Gideon Rachman – Easternisation. War and Peace in the Asia Century (könyvismertető)

 

A könyv írója Gideon Rachman a Financial Times külügyi rovatának a szerkesztője. Jelen műve 2016-ban került kiadásra, címe sokatmondóan csak „keletiesedés”, amely alatt a szerző azt érti, hogy a globális erőcentrum teljesen eltolódik nyugatról keletre, melynek kiindulási pontja a világgazdasági válság, amióta a nyugat hanyatlik, kelet pedig erősödik. A legerősebb hatalmat Kínában látja, amely az új globális erőközpont lehet, ennek értelmében vizsgálja a keletre tolódás tényét Amerika, Latin-Amerika, Európa, Oroszország, Afrika, Közel-Kelet, Kelet-Ázsia, Délkelet-Ázsia és Ausztrália szempontjából is. A régiók és országok tekintetében olyan összefüggésekre és fontos tényekre világít rá, amelyek alátámasztják a „keletiesedés” felvetését.

Bevezetés

A könyvet egy rövid történeti áttekintéssel kezdi az író, melyben főként Kína szempontjából vizsgálja az elmúlt éveket. A nyugati imperializmustól kezdve egészen 2014-ig, amikor az IMF bejelentette, hogy Kína lett a világ legnagyobb gazdasága (vásárlóerő-partitáson). Majd sorra veszi azokat az okokat és konfliktusokat, amelyek szerinte a nyugati világ meggyengülését okozták. Végül a megosztott kelet jelenségét magyarázza a feltörekvő hatalmak és nyugati szövetségesek tekintetében.

A könyv két fő részre van felosztva. Az első részben az ázsiai helyzetet olvashatjuk a „keletiesedéssel” kapcsolatban, a második részben pedig Ázsián túlmutatva vizsgálja a keletre tolódás jelenségét, folyamatát és hatásait az író.

Nyugatról keletre

A nyugatközpontúság végének egyik okát a gyorsan fejlődő ázsiai városokban látja, mint például Sanghaj és Szingapúr. Valamint a kínai történelemben megfigyelhető ciklikusságra is alapoz, amelyben dinasztiák emelkedtek, majd hanyatlottak. Az amerikai történelemmel hasonlítja össze, amely sokkal lineárisabb irányt mutat. A nyugatorientáció kezdetét az 1400-as évek végére teszi, amikor elkezdődött az európai kolonizációs időszak, amelynek folyamatát több oldalon keresztül tárgyalja, amelyben kiemeli Japánt, mint az egyetlen gyarmatosító országot Ázsiában.

Az író szerint a világháborúk után kezdődött folyamatok fektették le annak az alapjait, hogy később a hatalmi egyensúly Ázsiába tolódjon, méghozzá két fontos momentumot emel ki. Az első, hogy Amerika lett a globális hatalom és a domináns politikai, valamint katonai hatalom az Ázsia Csendes-óceáni térségben, ellenőrzése alá vonta Japánt és részt vett a koreai, valamint a vietnámi háborúban is. A második okként pedig azt tekinti, hogy Kína és India elkezdtek az országaik belügyire koncentrálni és megindult mindkettőnél egy erőteljes gazdasági fejlődés.

Amerika 1871-ben vált a világ legnagyobb gazdasági hatalmává, amit 2014-ig meg is tartott, azonban ekkor Kína vette át a helyét, ami kérdéseket ébreszt azzal kapcsolatban, vajon meddig tudja Amerika megtartani politikai hegemóniáját.

A háború kockázata

A második világháború óta folyamatosan eszkalálódik a helyzet a kelet-ázsiai régióban, olyannyira, hogy 2015-re az amerikai, japán és kínai tengeri és légierő folyamatos kihívást jelentenek egymás számára a vitatott területeken (Kelet- és Dél-kínai-tenger) való hajózás, repülés tekintetében. A szerző sorra veszi a térségben található államokat és azok kapcsolatát Kínával, amelyek mind egy-egy konfliktus forrásai lehetnek, ám a nagy kérdés szerinte az, hogy Kína vajon mi a valódi terve? Háborúra készülne a szomszédaival, esetleg magával az Egyesült Államokkal? Valójában mit is jelent egy feltörekvő szuperhatalomnak lenni a 21. században?

Az elrejtés és várakozás vége

A fejezet címe a Deng Xiaoping által meghirdetett 24 írásjegyes külpolitikai irányelvre utal, amely arra inti a kínai vezetést, hogy rejtse el képességeit és várja ki a megfelelő alkalmat. Ám ez az intelem Xi Jinping jelenlegi kínai elnök hatalomra kerülésével a szerző szerint véget ért.

A fejezetben a 2012-ben megválasztott elnök által meghirdetett „kínai álom” külpolitikájának szegmenseit olvashatjuk, amely egy egyre magabiztosabb és globális hatalomként viselkedő Kínát irányoz elő. Ugyanakkor megkerülhetetlen megemlíteni a Kínán belüli problémákat, mint a korrupció és a gazdasági növekedés lassulása, amelyek a Kínai Kommunista Párt legitimitását veszélyeztetik, valamint szóba hozza az író a több országban is bekövetkezett „színes” forradalmakat, amelyek szintén lehetséges veszélyforrásokat rejtenek a kínai vezetés számára.

Amerika reakciója

Barack Obama elnöksége és a Hillary Clinton külügyminisztersége alatt bejelentett Ázsia felé fordulás politikája, ami a legfontosabb reakciója volt Amerikának. Vagyis visszavonulni a Közel-Keletről és nagyobb hangsúlyt fektetni Kelet-Ázsiára és a felemelkedő Kínára. Azonban ezt a lépést sok kritika érte, ugyanis a katonai része túl nagy hangsúlyt kapott és az amerikai törvényhozás nem vette figyelembe azt a tényt, hogy Kína főként gazdaságilag kezdi ki az amerikai hatalmat, amelyre mi sem jelentett jobb bizonyítékot, mint a 2015-ben létrehozott Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank. Erre válaszul Amerika és szövetségesei bejelentették a Csendes-óceáni Partnerséget (TPP).

Az Obama-adminisztráció a kelet-ázsiai térség országai közül a legnagyobb szerepet Japánnak szánta, aki egyben a legfontosabb szövetségesnek is számít és fontos egyensúlyozó feladata van Kínával szemben.

Japán és Korea dilemmája

Japánnak, a két Koreának és Kínának igen konfliktusos kapcsolata van egymással. Japán gyarmatosítási törekvései a mai napig beárnyékolja a többi országgal való viszonyát. Ez a fejezet főleg Japánra és annak miniszterelnökére, Shinzo Abe-ra fókuszál, az államfő személyére és az ő ambivalens megítélésére, valamint kapcsolatának alakulására Dél-Koreával. Valamint rávilágít Kína szerepére Észak-Korea tekintetében és felhívja a figyelmet, hogy Park Geun-hye elnöksége alatt Dél-Korea egyre szorosabb kapcsolatot alakított ki Kínával, ami Tokióban és Washingtonban is aggodalmat váltott ki.

Amerika és Japán számára a legnagyobb veszélyt az egyre inkább öntudatos viselkedést folytató Kína és Kelet-Ázsiában egyre nagyobb befolyásra törekvő és szerző politikája, ahol ennek következtében konfliktusok merülhetnek fel az egyes országok között.

Harc Délkelet-Ázsiáért

A stratégiai jelentőségű Malaka-szoros bemutatásával kezdi az író Délkelet-Ázsia fontosságát, ugyanis a Kínát ellátó nyersanyag ezen keresztül halad át az országba, így Amerika számára egy esteleges kínai konfliktus során, ennek lezárásával, komoly lépéselőnyre tudna szert tenni. Szingapúr éppen ezért egy egyensúlyozó politikát folytat kelet és nyugat között, ami könnyen fordulhat át abba, hogy valamelyik oldalt megsérti.

Utána az ASEAN és Kína viszonyára tér át, hangsúlyozva a kínai területi követeléseket és mesterséges szigetépítéseket. A fejezet végén pedig Ausztráliát helyezi el a kelet-nyugat kontextusban, habár nyugati értékekkel rendelkezik, mégis a kínai befolyás alá kezd kerülni, hiszen gazdaságilag igen jelentős hatással bír. Ezért komoly dilemmával küzd, hogy nyugat vagy kelet felé orientálódjon e.

India, Ázsia második szuperhatalma

India és Kína összehasonlításával kezdi a szerző a fejezetet, majd hozzáteszi, habár vannak különbségek, India szerepe mégis attól függ, hogy Modi elnöksége alatt, hogyan tudja országát pozícionálni és vezető hatalommá tenni. Szóba kerül az egyre inkább előtérbe kerülő hindu nacionalizmus kérdése és az indiai-pakisztáni viszony. Valamint éppen ebből kifolyólag a Kínával való kapcsolata, ugyanis Kína jó kapcsolatot ápol Pakisztánnal, valamint az indiai-kínai viszonyt megterhelő két ország között lévő határvita sem elhanyagolható. Felhívja a szerző a figyelmet, hogy mindhárom ország atomhatalom, ezért egy esetleges konfliktus nagy veszélyt rejtene magában.

Sorra veszi India kapcsolatát a kelet-ázsiai és dél-ázsiai országokkal, valamint befolyását Afrikában és kiemeli Amerikával és Japánnal való viszonyát is. Végül arra a következtetésre jut, hogy Kína növekvő befolyása Indiát, Japánt és Amerikát is egy szorosabb együttműködésre ösztönzi, hogy egy ellensúlyozó tengelyt tudjanak létrehozni.

Az amerikai erő kérdése

Az első rész után továbblép Ázsián és más régiók és országok szempontjából kezdi vizsgálni a keletre tolódás kérdését. Amerika helyzetét elemzi először, aki Ázsián kívül a legfontosabb szereplője ennek a kérdésnek. Sorra veszi az ország szerepét és befolyását a világban. Az Obama-adminisztrációról kritikusan beszél, az író is azon a véleményen van, hogy gyengének bizonyult ez a vezetés és Obama sokszor nem akarja átlépni azt a bizonyos „piros vonalat”, szerinte többek között ez is vezethetett az amerikai hegemónia hanyatlásához. Részben ezért is született meg az a külpolitikai fordulat, amelyet Ázsia felé fordulásnak szoktunk emlegetni. Az egyensúlyozó szerepét kívánja betölteni az Ázsiai-csendes-óceáni térségben, hogy az egyre erősödő Kína befolyását csökkenteni tudja.

A NATO felépítését is vizsgálja, valamint Amerika abban betöltött szerepét és az általa eszközölni kívánt változásokat. Összegzésként pedig leírja az író, hogy habár az egész világon egyre több azoknak az országoknak a száma, akik megkérdőjelezik Amerika tenni akarását a vezetőpozíció érdekében, szerinte ehhez misem járult jobban hozzá, mint hogy Amerika nem kívánt teljes katonai beavatkozást a Közel-Keleten, ami így egy erőszakos anarchiába süllyedt.

Közel-Kelet – a nyugati hatalom vesztője

Sorra veszi az amerikai és orosz intervenciókat az egyes közel-keleti országokban, és a régióban lévő országok jelentőségét és az ott betöltött szerepüket. Külön kiemeli Kadhafi és Assad személyének fontosságát a térségben, valamint rávilágít a megtörtént, illetve az épp folyó konfliktusokra.

A fejezet végén nagyobb hangsúlyt fektet Izrael kérdésére, amit a nyugati világ egy kis szigetének tart a Közel-Keleten, hiszen fontos kapcsolatot ápol Amerikával, ugyanakkor egyre nagyobb hangsúlyt kap külpolitikájában Kína is. Szerinte a Közel-Kelet játszotta az egyik legfontosabb szerepet abban, hogy most a hatalmi súlypont keletre tolódik és Amerika, vele együtt pedig Európa és a nyugati világ egyre gyengül és hanyatlik.

Európa és a jól becsukott ablakai

Áttekinti az Európában bekövetkezett recessziókat (Olaszország, Görögország), majd kezdetben Franciaország és Németország vezető hatalmát emeli ki. Később rávilágít arra, hogy a gazdasági világválság következtében az európai hatalom végérvényesen Berlinbe helyeződött át, az euró krízise után pedig mindenki úgy tekint Németországra, mint Európa vezetőjére. A közel-keleti válság hatására pedig Európának egy elhúzódó problémával is szembe kell néznie, ami nem más, mint a menekültek kérdése.

A legnagyobb problémának mégis az európai hadseregek erodálódását látja, amelynek következtében a biztonságukat és védelmüket teljes egészében az Amerika vezette NATO-ra bízzák, amit egy fenntarthatatlan politikának tart. Többek között ezért is kell most Európának szembenéznie az orosz fenyegetéssel.

Oroszország kelet felé fordul

A Szovjetunió felbomlása után Európa úgy tekintett Oroszországra, mint aki elveszítette globális hatalmát és nem tehet mást, minthogy nyugat felé fordul és a nyugati mintákat veszi alapul. Az Eurázsiai Unió terve azonban kudarcba fulladt Ukrajna Európai unió felé nyitásával, majd a Krími-félsziget miatt kirobbant konfliktus a két ország között újra a hidegháborús állapotokat idézi. Putyinnak ezért meg kellett hozni a saját Ázsia felé fordulását, mivel a nyugati országok komoly szankciókat vezettek be Oroszországgal szemben és a nyugati világhoz való csatlakozási és beolvadási kísérlet a Szovjetunió felbomlása után sem járt sikerrel.

2014-ben Putyin Kínába látogatott, ahol a két ország szorosabb együttműködésről egyezett meg, amely „win-win” kapcsolatnak ígérkezik, hiszen Oroszország segít Kína energiaéhségét csillapítani, ami pedig az orosz gazdaság számára is kifizetődő. A két ország közeledése az Amerika vezette világnak egy újabb stratégiai, gazdasági és ideológiai kihívást ad.

Határvidék

Ebben a fejezetben Ukrajnáról, Törökországról, Magyarországról és ezen országok vezetőiről olvashatunk bővebben. Ukrajna elkeseredettségéről beékelődve a nyugati és keleti érdekszféra közé, az elhatalmasodó korrupció és forradalmak árnyékában, és az egyre nagyobb orosz agresszióban.

Törökország is hasonló dilemmával küzd a nyugati és a keleti világot illetően. Azonban Erdogan hatalomra kerülése óta egyre inkább eltávolodik az ország az Európai Uniótól és a nyugati világtól. Törökországba az Oszmán Birodalom egykori nagyságát szeretné visszahozni és visszaadni a muszlim örökséget.

Szerinte Orbán Viktor miniszterelnöksége óta autoriter rendszer irányt kezd venni Magyarország vezetése, és az új törvénye, amelyeket bevezettek korlátozzák a média szabadságát, ami miatt Budapest és Brüsszel kapcsolata igen terhelt lett. A menekült áradat megállítására épített kerítés a liberálisoktól sok bírálatot kapott, azonban az Európában lévő nacionális és konzervatív politikai erők egy követendő modellként ítélik meg.

Különböző módokon, de Magyarországon, Törökországon és Ukrajnában végbemenő folyamatok jelzik az Európai Unió csökkenő erejét, mint a nyugatizáció egyik fő pillérét.

Afrika és Dél-Amerika

Az író szerint Obama személye remek lehetőséget adott, hogy Amerika jó kapcsolatot tudjon kiépíteni Afrikával, de ami ebből megvalósult azt már egy teljesen más kérdésnek tekinti. Amit az afrikai kontinensen Amerika és a nyugati világ menthetetlennek látott, abban Kína felfedezi a benne rejlő lehetőségeket. Mivel Kínának rohamos ütemben nő az ipara, ezért nyersanyagra van szüksége, amiben Afrika bővelkedik, nekik pedig infrastrukturális beruházásokra van szükségük, amihez a kínai cégek éppen lehetőséget keresnek. Ez a kétirányú kereskedelem Afrikával 2000 és 2010 között a húszszorosára nőtt és Kína lett a legnagyobb gazdasági partnere a fekete kontinensnek.

A latin-amerikai országok mindig is úgy érezték, hogy az amerikai gazdaság árnyékában élnek, azonban most felfedezték, hogy van lehetőség számukra is, amit elsősorban Kínában láttak meg.

Ennek hatására Japán is lépéseket tett, hogy növelje befolyását a két térségben és megindult egy verseny Kínával szemben. Azonban az itt lévő országok számára sokkal inkább elfogadható a Kína által hirdetett be nem avatkozás külpolitikája. Megemlítésre kerül a Kína által megalapított BRICS, amely magába foglalja Latin-Amerika és Afrika két legnagyobb befolyással bíró országát, Brazíliát és Dél-afrikai Köztársaságot.

Nyugati intézmények

Ez a fejezet azt vizsgálja, hogy a világ még mindig miért gondolja úgy, hogy egyes nyugati intézmények azok, amelyek a globális gazdasági és politikai rend meghatározói. Olyan nagy profilú nemzetközi intézményekről van szó többek között, mint az ENSZ, a Világbank, és az IMF, valamint olyan kisebb profilú szervezeteket is ide sorol, mint a Swift, az ICANN és a FIFA. Ezek a szervezetek habár kisebb politikai befolyással bírnak, mégis a nemzetközi kontrol és menedzsment fontos mérője lett a presztízsnek és a hatalomnak. A szerző tehát a gazdasági és politikai intézményeknek nagy szerepet tulajdonít, amiket a hatalom velejárójának is tekint. Ezért a fő kérdésnek azt tartja, hogy ezek az intézmények mikor fognak megszületni vagy áttevődni Ázsiába.

Összegzés

Gideon Rachman a könyvében tehát azt az állítást veti fel, hogy a nyugati dominancia és hatalom egyre inkább keletre és Ázsiába kezd áttevődni. Kínát tartja a legesélyesebbnek az amerikai hegemónia továbbvivőjének éppen ezért a legnagyobb fókuszt könyvében ez az ország kapja. Ezeket az állításokat igyekszik alátámasztani és magyarázni könyvében, amely jól összeszedett és felépített, szépen összefoglalja a világunkban végbemenő hatalmi átrendeződéseket.

A 2008-as gazdasági világválságot tartja a fő fordulópontnak, de mélyebb okokra is rávilágít, mint például Amerika be nem avatkozása a Közel-Keleten és az Obama-adminisztráció gyengesége. Először Ázsiából kiindulva vizsgálja a tézisét a legfontosabb országokon keresztül külön kitérve Kínára és a két legnagyobb riválisára Japánra és Indiára. Majd távolabb halad és az egész világ kontextusából szemléli a „keletiesedés” kérdését és végighalad Európán, Oroszországon, a Közel-Keleten, Afrikán, Latin-Amerikán és Amerikán is. Mindenhol rávilágít arra, hogy a legtöbb ország csalódott az Amerika vezette nyugati hatalomban és másik alternatívaként keletre fordul, amit Kína igyekszik kihasználni.

Szerző: Zoltai Alexandra

RACHMAN, Gideon: Easternisation. War and Peace in the Asian Century. London, The Bodley Head London, 2016.
Oldalak száma: 336
Kiadó: Other Press
Megjelenés dátuma: 2017. április 4.
ISBN-10: 1590518519
ISBN-13: 978-1590518519