A Selyemút magyar felfedezői

Az elmúlt évszázadok során a magyar nép eredettörténetének feltárása több jeles utazót, tudóst is arra sarkallt, hogy nekivágjon a titokzatos és sokszor nagy veszélyt rejtő útnak kelet felé, míg másokat a messzi tájak természetföldrajza, vagy népei vonzottak ugyanebbe a térségbe. Az utazók között különböző tudományterületek képviselőit találhatjuk: nyelvészeket, művészettörténészeket, néprajzkutatókat, geográfusokat. Jelen gyűjtésünkben, a teljesség igénye nélkül jeles magyar utazók életét mutatjuk be, akik munkássága a Selyemúthoz köthető. Ezek az utazók ugyanis olyan felfedezéseket tettek, amelyek meghatározó szerepet játszottak a Nyugat számára az addig még szinte ismeretlen Selyemút megismerésében. Napjainkban, amikor Kína globális szerepe egyre meghatározóbb, gazdaságpolitikai stratégiájához köthetően a Selyemút ismét fontos geopolitikai tengellyé válik. Ezzel pedig az egykori magyar felfedezések emléke ismét felértékelődik.

Julianus barát

A domonkos rendi szerzetes 1235 előtti életéről nem sokat tudunk. A történelmi források tanúsága szerint Julianus barát az Itáliában tanult Magyarországi Pál irányítása alatt terjeszkedő szerzetesrend tagja lett. A rend számára Magyarország a nyugati kereszténység legkeletibb bástyája volt, és a domonkosok igen ambiciózus tervvel érkeztek az országba: innen indítottak útjukra térítőket kelet felé, Moldva és Havasalföld területére, de hosszabb távú céljuk az orosz állam katolizálása, és a Volgáig húzódó sztyeppék pápai fennhatóság alá vonása volt. Ennek érdekében a domonkosok több expedíciót is indítottak kelet felé. Az elsőre 1231-ben került sor, Ottó szerzetes vezetésével, aki hazaérkezve a keleti sztyeppéken élő magyarokról adott hírt.

Julianus barát 1235-ben indult első útjára három másik szerzetessel. A négy tagú expedíció Esztergom mellől, Újfaluból indult Konstantinápoly felé, ahol hajóra szállva átkeltek a Fekete-tengeren. A mai Tamanynál kötöttek ki, ahonnan kelet felé indultak tovább és az alán városig, Torgikáig jutottak. Itt fél évig vesztegeltek, de nem találtak magyarokat. Ekkor az expedíció két tagja feladta a viszontagságos utazást és hazament. Julianus viszont Gerhardussal együtt folytatta útját észak felé, a Volga mentém, ahol a magyar szerzetes utolsó útitársa életét vesztette. Ez után a domonkosrendi szerzetes egy imám szolgálatába volt kénytelen állni a muszlimok lakta területen. Útja végül szerencsésre fordult, ugyanis egy bolgár városban találkozott egy magyar asszonnyal, aki hasznos információkkal szolgált a magyarok hollétét illetően.

A barát 1236 tavaszán jutott el Magna Hungáriába, ahol egy hónapot töltve alaposan tanulmányozta az őshazában maradt magyarok életét, valamint a sztyeppe világának nehezen átlátható politikai helyzetét.

1. ábra: Julianus barát utazásainak útvonala

Julianus első útjáról Riccardus, a domonkos rend elöljárója írt beszámolót, amire 1695-ben Cseles Márton a vatikáni levéltárban akadt rá. Az útleírás részletesen bemutatta a Magna Hugáriában élő magyarok életét, akik pogány hitet gyakorolva nomád életmódot folytattak. A volgai magyarok kiváló harcosok voltak, akik a tatárokat is legyőzték, majd velük szövetségre lépve sok országot meghódítottak.

Az útról hazatérve Julianus Rómában beszámolt elöljáróinak tapasztalatairól, többek között arról, hogy a tatárok egy perzsa hadjárat után a Német-Római Birodalom és Európa meghódítását tervezik.

1237-ben Julianus ismét útra kelt, ám ekkor már nem találta a magyarokat, mert Batu kán és Szubotáj seregeivel feldúlta a Volga menti térséget, lakosait pedig lemészárolta, vagy Belső-Ázsiába hurcolta. De a szerzetes útja ennek ellenére sem volt sikertelennek nevezhető, mert egyrészt rengeteg információt szerzett a mongolokról, másrészt egy levelet is hozott IV. Bélának, amiben a tatárok vezére feltétel nélküli megadásra szólította fel a magyar királyt. Sajnos az üzenet süket fülekre talált, és négy évvel később a tatárok ígéretüket „beváltva” soha korábban nem látott pusztítást hajtottak végre a Kárpát-medencében.

Julianus barát volt tehát az első a magyar kutatók sorában, aki az őshazát keresve indult kelet felé, és az egyetlen, aki találkozhatott a Volga menti rokonainkkal.

Gergely barát

De az egyház tagjai közül nem Julianus volt az egyetlen, aki a Selyemút területén tett utazást. A 14. században Gergely barát (más néven Magyarországi Gergely) a pápai küldöttség tagjaként a mai Pekingbe utazott, a nagykánhoz, ezzel ő volt az első magyar, aki a Távol-Keleten járt.

1338-ban XII. Benedek pápa Giovanni Marignoli vezetésével indított küldöttséget Kelet-Ázsiába. Útjuk során Konstantinápolyon keresztül a Krím-félszigeten található Kaffába (mai nevén Feodoszija-ba) hajóztak, majd a kipcsak tatárok területein keresztül menve az Üzbég kán hadiszállására jutottak. 1339-1340 telét Szaraj városában, a Volga mentén vészelték át, ahonnan a tavasz beköszöntével tovább haladtak kelet felé. 1341 végén érkeztek a nagykánhoz Khambalikba, a mai Pekingbe, ahol a mongolok vendégszeretetét élvezhették. A küldöttség 5 évet töltött a Jüan-birodalomban és 1346-ban indultak haza Európába. Visszaútjuk során átkeltek a Sárga-folyón, keresztül haladtak Hangcsoun, a mai Hsziamenen, és az indiai Qilonon, ahol hajóra szálltak és Hormuz, Moszul és Ciprus érintésével 1353-ban értek vissza Avignonba.

Bár a történelmi forrásokból nem sokat tudhatunk meg Gergely barát személyéről – mivel azok elsősorban Marignolira fókuszálnak – mégis bizonyítják, hogy Gergely volt az első magyar, aki elsőként jutott el a mai Kína és India területére.

Kőrösi Csoma Sándor (Kőrös, 1784. március 27. – Dardzsiling, 1842. április 11.)

A jeles magyar utazó, nyelvtudós és a tibetológia megalapítója 1784-ben született, az erdélyi Kőrösön, egy elszegényedett, határőrszolgálatot végző kisnemesi család sarjaként. Tanulmányait a falu iskolájában kezdte meg, ám az iskola befejeztével nem állt be határőrnek, hanem apja közbenjárásával a nagyenyedi Bethenianumban tanulhatott tovább 1799-től. A kollégium ugyanis ingyenes oktatást biztosított számára, amiért cserébe kétkezi munkával fizetett.

A nagyenyedi kollégiumban több mint másfél évtizedet töltött, ahol elsajátította többek között a görög, latin, német és francia nyelvet, valamint teológiát és filozófiát is tanult. Kiemelkedő tanulmányi eredményeinek elismeréseként megkapta a „hercegi ösztöndíjat”, és tanári állást is kínáltak neki az alsóbb osztályokban. Itt töltött évei alatt ismerkedett meg a magyarság őstörténetére vonatkozó különböző elméletekkel, többek között az ujgur elmélettel is, ami nagy szerepet játszott abban, hogy később elindult a magyarok őshazáját felkutatni.

1815-ben ösztöndíjjal Göttingenben folytatta tanulmányait, ahol olyan jeles Kelet-kutatóktól tanulhatott, mint Johann Gotfried Eichhorn, a híres Biblia-kutató és orientalista, akitől törökül és arabul tanult. Göttingenben találkozott ismét az ujgur elmélettel, amelynek újabb változatát Heinrich Klaproth, göttingeni professzor dolgozta ki, ami szerint minden ugor nép – így a magyar is – az ujgurral rokon.

1818-ban tért vissza Nagyenyedre, ahol elkezdte megtervezni közép-ázsiai kutatóútját, melynek célja a magyarok őshazájának megkeresése volt. Elképzelését sokan szkeptikusan fogadták, ám semmi sem tántoríthatta el elhatározásától.

Csoma utazásának kezdete

1819 őszén ideiglenes határátlépővel végleg elhagyta Magyarországot. Szándékai szerint Isztambulba, majd Alexandriába indult, hogy elmélyítse arabtudását, ám az említett városokban kitört pestisjárvány miatt kénytelen volt módosítani útitervét. Így Cipruson, Bejrúton, Tripolin és Latakián át Aleppóba utazott, ahonnan egy karavánhoz csatlakozva érte el Bagdadot. Innen végül október közepére érkezett Teheránba, ahol hosszabb időt töltött a brit nagykövet – Henry Willcok – és testvére – George Willock – társaságában, miközben perzsa és angol tudását tökéletesítette.

Csoma 1821 tavaszán döntött úgy, hogy iratait hátrahagyva folytatja útját kelet felé. Ám számításai ezúttal sem jöttek be, ugyanis útját állta az afgán hegyvidéken dúló háború. Ezért dél felé vette az irányt, a mai Pakisztánon át az indiai Pandzsáb tartományba, majd Kasmír felé indult, de a Ladakh Királyság határán, a rendkívül költséges és életveszélyes utat nem kockáztatva visszafordult. Visszaútja során találkozott William Moorcofttal, aki sorsfordító szerepet játszott Csoma kutatásában, ugyanis Moorcroft volt az, aki tibeti tanulmányokra ösztönözte őt. A brit expanziós törekvéseknek ugyanis éppen kapóra jött a magyar tudós megjelenése, Csoma pedig feltételezhetően abban reménykedett, hogy ha ő maga nem tud Közép-Ázsiába jutni, legalább a tibeti forrásokban hátha talál a magyarok történetére vonatkozó információkat.

Tibeti útjai

Moorcroft jóváhagyásával és anyagi támogatásával Csoma Zanglába utazott, ahol több mint egy évig, az általa csak lámának nevezett mestere, Szangsz-rgyasz Phun-chogsz segítségével megtanulta a tibeti nyelvet, és elkezdett megismerkedni a tibeti irodalommal is. Ekkor már a későbbi tibeti szótár alapját, egy 30 000 szavas szójegyzéket is összeállított. 1824-ben ismeretlen okból elhagyni kényszerült a zanglai kolostort, és Szabáthu városába ment, ahol jelentkezett a brit helyőrségnél. Legnagyobb döbbenetére a britek mit sem tudtak Moorcrofttal kötött megállapodásáról, és bizalmatlanok voltak vele – ugyanis kémnek tartották. Miután a britek megbizonyosodtak róla, hogy a magyar kutató sem az oroszoknak, sem pedig a szikheknek nem kémkedett, és Csomának sikerült meggyőznie a brit kormányt kutatásai hasznosságáról, 50 rúpia havi ellátást kapott és elindították második útjára.

2. ábra: Nagyenyedtől a Himalája lábáig: kőrösi útja

1826-ban Csoma Tibetbe utazott, ahol Tethában, egy lámakolostorban, 1827 és 1830 között pedig Kanamban folytatta kutatását. Ekkor alkotta meg az első tibeti-angol szótárat, elkészítette a buddhizmus műszavainak angol gyűjteményét, valamint rendszerezte a tibeti nyelvtant. 1830-ban a Bengáli Ázsia Társaság Kalkuttába küldte, hogy könyvtárosként a nepáli követ – Brian Houghton Hodgson – által küldött óriási mennyiségű tibeti könyvet rendszerezze. Eközben folyamatosan publikált a Társaság folyóiratában, az Asiatic Researchben. Két fő műve, a tibeti nyelvtan és szótár 1834-ben jelent meg. Ebben az időszakban több kitüntetést is kap: 1833-ban a Magyar Tudós Társaság levelező tagjává választják, 1834-ben pedig a Bengáli Ázsiai Társaság tiszteletbeli tagja lett.

Utolsó tibeti útjára 1842-ben indult. Ezúttal célja a Lhaszaban található dalai lámák könyvtára, majd Kína északi része – a mongolok és ujgurok földje – volt, ám csak a szikkimi Dardzsilingig jutott, ahol a malária vetett véget életének.

Kőrösi Csoma életén végigtekintve úgy tűnhet, hogy eredeti céljától, a magyarok őshazájának megtalálásától igen messze sodródott, ám tibeti kutatásainak végső célja valójában a magyarok eredetére vonatkozó információk feltárása volt. És bár eredeti célkitűzését nem teljesíthette be, kitartó munkájának eredményeként egy új tudományágat alapított, és feltárt egy Nyugaton addig szinte ismeretlen kultúrát is.

 

Vámbéry Ármin (Szentgyörgy, ? 1832. március 19.– Budapest, 1913. szeptember 15.)

Vámbéry Ármin egy Dél-Németországból származó zsidó család sarjaként a magyarországi Szentgyörgyön (Felvidék) született. Mivel akkoriban a zsidó lakosság nem volt köteles születési anyakönyvet kiállítani, pontos születési dátuma ismeretlen – az 1832. március 19-ét utólag ő maga határozta meg születésnapjaként. Édesapja az 1831-32-es magyarországi kolerajárvány áldozata lett, fia születését már nem érhette meg. Amikor édesanyja újraházasodott, a család Dunaszerdahelyre költözött. Vámbéry óriási nélkülözés közepette nőtt fel, így az iskola mellett már gyermekkorától kezdve dolgozni kényszerült. Ám mindez nem akadályozta meg abban, hogy kiváló tanulmányi eredményeket érjen el.

Diákéveit a dunaszerdahelyi zsidó iskolában kezdte, majd protestáns elemi iskolába íratták át. A gimnázium első két évét Szentgyörgyön végezte, majd tanulmányait a pozsonyi bencés gimnáziumban folytatta, ahol azonban anyagi okok miatt nem sikerült gimnáziumi bizonyítványt szereznie. Így élete további részében az önképzést választotta, ami révén óriási irodalmi műveltségre és nyelvismeretre tett szert.

1851-ben költözött Pestre, ahol a korábbi évekhez hasonlóan házitanítóként próbálta magát fenntartani. Saját bevallása szerint ekkor már hét nyelven beszélt: németül, magyarul, héberül, latinul, franciául, szlovákul és olaszul. Pest után az ország különböző pontjain vállalt munkát, és ezen időszak alatt megtanult horvátul és oroszul is. Saját nyelvtudásán felbuzdulva Bécsbe utazott, hogy hivatalnoki állást vállaljon, ám megfelelő ajánlások és hivatali munkatapasztalat híján terve kudarcba fulladt. Későbbi pályafutása szempontjából a bécsi út mégis fontosnak bizonyult, ugyanis ekkor találkozott Joseph von Hammer-Purgstall báróval, híres török történelem- és irodalomkutatóval, aki Vámbéryt török tanulmányainak elmélyítésére bátorította.

Bécs után visszatért Pestre, majd az ország több településén is megfordult, tanítóként. Ebben az időszakban napi 10-12 órát foglalkozott nyelvészettel – törökül és arabul is tanult –, és megismerkedett többek között Garay Jánossal, Vörösmarty Mihállyal, Teleki Józseffel, Ballagi Mórral és Kemény Zsigmonddal is, akik nagy potenciált láttak benne.

Tehetsége és kapcsolatai révén Vámbéry számára 1857-ben elérhető távolságba került régóta dédelgetett álma, egy keleti utazás, amit főleg báró Eötvös József támogatásának köszönhetett. Ekkor ugyanis Isztambulba utazott, ahol 4 évet töltött. Itt tökéletesítette a török nyelvismeretét, közelebbről is megismerkedett a muszlim-török kultúrával, szokásokkal, valamint műveltségének és nyitott személyiségének köszönhetően hamarosan bejárása lett a török politikai elit legmagasabb köreibe is. Egy alkalommal még Abdülmedzsin szultánnak is tolmácsolt. Ismeretségei és későbbi tapasztalatai révén külpolitikai tanácsadóként segített a Brit Birodalomnak, ám az Osztrák-Magyar Monarchia nem tartott igényt ebbéli szolgálataira. Isztambulban töltött évei során kapta a Resíd (igaz úton járó) efendi nevet, amit innentől kezdve a muszlim világban használt.

1857-1861 között kutatásában is jelentőset alkotott: számtalanszor látogatott könyvtárakat, ahol a török történeti források magyar vonatkozásait kutatta, Isztambulban készített el egy német-török szótárat, és több írása – köztük fordítások – jelentek meg magyarországi folyóiratokban.

Munkásságát az Akadémia 1861-ben levelező taggá választásával honorálta. Isztambuli évei alatt szilárdult meg benne az elhatározás, hogy a magyarság eredetét kutassa, a nyelvészet eszközeinek segítségével. A 19. század második felében a magyar eredettörténetet az „ugor-török háború” jellemezte. Vámbéry a szembenálló vélemények közül a török eredet mellett rakta le a voksát, és ennek bizonyítására utazott másodszor is Ázsiába.

3. ábra: Vámbéry Ármin dervisruhában

1861-ben tért vissza Isztambulba, hogy előkészítse Közép-ázsiai útját. 1862-ben egy karavánnal indult keletnek, Teherán felé elé. Az úton szunnita töröknek adta ki magát, így sokszor kellett megtapasztalnia a síiták ellenséges megnyilvánulásait. Perzsia területén nem egyszer az élete múlott azon, hogy kiváló nyelvtudása és lélekjelenlétének köszönhetően fenn tudta tartani álcáját. Teheránból Perzsia déli része felé utazott – Iszfahán és Síráz felé –, ahonnan 1863 elején tért vissza a mai Irán fővárosába. 1863 tavaszán zarándokok egy csoportjával indult tovább eredeti úti célja, Közép-Ázsia felé, a türkmén sivatagon át, Khiváig, majd visszafelé Szamarkandon át, Afganisztán nyugati része felé, ahol délnek vett útját, majd Herátban csatlakozott egy Meshedbe tartó karavánhoz. Végül Teherán és Isztambul érintésével tért haza Európába, ahol útja nagy érdeklődést váltott ki az öreg kontinens államainak képviselőiből. A britek és az oroszok is információkat szerettek volna tőle – hiszen Vámbéry a birodalmak expanziójának célterületeit érintette – de a magyar utazó, politikai nézetének megfelelően visszautasította az oroszokkal való találkozást.

Vámbéry útjainak hozadéka igen sokrétű: a nyelvészet – török filológia –, néprajz, történelem területén is kiemelkedőt alkotott, de stratégiai elemzőként, szakíróként is számon tartjuk. 1865-ben kinevezték a Pesti Egyetem Keleti Nyelvek Tanszék tanárának, ahol egészen halálig oktatott. Részt vett a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában, és 1889-90 között elnöke is volt a szervezetnek. 1884-ben díszdoktorrá avatták a Dublini Egyetemen.

1868-ban feleségül vette Rechnitz-Arányi Kornéliát, akivel egy gyermekük született, Vámbéry Rusztem, akiből neves jogász lett. Vámbéry Ármin 1913. szeptember 15-én, Budapesten halt meg. Síremléke a Kerepesi úti temetőben található.

 

Stein Aurél (Pest, 1862. november 26 – Kabul, 1943. október 28.)

Stein Aurél 1862. november 26-án egy értelmiségi kereskedő és gyáros család sarjaként született, Pesten. Tanulmányait Budapesten kezdte meg, majd magyar állami ösztöndíjjal a bécsi, lipcsei és tübingeni egyetemeken tanult bölcsésznek: indológiát ás iranisztikát hallgatott. A tübingeni egyetemen doktorált, később Londonban, Cambridgeban és Oxfordban folytatta posztdoktori tanulmányait. 1885-1886-ban kötelező katonai szolgálatát a Ludovika Akadémián töltötte, ahol földmérési és térképészeti ismereteket sajátított el, amelyek későbbi expedíciói során nagy hasznára voltak.

1887-től az indiai Punjab University egyetemi hivatalának vezetője volt, és szanszkrit nyelvet oktatott. A nyelvészeti tevékenységén túl nyaranta kisebb expedíciókra indult Kasmírba, hogy azonosítsa a kasmíri uralkodók krónikáiban szereplő helyszíneket. Ezzel megvetette lábát a földrajztudomány területén, amiben jelenős szerepet játszott az is, hogy családja közeli ismeretségben állt Vámbéry Árminnal, aki korábban személyesen mesélt utazásairól a gimnazista Aurélnak.

A 19-20. század fordulóján figyelme a régészet felé fordult, ugyanis ekkoriban a kincsvadászok portyázásainak köszönhetően rengeteg ismeretlen eredetű írásos emlék került elő Kelet-Turkesztánból, amik lelőhelyét és eredetiségét meg kellett állapítani. E célból indult 1900-ban első expedíciójára (1900-1901), Kasmírból a Hindukuson és Tagdumbas Pamíron át Khotan környékére – a Takla-Makán-sivatag peremére –, ahol régészeti kutatások mellett a területet földrajzi, néprajzi, antropológiai és nyelvészeti szempontból is vizsgálta. 1916-ig további két belső-ázsiai régészeti expedíciót vezetett (1906-1908; 1913-1916), amelyek során a Selyemút történeti emlékeit tárta fel. Régészeti tevékenysége mellett pontos térképészeti felméréseket készített a bejárt területekről, sok üres foltot töltve ki ezzel a korabeli térképeken.

Későbbi kutatásaira többek között Iránban, Szíriában, Transzjordániában, Kasmírban került sor. Stein tudományos munkásságát a Brit Birodalmon belül folytatta: egészen az 1880-as évektől élete végéig Indiában élt, és az oktatásban dolgozott, majd az Archaeological Survey of India főfelügyelőjének nevezték ki. 1912-ben munkásságának elismeréseként lovagi rangot kapott. Ám mindezek közben sem feledkezett meg hazájáról, ahova 1938-ig rendszeresen ellátogatott, és szoros kapcsolatot ápolt a magyar tudományos élet több alakjával, köztük közeli barátjával, Lóczy Lajossal is. Az MTA 1895-ben választotta tagjai közé.

Egészen élete végéig aktívan dolgozott, és 81. születésnapja előtt nem sokkal, élete legnagyobb álmának beteljesülésekor hunyt el: engedélyt kapott rá ugyanis, hogy kutathasson Afganisztánban, az ősi Baktria területén. 1943. október 26-án Kabulban hunyt el.

 

id. Lóczy Lajos (Pozsony, 1849. november 4. – Balatonfüred, 1920. május 13.)

Idősebb Lóczy Lajos egy Gömör vármegyei származású nemesi család gyermekeként született Pozsonyban, ahová szülei a szabadságharc idején az oláhok elől menekültek. A szabadságharc után Pécsre, majd Ópálosra költöztek vissza, ahol apja korábban szőlőbirtokot szerzett.

Aradon járt gimnáziumba, majd 1869-től a zürichi műegyetemen tanult geológiát, Escher von der Linth és Albert Heim professzoroktól. A tanítási szüneteket rendszerint az Alpokban kirándulva töltötte, ahol kövületeket gyűjtött és hegygyűrődéseket térképezett. 1874-ben mérnöki oklevelet szerzett.

Egyetemi tanulmányai végeztével hazatért és a Magyar Nemzeti Múzeum Ásvány- és Őslénytárában kapott munkát. Kiemelkedő szakmai teljesítménye révén csakhamar felfigyelt rá főnöke, Pulszky Ferenc is, így amikor gróf Széchenyi Béla ázsiai expedíciót szervezett, ő és E. Suess bécsi geológus-tanár nyugodt szívvel ajánlották a nyelveket beszélő, magas iskolai végzettségű Lóczyt az expedíció tagjának.

Bár későbbi élete során még számos kiemelkedő szakmai eredményt ért el, az ázsiai expedíció már fiatalon világhírnevet szerzett neki. Az 1877. november 1-jétől 1880. május 1-jéig tartó expedíción gróf Széchenyi Béla, az expedíció vezetője, Bálint Gábor, nyelvész-néprajzkutató, Gustav Kreitner, osztrák térképész, főhadnagy és Lóczy Lajos, geográfus vettek részt. A csapat Triesztből gőzhajóval indult útnak, és elsőként Kalkuttába utaztak, ahol a Bengáli Ázsiai Társaság könyvtárában végzett kutatása során Lóczy Lajos megtalálta az elveszettnek hitt Kőrösi Csoma önéletrajzot.

Kalkuttából az expedíció tagjai szétváltak, és a fiatal geográfus a Kelet-Himalájába utazott, ahol felkapaszkodott az 4423 méter magas Dzselep-hágóra is, ahol egy hónap alatt elkészítette a Butan, Szikkim és Tibet közötti határcsomó – a Triplex – geológiai térképét. Himalájai kutatásához kapcsolódik az expedíció legjelentősebb földtudományos eredménye, a Himalája áttolódásos tektonikájának felfedezése. Az elmélete, valamint terepi tapasztalatai alapján arra következtetett, hogy a Himalájától északra húzódik, az általa Transzhimalájának keresztelt vonulat. Ennek létét Sven Hedin, svéd Ázsiakutató később a gyakorlatban is bebizonyította.

4. ábra: Széchenyi Béla expedíciójának útvonalai

Az expedíció során a Széchenyi vezette csapat bejárta többek között Dél-Kínát, Sanghajból felhajóztak Hankouig, majd innen egészen az Irravadi-síkságig jutottak. Bejárták a Góbi-sivatag Kína felé eső részét, és kutatásokat végeztek a Kuku Nór keleti partján, valamint a Sárga-folyó környékén is. Eredeti tervüket, hogy egész Ázsiát keletről nyugat felé beutazzák, a zavaros turkesztáni helyzet miatt nem sikerült teljesíteniük, ám – főleg Lóczy munkájának köszönhetően – az expedíció maradandót alkotott. Az út tudományos munkájának összegzése közel 20 évet vett igénybe. Gróf Széchenyi Béla keletázsiai utazásának (1877-1880) tudományos eredményei című három plusz egy kötetes mű végül 1890-ben jelent meg magyarul, majd 1899-ben németül. A munka megalapozta Belső-Ázsia és Nyugat-Kína geomorfológiájának kutatását.

Hazatérése után 1882-ig még a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozott, ’83-ban viszont a Magyar Királyi Földtani Intézet osztálygeológusa lett, és a bánsági hegyvidék geológiai felvételezésével tevékenykedett. 1908 és 1919 között a Földtani Intézet igazgatója volt, és regnálása alatt az intézmény magas tudományos színvonalat ért el: sok fiatal szakembert alkalmazott, megnövelte az intézet kiadványainak számát, és összehangolta az azonos területen kutató geológusok munkáját is, közös utazásokat szervezve számukra.

1886-ban a Királyi József Műegyetemre hívták geológia tanárnak, 1889-ben pedig a Budapesti Tudományegyetemen kezdett földrajzot oktatni, ahol csaknem 30 évig tanított. Képzésében a mély elméleti oktatás mellett a gyakorlati tapasztalatok szerzése is nagy hangsúlyt kapott. Számos magyarországi és külföldi tanulmányutat szervezett – többek között Olaszországba, Oroszországba, Finnországba, Bulgáriába –, amiken egy idő után külföldi hallgatók is nagy számban vettek részt. Oktatói tevékenységével a magyar földrajztudományt a világ élvonalába emelte. Olyan jeles szakemberek kerültek ki kezei alól, mint gróf Teleki Pál, Cholnoky Jenő, Prinz Gyula geográfusok, Vitális István, Laczkó Dezső, és Nopcsa Ferenc geológusok. 1888-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta.

Szakmai pályafutásából kiemelkedik a Balaton kapcsán végzett kutatómunkája is, amiben 60 jeles szakember segítette munkáját közel három évtizeden keresztül. A széleskörű és mélyreható kutatás eredményét A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei című munka foglalja össze. Élete végén balatoni birtokára vonult vissza. A halál 1920. május 13-án felesége, és három gyermeke körében érte utol.

 

Cholnoky Jenő (Veszprém, 1870. július 23. – Budapest, 1950. július 5.)

Cholnoky Jenő, egy veszprémi ügyvéd Cholnoky László és Zombath Krisztina 8 gyermeke közül az egyik, Veszprémben született. Középiskolai tanulmányait Veszprémben és Pápán folytatta. A földrajz már ekkor foglalkoztatta, ám apja nem a Tudományegyetemre, hanem a Műegyetemre íratta, ugyanis nem akarta, hogy fiából szegény tanárember váljon.

A Műegyetem vízépítési szakán szerzett diplomát, ahol 1892-ben tanársegédi állást is kapott. Ekkoriban ismerkedett meg Lóczy Lajossal, a világhírű Ázsiakutatóval és geográfussal. Lóczy 1894-ben hívta át maga mellé a Tudományegyetem földrajzi tanszékére asszisztensnek, amivel kezdetét vette Cholnoky geográfus pályája. Ez a lépés meghatározó volt Cholnoky későbbi karrierje szempontjából, akit az utókor Lóczy egyik kiemelkedő tanítványaként tart számon. Geográfusként mérnöki ismereteit és ehhez kapcsolódó rajztudását is kiválóan tudta alkalmazni.

5. ábra: A tájképfestő Cholnoky

Keleti utazására 1896-ban került sor, amikor Lóczy ajánlásával, ösztöndíjjal egy kínai tanulmányútra utazott. Mentorától a Kínai-alföld deltavidékének feltárását kapta feladatul. Fel kellett derítenie a Jangce és a Sárga-folyó mederváltozásainak okait és mechanizmusát. Közel két éves kutatómunkájának eredményeként feldolgozta a deltavidék hidrogeográfiáját, Mandzsúriában felfedezett egy 100 000 km² kiterjedésű bazaltfennsíkot, és a néprajztudomány számára is számtalan anyagot gyűjtött. Naplójában rajzon örökített meg vízépítményeket, és a térség felszínalaktani jellegzetességeit is. Kínai útjáról A sárkány országában címmel írt könyvet.

Ázsiából hazatérve a Tudományegyetemen adjunktussá léptették elő. A filozófia mellé megszerezte második doktori oklevelét, majd a leíró földrajz magántanárává habilitálták. 1905-ben a kolozsvári Tudományegyetemen bízták meg a földrajzi tanszék vezetésével, ahol 15 évig töltötte be ezt a pozíciót. Vezetése alatt az egyetemi földrajzoktatás magas színvonalra emelkedett. Eközben részletesen tanulmányozta Erdély természetföldrajzát. 1919-ben a bevonuló románok elől el kellett menekülni, így visszaköltözött Budapestre, ahol a béketárgyalásokat előkészítő bizottságba földrajzi szakértőként osztották be. 1920-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, 1921-ben pedig a budapesti Tudományegyetem tanszékvezetői posztját örökölte meg Czirbusz Gézától. Kemény munkájának eredményeként az elhanyagolt tanszék ismét nemzetközi színvonalra emelkedhetett, és olyan jeles geográfusok kerültek ki onnan, mint Bulla Béla, Kádár László, vagy Kéz Andor.

1940-ben vonult nyugdíjba, ám haláláig tevékenyen dolgozott. Tudományos munkássága a geográfia mellett a hidrológiára és a klimatológiára is kiterjedt. Nevéhez fűződik többek között a folyók szakaszjellegének elkülönítése, a futóhomok mozgástörvényeinek leírása, valamint részt vett a Balaton tudományos tanulmányozásában is. Kiemelkedőt alkotott a földrajzoktatásban, ugyanis közel 50 könyvet, és majdnem 1000 tudományos publikációt és népszerűsítő cikket jelentetett meg.

Szerző: Czirják Ráhel

Ábrajegyzék:

• 1. ábra: Julianus barát utazásainak útvonala: történelmiportré.blog.hu: http://tortenelmiportre.blog.hu/2016/03/25/a_tatarjaras_i_resz_az_elozmenyek_julianus_barat_utazasai_a_kunok_elso_betelepiteseig_788 (2016.07.28.)
• 2. ábra: Nagyenyedtől a Himalája lábáig: kőrösi útja: tudásbázis.sulinet.hu: http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/termeszettudomanyok/termeszetismeret/ember-a-termeszetben-4-osztaly/iranyelvek-utazashoz/korosi-csoma-sandor-utazasai (2016.07.18.)
• 3. ábra: Vámbéry Ármin dervisruhában: Forrás: wikimédia: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/1/10/Armin-vambery-in-dervish-dress.jpg (2016.07.18.)
• 4. ábra: Széchenyi Béla expedíciójának útvonalai: blogspot.com/1:http://4.bp.blogspot.com/-uWj9ZUIAOH8/UfEc88tPDFI/AAAAAAAAAek/ME2C426xzGw/s1600/utvonal.jpg (2016.07.18.)
• 5. ábra: A tájképfestő Cholnoky: blogspot.com/2: http://2.bp.blogspot.com/-kTaQ3uuhBus/VeP2QtZ5KeI/AAAAAAAAVhM/AqkWX7unfXg/s640/29787.jpg (2016.07.18.)

Irodalomjegyzék:

• BALÁZS, Dénes: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Better kiadó, Budapest 1997.
• ehumana.hu: Beszámolók Julianus útjairól: http://ehumana.hu/arpad/szoveg/to16.htm (2016.07.28.)
• Földrajzi Társaság: Cholnoky Jenő. https://www.cholnoky.ro/content/view/75/124/lang,hu/ (2016.07.18.)
• JUHÁSZ, Zsolt (2006): Tudománytörténet – Lóczy Lajos. http://hirmagazin.sulinet.hu/hu/pedagogia/tudomanytortenet-loczy-lajos (2016.07.18.)
• KELECSÉNYI, Ágnes (2014): A Selyemút kutatója, a régész-felfedező Stein Aurél (1862-1943) emlékezete. In: Földrajzi Közlemények, 2014. 138., 3. 233-240. pp, http://www.foldrajzitarsasag.hu/downloads/foldrajzi_kozlemenyek_2014_138_evf_3_pp_233.pdf (2016.07.15.)
• KUBASSEK, János (1993): Magyar utazók Ázsiában. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
• Magyar Életrajzi Lexikon: Cholnoky Jenő. http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC02469/02494.htm (2016.07.18.)
• PAPP, Károly (1922): Lóczy Lajos (1849-1920) geológus, földrajztudós élete és munkássága. http://mek.oszk.hu/05300/05390/pdf/Papp_Loczy.pdf (2016.07.18.)
• PÓKA, Teréz (1997): Magyar Tudománylexikon A-ól Zs-ig. Budapest
• POLGÁRDY, Géza (szerk.): Magyar Turista Lexikon. Budapest 1941.
• SAJÓ, Tamás (szerk.) (2006): Kőrösi Csoma Sándor a tibetisztika megalapítója és hagyatéka a Magyar Tudományos Akadémia Könvytárában. In:MTAK, http://csoma.mtak.hu/ (2016.07.15.)
• SAJÓ, Tamás (szerk.) (2013): Vámbéry Ármin (1832-1913). In: MTAK, http://vambery.mtak.hu/ (2016.07.15.)
• SAJÓ, Tamás: A Kelet bűvöletében: Stein Aurél. In: MTAK, http://stein.mtak.hu/ (2016.07.05.)
• TARJÁN M., Tamás: 1236. december 27. Julianus barát hazatér első utazásáról. In: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1236_december_27_julianus_barat_hazater_elso_utazasarol/ (2016.07.28.)
• TARTJÁN M., Tamás: 1784. március 27. Kőrösi Csoma Sándor születése. In: Rubicon, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1784_marcius_27_korosi_csoma_sandor_szuletese/ (2016.07.15.)

 

Mentés

Mentés

Mentés