Új világrend küszöbén: A hatalmi erőegyensúly átalakulása Délkelet-Ázsiában, játékelméleti megközelítésben

Az elmúlt évtizedekben a Kelet- és Dél-kínai tengeren Kína és a kisebb államok erőviszonya Kína felemelkedése miatt egyre inkább aszimmetrikussá vált, amely hatást gyakorol a szereplők egymással szemben alkalmazott stratégiáira. Jelen tanulmány játékelméleti módszerrel arra a kérdésre keresi a választ, hogy a régió szereplőinek mennyiben érdemes kooperatív, illetve versengő stratégiát folytatni. Végül bemutatjuk, hogy a megváltozó stratégiai helyzet várhatóan milyen hatást gyakorol a régió hatalmi viszonyaira, amely Donald Trump elnökké választását követően a világ egyik lehetséges forró pontjává válhat.

Szerző: Eszterhai Viktor és Klemensits Péter

Bevezető

A második világháborút követően a kelet- és délkelet-ázsiai térség hatalmi rendszere jellemzően két tényezőn nyugodott: az Egyesült Államok tengeri és légi katonai hegemóniáján, valamint a térség többi szereplőjének a gyengeségén. Az amerikai külpolitika célja a – hidegháborús keretek között – a kommunista térnyerés feltartóztatása volt, mely érdekében a régió kis államait igyekezett megnyerni. Regionális stratégiája jellemzően két fő elemből állt: a régió kisebb országainak adott biztonsági garanciáiból, valamint a nekik nyújtott gazdasági előnyökből, amelyek ezen államok stabilitásának növelését célozták.[1]

A rendszer a Szovjetunió fölbomlása után is fennmaradt, a mai napig meghatározva az USA regionális külpolitikáját. Kína hatalmának folyamatos növekedése azonban az elmúlt évtizedekben egyre inkább hatást gyakorol a regionális erőviszonyokra, amelyre az Egyesült Államok az Obama adminisztráció alatt meghirdetett, „Fordulat Ázsia felé” (“Pivot to Asia”, később „Rebalancing”, „Újraegyensúlyozás”) új külpolitikai koncepcióval igyekezett választ adni. A 2012-ben, Hillary Clinton külügyminisztersége alatt meghirdetett külpolitikai terv – amely bizonyos szempontból szerves folytatása volt a korábbi amerikai regionális külpolitikának – három fő elemből állt: az amerikai flotta 2/3-ának a Csendes-óceán térségébe történő áthelyezése, a regionális szövetségesek megerősítése és aktivitásának a növelése, valamint egy olyan szabadkereskedelmi zóna létrehozása (Trans-Pacific Partnership – TPP), amelyből Kína kimaradt volna.[2] Mindezzel az amerikai elképzelések szerint egy olyan környezetet teremtettek, amelyben elkerülhető egy hidegháborús jellegű szakítás Kínával. A tervvel nemcsak Kína növekvő erejét kívánták kiegyensúlyozni, hanem arra is alkalmasnak tűnt, hogy az USA továbbra is megőrizze a régióban szabályalkotó szerepét. A „Fordulat Ázsia felé” politika sikeressége a szakirodalomban viták tárgyát képezi.[3] Jelen tanulmány amellett érvel, hogy az amerikai külpolitika céljaiban a továbbiakban nem fenntartható. Hipotézisünk szerint a Kelet- és Dél-kínai tengeren az erőviszonyok olyan módon váltak aszimmetrikussá, hogy Kína és a régió kisebb államainak a viselkedése alapvető változáson megy keresztül, ez pedig törvényszerűen kihat az USA regionális szerepére és a következő amerikai kormány lehetőségeire is.

Az elemzés során játékelméleti módszerekkel vizsgáljuk meg Kína és a regionális szereplők viselkedését.[4] Bár a kelet- és dél-kínai-tengeri régió, valamint Kína bilaterális kapcsolatai rendkívül komplexek, a játékelmélet alkalmazását mégis célravezetőnek tartjuk, mert a viselkedési alternatívák leegyszerűsítése révén rávilágíthatunk a probléma kulcsfontosságú jellemzőire. A vizsgálat során a választott módszer miatt az államok viselkedéseinek kulturális magyarázatától eltekintünk, és kizárólag a nyugati értelemben vett racionális szereplőként tekintünk rájuk.[5] Nem teszünk továbbá különbséget a régió kisebb és nagyobb államai között sem. Bár az egyes országok, mint Szingapúr és Indonézia már csak méretéből fakadóan is teljesen eltérő kapacitásokkal rendelkeznek, ezért Kínához fűződő viszonyuk is eltérő, a választott játékelméleti módszert egyaránt a hipotézis vizsgálata érdekében alkalmazhatónak tartjuk.

A nemzetközi kapcsolatok elméletének klasszikus megközelítése két állam kapcsolatáról

A nemzetközi kapcsolatok elmélete sokáig axiómaként kezelt alaptétele szerint az államközi rendszer anarchisztikus. Anarchisztikus, mert nincs egy olyan hatalom vagy erőszak monopólium, amely meghatározná az államok helyét és viselkedését, nincs meghatározó rend és bár léteznek kisebb és nagyobb államok, azok motivációi azonosak: a túlélés és a hatalom növelése, így viselkedésük is törvényszerűen egyforma: önérdek követőek.

Játékelméleti megközelítésben Axelrod alapján két állam kapcsolatát az együttműködés-versengés dichotómiában egy klasszikus kétszereplős fogolydilemmaként írhatjuk le.[6] Mindkét szereplő két tiszta stratégiát követhet:[7] kooperatív, vagy versengő (nem-kooperatív) magatartást gyakorolhat. A helyzet bimátrixban ábrázolva a kifizetések a következőképp alakulnak:

1. táblázat. Két állam kapcsolatának játékelméleti ábrázolása a nemzetközi kapcsolatok elméletének klasszikus megközelítése értelmében.

A mátrix négy stratégiai kombinációt ábrázol. „A” esetében a két állam kooperál. „B” és „C” helyzetben az egyik állam kooperál, míg a másik nem. Végül „D” esetben mindkét fél nem-kooperatív magatartást választ. A kifizetési értékektől függően a helyzet akkor válik fogolydilemmává, ha T>R>P>S.  Mivel mindkét állam önérdek követő, hatalom maximalizáló elv irányítja, ezért mindketten nem-kooperatív viselkedést választanak, amely a játék egyensúlyi kimenete (Nash-egyensúly).[8] Ugyanakkor ez a stratégiai kombináció nem tekinthető Pareto-hatékony helyzetnek.[9]

Változik azonban a játék kimenete, ha a valóságnak megfelelően a játék sorozatos ismétlődésével számolunk. Amennyiben 2R>T+S, akkor hosszútávon az „A” stratégiai kombináció jelenti a Nash-egyensúlyt, amely egyben Pareto-hatékony is. Ennek kialakulását Axelrod vizsgálatai bizonyítják, amely szerint a játék végtelen számú ismétlődése esetén, jellemzően a szemet-szemért elv (Tit-for-Tat (TFT)) érvényesül: a szereplők inkább hajlanak a kooperációra, és csak akkor választják a versengő magatartást, ha velük szemben is azt választja a másik állam: „A” helyzetet rendszerint „A” követ, viszont „B”, helyzetet „D”, vagy „C”. A további gondolatmenet könnyebb követhetősége érdekében a fogolydilemma kifizetéseit számokban fejezzük ki. Ekkor táblázatunk a következőképpen néz ki:

2. táblázat. Két állam kapcsolatának játékelméleti ábrázolása a nemzetközi kapcsolatok elméletének klasszikus megközelítése értelmében, kifizetési értékekkel.

Ekkor T=2; R=1; P=-1; S=-2. Tehát fennáll a fogolydilemma klasszikus feltétele.

Aszimmetrikus kapcsolat

A nemzetközi kapcsolatok aszimmetrikus kapcsolatok elmélete a klasszikus és strukturális realizmussal szemben azt állítja, hogy a nagy és kis államok eltérően ítélik meg a környezetüket, ennek alapján a fenyegetettség érzékelésük is eltérő, amely eredményeként más a motivációjuk és ennek megfelelően eltérő a viselkedésük is.[10] A kisebb állam nem tudja a nagyobb létét fenyegetni, míg a nagyobb sem tudja a kisebbre ráerőltetni saját preferenciáit olyan költség árán, amely elfogadható lenne a számára.[11] Brantly Womack színes hasonlata szerint az aszimmetrikus kapcsolatrendszert leginkább egy kártyajátékkal ragadhatjuk meg, ahol a szereplők olyanok, mint a kártyajátékosok: mind ugyanazt a játékot játsszák, csak más lapokat kapnak és más anyagi háttérrel rendelkeznek. Az eltérő értékű lapok miatt ugyanaz a játék más és mást jelent a különböző erőforrással rendelkezőknek: a gazdag szerencsejátékosnak egy veszteség természetesen fáj, de előbb-utóbb túlteszi magát rajta, míg ezzel szemben a szegény játékosnak a veszteség akár egzisztenciális kérdés is lehet. Ezért állítja azt, hogy a paraméter- vagy erőforrásfüggő racionalitás eltér a sima racionalitástól. Eszerint az erős állam és a kisebb állam (-ok) viszonya nem „egy”, hanem lényegében „kettő” kapcsolatot jelent: az erős állam kapcsolata a kis államokkal és a kis államok kapcsolata az erősebbel. [12] Mindegy, hogy a játék agresszív vagy békés, az mindkét fél számára mást jelent. A gyengébbnek nagyobb szüksége van a békére, mert amíg az erős államnak csupán kellemetlen, ha a kisebb állam ellenségesen viselkedik (pl. a konfliktus magas költsége miatt), a kisebb fél számára az egzisztenciális kérdés is lehet. Az aszimmetrikus helyzetből következik, hogy a világ és az adott jelenségek percepciója a két fél között mindig más. A kapcsolat nem problémamentes, de attól még lehet stabil. Éppen emiatt kritizálja Womack a klasszikus nemzetközi kapcsolatok elméleteit a kontroll fogalmának értelmezése kapcsán. A nagyobb ugyanis nem feltétlenül tudja kontrollálni a kicsit, amely azonban nagyon is frusztráló lehet a nagy számára.[13] A nagynak tehát igen is figyelembe kell venni a kicsit, bizonyos fokú autonómiát kell biztosítania neki. A kicsinek cserébe tisztelnie kell tartania a nagyobb ország által lefektetett játékszabályokat. A stabil együttműködés (normális kapcsolat) ezért nem diktátum, sokkal inkább megegyezés, amely törvényszerűen hierarchiához vezet. A hierarchia akkor lesz stabil, ha az államok társadalmi rendje legitimálja a rendszert: a kisebb államok számára az előnyök biztosítása, a nagyobb állam számára domináns helyzetének elfogadása. Womack szerint az aszimmetrikus viszony egy általános jelenség a világpolitikában, amely több állam kapcsolatát is meghatározza (pl.: USA – Kanada, USA – latin-amerikai országok, stb.). A nemzetközi kapcsolatok aszimmetrikus elmélete mindezek miatt támadja a nemzetközi kapcsolatok klasszikus realista felfogását, amely szerint csak időlegesen állhat fel egyensúlytalanság, mert a gyengébb államok szövetkeznek egymással azért, hogy az erősebbet ellensúlyozzák. Hasonlóan kritizálja a baloldali hegemónia-elméleteket és Wallerstein világrendszer modelljét is, amelyek a hegemóniát és az aszimmetriát valamilyen természetellenes, immorális állapotként fogják fel.[14] Az aszimmetrikus hatalmi viszonyban a korábbi helyzet (lásd: 1. táblázat) a két szereplő számára a kifizetések és így a kapcsolat jelentősen átalakulnak (3. táblázat):

3. táblázat. Az aszimmetrikus kapcsolat játékelméleti ábrázolása

A mátrix négy stratégiai kombinációt ábrázol. „A” esetében a két állam kooperál, de az erősebb állam az erőforrásfüggő racionalitásnak megfelelően, nagyobb előnyre tesz szert, a kisebb a kettő közötti státuszkülönbséget is kénytelen elfogadni. B” esetben a nagyhatalom kooperatív magatartást folytat, míg a kis állam nem-kooperatív módon lép fel, köszönhetően a szeme előtt lebegő rövidtávú előnyöknek. Ebben az esetben a kis állam – nagy kockázatvállalás mellett – jelentős előnyre tehet szert, míg a nagy államot kisebb veszteség éri. Az ilyen helyzetek a történelemben jellemzően akkor merültek fel, amikor a nagyobb állam belső problémával küzdött, és a kisebb állam ezt valamilyen formában (pl. határterületekre való betörése stb.) kihasználta. „C” helyzetben a kis állam kooperatív magatartást folytat, de a nagy állam nem. Ez jellemzően a nagy állam számára kis előnnyel jár, míg a gyengébb állam számára egzisztenciális veszélyt jelent. Az utolsó „D” esetben mindkét fél versengő magatartást választ, amely a nagyhatalom számára kisebb veszteséget jelent, de az elhúzódó konfliktus helyzet miatt nagyobb költsék lépnek fel. A kisebb állam számára súlyos ez a stratégiai helyzet komoly fenyegetettséget jelent, igaz valamivel kedvezőbb a kifizetés értéke, mint a „C” stratégiai kombináció esetén, ugyanis a nem kooperatív stratégia választásával, felkészül a várható konfliktusra. Mindezek tükrében a kisebb állam számára a legkívánatosabb stratégiai helyzet a következőképp alakul: „B”>„A”>„D”>„C”. A nagy állam esetében a képlet eltérő: „A”>„C”>„D”>„B”. A kisebb állam domináns stratégiája a versengő magatartás, míg az erősebb államé a kooperáció.

Mivel a játék időben megismétlődik, a kisebb államok – a nagyobb vesztenivaló miatt – döntően kooperatív külpolitikát kényszerülnek folytatni, és ennek szándékát jelzik a nagyhatalom felé, annak reményében, hogy az is kooperál. A nagyhatalom alapvetően kooperatív, mert a konfliktusoknak jelentős belpolitikai következményei vannak, amelyek jelentős költségekkel járnak. Folyamatában nézve a kapcsolatok alakulását, így az egyensúlyi helyzet az „A” stratégiai kombináció, vagyis mindkét fél együttműködő magatartása várható. Belátható, hogy a kisebb állam valamilyen okból kifolyólag választhat versengő stratégiát. Ilyen esetben várható, hogy a kapcsolatok alakulása az alábbi sorrendet követi: „A” helyzetet „B” követi, amely ha jelentős kárral és státuszvesztéssel jár a nagyhatalom büntetését váltja ki („D”), amely helyzetből a megoldást az „A” állapotba való visszatérés jelenti. Mindez a kapcsolaton belüli egyensúlyi állapot visszaállását eredményezi.

Kína és a délkelet-ázsiai országok kapcsolata az USA vezette világrendben

A kelet- és délkelet-ázsiai régió II. világháború utáni kapcsolatrendszerében az USA volt a meghatározó szereplő, amely Kína és a kisebb államok kapcsolatára is rányomta a bélyegét. A korábbi ideológiai ellenségeskedést az 1970-es években felváltotta a két nagyhatalom kooperációja, amelynek a hajtóerejét a közös Szovjetunió ellenesség adta. A közeledésre még nagyobb hatást gyakorolt, hogy a kínai vezetés „reform és nyitás” politikájának a meghirdetésével az ország modernizálásának igénye összekapcsolódott a nemzetközi világrendbe és intézményekbe való integrálódással, amely döntően az USA által lefektetett nemzetközi szabályok elfogadásával történt, igaz a Szovjetunió elleni kiemelt szerepe miatt Kína az 1980-as évek végéig nagyobb külpolitikai mozgástérrel rendelkezett. A régió számára ez egy rendkívül kedvező időszak volt, amelyben Kína és a többi állam kapcsolata látványosan javult.

Az 1990-es években ugyan a két ország viszonya elhidegült, azonban Kína a modernizációs céljai miatt továbbra sem akart a Szovjetunió összeomlása után létrejövő, az USA globális hegemón hatalmát jelentő „Új Világrenddel” (New World Order) szembefordulni.[15] Kína számára azonban az új geopolitikai helyzet azt jelentette, hogy külpolitikai mozgástere a korábbihoz képest jelentősen lecsökkent, mert a Szovjetuniót ellensúlyozó kiemelt szerepe megszűnt.  Az USA katonai hegemón szerepe a kelet- és délkelet ázsiai régióban továbbra is fennmaradt, biztosítva a kisebb államok számára a védelmet és a világkereskedelemben való aktív részvételt (pl. a szabad tengerhajózás biztosításával). Az USA regionális jelenlétét jellemzően katonai erejének bizonyos időközönként való felvonultatásával szimbolizálta.

Leegyszerűsítve a kelet- és délkelet-ázsiai régió számára a hatalmi helyzet úgy alakult, hogy Kína az 1970-es évek végétől lényegében folyamatos kooperációra kényszerült,[16] mivel ez a magatartás nélkülözhetetlen volt céljai elérésében. Kína ennek megfelelően támogatta az ASEAN együttműködését, az 1997/98-as pénzügyi válság során gazdasági segítséget nyújtott a környező országoknak, megnyitotta gazdaságát a régió nagyvállalatai számára, stb. Azokban a kérdésekben, amelyekben ellentétes álláspontot képviselt a kisebb államokkal szemben, kerülte a nyílt állásfoglalást, és jellemzően halogató magatartást választott. Ez a pragmatikus külpolitika a saját és az amerikai kapacitások közötti különbség realisztikus felmérésén alapult. Egyetlen olyan jelentős kérdés volt, amelyben Kína átmenetileg nem-kooperatív magatartást tanúsított: az 1995-ös Taiwan elleni rakétakísérletek, amely nyomán az USA két anyahajó csoport küldésével demonstrálta regionális és globális hegemón szerepét.

1995-96-OS HARMADIK TAIWANI-SZOROSBÉLI VÁLSÁG 1995. július 21 és 1996. március 23-a között történt, amikor a Kínai Népköztársaság, a tajvani-szorosban rakétakísérleteket hajtott végre. Az 1995 végi konfliktushelyzetet Lee Teng-hui taiwani elnök 1995 júniusában az amerikai Cornell Egyetemen megtartott beszéde váltotta ki, amelyet a KNK vezetése Taiwan elszakadási törekvéseként fogott fel. Az 1996 eleji rakétakísérletek az 1996-os taiwani elnökválasztást igyekeztek befolyásolni. Az akció hatástalan maradt, a választók Lee Teng-hui-t választották a Kínai Köztársaság elnökének. A taiwani-szorosban végrehajtott kínai rakétakísérletekre válaszul az Egyesült Államok két repülőgép-hordozó csapásmérő csoportot küldött a térségbe, melynek következtében Kína a Taiwannal szembeni nem kooperatív politikájának módosítására kényszerült, belátva, hogy az USA haditengerészetével nem veheti fel a versenyt még a saját partjai mentén sem. Az 1995-96-os harmadik taiwani-szorosbeli válság mindennél jobban bizonyította, hogy a múltban az Egyesült Államok tetszése szerint küldhetett flottát a kínai partokhoz, ha ellenfelét együttműködésre kívánta szorítani, vagy csupán érzékeltetni megkérdőjelezhetetlen globális dominanciáját. Lényegében, ez az esemény ébresztette rá Kínát, hogy egy hatékony A2/AD képesség kifejlesztése nem tűr halasztást és kezdődtek el a jelentős haditechnikai fejlesztések.

A kisebb államoknak természetesen kedvező helyzetet teremtett a kooperatív Kína, és gazdasági érdekeiket követve jellemzően ők maguk is kooperatívabb stratégiát választottak. Valójában az USA biztosította védelmi háló, valamint Washington azon törekvése miatt, hogy a régióban ne alakuljon ki konfliktus, ebben az időszakban a kisebb államoknak szélesebb lett a mozgástere. A kis államoknak nem feltétlenül kellett kooperálniuk, mert biztosan tudták, hogy Kína kooperálni fog. Különösen igaz volt ez a „Fordulat Ázsia felé” politika meghirdetése után, amelyben az USA támogatta, hogy a kisebb államok aktívan lépjenek fel Kínával szemben. Ennek a stratégiai helyzetnek a lényegét a következő bimátrix mutatja be (4. táblázat):

4. táblázat. A kelet- és délkelet-ázsiai régió stratégiai helyzete az 1989-2010-es évek közepéig

Láthatjuk, hogy a kisebb államok továbbra is két típusú magatartásforma közül választhatnak, mert az USA védelmet jelent a lényegesen erősebb Kínával szemben. A nem-együttműködő stratégia nagyobb kifizetést jelent, ezért racionális választás. Hátránya azonban, hogy hosszú távon rontja a bizalom kialakulásának az esélyét a felek között. A kisebb államok tehát csak akkor választják ezt a stratégiát, ha biztosan maguk mögött tudják az USA támogatását. Kína számára a jelenlegi hatalmi helyzetben nincs valódi választási alternatíva: domináns stratégiája a kooperáció, mert ha nem kooperatív magatartást gyakorolna, az USA azonnal megtorolná.

Dinamikusan elemezve a stratégiai helyzetet: „A” helyzetet a nagyobb érdek reményében és az USA védelmének biztos tudatában a kisebb állam átmenetileg felválthatja „B”-vel. Kína azonban nem tehet mást, mint kooperatív stratégiát folytat, amely eredményeként a kis állam továbbra is kitart a „B” helyzet mellett, illetve amennyiben Kína extra előnyöket tud biztosítani számára, visszatér az „A” állapotba.

Az egyensúly megbomlása: egy nem-kooperatív Kína?

Az elmúlt években jelentős változás figyelhető meg Kína viselkedésében: szakított a korábbi „jószomszédi” politikával. A Dél-kínai-tenger lehetséges energiaforrásainak aktív felderítése, a növekvő Dél-kínai-tengeri katonai jelenléte, valamint a mesterséges szigetépítések, illetve a nemzetközi bíróság ítéletének figyelmen kívül hagyása mind azt üzeni, hogy Kína nem feltétlenül fog kooperatív stratégiát folytatni.[17] Mindez meglepetésként érte a régió szereplőit, elsősorban az USA-t, amely befolyásának a kiszorítása egyre nyilvánvalóbb cél.[18] A kínai stratégia megváltozásának hátterében négy fő ok azonosítható:

1. A gazdasági és katonai erőviszonyok a térségben egyre inkább Kína javára változnak, a kisebb országok, Japánnal együttműködve sem képesek ellensúlyozni Kínát.[19] Az egyre inkább aszimmetrikus viszony miatt növekvő szükség van az USA aktív jelenlétére.
2. Saját és érdekcsoportjainak a gazdasági érdekeit szolgálva az USA Kína ellensúlyozását célzó politikája többnyire a retorika szintjén érvényesült és az aktívabb fellépést a szövetségeseire hárította. Mindez kétségeket ébresztett Amerika szövetségeseiben, hogy az USA valóban hajlandó a védelmükben fellépni.
3. Az elmúlt évek során az USA egyre inkább a saját érdekeit helyezi előtérbe, míg a közjó biztosítása a kisebb országok számára fokozatosan háttérbe szorul. Ez a folyamat jól megfigyelhető a Pivot egyik lábának számító TPP tárgyalások elhúzódásával, majd a Trump adminisztráció alatti azonnali eltörlésében.[20]
4. Végül Kína egyre inkább képes az USA regionális beavatkozását megakadályozni, növekvő katonai potenciálja ugyanis elsősorban a „hozzáférést akadályozó” (A2/AD) képességek megerősödésében nyilvánul meg. Ez a stratégia alapvetően a repülőgép-hordozók, nukleáris meghajtású támadó tengeralattjárók, rakétás cirkálók és rombolók rendszeresítése mellett nagy hatótávolságú rakétavédelmi rendszerek kifejlesztésével kívánja elejét venni ellenfelei aktív katonai jelenlétének az adott régióban. Kína aszimmetrikus haderőfejlesztésének célja, hogy egyes, kulcsterületek koncentrált fejlesztésével tegyen szert előnyre. A régió szempontjából a legfontosabb a kínai rakétatechnika (középhatótávú ballisztikus rakéta, pl. DF-21D), amellyel lehetővé teszi az amerikai flotta kulcsfontosságú erejének, az anyahajó csoportok elleni sikeres szárazföldről indított támadást. Ez utóbbi következtében az USA beavatkozása a regionális konfliktusokba egyre kockázatosabbá válik (pl. az amerikai tengeri hatalom szimbóluma megsérül, több ezer áldozat, stb.), amelyet az amerikai vezetésnek mérlegelni kell.[21] Mindezek miatt, bár az USA továbbra is folytatja a hagyományos őrjáratok stratégiáját, ennek elrettentő ereje egyre kisebb lesz.[22]

DF-21D BALLISZTIKUS RAKÉTA a 2010-es évek elején szolgálatba lépett Wu-14 Dong Feng-21D nagy hatótávolságú hajó elleni ballisztikus rakéta („repülőgép-hordozó gyilkos”) hatótávolsága meghaladja az 1500 km-t, manőverezni képes robbanófeje pedig a hangsebesség 10-szeresével közelít a célpontja felé, ezért az elfogása a hagyományos rakétavédelem számára szinte lehetetlen. Az amerikai erőfeszítések elsősorban a rakéta célzó rendszerének zavarására, megtévesztésére koncentrálnak. A 2015-ben rendszeresített JY-12 hajó elleni cirkálórakéta hatótávolsága 250-400 km-re tehető, 205-500 kg súlyú robbanófeje pedig 3-4 Mach sebességgel tart a célpontja felé. Észlelése és elfogása helyett az USA haditengerészete döntően az indító repülőgépek felderítését és megsemmisítését tartja célravezetőbbnek.  Egyes amerikai szakértők szerint a kínai hajó elleni rakéták véget vetnek a repülőgép-hordozókat övező legyőzhetetlenség mítoszának és talán a megváltozott körülmények miatt azok elavultságát is bizonyítják. Jerry Hendrix kapitány a Center for New American Society kutatója szerint az USA kormánya nem engedheti meg magának, hogy 13mrd dollárért egyetlen hajót vásároljon, amely nem lenne képes biztonsággal ellátni feladatát a DF-21D rakéta hatótávolságán belül. Éppen ezért a legújabb Ford osztályú hordozók helyett több, kisebb kb. 5 mrd. dollárba kerülő könnyű hordozókat kell vásárolni, melyek a kínai rakéták hatótávolságán túl is alkalmazhatóak lennének, ugyanis a legfőbb erejüket a nagy hatótávolságú és nehézfegyverzetű harci drónok jelentenék.   A Hudson Institute szakembereinek jelentése ezzel szemben kitart a szuperhordozók relevanciája mellett, mivel azok árérték arányosan messze pótolhatatlan erőkivetítési képességgel rendelkeznek és önálló, mozgó légibázisoknak tekinthetőek.  A haditengerészet vezetése szintén úgy véli, hogy a repülőgép-hordozó az amerikai globális katonai jelenlét legfőbb szimbóluma, még hosszú éveken keresztül a tengeri hadviselés legfontosabb eszköze marad. A viták ellenére a hadászati viszonyok átalakulása a Csendes-óceán nyugati felében egyértelmű, melynek jövőbeli biztonságpolitikai következményei még markánsabbak. Ha elfogadjuk Hendrix kapitány érvelését, melynek értelmében, ha csupán 10% reális esélye mutatkozik egy hordozó elvesztésének, akkor a hadvezetés már nem kockáztatná meg a bevetését a beláthatatlan politikai következményektől tartva, néhány év múlva – jelen tendencia mellett – az USA haditengerészete már nem lesz képes háborítatlanul hadműveleteket folytatni és uralni a Dél-kínai-tengert.

A megváltozott stratégiai helyzet eredményeként Kína mozgástere is megváltozik, amely miatt egyre inkább egy klasszikus aszimmetrikus hatalmi helyzet alakul ki a kelet- és délkelet-ázsiai régióban (5. táblázat).

5. táblázat. Az aszimmetrikussá váló kelet- és délkelet ázsiai régió.

A megváltozott stratégiai helyzetben megállapíthatjuk, hogy immáron mindkét szereplő újra választhat kooperatív és nem-kooperatív magatartás közül. Kína továbbra is a kooperációban érdekelt („A” helyzet), viszont üzenetet kell küldenie, hogy nem-kooperatív magatartást is („C” és „D”) folytathat. A preferencia sorrend Kína számára: „A”>„C”>„D”>„B”. Bár a kisebb állam preferencia sorrendje: „B”>„A”>„C”>„D”, az USA jelentette védelem nélkül – túl nagy kockázattal jár, amely arra készteti őket, hogy kooperatív külpolitikát válasszanak. Dinamikusan leírva az átmenetet a kis államok viselkedésében: a kooperatív Kína és kis államok két magatartásának megfelelően a kiindulási helyzet „B” vagy „A”, amelyet megváltoztat a nem-kooperatív Kína: „D” és „C” helyzet. Ezt követően helyreáll az „A” helyzet, mert mindkét fél a kooperációban érdekelt.

Konklúzió

Az elmúlt években tapasztalható nem-kooperatív stratégia Kína részéről egy racionális választás, amely azt tükrözi, hogy Kína szemében döntő változás ment végbe a kelet- és délkelet-ázsiai régióban. Természetesen ez a feszültségek – átmeneti – növekedésével jár. Amennyiben az USA nem képes a folyamatot megfordítani, a kisebb államok akkor viselkednek racionálisan, ha a nagyobb vesztenivaló elkerülése érdekében kooperatív stratégiát választanak. Mindez középtávon a regionális feszültségek csökkenését eredményezheti. A kisebb államok stratégiájában beálló változás rendkívül jelentős következménnyel jár a régió szempontjából:

Először, a Pivot és az USA a kisebb államoknak nyújtott védelemre és gazdasági előnyökre építő hagyományos regionális politikája összeomlik és az USA egyre jobban kiszorul a régióból. Mindez a Trump adminisztráció várhatóan befelé forduló külpolitikája nélkül is bekövetkezik. Másodszor az USA elveszti globális hegemón szerepét, hiszen a világ egyik régiójában nem rendelkezik katonai fölénnyel. Kína ugyan csak egy régiót fog ellenőrzése alatt tartani, de ez a világ legfontosabb gazdasági régiója, így nemzetközi szerepe és beleszólási joga a világpolitikába drasztikusan megnő. Harmadszor a kelet- és délkelet-ázsiai államok nyitottabbak lesznek a Kína által kialakítani szándékozott új nemzetközi rend iránt. Kína a korábbi történelmi korokhoz hasonlóan egy domináns szabályalkotó regionális hatalommá válik, várhatóan egy olyan rendet felépítve, amely az aszimmetrikus bilaterális kapcsolatokon létrejövő regionális hierarchia lesz. Végül évtizedes problémák (Észak-Korea, Taiwan) kerülnek új megvilágításba, annak köszönhetően, hogy az USA nem lesz képes döntő hatást gyakorolni a régió sorsára.

Jegyzetek

[1]  OVERHOLT, William H.: Asia, America, and the Transformation of Geopolitics. Cambridge University Press, United Kingdom, 2007.

[2] CLINTON, Hillary Rodham: „America’s Pacific Century.” U.S. Department of State through Foreign Policy Magazine, 11 October, 2011.

http://iipdigital.usembassy.gov/st/english/article/2011/10/20111011161233su0.8861287.html#axzz30Ph1DmRw  (utolsó letöltés 2016. Február 13.)

[3] ROSS, Robert S.: The Problem With the Pivot. Obama’s New Asia Policy Is Unnecessary and Counterproductive. Foreign Affairs, 91. (6.), November-December 2012. 70-82. http://www.thinkinchina.asia/wp-content/uploads/FA-The-Problem-with-the-Pivot.pdf; GREEN, Mike: The Legacy of Obama’s “Pivot” to Asia. Foreign Policy, September 3, 2016. http://foreignpolicy.com/2016/09/03/the-legacy-of-obamas-pivot-to-asia/; BRANDS, Hal: Barack Obama and the Dilemmas of American Grand Strategy. The Washington Quarterly,39. (4). Winter 2017. 101–125. https://twq.elliott.gwu.edu/sites/twq.elliott.gwu.edu/files/downloads/TWQ_Winter2017_Brands.pdf

[4] A módszer alkalmazhatóságáról lásd. SNIDAL, Duncan: The Game Theory of International Politics. World Politics, 38. (1.), 1985. 25-57. SNYDER, Glenn Herald – Diesing, Paul:           Conflict Among Nations: Bargaining, Decision Making, and System Structure in International Crises. Princeton University Press, 1978.; POWELL, Robert: Neorealism and Game Theory. In: HANAMI, Andrew K.: Perspectives on Structural Realism. Palgrave Macmillan, 2003. 9-30.; GREEN, David J.: The Third Option for the South China Sea. The Political Economy of Regional Conflict and Cooperation. Palgrave Macmillan, 2016. 23-34.

[5] A kínai külpolitika kulturális jellegzetességeiről lásd: ESZTERHAI Viktor: Guanxi az ázsiai államközi kapcsolatokban – a Kína-központú hűbérajándék rendszer újragondolása, Eszmélet 100. (4), 2013. 148-166. http://eszmelet.hu/eszterhai_viktor-a-guanxi-az-azsiai-allamkozi-kapcsolatokban/ QIN Yaqing秦亚青: Guanxi benwei yu guocheng jiangou: Jiang Zhongguo linian zhi ru guoji guanxi lilun关系本位与过程建构: 将中国理念植入国际关系理论. Zhongguo shehui kexue中国社会科学, 3., 2009. 69-86. QIN Yanqing: International Society as a Process: Institutions, Identities, and China’s Peaceful Rise. The Chinese Journal of International Politics, 3. 2010a. 129–153. 132-134.

[6] AXELROD, Robert: Conflict of interest: an axiomatic approach. Journal of Conflict Resolution, 11. (1.), 1967. 87 – 99.

[7] Az elemzés a könnyebb érthetőség érdekében nem foglalkozik a kevert stratégiákkal.

[8] Nash-egyensúlynak nevezzük a részt vevő játékosok egyéni stratégiáinak olyan stratégia együttesét, amelyre igaz, hogy minden egyes játékos aktuális stratégiája egy parciálisan legjobb választ ad a többi játékos aktuális stratégiájára.

[9] Paréto-hatékony helyzetről akkor beszélhetünk, amikor egyik szereplő helyzete sem javítható anélkül, hogy a másik helyzete ne romlana.

[10] Természetesen a nemzetközi kapcsolatok klasszikus megközelítései is felismeri, hogy az államok erőforrásai nem egyformák. A gyengébb államok más államokkal együttműködve ellensúlyoznak a nagyobbal szemben (MORGENTHAU, 1948. 21-25.). Az ellensúlyozó politika mellett Kenneth Waltz strukturális realista irányzatában megjelenik a helyezkedés fogalma is, amely egy kisebb állam, egy erősebb állammal való kooperatív együttműködésére utal, mintegy racionális stratégiaként a túlélése érdekében (WALTZ, Kenneth N.: Theory of International Politics. Addison-Wesley Publishing Company, USA, 1979. 125-126).  Randall Schweller ezzel szemben amellett érvel, hogy a helyezkedés nem pusztán a kis államok repertoárjába tartozik, hanem az ellensúlyozás stratégiához hasonlóan minden állam gyakorolja, aktuális érdekeinek megfelelően (SCHWELLER, Randall L.: Bandwagoning for Profit: Bringing the Revisionist State Back. International Security 19. (1.), October 1985. 72-107.).

[11] WOMACk, Brantly: Asymmetry and International Relationships. Cambridge University Press. 2015 LAKE, David A.: Hierarchy In International Relations. Cornell University Press, Ithaca, 2009.

[12] WOMACK, Brantly: China and Vietnam. The Politics of Asymmetry. Cambridge University Press, New York, 2006. 20. Hasonló gondolat megjelenik Lowell Dittmer-nél is (DITTMER, Lowell: The Strategic Triangle: An Elementary Game-Theoretical Analysis. World Politics 33, no. 4 (July 1981): 485.

[13] WOMACK, 2006. 20.

[14] U.o. 19.

[15] ESZTERHAI Viktor: Collapse of a Co-operation: the Chinese View of the Sino-American Relations under the Presidency of Elder Bush. Öt Kontinens: Az Új- És Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék Tudományos Közleményei 1. 2014. 199-212.

[16] Bár látszólag ellentmondásnak tűnik a kínai-vietnámi háború (1979), valójában az Vietnam elköteleződése a keleti-blokk iránt, azt jelentette, hogy nem része az USA vezette világrendnek, így az ellene indított katonai akció nem tekinthető nem-kooperatív magatartásnak. ESZTERHAI Viktor – SZŐKE Noémi: Az 1979-es kínai-vietnámi háború szerepe a kínai-amerikai partnerség megszilárdításában. In: GYURÁCZ Veronika– JOÓS Attila–Zágoni-Bogsch Gergely (szerk.): Fókuszban a konfliktusok: Tanulmányok a diplomáciatörténet és a regionális konfliktusok témájában. (Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, Budapest. 2014. 173-198.

[17] A kínai mesterséges szigetekről részletesebben: KLEMENSITS, Péter: Kína építkezései a Spratley-szigeteken. A dél-kínai-tengeri konfliktus egy újabb fejezete. Honvédségi Szemle 2016, 144. évf, 4. sz. 56-63. A hágai állandó választottbíróság ítéletéről pedig: ESZTERHAI, Viktor – KLEMENSITS, Péter: A dél-kínai-tengeri szigetek ügyében hozott hágai ítélet geopolitikai következményei. PAGEO Policy Brief I. 2016. július 25. http://www.geopolitika.hu/2016/08/04/pageo-policy-brief-i-del-kinai-tenger/ (2016.12.28.)

[18] Department of Defense Press Briefing by Adm. Harris in the Pentagon Briefing Room, Press Operations, Admiral Harry B. Harris Jr., commander, U.S. Pacific Command, U.S. Department of Defense, February 25, 2016 http://www.defense.gov/News/News-Transcripts/Transcript-View/Article/673426/department-of-defense-pressbriefing-by-adm-harris-in-the-pentagon-briefing-room; PERLEZ, Jane: Rising Stakes in South China Sea. In: International Herald Tribune, 2012, 1 June. 4.

[19] Who rules the waves? In: The Economist, October 17, 2015. http://www.economist.com/news/international/21674648-china-no-longer-accepts-america-should-be-asiapacifics-dominant-naval-power-who-rules

[20] PANDA, Ankit: Trump Killed TPP. What’s Next For Trade in Asia? The Diplomat, January 24, 2017 http://thediplomat.com/2017/01/trump-killed-tpp-whats-next-for-trade-in-asia/

[21] SAYLER, Kelley: Red Alert: The Growing Threat to U.S. Aircraft Carriers. Center for a New American Security (CNAS), February, 2016. 6-8. http://www.cnas.org/sites/default/files/publications-pdf/CNASReport-CarrierThreat-160217.pdf; HENDRIX, Henry J.: At What Cost a Carrier?, Center for New American Security, Disruptive Defense Papers, March 2013. 8-10. http://www.cnas.org/files/documents/publications/CNAS%20Carrier_Hendrix_FINAL.pdf

[22] Az USA – katonai értelemben is – igyekezett a „pivot” koncepciónak megfelelően támogatni szövetségeseit és demonstrálni erejét Kínával szemben. A Spratley-szigeteken végrehajtott építkezésekre reagálva 2015 októberében, jelezvén hogy nem ismeri el a status quo megváltoztatását, az amerikai haditengerészet USS LASSEN rakétás rombolója 12 mérföldnél közelebb hajózott az egyik „újonnan épített” szigethez, Kína tiltakozása ellenére.  2016 januárjában pedig a USS CURTIS WILBUR rakétás romboló tette ugyanezt a Paracel-szigetekhez tartozó Triton-sziget közelében.  Március elején az amerikai vezetés a USS JOHN STENNIS repülőgép-hordozó vezetésével egy csapásmérő csoportot küldött a térségbe, nem törődve Kína rosszallásával. Májusban a USS WILLIAM P. LAWRENCE rakétás romboló közelítette meg a Spratley-szigetek egyik feltöltött zátonyát, legutóbb pedig 2016 októberében a USS DECATUR rakétás romboló haladt el a Paracel-szigetek partjai közelében. PANDA, Ankit: South China Sea: US Navy Destroyer Asserts Freedom of Navigation in Paracel Islands. The Diplomat, October 22, 2016 http://thediplomat.com/2016/10/south-china-sea-us-navy-destroyer-asserts-freedom-of-navigation-in-paracel-islands/ (2017.01.10.)