ráadásul mindezt azután, hogy a terepet elhagyták olyan NATO tagországok, mint például Spanyolország. A NATO szövetségeseknek csak akkor kell támogatást adnia, amikor a fenyegetés más területére irányul, éppen ezért nem csatlakoznak az USA tengerentúli katonai műveleteihez. Sok NATO tagország szemében az Egyesült Államok nem a közös önvédelem elvét gyakorolta Irakban, éppen ezért sok NATO főtag, így Franciaország és Németország nem küldött egységeket ebbe az akcióba.
Gyakorlati együttműködés
Elnézve Észak-Európa elmúlt év történéseit világos, hogy Svédország nem maradhat ki egy esetleges konfliktusban a régióban. Svédország résztvevő lesz függetlenül a NATO tagságától. Földrajzilag nehéz elképzelni egy konfliktust a Balti térségben, amelynek nem játszódik a svéd légtérben, vagy a svéd vizeken. Gotland hosszú szigete Svédország számára központi stratégiai pozíciót biztosít. A sziget bármilyen fegyveres konfliktus esetén kulcspozícióval rendelkezik. Tetszik vagy sem Svédország már régen behálózta a térség biztonsági csatornáit, függetlenül attól, hogy tagja vagy sem a NATO-nak (Fridén 2015).
Ennek összefüggésében, világos, hogy bármelyik hadviselő fél elsődleges célja lesz, hogy megpróbálja majd használni, nagy éppen kirekeszteni Gotland szigetet, amelynek védelmére a jelenlegi svéd haderő szerkezetét tekintve nem elegendő. Gotland jelentőségét orosz részről az adja, hogy ebbe az irányában fut a Gazprom Északi Áramlat[17] gázvezetéke. A sziget birtokosa nagy hatótávolságú rakéták telepítésével – mint amilyenek a jelenleg Oroszország által rendszeresített SZ-300 és SZ-400-as rakéták[18] – képes lefedi a Balti-tenger létterének jelentős részét.
Az Északi áramlat ellenzői szerint Oroszország legfőbb célja az építéssel az volt, hogy elkerülje az eddigi tranzitállamokat (Ukrajna, Szlovákia, Csehország, Fehéroroszország és Lengyelország). Egyes országok ugyanis attól tartottak, hogy Moszkva így anélkül tudná őket a gázellátással sakkban tartani, hogy annak bármi hatása is lenne a fő nyugati lehetséges szövetségesek gázellátására. A félelmeket tovább erősítette, hogy Oroszország ekkor még nem írta alá az Energia Chartát, 2009 nyarán pedig ki is lépett a szerződést felügyelő szervezettből (DW). Több orosz–ukrán gázvita és a kelet-európai külkapcsolati rendszer megváltozása hatására ki lehet jelenteni, hogy a gázszállítást lehet politikai eszközként is használni. A Svéd Honvédelmi Kutatási Ügynökség (FOI) Robert L. Larsson vezetésével elkészített jelentése több olyan esetről is beszámol, ahol a gázellátásnak politikai és gazdasági mozgatórugói is voltak (Larsson 2007, Whist 2008). Mikael Ingemarsson Odenberg volt védelmi miniszter is azt állította, hogy a földgázvezeték biztonságpolitikai problémát jelenthet Svédország számára, véleménye szerint ugyanis a gázvezeték majd alapot képez arra, hogy az orosz haditengerészet a svéd érdekeltség alá tartozó vizeken cirkáljon, ezt pedig olyan katonai hírszerzési célokra használják ki, amilyenre csak akarják További aggodalmakat vetett fel, mikor Vlagyimir Putyin bejelentette, hogy a csővezeték környezetvédelmi biztonságát az Orosz Haditengerészet Balti Flottája garantálja. 2006. áprilisban Radosław Sikorski lengyel honvédelmi miniszter a projektet a Molotov–Ribbentrop-paktumhoz hasonlította. Nem minden ok nélkül, ugyanis Gerhard Schröder kancellárként nagy támogatója volt az Északi Áramlat projektnek. A megállapodást aláírására két héttel a német parlamenti választások előtt került sor. Schröder ugyan elveszítette a választásokat, de a szerződésben Németország garanciát vállalt a projekt megvalósítására. Nem sokkal választási vereségét követően Schröder Nord Stream AG részvényesi bizottságának fejévé vált. Az összeférhetetlenség nyilvánvaló volt, ezt a nézetet csak mindinkább aláhúzta a 2007. májusában kirobbant tallinni katonai temető-vita, amikor az észtek el akarták távolítani a szovjet emlékművet, akkor Schröder az orosz vélemény mellett foglalt állást (ÉÁ Wiki).
A NATO szemszögéből Gotland szigete elengedhetetlen a balti országok védelme szempontjából, ha a svéd védelem elégtelennek bizonyulna, úgy a NATO-nak kellett volna egységeket telepítenie a szigetre. Ebben a forgatókönyvben válik csak kiemelten fontossá, hogy Svédország milyen kapcsolatban van a NATO-val, annak teljes jogú tagja vagy sem. Éppen ez az abszurditás magyarázza, hogy miért van szükség átfogó együttműködésre és koordinációra Svédország és az egyoldalú Szolidaritási Kiáltvány kedvezményezettei között, s éppen ezért van komoly ellenállás a svéd biztonságpolitika berkein belül.
Tevékenysége alapján Svédország számára a megoldás a jelenlegi rendszer integrálása a NATO közösségébe, ami gyakorlatilag egy és kétoldalú megállapodások révén már most is működik az országban. A NATO tagjaként Svédország területe és légtere nem csupán az ország része, hanem az Észak-atlanti szövetség része is lenne, így annak kötelessége lenne megvédeni. Ugyan látszólag Svédország nagy hangsúlyt fektet a közös elképzelésekre, a nemzetközi expedíciós missziókra, illetve a NATO expedíciókra, de szembetűnő, hogy megnyilatkozásaikor tagadja a közelségét a szervezethez. A NATO csatlakozás azonban éppen a 20. századi Svédországot jellemző semlegességi politika miatt bukik meg, amelyet a politikusok nem nem tudnak, hanem nem akarnak elengedni.
Konklúzió
Svédország magja a Skandináv-félsziget déli csücske, ami gyakorlatilag sziget a szigetben, mert ez a legmelegebb és egyben a legtermékenyebb része az országnak. Dánia földrajzi adottságai miatt – mivel blokkolja a bejutást az Északi tengerre és így a nyílt óceánra – arra kényszeríti Svédországot, hogy a Balti régió északi területeire fókuszáljon. Svédország a közeljövőben arra fog törekedni, hogy kiterjessze ezt a központi területet északi irányba a part mentén, nyugati irányban pedig a Skagerrak tengerszorosig, ami hozzáférést biztosíthat az Északi-tengerhez. Keleten pedig a Botteni öbölre területére, amíg érdemi természeti ellenállásba nem ütköznek, egészen a Torne folyó vonaláig.
A dolgozatból kiviláglik, hogy a Gustav Vasa uralkodása, vagyis a 16. század óta a legjelentősebb változás Svédország életében az 1995-ös Európai Uniós csatlakozás volt. Az 1960-as évektől a svéd szociáldemokraták számára ez elképzelhetetlen lépés volt. Az EU tagság miatt Svédország semlegességi politikájának számos ponton kompromisszumot kellett kötnie. A csatlakozást követően továbbra is élnek a semlegesség és az izoláció melletti viták, annak ellenére, hogy Svédország már NATO PfP tag. Ugyan Svédország NATO csatlakozása bizonyíték lehetne Oroszország számára, hogy az Európai blokk képes összehangoltan cselekedni, azonban Svédország biztonságpolitikája alapvető változásokon ment keresztül a hidegháború vége óta. Jelenlegi formájában pedig számos kihívást és doktrinális ellentmondást mutat az eltérő biztonsági, védelmi stratégiák területén.[19]
Svédország már titkon 1954-ben letért a semlegesség politikájáról, amit csak megerősített EU valamint a NATO békepartnerségi csatlakozása. Az egymást követő svéd kormányok mind elismerték, hogy Svédország törekszik a biztonsági kapcsolatok kiépítésére másokkal, ezek az együttműködések pedig elengedhetetlenek a svéd biztonság szemszögéből. Svédország továbbra is erősíteni fogja kapcsolatait a szomszédos országokkal, legfőképpen Finnországgal, Észtországgal és Litvániával, valamint továbbra is részt fog venni a NATO programokban, de a csatlakozást addig fogja halogatni, amíg csak teheti, minden bizonnyal erre a jelenlegi kormányzat alatt sem fog sor kerülni. Ezzel párhuzamosan, részben az orosz nyomás miatt részlegesen vissza fogja építeni fegyveres erejét. Ha ehhez a korábbi 1990-es szintet akarja elérni, akkor Svédországnak 77 további zászlóaljra, 220 repülőgépre és 102 000 katonára lenne szüksége. Ugyanakkor az elmúlt 25 év hadiipari fejlesztéseit is bele kellene invesztálniuk az új típusokba. Ezek a költségek azonban csak statisztikák. Politikai akarat szükséges ahhoz, hogy ilyen drasztikusan emeljék a kiadásokat.
Felhasznált irodalom
11-M Wiki = https://hu.wikipedia.org/wiki/2004-es_madridi_terrort%C3%A1mad%C3%A1sok
Christiansson 2010 = Christiansson, Magnus. “Solidarity and Sovereignty: The Two-Dimensional Game of Swedish Security Policy.” The Quarterly Journal 10, no. 1 (2010): 1–23.
Dahl 2006 = Dahl, Ann-Sofie. “Sweden: Once a Moral Superpower, Always a Moral Superpower?” International Journal 61, no. 4 (2006): 895–908. doi:10.2307/40204222.
Dahl-Järvenpää 2014 = Järvenpää, Pauli, and Ann-Sofie Dahl. “Sweden, Finland and Nato: Security Partners and Security Producers.” In Northern Security and Global Politics: Nordic-Baltic Strategic Influence in a Post-Unipolar World, edited by Ann-Sofie Dahl and Pauli Järvenpää, 124–36. New York: Routledge, 2014.
DW = New Twists and Turns in German-Russian Gas Pipeline Saga”, Deutsche Welle,
ERR.EE 2014 = “Stubb Makes First Foreign Visit to Estonia.” Err.ee, June 30, 2014. http://news.err.ee/v/politics/a9cf84fb-e735-499c-be1b-9e1722aa4c3c.
ÉÁ Wiki = https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%89szaki_%C3%81ramlat
Fridén 2015 = Fridén, Anders. “Why It’s Time: The Case for Swedish Membership in NATO.” Journal. Yale Journal, 2015. http://yalejournal.org/article_post/why-its-time-the-case-for-swedish-membership-in-nato/.
Gregory 2014 = Gregory, Paul Roderick. “Putin’s ‘Human Rights Council’ Accidentally Posts Real Crimean Election Results.” Forbes, May 5, 2014. http://www.forbes.com/sites/paulroderickgregory/2014/05/05/putins-human-rights-council-accidentally-posts-real-crimean-election-results-only-15-voted-for-annexation/.
Gyldén 1994 = Gyldén, Nils. Sweden’s Security and Defence Policy – through the Cold War and towards the Turn of the Century. Stockholm: Ministry of Defence, 1994.
IMF 2013 = International Monetary Found. “Sweden: Staff Report for the 2013 Article IV Consultation.” IMF Country Report. Washington: International Monetary Found, 2013. http://www.imf.org/external/pubs/ft/scr/2013/cr13276.pdf.
Lamb & Docherty 2006 = Lamb, Peter, and James C. Docherty. “Swedish Social Democratic Worker’s Party (SAP).” Historical Dictionary of Socialism. Lanham – Toronto – Oxford: Scarecrow, 2006.
Larsson 2007 = Larsson, Robert L. “Nord Stream, Sweden and Baltic Sea Security.” Swedish Defence Research Agency, 2007.
Lundquist 2013 = Lundquist, Dan. “Swedish Security & Defence Policy 1990-2012: The Transformation from Neutrality to Solidarity through a State Identity Perspective.” Royal Military Academy, Military Academy Karlberg, 2013.
Mannerheim 1998 = Mannerheim, G. A Téli háború (1939-1940). Budapest: Püski, 1997.
NATIO sign = http://www.nato.int/cps/en/natolive/topics_82584.htm
Nilsson 2009 = Nilsson, Mikael. “Amber Nine: NATO’s Secret Use of a Flight Path over Sweden and the Incorporation of Sweden in NATO’s Infrastructure.” Journal of Contemporary History 44, no. 2 (2009): 287–307.
NordStream report = Whist, Bendik Solum. “Nord Stream: Not Just a Pipeline: An Analysis of the Political Debates in the Baltic Sea Region Regarding the Planned Gas Pipeline from Russia to Germany.” Fridtjof Nansens Institutt, 2008. http://www.fni.no/doc&pdf/FNI-R1508.pdf.
O’Dwyer 2014 = O’Dwyer, Gerald. “Finland, Sweden Eye Non-NATO Defense Partnership.” DefenseNews, January 24, 2014. http://www.defensenews.com/article/20140124/DEFREG01/301240035.
Prop. 2008/09:140 = Regeringen. “Ett Användbart Försvar, Prop: 2008/09:140,” n.d. http://www.regeringen.se/rattsdokument/proposition/2009/03/200809140/.
Roberts 1986 = Roberts, Michael. The Early Vasas: A History of Sweden 1523-1611. Cambridge: Cambridge University, 1986.
Stern 1991 = Stern, Maria. Security Policy in Transition: Sweden after the Cold War. Padrigu Papers. Gothenburg: Gothenburg University, 1991.
Steen-Johnsson 1992 = Steen-Johnsson, Cecilia. Ett folkbedrägeri DC 3: an och svensk säkerhetspolitik : Sverige och NATO 1952-92. Stockholm: Carlsson, 1992.
Stratfor 2009 = Stratfor. “The Geopolitics of Sweden: A Baltic Power Reborn,” 2009. https://www.stratfor.com/sample/analysis/geopolitics-sweden-baltic-power-reborn.
Winnerstig 2014 = Winnerstig, Mike. “From Neutrality to Solidarity? Sweden’s Ongoing Geopolitical Reorientation.” In Advancing US-Nordic-Baltic Security Cooperation, edited by Daniel S. Hamilton, András Simonyi, and Debra L. Cagan. Washington: Center for Transatlantic Relations, 2014.
Whist 2008 = Whist, Bendik Solum. “Nord Stream: Not Just a Pipeline: An Analysis of the Political Debates in the Baltic Sea Region Regarding the Planned Gas Pipeline from Russia to Germany.” Fridtjof Nansens Institutt, 2008. http://www.fni.no/doc&pdf/FNI-R1508.pdf.
[1] 2014-ben a Krími Autonóm Köztársaság orosz vezetői kinyilvánították az ún. Krími Köztársaság függetlenségi szándékát Ukrajnától, amit egy vitatott legitimitású népszavazás március 16-án nagy többséggel megerősített. Orosz közlések szerint a népszavazáson részt vevők 95,7 százaléka tette le voksát az Ukrajnától való elszakadás mellett, míg a maradásra csupán 3,2 százalék szavazott. Valamivel több mint egyszázaléknyi szavazat érvénytelen volt. Március 16-án, a népszavazási eredmények közzététele után, Vlagyimir Putyin elnöki rendelet értelmében Oroszország szuverén és független államként ismerte el a Krími Köztársaságot, amelyen belül Szevasztopol város különleges jogállással rendelkezik. Az események gyors ütemben követték egymást, március 17-én Putyin a Kremlben soron kívüli beszédet intézett a félszigetnek és Szevasztopol városának az Oroszországi Föderációhoz csatlakozása iránti kérelmével kapcsolatban. Másnap pedig jóváhagyta Krím csatlakozását célzó szerződéstervezetet. Csaknem másfél hónappal később a Forbes magazin közölte, hogy egy Vlagyimir Putyin orosz elnökhöz köthető szervezet olyan adatsort tett közzé véletlenül az interneten, amely szerint a krími népszavazáson a hivatalosan közöltnél sokkal alacsonyabb részvételi arány volt, és sokkal kevesebben szavaztak az orosz csatlakozásra. A valós részvételi arány csak 30 százalék volt, és csak 50 százalék, vagyis az összes szavazópolgár 15 százaléka szavazott a félsziget Oroszországhoz csatlakozására (Gregory 2014).
[2] Erről részletesebben lásd: András Rácz, “Oroszország hibrid háborúja Ukrajnában,” KKI-tanulmányok, 1 (2014): 3–20.
[3] A Svéd Szociáldemokrata Párt (Sveriges socialdemokratiska arbetareparti) Svédország legrégebbi (1889-ben alapították) és legnagyobb politikai pártja. Legmarkánsabb vezetőjének Olof Palmeot (1969-86) tartják, aki olyannyira ellenezte az USA vietnámi háborúját, hogy a Nixon elnök vezette Egyesült Államok egy időre megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Svédországgal (Lamb & Docherty 2006, 338-339).
[4] A törvényhozó hatalmat a 349 képviselőből álló egykamarás parlament, azaz a Riksdag jelenti, a végrehajtó hatalmat pedig a kormány gyakorolja a szociáldemokrata Stefan Löfven miniszterelnökkel az élén.
[5] Részletes listához különböző mutatókkal lásd: http://www.largestcompanies.com/
[6] A kircholmi csata az 1709-es poltavai vereségig Svédország legsúlyosabb katonai verségének számított.
[7] Ennek értelmében megerősítették Norvégia jogait északi területei fölött és Svédország egymillió tallér hadisarcot fizetett hat év leforgása alatt. A sarc teljes kifizetéséig Dánia megszállva tartotta Älvsborg és Gullberg erődjeit. A dán Keresztély azonban abban reménykedett, hogy a svédek nem tudják majd kifizetni a jelentős összeget és megtarthatja a stratégiai fontosságú várakat. A események nem a dán utalkodó számításai szerint alakiltak, hiszen a svédek végül időben átadták a pénzt. Ráadásul ezzel mentességet szereztek az Øresund vámjai alól.
[8] Három hónappal a II. Világháborúból kitörését követően, 1939. november 30-án kezdődött. Az I. Világháborút Oroszország a vesztesek oldalán zárta, ekkor vált ki a területéből Finnország is. A szovjet Oroszország azonban nem adta fel az egykori cári birodalom elvesztett területeinek visszaszerzését. A balti államok a II. Világháború idején szovjet érdekszférának minősültek, ezért az év szeptemberében orosz nyomásra Észtország, Lettország és Litvánia is aláírta a szovjet Oroszországgal a segélynyújtási szerződést, amit nem sokkal később szovjet katonai megszállás követett. Moszkva a következő hónapban Finnországnak is felajánlotta a „segítségnyújtási” szerződést, cserébe a Karéliai-földszoros, a Hanko-félsziget és a Petsamo kikötőinek bérlését akarták elérni. A Csehszlovákia példa azonban megmutatta a finneknek, hogy mire számíthatnak, ha elfogadják a szovjet ajánlatot. A Karéliai földszoros (Ladoga-Karélia) századokon át a svéd-orosz vetélkedés színtere. A földszorosra a Szovjetunió Leningrád védelme mellett történelmi alapon (1721-1811 között birtokolja) tart igényt (etnikai érvhez kevés az 1920-ban az egész Viborgi kormányzóság 0,6 %-át adó 3,3 ezer orosz). Az 1617-es sztolbovói békében az egész svéd kézre kerül, az átelleni Ingriával együtt (a határ Schlüsselburgtól keletre indul a Ladogától és a Narvánál éri el az öblöt). A független Finnországgal kötött 1920. okt. 14-i tartui békében Szovjet-Oroszország az 1617-es sztolbovói határokat ismeri el (Mannerheim 1998, 15).
[9] Személyes weboldala: http://www.alexstubb.com
[10] A svéd kormány ígéretet tett arra, hogy további 233 millió dollárral növelni fogja a honvédelmi büdzsét az elkövetkező három évben, azonban a fegyveres erők parancsnoksága 700 millió dollárt szeretne évente a növekvő kiadások miatt. A 2014 eleji közvélemény-kutatások szerint – amelyet az MSB (Myndigheten för samhällsskydd och beredskap) végzett – a svéd lakosság körében 30-ról 36%-ra nőtt a NATO-csatlakozást támogatók száma, 40% ellenzi azt, a bizonytalanok száma pedig 24%-on áll. Az eredményi az elmúlt években stabilan ugyanezen a szinten mozgott.
[11] Saab 17 (1940), Saab 18 (1944), Saab 21 (1945), Saab 21R (1947), Saab 29 Tunnan (1950), Saab 32 Lansen (1953), Saab 35 Draken (1955), Saab 37 Viggen (1970)
[12] Draken-osztályú tengeralattjárók (1957)
[13] Pansarbil m/39 (1939), Landsverk L-180, L-181 és L-182 (1933), Terrängbil m/42 K (1944), Stridsvagn m/37 (1938), Stridsvagn L-120 (1937), Stridsvagn m/21 (1922), Stridsvagn m/31 (1935), Stridsvagn L-60 (1934), Stridsvagn m/42 (1945), Stridsvagn 74 (1958)
[14] A Békepartnerség (Partnership for Peace, PfP) a NATO és a vele partneri viszonyt ápoló államok együttműködési programja. Tagjai az egykori Varsói Szerződés tagállamai. A Pfp-t 1994-ben a NATO és 23 más állam hozta létre. Az Észak-atlanti szövetség ugyanis e program keretein belül kívánt együttműködni a később taggá váló országokkal. A PfP-eszköztár keretet biztosít mind a kétoldalú, mind a többoldalú cselekvési tervekhez, hatékony és átlátható programokat kínál a partnereknek. Összességében a Békepartnerség rengetek lehetőséget biztosít a partnereknek arra, hogy az együttműködjenek a szervezettel és ezáltal közelebb kerüljenek hozzá.
[15] Az Európai Unió Szomália és az Adeni-öböl térségében folytatott kalózellenes akciói során Svédország kétszer is vezette a haditengerészeti egységeket
[16] A 2004-es madridi terrortámadások, vagy más néven a 11-M egy összehangolt robbanószeres támadássorozat volt a madridi vasúti hálózat vonalán három nappal a parlamenti választások előtt, 2004. március 11-e reggelén. A robbantásokban 1800-an megsérültek és 191 ember meghalt. A választások közelsége miatt a robbantások különleges hangsúlyt kaptak. A hatalmon lévő Spanyol Néppárt (PP) támogatta az Egyesült Államokat az iraki háborúban, és ezért Aznar miniszterelnök el akarta kerülni, hogy a választópolgárokban az a benyomás keletkezzen, hogy a támadást a kormány politikája provokálta ki. Ezért az ETA baszk szeparatista szervezetet vádolták a merénylettel. A nyomozás a marokkói illetőségű Jamal Zougamot bűnösnek találta a támadásokban (11-M Wiki)
[17] egy tengeralatti földgázt szállító vezeték, melyben az oroszországi Viborgtól egészen a németországi Greifswaldig jut el a gáz. A tulajdonos a Nord Stream AG, melynek ügyvezető igazgatója a korábbi STASI tag Matthias Wing, a cégben többek között 51%-al többségi tulajdonos az orosz Gazprom. A csővezeték hossza 1222 km, melyből orosz szárazföld alatt 1,5 km, orosz felségterületű vizek alatt 1,4 km, orosz gazdasági érdekeltségű tengeri terület alatt 121,8 km, Finnországhoz tartozó gazdasági érdekeltségi területeken 735,3 km, svéd illetékességű részeken 506,4 km, dán területű vizek alatt 87,7 dán gazdasági övezetben 48,4 km, német gazdasági érdekeltségű övezetben 31,2 km, német területi vizeken 49,9 km, német szárazföldi területeken 0,5 km hosszú gázvezeték fut (NordStream report)
[18] Jelenleg ilyen rakétákat telepítettek Kalinyingrádba is.
[19] Egy svéd kormány megbízásából készült jelentés, amelyet Tomas Bertelman nagykövet írt megjegyezte, hogy egy „széleskörű együttműködés a Szolidaritási Kiáltvánnyal karöltve képesek arra, hogy nagyon közel vigyenek minket a NATO-hoz, olyannyira, hogy alig tudjuk elkerülni, hogy azonosítsanak vele, miközben nem élvezzünk sem teljes együttműködést, sem szolidaritási védelmet, ami a tagsággal járna.”
