Gish Jen: The Girl at the Baggage Claim (könyvismertető)

A keleti és a nyugati kultúrák között nagy távolság van, mind fizikai, mind eszmei értelemben. Hogyan is érthetjük meg a másik kultúrát? Miből fakad a különböző fejlődési út? Gish Jen kínai bevándorlók amerikai gyermekeként próbál választ adni e kérdésekre, miközben saját tapasztalataival színesíti a történelmi példákat és a tudományos kutatások eredményeit.

A lány a csomagfelvételnél

A különböző kultúrák közötti párbeszédet gyakran egyszerűnek tűnő, de nehezen áthidalható gondolkodásmódbeli különbségek nehezítik. Így történhet az, hogy egy kínai lány felvételizik egy nagy presztízsű amerikai középiskolába, ám csupán Amerikába érkezése után, a csomagfelvételnél derül ki, hogy a felvett lány nem tud angolul – helyette a testvére írta meg a teszteket, csinálta végig az interjúkat. A nyugati szemmel elképzelhetetlen és meghökkentő csere megragadta Gish Jen figyelmét, s a kulturális szakadékról szóló könyve alapmotívumává tette. Gish Jen kínai-amerikai írónő, aki anekdotákat, történelmi példákat és tudományos kutatások eredményeit felhasználva az általa jól ismert két kultúra összehasonlítására tesz kísérletet.

A szerző nem csupán származásából és gyermekkorából adódó kettős identitása miatt fogott a könyv megírásába, ám az általa felvonultatott történetekben visszaköszönnek saját tapasztalatai is. A Harvard Business School-t hagyta ott egy nagy presztízsű írói kurzuson való részvételért, amiért édesanyja hosszú hónapokig neheztelt rá. Az ázsiai szülők és amerikai leszármazottaik között feszülő gondolkodásmódbeli különbségek ihletően hatottak a regényeiben emigrációval, különböző kultúrákkal foglalkozó írónőre, hogy az ismeretterjesztő irodalom műfajában írjon. Jen könyvének alapját a kulturális pszichológia elméletei képezik, annak is a kultúrák képviselőinek különbségeit, egyénhez való viszonyulását tanulmányozó ágai.

Különböző énképek

Az elemzés fókuszába az énkép megközelítései állnak, ami jellemzően különbözik nyugati és keleti kultúrákban. Ezek szerint az írónő elnevezése alapján kétfajta énképről beszélhetünk, „nagy mag énről” és „flexi-énről”. Az első énkép a nyugati társadalom alapvető beállítottságát jellemzi, Jen az avokádó központi nagy magjához hasonlítja azt, amiből kiindulnak ezek az emberek: a saját belső lényegük, személyiségük irányítja tetteiket. A flexi-én viszont másképp tekint saját magára, sokkal inkább a közvetlen környezete határozza meg a világhoz való viszonyulását, kiemelkedő szerepe van életében a belső körnek, amihez tartozik. A két én különbözősége az individualizmus és interdependencia által meghatározott társadalmak különbségeinek forrása.

Azonban a két szemlélet mentén nem húzható éles választóvonal, mivel a kétfajta énkép egyénenként is mindenkiben megtalálható, ám különböző hangsúllyal érvényesül. A társadalmi normákat viszont az az énkép alakítja ki, amelyet a túlnyomó többség képvisel. Az írónő egy stanfordi pszichológus modelljén keresztül mutatja be a független és az interdependens én világképének különbségeit, s a felvázolt elméletek adják a tudományos hátteret a könyv vizsgálatához.

A két felvázolt modell alapján bemutatja, hogyan mosódnak el a határok az egyén és az ingroupja között, és hogyan határozza meg magát az egyéniség, s ez hogyan befolyásol számtalan társadalmi jelenséget. Példáit az egyszerű társadalmi normáktól és a családi élettől kezdve egészen a művészethez, az innovációhoz, a tudományhoz, oktatáshoz és politikához való viszonyig vezeti, s ezzel próbál magyarázatot adni arra, hogy miért értjük meg nehezen egymást, s ez hogyan válhat áthidalhatóvá.

Flexibilitás a közösség érdekében

A „flexi-én” alapvetően a keleti kultúrákra jellemző, amint a neve is mutatja, rugalmas és alkalmazkodó énkép, ami kölcsönös függőségben van közössége tagjaival, s fontos számára a kollektív érdek. Az ilyen interdependens társadalmakban elmosódnak az egyének közötti határok a saját csoporton (ingroupon) belül, kisebb szerep jut az én belső lényegének. Ám Gish Jen kijelenti, hogy a flexi-éneknek ennek – és a sztereotípiák – ellenére saját véleményük van, s képesek az önálló cselekvésre, viszont céljaik elérésben – amíg azok a csoportérdeket is szolgálják – a teljes közösség segíti őket.

Érdekes példát szolgáltat a személyek közötti határok elmosódására a köszönetnyilvánításhoz való viszony. A szerző egy indiai-amerikai férfi tapasztalatával szemlélteti, hogy egy egyszerű „köszönöm” milyen sérelmeket okozhat Indiában. Ugyanis a szavakkal kifejezett köszönet az interdependens társadalomban a közeli viszony felrúgását és eltávolodást jelez, ez magyarázza azt, hogy amikor az említett férfi köszönetet mondott nagybátyjának a szíves vendéglátásért, a sértett rokon felháborodását fejezte ki. Az Amerikában élő indiai férfi átvette az új közeg szokásait, elfeledkezve saját hagyományairól. E szokásokkal ellentétben az amerikaiak körében gyakran használt köszönetnyilvánítás mögött másfajta szándék mutatkozik meg: a másik egyén döntését megköszönve visszaadja számára a döntési szabadságot. Ez a példa egy éles választóvonalra mutat rá az individuumot és a csoportot alapegységként kezelő kultúrák között.

Az eredetiséget, az innovációt, alapvetően nyugati szemléletből fakadónak tekintjük, míg az imitációt, a mester-tanítvány viszonyt a keleti kultúrák sajátjának. Gish Jen rámutat arra, hogy egy erős identitású csoportban a kultúra továbbadása nagyobb értékkel bír, mint az egyén teljesítménye, hiszen az utóbbi önmagában nem értelmezhető, csak a közösség kontextusában. A fent leírt jelenség megjelenik a mai nyugati kultúrában is, hiszen az internethez köthető művészeti ágak gyakran felhasználnak korábbi alkotásokat. Jen felhívja a figyelmet arra is, hogy a reneszánsz korában is számos festő dolgozott az ismert mesterek keze alá, s a frissen Nobel-díjas Bob Dylan is arról nyilatkozott, hogy dalai nem a semmiből, hanem a generációkra visszanyúló amerikai hagyományból.

A legtöbbször flexi-én példaként említett ország, Kína üzleti kultúrájára is jellemző, hogy korábbi példákból táplálkozik, s azokat a kínai vásárlók igényei szerint alakítja át. Így született például a Jack Ma által alapított Alibaba egyik szolgáltatása, az Alipay, ami a kínai piac első internetes fizetési rendszere volt, s a mai napig töretlen népszerűséggel, biztonságos formában valósítja meg a kártyás fizetést. A Xiaomi fejlesztései is merőben átalakították az okostelefon-fejlesztésről és a vállalatokról alkotott képet, s az innováció, amit megvalósított nem egy villámcsapásként érkező ötlet, hanem egy hálózatra épülő, szerves fejlődési folyamat volt.

Ennek ellenére gyakran éri az ázsiai népeket az a vád, hogy nem képesek a valódi, nyugati értelemben vett innovációra. Az újítás e formája merőben új vívmányt vár el, ami jórészt az egyén átlagon felüli teljesítményének eredménye. Ha azonban az innováció fogalmát kibővítjük, akkor akár a Jack Ma és a Xiaomi által bejárt út is újításnak tekinthető, a fogyasztók válasza és a gyarapodó cégek is ezt tükrözhetik.  Emellett a kínaiak hatékonyabbnak bizonyultak az Edmund Phelps által megfogalmazott „tömeges gyarapodásban”. A fogalom arra mutat rá, hogy a társadalom egésze milyen gyorsan és hatékonyan tudja befogadni az újításokat. Kína és más kelet-ázsiai országok kiemelkedők e téren, a beépülő újdonságok hatására pedig gyorsabban fejlődnek.

A mai kelet-nyugat különbség egyik látványos terepe az oktatás. A kínai oktatási rendszer legfontosabb vizsgája, az egyetemi felvételit jelentő gaokao-t veszi Jen egy alapvető például. Az ázsiai vizsgarendszerek rendkívül nagy terhet helyeznek az iskolás gyermekekre, akik már az általános iskola kezdetétől az életüket meghatározó vizsgára készülnek. Ám a nagy nyomás mögött interdependens célokat fedezhetünk fel, gyakran az egész család jövőjének záloga a gyermek sikere. Emiatt a közösség is nagy áldozatot hoz a cél érdekében, s komoly társadalmi támogatást kapnak a vizsgázók.

A sikeres eredmények mögött azonban nem csupán a közösség támogatása, hanem az oktatásról alkotott sajátos kép is áll. Az ázsiaiak oktatáshoz való hozzáállása szerint a tanulás a sikerhez vezető út kulcsa, ami nem az adott intelligencián és képességeken, hanem a befektetett munkán múlik.

A nagy mag

A „nagy mag” középpontba helyezésének a közösségi léthez képest rövidebb, de annál nagyobb hatású története van. Az individualizmus gyökerei az ókori görög társadalomban megtalálhatók voltak, ahol a társadalom túlélésre képes alapegysége még ekkor is a polisz, egy közösség volt, Athénban viszont megjelent az egyéniség, az athéni polgár szerepe. Az ókortól kezdve az individuum mint alapegység kialakulása végigkövethető a judeo-keresztény monoteizmus, a reneszánsz és a felvilágosodás által alakított nyugati kultúra fejlődése során.

Az individualizmus legnagyobb hatását Észak-Amerikában fejtette ki, s az írónő saját tapasztalataiból kiindulva különböző okokkal támasztja alá a társadalom mai képének kialakulását. Ugyanis a nyugati országok, főként az USA egyre látványosabban csökkenő közösségi aktivitás mutatnak. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a közösségben végzett munka nem az interdependens társadalom felé vállalt kötelességként szerepel, hanem szintén az egyén egyik kifejezési formája.

A „nagy mag” által vezérelt egyéneknek fontos az önmeghatározás és az önrendelkezés, ebből következik, hogy folyamatosan választani akarnak, s több választási lehetőséget tudnak a magukénak interdependens társaikkal szemben. A folyamatos választási kényszer viszont egyre több és több választásra sarkall, ami frusztráló lehet. Emellett jellemző, hogy az észak-amerikaiak túlértékelik képességeiket a többiekhez képest, s míg a pozitív eseményeket saját egyéniségük eredményének tekintik, a negatív történéseket hajlamosak a külső körülményekkel okolni. A hetvenes évek óta tartó önbecsülés-mozgalom arra készteti az amerikai gyerekeket, hogy minden különösebb ok nélkül jónak érezzék magukat. A teljesítménnyel nincs egyensúlyban az önbecsülés, ami negatív következményekkel járhat, s a kutatások alapján a túlzott önbizalom-növelésnek nincs morális hozadéka.

Az írónő magyarázatot keres arra, hogy miért éppen Amerikában teljesedett ki az individualizmus, s több szempontot is talált erre a szakirodalomban. Egyfelől a kolonizáció adott alapot e kultúrának, amely során a kisszámú népesség egy erőforrásokban gazdag területen telepedett le, rendkívül nagy előnyök birtokában az őslakosokkal szemben.

Szerepet játszott a protestáns etika is, amit a telepesek képviseltek. A kereszténység ezen irányzatai szerint az egyének felelősek a saját üdvükért. A becsületesen végzett munka, állandó tevékenykedés is út az üdvözülés felé, a kálvinizmus hatására pedig a feladat-orientált és az érzelmi kapcsolatok elváltak egymástól, utóbbiak a legszűkebb környezetre korlátozódtak, így alapvetően megváltozott az emberek társadalmon belüli viszonya, legtöbbször praktikus távolságtartásra korlátozódott.

A második világháború után felértékelődött az individualizmus szerepe. A hidegháború alatt az amerikai vezetés az individualizmus propagandáját használta fel a szovjet blokk kollektivizmusával szemben. Így elkerülhették azt, hogy az amerikai polgárok szimpatizáljanak a keleti blokk polgáraival, s valamilyen értékközösséget keressenek velük.

A XX. század folyamán a nyugati individualizmus egyik indikátora, egyben korábbi forrása, a keresztény vallás is individualistább lett. A közösség központi szerepétől eltávolodva egyre meghatározóbb lett a saját lelkiismeret, az egyén istenkapcsolata. Különösen igaz ez az USA-ban, ahol megerősödtek az neoprotestánsok és nagyhatású prédikátorok is, s az istentiszteleten való részvétel televízión keresztül is történhet.

Világok találkozása

E két merőben eltérő világnézet hogyan egyeztethető össze egy olyan világban, ahol az összekötöttség miatt alapvetően fontos lenne, hogy a kultúrák képesek legyenek megérteni egymást? Gish Jen az ún. ambidependens hozzáállás egyfajta középutat ír le, egyesítve az interdependencia és a függetlenség előnyeit. Ennek alapján elmondható, hogy a kulturális szakadékot csupán a kétféle gondolkodásmód ötvözése tudná áthidalni. A szerző számos példát hoz a művészetekből, írók, zenészek, festők példáin keresztül mutatja be a különböző hangsúllyal jelenlevő kétfajta ént.

Jen az amerikai sport történetéből hoz olyan példákat, amelyből azt a tanulságot vonja le, hogy a csapatok, amelyek nem sztárokra alapoztak, hanem a csapat összetartására helyezték a hangsúlyt, sikeresebbek lettek. Kiemelkedő példa a többszörös Super Bowl győztes New England Patriots, amelynek játékosai lemondtak a személyenkénti bevonulásról, és nem szerződtettek nagy sztárokat sem, viszont a hatékony csapatjáték sikeres rekorderré tette őket, miközben a pályán kívül megtartották saját érdeklődési körüket, mindezt egymás mellett békésen megélve.

Mindamellett Jen ázsiai szemszögből az individualizmus valódi létjogosultságát is megkérdőjelezi, hiszen az amerikai társadalomban a kitűnés a tömegből már-már csoportelvárássá vált. Az érdekes személy kultusza azonban frusztrációvá változtatja a szabadságot, amit csak a közösség előtérbe helyezése tud feloldani. Ezzel kapcsolatban viszont felmerül az írónő elfogultsága az ázsiai kultúrák felé, hiszen az két szemlélet ötvözése nagyobb áldozatot kíván az individuumtól, mint a közösségtől.

A könyv ellen kritikaként felhozható, hogy az interdependens társadalmak nem csupán a keleti – azaz ázsiai – kultúrákra jellemző, hanem a legtöbb olyan kultúrára, amit nem sorolunk a fejlett nyugati országokhoz. Afrika és Dél-Amerika mellőzése azonban azzal indokolható, hogy Gish Jen leginkább a kínai kultúrát ismeri, s azt tudja szembeállítani az USA-ban szerzett tapasztalataival és amerikai gyermekkorával. Így pedig a könyv ambiciózus alcíme szerinti célkitűzés, a kelet és nyugat közötti kulturális szakadék magyarázata, csupán részben valósul meg.

Felhasznált irodalom

JEN, Gish: The Girl at the Baggage Claim: Explaining the East-West Culture Gap. Knopf, New York. 2017. február 28. 336 o. ISBN 9781101947821