Sajtófigyelés – 2017. december 18.
A PAGEO heti sajtófigyelése a kelet-ázsiai térségről. Olyan nemzetközi magazinok, kutatóintézetek és sajtóorgánumok cikkeiből böngészünk, mint az Economist, Foreign Affairs, Foreign Policy, Newsweek, The New York Times, ISN, Project Syndicate, Carnegie Endowment, Brookings Institute, The Diplomat, China Daily, Stratfor és mások.
Az azonos neműek házasságáról szóló törvényt több száz órányi vitát követően elfogadta az ausztrál képviselőház – Louise Yaxley, ABC News, 2017. december 7.
Az azonos neműek házassága legális lesz Ausztráliában, miután a parlament megszavazta a házasságról szóló törvény megváltoztatását és a homoszexuális párok házasságkötési tilalmának eltörlését. A képviselőház négy tagja a törvénymódosítás ellen szavazott, néhányan pedig tartózkodtak, ám a képviselők döntő többsége támogatta a törvénymódosítást. A parlament nyilvánosság számára fenntartott karzata zsúfolásig tel a törvény megváltoztatását látni kívánó emberekkel. A változtatás ellenzői (például Tony Abbott volt miniszterelnök) sikertelenül próbáltak törvénymódosításokat elfogadtatni, leszavazásukat pedig az azonos neműek házasságát támogatók tapsa és éljenezése kísérte. A nézőközönséghez a végső szavazás után csatlakoztak könnyeikkel küszködő képviselők is.
Tizenhárom éve változtatta meg az akkori, John Howard vezette kormány a házasságról szóló törvényt azzal a céllal, hogy az azonos neműek házassága ne lehessen legális. Ettől kezdve a Zöldek és az Ausztrál Demokraták többször próbálták ezt a döntést megváltoztatni, ám nem jártak sikerrel. Öt éve a parlament tárgyalt három törvénytervezetet, amelyek célja az azonos neműek házasságának legalizálása volt; egyet a Zöldek nyújtottak be a szenátusban, egyet közösen nyújtott be a képviselőházban egy Zöldek- és egy független képviselő, egyet pedig egy munkáspárti képviselő nyújtott be, ám egyiket sem fogadták el.
A sorsfordító és végül sikeres változtatás több mint egy éve, feltűnés nélkül történt meg. A kormányzó koalíciónak a törvénymódosításról szóló népszavazási javaslatát nem fogadta el a szenátus, ám George Brandis igazságügyminiszter a politikai patthelyzet enyhítése érdekében alkotott egy törvénytervezetet, mégpedig azzal a megkötéssel, hogy ha valóban lenne népszavazás és a szavazók támogatnák az azonos neműek házasságát, akkor egy törvényre volna szükség. A tervezet vizsgálatára felállított szenátusi bizottság egyhangúlag elfogadott jelentése a szenvedélyes pro és kontra érvek között lavírozva lefektette az alapokat ahhoz a folyamathoz, aminek a mai nap jelentette a végét. A jelentés szerint lelkészek nem lennének kötelezhetők azonos nemű párok összeadására, mivel a közmegegyezés szerint a vallási szabadságot nem érheti sérelem. A jelentés további fontos eleme volt, hogy kimondta, a házasság definíciója lehetne egyszerűen csak az, hogy két ember között köttetik. A mai szavazás ezt az elképzelést valósította meg a Howard-kormány 2004-es, a házasságot egy férfi és egy nő közötti kapcsolatként definiáló törvénymódosításának eltörlésével.
Forrás: http://www.abc.net.au/news/2017-12-07/same-sex-marriage-bill-passes-house-of-representatives/9235560
A modern Kína és a két nagy hegy – Kerry Brown, The Diplomat, 2017. december 7.
Az öregember és a hegyek a maoista korszak egyik leggyakrabban ismételt meséje volt Kínában. Mao verziója szerint a bolond (ahogy ő jellemezte) öregember házából a kilátást két hegy takarta, úgyhogy az öreg elhatározta, hogy eltünteti őket. Neki is állt a feladatnak vödrökkel, ez pedig kiváltotta szomszédai gúnyolódását. Az öregember válasza a gúnyolódásra a kommunista párt propagandájának egyik legismertebb eleme: ha nem én tüntetem el a hegyeket, akkor a gyerekeim fogják, ha pedig ők sem, akkor az ő gyerekeik és az unokáim gyerekei. A mese azzal a marxista-leninista mesélőtől furán hangzó fordulattal ér véget, hogy megjelenik egy könyörületes isten, aki, mivel megindította az öregember hite, varázserejével eltünteti a hegyeket.
A példázat maoista értelmezését világosan kifejtették: Kína két nagy (a mesebeli hegyeknek megfelelő) teher alatt, a feudalizmus és az imperializmus alatt nyögött. Míg a feudalizmus belső ügy volt, az imperializmus a külvilághoz kapcsolódott, ahhoz, hogy az iparosodott országok fejlettebb technológiájuknak köszönhetően kizsákmányolták Kínát.
Hszi Csin-ping Kínája elmondhatja, hogy a feudalizmus és imperializmus már nem jelentenek problémát. A feudalizmus végét a maoista osztályharc, majd a szocialista piacgazdaság bevezetése jelentette, míg az imperializmusét a gazdasági erő diplomáciai és katonai erővé változtatása. Hszi üzenete az októberi tizenkilencedik pártkongresszuson világos volt: büszkék és erősek vagyunk, és többé senki nem fog diktálni nekünk. Ennek garantálására Kínának megvan a tengerészeti, katonai és gazdasági ereje. Ami azt illeti, most már éppenséggel Kínát vádolják azzal, hogy befektetésekkel és kereskedelmi kapcsolatainak politikai célú felhasználásával beavatkozik más országok ügyeibe.
Mindazonáltal továbbra is vannak hegyek, azaz óriási kihívások Kínában, és időnként úgy tűnik, egy jóindulatú isten megjelenéséhez fogható csodára volna szükség a legyőzésükhöz. Az első kihívás egy szociális ellátó- és nyugdíjrendszer létrehozása, amely kezelni tudja az ország szembetűnő demográfiai változásait és a gyors növekedés és fejlődés bizonyos negatív velejáróit. Kína népessége öregszik, és kezdik érinteni az olyan járványszerű krónikus betegségek, mint a szívbetegségek és a rák. Az egyenlőtlenség szintén óriási méreteket ölt.
Kínában az idősek egyre többen lesznek a fiatalokhoz képest, így az országnak a következő években létre kell hoznia egy egészségügyi és nyugdíjrendszert. Ezt a feladatot nem fogják megkönnyíteni az új középosztály növekvő elvárásai, amely türelmetlen lesz, ha úgy érzi, nem jár jól a végeredménnyel. A maoista múlt szólamai az önfeláldozásról és kitartásról már nem lesznek elegendőek; az emberek a kínai álmot akarják itt és most, akár a kínai jellemzőkkel bíró szocializmus biztosítja, akár nem.
A másik nagy hegy, vagyis kihívás Kína számára a környezetvédelem. A 2011-es tizenkettedik ötéves terv, akárcsak a tavalyi tizenharmadik, komolyan foglalkozik a szén-dioxid-kibocsátással, valamint Kína vízzel, levegővel és erőforrásokkal kapcsolatos problémáinak kezelésével. Hszi elnöksége alatt Kína proaktívan kötelezi a vállalatokat a szabályozások betartására ezeken a területeken. Az ország aláírta a párizsi klímaegyezményt, az Egyesült Államok kilépéssel kapcsolatos bejelentése óta pedig egyre inkább átveszi a vezető szerepet az egyezményt illetően. Mindazonáltal Kína városainak levegője továbbra is szennyezett, a tibeti jégtakarók tovább olvadnak, a vizek pedig túlnyomórészt szennyezettek. A kínai álom részben tiszta levegőt és fenntarthatóságot ígért, ám 2017-ben ez továbbra is csak álom, aminek megvalósítása új forradalmi technológiákon múlik, nem pedig jelenleg is létező tényezőkön.
Való igaz, hogy Kína nemzetközi pozíciója sokat erősödött az elmúlt öt év során, azonban társadalmi és környezetvédelmi problémái nem enyhültek Hszi hatalomra kerülése óta. Sőt, a nyomás minden eddiginél nagyobb, hogy megoldásokat találjanak rájuk, ez azonban, úgy tűnik, az ideálisnál lassabban megy. Mao Ce-tung a feudalizmus és imperializmus két hegyének eltüntetését ígérhette a távoli jövőre, Hszinek azonban a társadalmi és környezetvédelmi problémák hegyeinek eltüntetését most kellene megoldania. Reménykedjünk benne, hogy egy jóindulatú isten egyszer csak segítő kezet nyújt.
Forrás: https://thediplomat.com/2017/12/modern-china-and-the-2-great-mountains/
Miért nem működnek az Észak-Korea elleni szankciók Afrikában? – Merve Demirel, The Diplomat, 2017. december 8.
Összesen nyolc Észak-Korea elleni ENSZ-szankciósorozatot követően az ország atomfegyverprogramja felgyorsult az elmúlt években. A szankciók eddig nem érték el céljukat, Észak-Korea kapcsolatai a Föld bizonyos régióival pedig tovább rontják a hatékonyságukat. A szankciók kudarcát a végrehajtó mechanizmusok hiányán túl ugyanis az is magyarázza, hogy különböző afrikai országok évtizedek óta kapcsolatban állnak a Kim-rezsimmel; a szankciók afrikai sikertelensége ráadásul a jövőben nagyobb súllyal fog latba esni annak tükrében, hogy Észak-Korea próbálja csökkenteni függését Kínától, miután az egyre inkább hangot ad abbéli szándékának, hogy végrehajtja a szankciók rá eső részét.
Jelentések szerint az Észak-Korea és afrikai országok közötti kereskedelem 2007 és 2015 között évente átlagosan 216,5 millió dollár értékű volt. Az összeg számottevő részét különböző országokkal kötött építkezési megállapodások teszik ki; a szobrok különösen keresettek. Egy szeptemberi ENSZ-bizottsági jelentés szerint Tanzánia és Mozambik rakétarendszerének támogatását Phenjan végzi. Észak-koreai vállalatok ezen felül egyes országokban fegyvergyárakat építettek, másoknak pedig katonai kiképzést biztosítanak, holott mindkét tevékenység sérti a szankciókat. A jelenleg hét afrikai ország ellen a szankciók lehetséges megsértése miatt folyó ENSZ-eljárás ellenére tavaly óta az afrikai országok mindössze tizenöt százaléka tartja be a jelentési kötelezettségeket.
Ugyan az ENSZ-tagállamoknak kötelező az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatait végrehajtaniuk, nincs hivatalos végrehajtási mechanizmus, így az egyes országokon múlik a szankciók betartása. Az ENSZ azon állításaira reagálva, hogy megszegték az Észak-Korea elleni szankciókat, Namíbia megígérte, hogy megszakítja kereskedelmi kapcsolatait az országgal, Uganda pedig állítólag már megszakította vele katonai kapcsolatait. Az ENSZ Észak-Koreával kapcsolatos szakértői bizottsága szerint azonban néhány ország, köztük Namíbia, nem válaszolt a bizottság kérdéseire.
Azonban nem csak a szankciók rendszere tehető felelőssé a szankciók afrikai kudarcáért: a végrehajtás ki nem kényszeríthetősége ellenére a szankciókat politikai nyomás és gazdasági elszigetelés is érvényre tudja juttatni. Ennek ellenére Észak-Korea régóta tartó afrikai jelenléte és kapcsolatai, valamint az Afrikában hagyományosan érvényesülő amerikai vezérszerep gyengesége miatt a szankciók a világnak ezen a részén eddig nem érték el céljukat, azaz Észak-Korea elszigetelését.
Az 1960-as években, amikor néhány, Észak-Koreával azóta is kapcsolatban álló afrikai állam kiutat keresett a gyarmatosításból, Észak-Korea anyagilag támogatta forradalmaikat, lehetőséget látva szocialista eszméi terjesztésére ezekben az országokban. Ennek köszönhetően a nyugatellenes ideológiájú uralmon lévő rétegek körében, különösen szubszaharai Afrikában, sikerült befolyásra szert tennie. Ez a befolyás a mai napig megmaradt és tetten érhető a fent említett kereskedelemben. Ez az észak-koreai jelenlét az amerikai vezetés jelenlegi hiányával társul. Az utóbbi néhány évben Amerika afrikai szerepvállalása eleve csekély volt, így sok afrikai ország Kína felé fordult. A nemrég javasolt amerikai költségvetési csökkentés, amely harminc százalékkal csökkentené a humanitárius segélyeket, valószínűleg felhívja az afrikai országok figyelmét az amerikai külpolitika változásaira (akkor is, ha végül a kongresszus esetleg nem fogadja el a csökkentést). Donald Trump ugyan felszólította az afrikai vezetőket az Észak-Korea elleni szankciók együttes végrehajtására, ám kérdéses, lesz-e ennek érdemi fogantja.
Noha egyes szakértők úgy vélik, hogy az Észak-Korea elleni szankciók nem fogják elérni céljukat, mivel Phenjan mindenáron folytatni fogja atomprogramját, a gazdaságnak mégis van szerepe. Az ENSZ-szankciók hatásosabbak, ha minél több ország betartja őket. Annak érdekében, hogy az Észak-Korea elleni szankciók jól működjenek, az ENSZ-nek és az Egyesült Államoknak meg kell találnia a módját, hogy ösztönözze az afrikai országokat a szankciók betartására, ezt pedig úgy lehet elérni, hogy csökkentik ezen országok Észak-Koreától való függését, továbbá Amerika demonstrálja, hogy érdekelt Afrika jövőjében.
Forrás: https://thediplomat.com/2017/12/why-north-korea-sanctions-are-failing-in-africa/
A világ legnagyobb automatizált konténerterminálja nyílt meg Sanghajban – The Straits Times, 2017. december 11.
A hivatalos kínai média jelentése szerint a világ legnagyobb automatizált konténerterminálja, a Sanghaji Yangshani Mélyvízi Kikötő (Shanghai Yangshan Deep Water Port) december 10-én megkezdte próbaüzemét. A yangshani kikötő negyedik fázisa 2,23 millió négyzetkilométeren terül el, partvonala pedig 2350 méter. Miután megkezdi teljes körű működését, a terminál kapacitása kezdetben négymillió TEU (húsz láb hosszúságú fémkonténer) lesz, később pedig 6,3 millió. Chen Wuyuan, a Shanghai International Port Group elnöke szerint a terminál nemcsak növeli a kikötő hatékonyságát, hanem akár tíz százalékkal csökkenti a szén-dioxid-kibocsátást is.
A projektben használt automatizált gépeket Kínában tervezték és gyártották. A terminál megerősíti a sanghaji kikötő pozícióját a világ legforgalmasabb konténerkikötőjeként, továbbá segíti Sanghaj azon törekvését, hogy hajózási világközponttá váljon. Eddig az első gépeket – köztük tíz híddarut, negyven sínen futó bakdarut és ötven automata vezérlésű járművet – tesztelték és üzemelték be. A jövőben huszonhat híddaru, százhúsz sínen futó bakdaru és százharminc automata vezérlésű jármű fog üzemelni a yangshani automatizált konténerkikötőben.
Az indiai választások továbbra is a kasztok körül forognak – The Economist, 2017. december 8.
Az indiai nemzeti parlamentben, a Lok Sabhában a képviselők idén plusz egy hónap szabadságot kapnak, mert a hatalmon lévő Bharatiya Janata Párt (BJP) egyik fő bázisában és a Narendra Modi miniszterelnök otthonának számító tagállamban, Gudzsarátban december 9-én és 14-én új törvényhozói testületet választanak. Egy indiai mércével mérve közepes méretű, 66 millió lakosú állam vajon miért késlelteti egy teljes hónapig az egész ország ügyeit, és miért megy ide Modi személyesen kampányolni? A BJP szerint azért, mert ők minden választást komolyan vesznek, a kritikusok szerint azonban a párt nem akar a bázisában veszíteni. Márpedig a közvélemény-kutatások szerint van félnivalója a BJP-nek: míg augusztusban behozhatatlannak tűnő harminc százalékos előnye volt a fő ellenfelének számító Kongresszus párttal szemben, az előny november végére elolvadt, a két párt jelenleg pedig fej fej mellett van.
A BJP hirtelen visszaesése sokkolóan hatott. A párt, szövetségeseivel együtt, tizennyolc tagállamot irányít, a lakosság körülbelül 60 százalékát. Modi második miniszterelnöksége 2019-től korábban biztosnak tűnt, ám egy gudzsaráti vereség megtörné ezt a lendületet, a párt pedig sokat veszítene vonzásából.
A BJP bajainak sok oka van. Indiában mindig erős a hivatalban lévők elleni ellenszenv, Modi bizonyos intézkedései pedig sok választót feldühítettek. A magas értékű bankjegyek tavalyi hirtelen betiltása sokat ártott a földműveseknek és a kisvállalkozásoknak, a forgalmi adó idei ügyetlen bevezetése pedig a kereskedőket és gyártókat érintette hátrányosan. A mezőgazdasági árak alacsonyak, a mobilis fiatalok számára pedig kevés a munkalehetőség a sokat dicsért külföldi befektetések ellenére.
A sérelmek felgyülemlése nem új, az viszont igen, hogy az utóbbi időben leírt Kongresszus párt képes ezt kihasználni. A BJP a Kongresszus mostanában nyújtott teljesítményével ellentétben egy tetterős párt, amely kíméletlenül kihasználja az osztály- és főleg a vallási különbségeket a szavazatszerzés érdekében. A nyerő formula a muszlim kisebbséggel kapcsolatos félelem keltése a hindukban, valamint a hinduk „egyesítése” egy, a különböző kasztok vezéreivel kötött szövetségben – mindez a rend és fejlődés nevében. A BJP immár az alacsonyabb kasztokhoz tartozókat is próbálja maga mellé állítani, például a dalitokat, azaz érinthetetleneket is. Néhány államban az a taktika bizonyult kifejezetten sikeresnek, hogy felső és alsó kasztokhoz tartozókat egyaránt középső kasztok ellen fordítottak, amelyek úgymond túl sok hatalmat vagy presztízst halmoztak fel.
A Kongresszus párt azonban tanul a BJP-től ezen a téren. Régebben azzal vádolták, hogy a muszlimok kedvében jár, hogy megszerezze szavazataikat, Gudzsarátban azonban egyszerűen nem foglalkozik velük, tudván, hogy valószínűleg nem fognak a BJP-re szavazni. Eközben elégedetlen kasztok valószínűtlen szövetségét hozta létre, amelynek élén egy karizmatikus helyi vezetőkből álló trió áll. A Kongresszus párt emellett általában számíthat a törzsi közösségek szavazataira is. A BJP most álszent, ám nem meglepő módon azzal vádolja riválisát, hogy identitáspolitikát folytat; Modi nemrég egy gyűlésen elhangzott szavai szerint a „Kongresszus ismét azt teszi, amit a múltban: megosztja az embereket, akár kasztok alapján, közösségi alapon, vagy aszerint, hogy falvakban vagy városokban laknak”. A BJP támogatói egy Twitter-üzenetet is terjesztettek, amelyben a két pártot olyan szójáték jellegű rövidítésekkel nevezték meg, amelyek azt sugallják, hogy míg a BJP a hindu többséget képviseli, addig a Kongresszus a muszlimokat védi. Az ilyen rágalomhadjáratok sikeresen működtek a múltban, és működhetnek most is. A BJP-nek mindenesetre sokkal több erőforrás áll a rendelkezésére, a Kongresszus szokatlan kasztkoalíciója pedig törékeny. A BJP kampányguruja azt jósolja, a párt a gudzsaráti törvényhozás 182 helyéből 150-et fog megszerezni, ami lehetséges.
Az észak-koreai fenyegetés megértése – Joseph S. Nye, Project Syndicate, 2017. december 6.
Észak-Korea nemrég tesztelte a Hwasong-15 nevű rakétáját, Donald Trump pedig, a korábbi amerikai elnökökhöz hasonlóan, kijelentette, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot. A kérdés tehát, hogy mi következik most? Elsőként fontos néhány tévhitet eloszlatni, például hogy Kim őrült vagy öngyilkos hajlamai vannak. Eddig az USA előtt jár ebben a magas téttel bíró játékban, de tudja, hogy egy atomháború Amerikával rezsimje végét jelentené. Másrészről az USA elhitte Kim túlzását arról, mennyi erőt is adnak neki a rakétái: elvégre Észak-Koreának már több mint egy évtizede vannak atomfegyverei, és el is lehetne őket juttatni Amerika kikötőibe például teherhajókkal, ez azonban mégsem történt meg. Az ugyanakkor kétségtelen, hogy Észak-Korea földrajza előnyt jelent az országnak a helyi konfliktusokat illetően. A határhoz közeli alagutakban elrejtett hagyományos tüzérségi fegyverek ezreivel Észak-Korea könnyen komoly pusztítást okozhat a dél-koreai fővárosban, Szöulban. Ezzel az USA 1994-ben szembesült (jóval azelőtt, hogy Észak-Koreának atomfegyvere lett volna), amikor megelőző csapást tervezett egy északi plutónium-újrafeldolgozó üzem ellen, ám szövetségesei, Dél-Korea és Japán kihátráltak a hagyományos válaszcsapás kockázata miatt.
Ami a konkrét lépéseket illeti, Kína javasolta a „befagyasztásért befagyasztást” tervet, amelynek értelmében Észak-Korea leállítaná valamennyi atom- és rakétakísérletét, cserébe az Egyesült Államok pedig leállítaná a Dél-Koreával évente megrendezett hadgyakorlatait. Vannak, akik szerint ez jó megállapodás lenne, de ez attól függ, hogyan ítéljük meg Kim céljait. Ha csak biztonságot akar, akkor békén lehetne hagyni, talán alá lehetne vele írni egy békeszerződést, lehetne lazítani a szankciókon, és a gazdasági növekedés idővel talán megváltoztatná a rezsimet, mint ahogy ez Kínában történt. Azonban Észak-Korea nem egy status quo hatalom. A kezdettől, 1945-től az adja a rezsim legitimitását, hogy a koreai nacionalizmus élharcosának nevezi magát. Eddig ugyan alulmaradt a gazdasági versengésben Dél-Koreával szemben, ám azt reméli, az atomhatalmi státusza megváltoztatja az erőviszonyokat. Észak-Korea el akarja szigetelni Dél-Koreát, hogy ő legyen a domináns fél a viszonyukban, márpedig ha ebből fakadóan Kim stratégiájának központi eleme a Dél-Korea és Amerika közötti kapcsolatok gyengítése, akkor a kínai javaslat a kezére játszik – akár még ahhoz is vezethet, hogy Észak ismét hagyományos fegyverekkel gyakoroljon nyomást Délre, mint tette 2010-ben, amikor elsüllyesztett egy dél-koreai korvettet és déli szigeteket lőtt.
Az amerikai lehetőségek korlátozottak. Az egyik a katonai erő korlátozott használata. Ez azonban kockázatos lenne, mert ha nem maradna korlátok között, akkor a halálos áldozatok száma a több tízezertől a sokkal többig terjedhetne. A másik lehetőséget a szankciók jelentik, de ezek eddig nem kényszerítették a Kim-rezsimet fő stratégiai eszközének feladására. A kínai diplomácia és szankciók szintén kulcsfontosságúak, ám Kína eddig nem állította le az élelmiszer- és üzemanyag-szállításokat. Kína nem kedveli Kimet, de nem akar káoszt – vagy amerikaiakat – a határainál.
Lehetséges lenne a hidegháború alatti fokozatos nemzetközi feszültségcsökkentéshez hasonló megoldás: az USA biztosítja Kínát korlátozott céljairól és beleegyezik, hogy egyezteti tevékenységeit Kínával. Cserébe Kína gazdasági és diplomáciai nyomásgyakorlással eléri, hogy Észak-Korea leállítsa a kísérleteit. Kína ugyanakkor nem kéri az amerikai haderő „befagyasztását”.
Az amerikai hadgyakorlatok esetleges visszafogása attól függene, hogyan viszonyul Észak-Korea Dél-Koreához. Az Egyesült Államok felajánlaná a békekötést, ha Észak-Korea elfogadja az enyhülést Dél-Koreával. Az USA és Kína elismerné, hogy Észak-Korea de facto atomhatalom, de közösen megerősítenék hosszú távú céljukat, azaz a Koreai-félsziget atomfegyver-mentessé tételét. Észak-Korea beleegyezne a kísérletek és a nukleáris anyagok exportjának leállításába. Kína élelmiszer- és üzemanyag-szankciókat helyezne kilátásba arra az esetre, ha Észak-Korea nem tartja be a megállapodást.
Kicsi az esély arra, hogy egy ilyen Kína-központú forgatókönyv sikeres legyen, ám kudarca esetén Amerikának nem kellene pánikba esnie. Ha az USA képes volt egy sokkal erősebb Szovjetuniót három évtizedig visszatartani attól, hogy elfoglalja az elszigetelt Nyugat-Berlint, akkor Észak-Koreát is kordában tudja tartani. Az Egyesült Államoknak meg kell erősítenie elrettentő és védelmi képességeit a Dél-Koreával és Japánnal kötött szövetségei által. A közel 50 ezer Japánban és 28 ezer Koreában állomásozó amerikai katona nyomatékot ad a hosszú távú elrettentésnek. Kim nem tud dél-koreaiakat vagy japánokat megölni amerikaiak megölése nélkül, ez pedig, mint azt ő kétségkívül tudja, uralma végét jelentené.
Merre tart a többoldalú kereskedelmi rendszer? – Daniel Gros, Project Syndicate, 2017. december 6.
A szabadkereskedelemnek manapság, úgy tűnik, kevés támogatója akad. Mit jelent ez a szabályokon alapuló kereskedelmi rendszer jövőjére nézve? Úgy hatvan éve, amikor a jelenlegi világkereskedelmi rendszert kigondolták, az USA volt a világ egyetlen gazdasági szuperhatalma. Elég hatalma volt a szabályok megszabásához és annak biztosításához, hogy a keletkező haszon jelentős részéből részesüljön, így „jóindulatú hegemónként” viselkedett. Ahogy Japán és Európa felépültek a második világháborúból, Amerika előnye kezdett csökkenni, a nyolcvanas évekre pedig már Európával osztozott a világkereskedelem feletti hatalmon. Mindazonáltal mivel az USA és Európa érdekei oly sokszor egybeesnek, a felek alapvetően tartották magukat az együttműködéshez.
Amerika kereskedelmi politikája csak akkor vált defenzívebbé – sok partnerével súrlódásokat okozva ezzel –, amikor az import egyre több amerikai iparágat kezdett komolyan érinteni, ezáltal hatalmas és állandó külső hiányt hozva létre. Az amerikai vezetők azonban még ekkor is belátták a liberális többoldalú kereskedelmi rendszer érdemeit, így 1995-ben támogatták a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) létrehozását. Ez a szervezet nagy előrelépést jelentett, mivel nem csak a vámokat érintette, hanem egyéb kereskedelmi korlátokat is, köztük országokon belüli szabályozásokból fakadó közvetett korlátokat is. A WTO-nak hatékony vitarendezési mechanizmusra volt szüksége, valamint arra, hogy a tagországok elfogadják a kötelező érvényű bíráskodást. A rendszer működött, mivel a főbb tagországok elismerték a független ítélkező testületek legitimitását. Ez az elismerés azonban egyre inkább kétségessé válik, aminek okát akkor érthetjük meg, ha megnézzük, milyen típusú gazdaságok támogatnak egy szabályokon alapuló rendszert. A második világháború után elsöprő gazdasági fölénye okán Amerika támogatta ezt a rendszert. Egy nyitott, szabályokon alapuló rendszer kis államoknak is vonzó, hiszen nekik önmagukban nincs nagy gazdasági erejük.
A helyzet bonyolódik, ha a világgazdaság kevés olyan hasonló méretű gazdaságot is magában foglal, amelyek nem igazán kicsik, ám nem is elég nagyok ahhoz, hogy egymagukban tudnák dominálni a rendszert. Erről a felállásról 1989-ben írt Paul Krugman, a Nobel-díjas közgazdász, és szerinte a kereskedelem szempontjából az a legrosszabb, ha a világon három nagy kereskedelmi blokk létezik, mivel ha mindhárom között hiányzik az együttműködés, az a kereskedelmi korlátok növekedéséhez vezet – a világgazdaságban pedig jelenleg épp ez a helyzet. Három fő gazdasági, illetve kereskedelmi blokk létezik: Kína, az Európai Unió és az Egyesült Államok, amelyeknek nagyon hasonló a kereskedelmi forgalma. E három régió gazdaságai együtt a világkereskedelem 40, a világ GDP-jének pedig 45 százalékát adják. A három régió között együttműködés kulcsfontosságú lenne, ám nyomós érvek szólnak amellett, hogy vonakodnak ettől.
Ha nem Donald Trump lenne az elnök, a jelenlegi globális kereskedelmi rendszer akkor is problémát jelentene az Egyesült Államoknak, mivel az ország kereskedelmi politikája régóta a késztermékekre fókuszál. Mivel az USA jelenleg önellátó energiából, kevesebb készterméket kell exportálnia, mint a hazai energiaforrásoknak híján lévő iparosodott országoknak. A késztermékek éves amerikai exportja így már csak körülbelül 1 billió dollár, ami jóval kevesebb, mint Kínáé vagy az EU-é.
Valószínűtlen, hogy Trump kereskedelmi háborút indítana, mivel bármilyen amerikai vám ártana az ország legnagyobb vállalatainak, amelyek óriási összegeket fektettek külföldi tevékenységükbe. Ugyanakkor viszont maguk a vállalatok sem fogják politikai tőkéjük árán védeni a szabályokon alapuló rendszert, mivel ennek veszteségeit viselniük kellene, míg konkurenseik nyernének az ügyön. Ugyanez áll a három kereskedelmi blokkra is: ha az EU politikai tőkét áldoz arra, hogy megakadályozza a WTO mechanizmusainak az USA általi meggyengítését, Kína (és a világ többi része) fogja learatni a nyereség nagy részét.
Ez részben megmagyarázza, miért nem tettek a kínai vezetők eddig konkrét lépéseket a többoldalú, szabályokon alapuló kereskedelmi rendszer megerősítésére, miközben szóban támogatják azt. Vonakodásukat valószínűleg az is erősíti, hogy úgy vélik, belátható időn belül Kína fogja dominálni a világgazdaságot, ekkor pedig már lehet, hogy nem akarnak majd mások szabályainak engedelmeskedni. Nem túl biztató, hogy a Kínai Kommunista Párt nemrég a korábbinál is tovább növelte befolyását a gazdaságban, és immár minden fontosabb vállalat igazgatótanácsában kötelező lennie valakinek, aki a pártot képviseli. Nehéz elképzelni, hogy egy egyetlen párt által irányított domináns gazdasági erő elfogadná a nemzetközi szabályok elsőbbségét belföldi érdekei ellenében. A konklúzió tehát világos: a világnak fel kell készülnie a WTO-ban lefektetett szabályokon alapuló kereskedelmi rendszer eróziójára.
Kína külföldi befolyásolási tevékenysége aggasztja Washingtont – Josh Rogin, The Washington Post, 2017. december 10.
Washington kezd ráébredni a Kínai Kommunista Párt Egyesült Államokban kifejtett óriási mértékű és valamennyi intézményt érintő befolyásolási tevékenységére. Kína végső célja a legjobb esetben is az, hogy megvédje autoriter rendszerét a támadásoktól, de az is lehet, hogy rendszerének Amerika rovására történő elterjesztését célozza az egész világon.
A külföldi befolyást célzó kampány szerves része Kína nagyobb globális hatalomért folytatott kampányának, aminek további elemei a katonai terjeszkedés, a közvetlen külföldi befektetések, a nyersanyagok felhalmozása, valamint a nemzetközi szabályok és normák befolyásolása. Mindazonáltal a külföldi befolyásszerzés Kína tervének a legkevésbé értett része. Peking stratégiája elsőként a kínai kormánnyal kapcsolatok kritikus viták elhallgattatása, majd amerikai véleményformálók kooptálása azzal a céllal, hogy Kína narratíváját népszerűsítsék.
Ausztráliában, Új-Zélandon és Kanadában nagy port vertek fel azok a közelmúltban nyilvánosságra került esetek, amelyek során Kína támogatásával kísérletek történtek politikusok, egyetemek, agytrösztök és vállalkozások befolyásolására. Az amerikai politikai vezetők és véleményformálók csak most kezdik megérteni a problémát és kezdenek közösen válaszlépéseken gondolkodni.
A kongresszusi Kínával kapcsolatos végrehajtó bizottság (CECC) társelnöke, Marco Rubio szenátor szerint míg az amerikai választásokba való orosz beavatkozásról sok szó esik, a kínai befolyásolási kísérletek sokkal szerteágazóbbak, mint azt a legtöbben gondolnák. A bizottság december 13-i meghallgatásának témája a következő területeken megnyilvánuló kínai törekvések voltak: politikai befolyásszerzés, kényes témákkal kapcsolatos viták korlátozása, multilaterális intézményekbe való beavatkozás, emberi jogi aktivisták fenyegetése és megfélemlítése, külföldi kiadók cenzúrázása és akadémiai intézmények befolyásolása. Rubio megemlítette az amerikai egyetemeken működő, a kínai kormány által támogatott Konfuciusz Intézeteket, amelyek homályos szerződések alapján működnek és gyakran éri őket a Kínával kapcsolatos oktatásba való beavatkozás vádja. A szenátor szerint az agytrösztök, tudományos tanszékek és intellektuális partnerségek kínai támogatását is alaposan meg kell vizsgálni.
A kínai törekvésekre példaként felhozható a volt hongkongi kormányzó, Tung Chee-hwa, aki China-United States Exchange Foundation nevű alapítványán keresztül anyagilag támogatja többek között a Johns Hopkins University School of Advanced International Studies-t és a Brookings Institutiont. Tung egy Chinese People’s Political Consultative Conference nevű szervezet alelnöke, amely kapcsolódik a kommunista párt azon szervezetéhez, amelynek feladata a párt célkitűzéseinek támogatása külföldön. Az anyagi támogatások kedvezményezettjei szerint akadémiai függetlenségük nem csorbul, ám mivel Kína kihasználja az érintett intézetek pénzigényét, az öncenzúra egyre gyakoribb. A kutatók tisztában vannak azzal, hogy ha hozzáférést akarnak Kínához, nem borzolhatják a kedélyeket. A kiadók törlik a kritikus írásokat a folyóirataikból, hogy legyen hozzáférésük a kínai piachoz.
Az amerikai véleményformálók segítségével Kína amerikaiak által juttatja el üzenetét a többi amerikaihoz, ami sokkal hatékonyabb, mint ha kínai tisztviselőkre bíznák ezt a feladatot. Ugyanakkor immár vannak törekvések arra, hogy az amerikai intézmények közösen alkossanak egységes kritériumokat a kínai kormányhoz kötődő szervezetekkel való kapcsolattartáshoz, továbbá a kínai pénzek elfogadásához. Ha az egyetemek egységesen lépnek fel, talán ellen tudnak állni a kínai nyomásnak. Mindazonáltal továbbra is hatalmas a különbség Kína törekvése és Amerika reakciója között. Pekinget felbátorítja a demokratikus világ látszólagos gyengesége és a Trump-adminisztráció visszalépése az amerikai értékek támogatása terén.
Kínában a kommunista párt hagyományosan elnyomó hatalom, amely szigorú ellenőrzés alatt tartja a társadalmat; Hszi Csin-ping alatt azonban Peking egyre inkább a saját rendszerét népszerűsíti külföldön mint a fejlődés modelljét. Minden ország próbál külföldön befolyást és „puha hatalmat” szerezni, valamint propagandát terjeszteni. A kínai technológia, kényszer, nyomás, kirekesztés és gazdasági ösztönzők kombinációja azonban eddig nem tapasztalt kihívás elé állította az Egyesült Államokat. Minél előbb ismeri fel ezt az ország, annál nagyobb az esélye, hogy érdemben tud rá reagálni.
Csenger Ádám 2004-ben végezte el a nemzetközi kommunikáció szakot a Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Karán, 2015-ben pedig az ausztrál Macquarie University-n nemzetközi kapcsolatok szakon mesterdiplomát szerzett. Kutatási területe Ausztrália külpolitikája, különös tekintettel a Délkelet-Ázsiával és Kínával való viszonyára.
