Sajtófigyelés – 2018. január 26.
A PAGEO heti sajtófigyelése a kelet-ázsiai térségről. Olyan nemzetközi magazinok, kutatóintézetek és sajtóorgánumok cikkeiből böngészünk, mint az Economist, Foreign Affairs, Foreign Policy, Newsweek, The New York Times, ISN, Project Syndicate, Carnegie Endowment, Brookings Institute, The Diplomat, China Daily, Stratfor és mások.
Donald Trump kereskedelmi háborúja Kínával már el is kezdődött? – Shawn Donnan, Financial Times, 2018. január 8.
Donald Trump egyik választási ígérete a Kínával való kereskedelmi háború volt, megválasztása óta azonban az általános vélekedés szerint nem váltotta be ezt az ígéretét. Választási ígéretével és fenyegetéseivel szemben nem minősítette Kínát valutamanipulátornak és nem vetett ki 45 százalékos vámot a kínai importtermékekre. Elnökként Trump vizsgálatot indított az acél- és alumíniumimporttal, valamint a szellemi termékekkel kapcsolatos kínai gyakorlat ügyében, de nem nyúlt a „vámfegyverhez”.
De mi van akkor, ha a kereskedelmi – vagy a szélesebb körű gazdasági – háború Kína ellen valójában már elkezdődött és az orrunk előtt folyik? Először is, a „kereskedelmi háború” kifejezés helytelen. Az Egyesült Államok valódi kereskedelmi háborúban áll Észak-Koreával: szankciókkal és más eszközökkel megpróbálja a Phenjannal való kereskedelmet leállítani. De azt nehéz elképzelni, hogy Trump megpróbálná megszakítani a kereskedelmet Kínával, vagy hogy Hszi Csin-ping kínai elnök ugyanerre törekedne az USA-val kapcsolatban. Amerika és Kína a világ két legnagyobb gazdasága és legjelentősebb kereskedelmi partnere. A kereskedelem a két ország között folytatódni fog, vámok pedig lesznek, mint ahogy már most is sok van.
A csaták azonban ügyvédek, nem hadihajók között fognak zajlani. A háború kifejezés is megtévesztő, hiszen ami lesz, azt valószínűleg törvények fogják korlátozni és bizonyos iparágakra és termékekre fog korlátozódni. Ha valóban van háború, már Trump hivatalba lépése előtt is folyt, mivel az USA és Kína évek óta küzd egymással a kereskedelem területén. Amerikai részről a viszály gyakran visszafogott összetűzésekben nyilvánul meg és a kereskedelmi harcokra jellemző módon bürokratikus homályosság veszi körül. A múlt héten például az amerikai Nemzetközi Kereskedelmi Bizottság intézkedéseket hozott kínai szerszámosládák, a bizonyos acélfajták egyik fő komponensének számító mangán és egy acélcső-fajta ügyében, aminek következtében súlyos vámok lépnek életbe a kínai importra vonatkozóan. Ezek az intézkedések nem kerültek be a fő hírekbe, márpedig az ilyen intézkedések gyakoriak.
Az is egyre nyilvánvalóbb, hogy amit a Trump-adminisztráció tervez, valójában kevésbé tér el a korábbi amerikai külkereskedelmi gyakorlattól, mint attól sokan tartottak. A következő hetekben várhatók az importált kínai napelemek, acél és alumínium elleni intézkedések, valamint valószínűleg lesznek intézkedések a kínai szellemi tulajdon-rendszerrel és azzal a gyakorlattal kapcsolatban is, hogy a Kínában aktív külföldi vállalatokat technológiáik átadására kényszerítik. Ez mind lehetőséget ad Trumpnak súlyos vámok kiszabására, ugyanakkor ezek a lépések a megszokott amerikai gyakorlatot követik, ráadásul valószínűleg az elsőre beharangozottnál visszafogottabb intézkedések lesznek. Jó példa erre az acél: amikor Trump tavaly áprilisban bejelentett egy vizsgálatot az ügyben, az elképzelés az volt, hogy a nemzetbiztonság nevében gyorsan kivetnek egy súlyos és széleskörű vámot az összes acélimportra. Ehelyett azonban valószínűleg végül egy szűkebb területet célzó kvóta- és vámkeverék lesz belőle, ami jó eséllyel nem fog kiváltani olyan ellenlépéseket, amikkel korábban az ázsiai és európai szövetségesek fenyegettek.
Világos stratégiai különbségek vannak a Trump-adminisztráció terve (ami lényegében egy végrehajtást kikényszerítő kampány) és az Obama-adminisztráció kereskedelmi háború-megközelítése között (ami Pekinget úgy győzte volna le, hogy a Transz-csendes-óceáni Partnerséggel, transzatlanti „testvérével” és más kereskedelmi tárgyalásokkal mélyítette volna a kereskedelmi kapcsolatokat más államokkal). Vannak taktikai különbségek is. Trump változékonyabb és jobban hajlik a teátrális megnyilvánulásokra, mint Obama. De valójában tudjuk, minden valószínűség szerint hogy fog kinézni Trump Kína elleni kereskedelmi háborúja, és sok szempontból olyannak tűnik, mint az, amelyik már zajlik.
Forrás: https://www.ft.com/content/63331338-f45e-11e7-8715-e94187b3017e
Duterte, a Fülöp-szigeteki elnök „kiváló” bizalmi értékelést kapott egy új felmérésben – The Straits Times, 2018. január 12.
A Fülöp-szigeteki elnök, Rodrigo Duterte bizalmi indexe ismét „kiváló” lett decemberben, miután három hónappal korábban csak „nagyon magas” volt. A személyiségére irányuló felmérésben négyből öt felnőtt Fülöp-szigeteki a legmagasabb pontszámot adta neki. A Social Weather Station negyedéves felméréseiben Duterte 2016 júniusi hivatalba lépésétől 2017 júniusáig „kiváló” értékelést kapott, ám a tavalyi harmadik negyedévben csökkent az értékelése, ami felvetette, hogy talán kezdi elveszíteni szinte rocksztár-szerű varázsát. Az ekkori értékelése még mindig magas volt, a 18 pontos csökkenése mégis jelentős volt egy olyan volt déli polgármester esetében, aki munkásosztálybeli Fülöp-szigetekiek milliói számára jelenti a reményt a régóta esedékes változásra, miután számos Manilára fókuszáló vezető nem váltotta valóra reményeiket.
Az elnöki szóvivő szerint azonban a legfrissebb felmérés azt mutatja, az emberek felismerik, hogy Duterte foglakozik a nemzetbiztonsági és bűnügyi problémákkal, valamint a hosszú távú gazdasági növekedés megteremtésével. A szóvivő szerint Duterte a terrorizmus fenyegetésével ellentétben a törvény uralmát támogatja és nyerésre áll a drogok elleni küzdelemben, ami a Duterte névjegyévé vált halálos kábítószer-ellenes hadjáratra utal.
Duterte egy másik közvélemény-kutató, a Pulse Asia felméréseiben is élvezi a többség támogatását, annak ellenére, hogy nemzetközi kritikák érik sértő nyilvános megnyilatkozásai, valamint az eddig több ezer áldozatot követelő drogellenes háborúja miatt.
Az SWS-felmérés, ami december 8-16 között 1200 résztvevővel készült személyes interjúkon alapul, azt mutatja, a felnőtt Fülöp-szigetekiek 83 százaléka „nagyon bízik” Dutertében. Az általános elégedettség Duterte munkájával szintén magas: decemberben 58 pont volt, ami javulás a korábbi negyedév 48 pontjához képest.
A két Korea ismét tárgyal, de ne várjunk túl nagy előrelépést – The Economist, 2018. január 11.
Észak- és Dél-Korea közel két éve nem beszélt egymással. Déli tisztviselők ezalatt az idő alatt rendszeresen hívták Északot a két kormány közötti forródróton, ám az nem volt hajlandó felvenni a telefont. Végül csak 11 órányi személyes tárgyalás kellett ahhoz január 9-én, hogy a két oldal megegyezzen abban, Észak részt vesz a Dél-Korea által rendezett februári téli olimpián. Abban is megállapodtak, hogy újra használatba helyeznek egy forródrótot a katonai ügyek megbeszélésére, továbbá újra tárgyalni fognak, esetleg a határ menti feszültségek csökkentéséről is. Mun Dzsein dél-koreai elnök egy Kim Dzsongun észak-koreai diktátorral közös csúcstalálkozót sem zárt ki.
Mindazonáltal kevesen tulajdonítanak nagy jelentőséget az enyhülésnek akár Dél-Koreában, akár máshol. Robert Kelly, a dél-koreai Puszani Nemzeti Egyetem munkatársa szerint Észak-Korea nyitása taktikai célokat szolgál, amelynek a feszültségek csökkentése mellett valószínűleg az a célja, hogy megbontsa Dél-Korea, Amerika (Dél szövetségese) és Japán egységét. E két utóbbi állam szerint most van itt az ideje az Észak-Koreára gyakorolt nyomás növelésének, nem pedig a csökkentésének. Észak-Korea talán abban is reménykedik továbbá, hogy eléri az egyre keményebb ENSZ-szankciók enyhítését.
Az olimpiához hasonló rendezvényeken való részvétel Észak-Koreának nem kerül semmibe, ugyanakkor növeli a tekintélyét. A Dél-Korea által kezdeményezett, a két ország között megosztott családok részvételével zajló találkozók engedélyezése pedig csak „álengedmény” lenne Észak-Korea részéről, véli Kelly, ráadásul Dél rendszerint fizet ezekért a találkozókért. A fontosabb dolgokban Észak, ahogy várható volt, makacsnak tűnik. Vehemensen ellenezte Dél azon javaslatát, hogy kezdjék újra a tárgyalásokat az atomprogramja leállításáról. Mint azt Kim a Dél felé való enyhülést jelző újévi beszédében kijelentette, Észak-Korea atomhatalom és „tömegesen” fog atomfegyvereket gyártani.
Megfigyelők szerint Észak ritkán cselekszik jóhiszeműen. Megszegett már korábbi megállapodásokat, és jobbára akkor ül tárgyalóasztalhoz, amikor pénzre van szüksége. A Joongang Ilbo nevű dél-koreai napilap figyelmeztette a déli kormányt, hogy ne feledje: az egyedüli út a tartós béke felé a denuklearizáció, és Rex Tillerson amerikai külügyminiszter gyakorlatilag ugyanezt mondta. Sok megfigyelő szerint Észak terve Dél megvezetése addig, amíg tökéletesíti az atomfegyver-arzenálját.
Donald Trump kormánya eleinte hűvösen viszonyult az Észak-Dél közti tárgyalások ötletéhez, most már azonban támogatja a párbeszédet (bár figyelmeztette Munt, hogy ne tegyen túlságosan Észak kedvére). Az USA beleegyezett, hogy a Dél-Koreával közös rendszeres katonai gyakorlatokat elhalasszák az olimpia végéig. Ez meglepő fordulat Trumptól, aki nemrég azzal dicsekedett a Twitteren, hogy nagyobb és jobb nukleáris gombja van, mint Kimnek.
Elméletileg a tárgyalások következő fordulójának lehetnek olyan témái, amelyek nem a denuklearizációt érintik, de csökkentik az esélyét egy véletlen katasztrófának. Dél-Korea el akarja kerülni a konfliktusokat a két országot elválasztó demilitarizált övezetben, így megpróbálhatja meggyőzni Északot arról, hogy gyakrabban vegye fel a forródrót telefonját, ha Dél hív, vagy akár arról is, hogy engedje, hogy a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség megvizsgálja nukleáris létesítményeit.
Ri Son Gwon, az észak-koreai delegáció vezetője viccesen azt mondta, hogy a kétoldalú kapcsolatok „fagyottabbak”, mint a téli időjárás. Ez ritka példája volt annak, amikor egy északi tisztviselő igazat mond. Majd elválik, hogy megismétli-e a tárgyalások során ezt a figyelemreméltó tettet.
Miért kellenek Kínának nagyobb farmok? – The Economist, 2018. január 11.
A kínai mezőgazdaságban alapvető változások mentek végbe az 1980-as évektől. Már nem az a mindenek felett álló cél, hogy elég gabonát termesszenek az ország ellátásához, hanem a vidéki jövedelmek növelése vált fontossá azáltal, hogy arra biztatják a földműveseket, nyereségesebb haszonnövényeket termesszenek, a kevés megművelhető földet pedig hatékonyabban használják ki. A kormány azon van, hogy ezt a változást felgyorsítsa, azonban nincs egyszerű dolga.
Kína elég gabonát termeszt ahhoz, hogy ellássa 1,4 milliárd lakosát. A gabonafélék hozama több mint 40 százalékkal nőtt 2003 óta, hektáronkénti hozamuk pedig magasabb, mint Kanadában. Ez elképesztő siker egy olyan országban, ahol milliók éheztek a Mao-korszakbeli nagy ugrás alatt. A mezőgazdaság fejlődése milliók számára tette lehetővé, hogy a vidéki robot helyett Kína ipari forradalmának részesei legyenek.
Mindazonáltal ezeknek az eredményeknek megvan az áruk. Kína kétszer annyi műtrágyát és növényvédőszert használ hektáronként, mint a világátlag, ami katasztrofális mértékű talajszennyezéssel jár. Észak-Kínában, az ország éléstárában a búzatermesztők sokkal több vizet használnak fel, mint amennyit ez a csontszáraz térség megengedhetne magának. Ráadásul mivel az élelmiszer mennyisége fontosabb, mint a minősége, előfordulnak óriási élelmiszerrel kapcsolatos riadalmak.
A vidéki gazdaság továbbra is elmaradott. 2016-ban 314 millió ember végzett mezőgazdasági munkát, ami Kína munkaerő-állományának 40 százaléka, a mezőgazdaság azonban csak kevesebb mint 9 százaléka a GDP-nek. Ez azt jelzi, hogy a vidéki munka még mindig rendkívüli mértékben nem produktív.
A vidékről történő elvándorlás lelassult, ami azt jelzi, az alulfoglalkoztatottság problémája nem fog megszűnni. A 2006-ig tartó évtized alatt a földművesek száma 100 millióval csökkent, az utána következő tíz év során azonban csak 28 millióval. A földművesek nagy része idős és alacsony iskolázottságú: 2016-ban több mint felük 55 évesnél idősebb volt és közel felük csak általános iskolai végzettséggel rendelkezett.
Mivel minden sikeres kínai forradalom a vidéken kezdődött, a Kommunista Párt nyugtalan. Tavaly októberben Hszi Csin-ping elnök a mezőgazdaságot előtérbe helyező „megújítási stratégiát” hirdetett meg a vidéknek. Noha a stratégia homályos, azt azért jelzi, hogy a mezőgazdasági termelés két kulcsfontosságú elemére helyezi a hangsúlyt. Az első az árak: idén először a kormány csökkenteni fogja a földműveseknek a búzáért fizetett garantált összeget (a kukoricáért és a repcéért fizetett garantált összegeket 2015-ben eltörölték). Ez a lépés vélhetőleg ösztönözni fogja a nagyobb hatékonyságot, bár a kormány továbbra is segíteni fogja a földműveseket megnövelt mezőgazdasági támogatásokkal.
Ugyanilyen fontosak a földbirtoklással kapcsolatos változások, amelyek célja a nagyobb farmok és a rájuk irányuló befektetések növelése. Kínában szinte minden mezőgazdasági terület falukollektívák birtokában van. Az 1980-as években a háztartások jogot kaptak ahhoz, hogy a földek egy részét használhassák, 2008 óta pedig ahhoz is van joguk, hogy ezt a jogot bérbe adják másnak. Azonban van ennek egy akadálya: jogilag nincs tisztázva, hol húzódik a földtulajdonok határa, ez pedig hátráltatja a nagyobb farmok létrejöttét. Egy új keletű felmérés szerint az összes farm mindössze két százaléka (4 millió farm) ilyen „nagyméretű” birtok. Ezeknek mintegy 30 százalékát állattartásra vagy haltenyésztésre használják, míg az összes farm mindössze négy százalékára igaz ez. Ez azt mutatja, az ideológia továbbra is fontos: az állatokat magántulajdonnak tekintik, a földet viszont kollektív tulajdonnak. Ez akadályozza a nagy, privát tulajdonú, gabonatermesztésre használt vállalkozások fejlődését. Mao gyűlölte a vidéki földbirtokosokat (akik közül több millió válhatott áldozatául a tisztogatásainak), a gondolkodásmódja pedig tovább él a bürokraták között.
2018-ban a földművesek meg fogják kapni a birtokuk határait kijelölő igazolásokat. Így sem lesz azonban könnyű kölcsönt felvenni földbérlésre, mivel a földhasználati jogot nem lehet biztosítékként felhasználni. Vannak ezt lehetővé tevő kísérleti programok, ám nincs országos rendszer. Arra pedig nem utal semmi, hogy Kína lehetővé teszi, földművesek birtokolhassanak földet, hogy részesülhessenek a növekvő földárak nyújtotta előnyökből. Ez más országokban a földművesek gazdagodásának szokványos módja, Kínában a párt ideológusainak azonban továbbra is szentségtörés. Amíg ez meg nem történik, a nagy farmok növekedése valószínűleg lassú marad.
Négy kínai-amerikai trend, amit érdemes figyelni 2018-ban a nyugati csendes-óceáni térségben – Steven Stashwick, The Diplomat, 2018. január 12.
2017-ben Kína egyértelműen igyekezett az Egyesült Államok nyugati csendes-óceáni térségben meglévő katonai fölényét csökkenteni, Amerika pedig Kína térségbeli katonai dominanciáját próbálta megakadályozni. 2018-ban a következő négy, Kína és Amerika közötti katonai trendet lesz érdemes figyelni a régióban.
A Dél-kínai-tenger militarizálása: ez egy állandó probléma azóta, hogy köztudottá vált a kínai szigetépítés és katonai bázisépítés mértéke. Hszi Csin-ping kínai elnök 2015-ben azt mondta, Kínának nem áll szándékában az általa elfoglalt Spratly-szigetek militarizálása, ám a szigeteken vannak hosszú hatótávolságú radar- és érzékelő-berendezések, kifutópályák, repülőgéphangárok és egyéb katonai infrastrukturális létesítmények, amiket a kínai külügyminisztérium „szükséges védelmi létesítményeknek” nevez. Mindazonáltal Kína egyelőre nem telepített valódi erődemonstráló rendszereket, például katonai repülőket vagy rakétákat a szigetekre. Lehetséges, hogy az ország azért tanúsít visszafogottságot, mert attól tart, a nyílt és egyértelmű militarizáció nemkívánatos válaszreakciókat váltana ki Amerikából vagy más térségbeli országokból. Az is lehetséges, hogy a szigeteken lévő létesítmények még nem állnak készen arra, hogy állandó jelleggel vadászgépek vagy rakéták állomásozzanak rajtuk. A két ok kombinációja is elképzelhető. Érdemes lesz idén a fejleményeket figyelni a szigeteken, különösen annak fényében, hogy a Trump-adminisztrációt valószínűleg leköti majd Észak-Korea atomfegyverprogramja és Amerika Kínával szembeni kereskedelmi egyensúlyhiánya. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségében (ASEAN) tárgyalások folynak a Dél-kínai-tengerre vonatkozó kötelező érvényű magatartási kódexről.
Hiperszonikus fegyverkezési verseny: a hiperszonikus fegyverek és bevetésük terén elért fejlődésnek hosszabb távon nagyobb hatása lehet egy kínai-amerikai konfliktus eszkalációjának az esélyére, mint a többi itt tárgyalt trendnek. Míg a szuperszonikus fegyverek gyakran a hangsebesség egy- vagy kétszeresével haladnak, a hiperszonikus fegyverek az ötszörösével vagy még többel. Egy hiperszonikus fegyver a célpontot, bárhol is legyen a világban, kevesebb mint egy óra alatt eléri, a sebessége okán pedig a legtöbb érzékeny célpontot védő védelmi rendszert vélhetőleg el tudná pusztítani. Tavaly novemberben az amerikai haditengerészet sikeresen tesztelt egy hiperszonikus robbanófejet (amit a haditengerészet szerint egyelőre nem szándékoznak bevetni), ezzel a kísérlettel nagyjából egy időben pedig Kína is tesztelte saját hiperszonikus fegyverét, a DF-17-et.
Ezek a fejlemények felvetik annak a lehetőségét, hogy Kína és az USA között verseny alakul ki hatékony hiperszonikus fegyverek kifejlesztése és bevetése terén, ha nem zajlik már most. Ha a két ország között bármilyen krízis vagy konfliktus alakul ki, ez a verseny veszélyesebbé teheti a helyzetet. Ráadásul ugyan az USA úgy gondolja, a hiperszonikus fegyverek elrettentenek más országokat az agressziótól, sok elemző szerint épp az ellenkezőjét érhetik el. Mivel sok hiperszonikus fegyver ugyanazokat a rakétatesteket használja, amelyeket atomfegyverekhez használnak, egy megcélzott ország esetleg nem tudja megállapítani, hogy a felé repülő robbanófej hagyományos hiperszonikus fegyver vagy atomfegyver-e, és a „biztonság kedvéért” a saját atomfegyvereivel válaszolhat a csapásra. A hiperszonikus fegyvereket arra is felhasználhatják, hogy lefejezzék egy ország vezetését, az ettől való félelem pedig szintén korábbi és nagyobb mértékű eszkalációhoz vezethet.
Kína a víz alatt: az USA fejlett képességéhez képest a víz alatti környezetben Kína továbbra sem mozog otthonosan, bár úgy tűnik, gyorsan fejlődik ezen a téren. 2017 elején kiderült, hogy kínai felderítőhajók a Fülöp-szigetektől keletre lévő, a Csendes-óceán nyugati feléből a Dél-kínai-tengerre való bejutást lehetővé tevő stratégiai fontosságú vizek közelében hajóztak. Ha Amerika fennhatósága alatt állna ez a vízterület, az ország a kínai haditengerészet nagy részét, különös tekintettel a Hainan-szigeten állomásozó tengeralattjárókra, a Dél-kínai-tengeren tudná tartani. Ha viszont Kína fennhatósága alá tartoznának ezek a szorosok, az ország meg tudná akadályozni az amerikai haditengerészet Dél-kínai-tengerre való bejutását egy konfliktus esetén.
Úgy tűnik, Kína fejleszti hadi képességét a tengeralattjárók távolsági észlelésére és követésére. Tavaly év végén kínai kutatók a Mariana-árokban mélytengeri akusztikai kutatásokat végeztek, amelyeknek lehet jelentőségük a tengeralattjárók észlelése szempontjából. Kína óceánkutatása a víz alatti hadviselés támogatása céljából legalább olyan fontos, mint a tengeralattjáró-flottájával kapcsolatos előrelépése, így 2018-ban még több felmérés és víz alatti kutatás várható.
Növekvő amerikai és amerikai szövetséges hozzáférés-gátlás/terület-megtagadás (A2/AD)-képességek: Kína A2/AD-képességei nyugati stratégáknak sok fejfájást okoznak, de az USA és néhány szövetségese látszólag azon vannak, hogy ezeket a fegyvereket Kína ellen fordítsák. Tavaly ősszel az amerikai haditengerészet és tengerészgyalogság nyilvánosságra hozta a vitatott területeken érvényes partvidéki hadműveletekről szóló koncepcióját. Ugyan ez nem magas intenzitású konfliktusok esetére készült terv, az elképzelés megfordítja a hagyományos haditengerészet-tengerészgyalogság-kapcsolatot, ami során a haditengerészet biztosítja egy vízterület biztonságát, hogy a tengerészgyalogosok partra szállhassanak. Az új elképzelés szerint a tengerészgyalogosok segítenek a haditengerészetnek az adott vízterület feletti hatalom megszerzésében és megtartásában kétéltű hajókon és a szárazföldön megszerzett állásokon bevetett fegyverek segítségével, ezáltal katonai erőt irányítva a tenger felé. Ezt a koncepciót – amely látszólag a nyugati csendes-óceáni és dél-kínai-tengeri szigetcsoportokra lett szabva – már el is kezdték alkalmazni hadgyakorlatok során.
Az amerikai hadsereg is alkalmaz egy hasonló koncepciót, ami a japán önvédelmi haderővel közös, nyáron esedékes hadgyakorlat részét fogja képezni. A japán önvédelmi haderő új, hosszabb hatótávolságú hajóelhárító rakétákat vesz és új rakétakilövő állomásokat létesít a vitatott hovatartozású kelet-kínai-tengeri szigetekhez közeli szigeteken. Amire 2018 folyamán érdemes lesz figyelni: új part menti rakétatechnológiák és beszerzésük, valamint távoli szigetekre való kihelyezésük, ezen felül pedig új hadgyakorlatok az amerikai fegyveres erők részéről önállóan és partnerekkel, például Japánnal együtt is.
Forrás: https://thediplomat.com/2018/01/4-sino-us-trends-to-watch-in-the-western-pacific-in-2018/
A Pakisztán-dilemma – Richard N. Haass, Project Syndicate, 2018. január 12.
Harold Brown, Jimmy Carter amerikai elnök hadügyminisztere állítólag így jellemezte az USA és a Szovjetunió közötti fegyverkezési versenyt: „Amikor mi építünk, ők építenek. És amikor mi nem építünk, ők építenek.” Az amerikai kormány szempontjából a Pakisztánnal való kapcsolatok jelenleg nagyon hasonlóak: amikor támogatjuk Pakisztánt, nekünk nem tetsző dolgokat tesznek, és amikor szankciókkal sújtjuk Pakisztánt, nekünk nem tetsző dolgokat tesznek.
Pakisztán szemszögéből a múlt javarészt árulásból áll, mivel az USA egy időre közel kerül Pakisztánhoz, utána pedig leállítja a támogatásokat, ha a vezetői így látják jónak. Így például Amerika felfegyverezte az 1980-as években a szomszédos Afganisztánban a szovjetek ellen harcoló mudzsahedineket, az 1989-es szovjet visszavonulás után nem sokkal azonban magára hagyta a térséget. Ez a narratíva nagyvonalúan átsiklik afölött, hogy az amerikai segélyeket amiatt vonták vissza, mert Pakisztán az amerikai törvényeket megsértve atomfegyvert fejlesztett ki.
Az amerikai támogatás nagy részét az ezt követő években ismét folyósították. A kölcsönös bizalmatlanság azonban megmaradt, részben azért, mert a pakisztáni atomprogram atyja – vélhetőleg a kormány tudtával – segítette Líbia, Észak-Korea és Irán atomprogramját. Az USA és Pakisztán a szeptember 11-i terrortámadások után ismét szorosabbra fűzte kapcsolatait, miután a Bush-adminisztráció ultimátumot adott a pakisztáni kormánynak, hogy válasszon az Amerikával való kapcsolata és a Talibánnal való kapcsolata között. Pakisztán megígérte, hogy partner lesz a terrorellenes háborúban, cserébe pedig 2004-ben „fontos nem NATO-tag szövetségesnek” nyilvánították, ami lehetővé tette, hogy részesüljön a legmodernebb katonai felszerelések és technológia egy részéből.
Most azonban egy amerikai elnököt ismét frusztrál Pakisztán. Donald Trump a Twitteren jelentette be, hogy az USA ostoba módon több mint 33 milliárd dollárt adott Pakisztánnak az elmúlt 15 év során, cserébe pedig csak hazugságokat és megtévesztést kapott. Ezt az üzenetet jobb lett volna diplomáciai csatornákon keresztül közvetíteni, mivel a nyílt és indulatos kritika még nehezebbé teszi, hogy Pakisztán megváltoztassa irányelveit (ami vélhetőleg az amerikai tisztviselők célja), mert így bábállamnak tűnhet. Érdemes lett volna nem felbontani a biztonsági kapcsolatokat és az amerikai támogatást meghatározott pakisztáni lépésekhez kötni.
A szeptember 11-i terrortámadás után az USA azt a nagy hibát követte el, hogy szövetségesként kezelte Pakisztánt. Egy szövetségesről feltételezhető, hogy az irányelvei nagyrészt azonosak Amerikáéival, Pakisztánról azonban ezt nem lehet feltételezni. Pakisztánnak van a világon a leggyorsabban bővülő nukleáris arzenálja, otthont ad a világ legveszélyesebb terroristái némelyikének, valamint (ahogy Trump írta a Twitteren) menedéket biztosít a Talibánnak, akik minden tőlük telhetőt megtesznek Afganisztán destabilizálásáért. Pakisztán magatartása nemcsak Amerika másfél évtizednyi afganisztáni erőfeszítéseit, hanem az ott állomásozó több ezer amerikai katona életét is kockáztatja.
Mindemellett egy racionálisabb kapcsolat sem hozhatja közelebb az Egyesült Államokat és Pakisztánt. A csak névleg demokratikus Pakisztánnak (ahol a politikát a katonaság és a hírszerző szolgálatok uralják) egy olyan Afganisztán áll érdekében, ahol a Talibán domináns szerepet játszik, míg Amerika ezt nem akarja. Ezen felül az elmúlt években Amerika szorosabbra fűzte kapcsolatát Pakisztán ősellenségével, Indiával. Kína egyre inkább Pakisztán partnere; óriási mértékben fektet be az ország infrastruktúrájába és katonai felszerelésének egyik fő forrása. Kína bizalmatlan Indiával szemben, mivel népessége hamarosan nagyobb lesz, mint Kínáé, továbbá feltörekvő gazdasági és stratégiai versenytársa Kínának, amivel ráadásul van egy vitatott közös határa.
Mindazonáltal Amerikának nem szabadna megszakítania kapcsolatait Pakisztánnal. Pakisztán jelenleg gyenge állam, maholnap azonban bukott állammá válhat, ez pedig egy regionális és globális rémálom lenne, tekintve, hogy az országban vannak atomfegyverek és terroristák. A gazdasági és humanitárius segélyeket ennélfogva továbbra is folyósítani kellene, de szigorúan ellenőrizni kellene a felhasználásukat. A terrorizmus elleni harcban és a közös afganisztáni tevékenységben talán még mindig lehetséges korlátozott együttműködés. A háború kockázatát csökkentendő, az USA-nak továbbra is együtt kellene működnie Indiával és Pakisztánnal a közöttük lévő kapcsolat megerősítése céljából. Ezen felül Pakisztán az amerikai-kínai megbeszélések rendszeres témájává válhatna, elvégre a két szuperhatalom a Koreai-félsziget különböző forgatókönyveiről tárgyal, márpedig az azzal kapcsolatos megbeszélések nem kevésbé sürgősek, hogy egy Pakisztánnal kapcsolatos krízist hogyan lehetne megelőzni – és hogyan lehetne kezelni, ha mégis bekövetkezik.
Japánban miért nincs populizmus? – Ian Buruma, Project Syndicate, 2018. január 10.
Miközben Európában, az Egyesült Államokban, Indiában és Délkelet-Ázsia egyes részein végigsöpör a jobboldali populizmus, Japán eddig immunisnak tűnik. Nincsenek japán demagógok, akik kihasználják a kulturális vagy politikai elitek ellen felgyülemlett ellenérzéseket. Talán leginkább még Oszaka volt polgármestere, Toru Hashimoto nevezhető populistának, aki az utóbbi években helyeselte, hogy a második világháborús japán hadsereg szexrabszolgákat tartott, valamint ultranacionalista nézetei vannak és gyűlöli a liberális médiát. Mindazonáltal Hashimotónak nem sikerült megvetnie a lábát az országos politikában; jelenleg ingyenes tanácsokat ad Shinzo Abe miniszterelnöknek a nemzetbiztonsági törvények szigorításával kapcsolatban. Itt rejlik a japán jobboldali populizmus hiányának egyik magyarázata. Abe maga a megtestesült politikai elit, hiszen egy háborús miniszter, majd miniszterelnök unokája és egy külügyminiszter fia, azonban a jobboldali populistákhoz hasonlóan ellenséges a liberális akadémikusokkal, újságírókkal és értelmiségiekkel szemben.
A második világháború utáni japán demokráciára rányomta a bélyegét az 1950-es és 1960-as évek értelmiségi elitje, amely tudatosan eltávolította Japánt a háborús korszak nacionalizmusától. Abe és szövetségesei ezt próbálják megváltoztatni. Abe erőfeszítései a pacifista japán alkotmány módosítására, az ország második világháborús szerepével kapcsolatos büszkeség helyreállítására, valamint az „elitista” fősodratú média hiteltelenítésére kiérdemelték azt az elismerést Stephen Bannontól, Donald Trump volt stratégájától, hogy Abe „Trump volt Trump előtt”. Így azt lehet mondani, hogy a jobboldali populizmus egyes elemei részei a japán kormánynak, ráadásul az ország egyik legelitebb családjának leszármazottja testesíti meg őket. Azonban nem ez a paradoxon az egyetlen magyarázat a japán Le Pen, Modi vagy Wilders hiányára.
Ahhoz, hogy demagógok fel tudják szítani az indulatokat külföldiek, kozmopoliták, értelmiségiek és liberálisok ellen, széleskörű és nyilvánvaló pénzügyi, kulturális és iskolai végzettségbeli különbségeknek kell lenniük a társadalomban. Japán azonban sokkal egyenlőbb társadalom, mint az USA, India vagy Európa számos országa. A populizmus táptalajául szolgáló elégedetlenség alapja a megaláztatás érzése, a büszkeség hiánya. Egy olyan társadalomban, amelyben az ember értékének fokmérője az egyéni sikeresség, aminek a szimbólumai hírességek és a pénz, könnyű megalázónak érezni, ha az ember nem sikeres. A populisták az olyan emberek között találnak támogatókra, akik úgy érzik, az elitek elárulták őket, mivel elvették tőlük a büszkeséget, amit az osztályukkal, a kultúrájukkal vagy az etnikai hovatartozásukkal kapcsolatban éreztek.
Ez Japánban egyelőre nem következett be, aminek egyik oka a kultúra lehet. Az amerikai stílusú önreklámozást Japánban helytelenítik. Kétségtelen, hogy az országban létezik a tömegmédia éltette hírességkultusz, azonban az emberek értékét kisebb mértékben határozza meg az egyén híressége vagy vagyona, mint az, hogy megvan a saját helye egy kollektív vállalkozásban és a lehető legjobban végzi a munkáját. Egyes állások teljesen feleslegesnek tűnnek, például a bankba belépő embereket mosollyal és meghajlással üdvözlő, egyenruhás középkorú férfiak munkája. Naivitás lenne azt gondolni, hogy az ilyen feladatok óriási megelégedéssel töltik el az elvégzőiket, azonban mégis biztosítanak egy szerepet a társadalomban, ha mégoly csekélyet is.
A japán gazdaság a fejlett világ egyik leginkább védett és legkevésbé globalizált gazdasága. Több oka van annak, hogy a japán kormányok ellenálltak a Nyugaton a Reagan/Thatcher-évek óta elterjedt neoliberalizmusnak: nagyvállalati érdekek, bürokratikus kiváltságok, ám a munkavégzés büszkeségének a hatékonyság kárára történő megőrzése is közéjük tartozik. Ha ez megfojtja az egyéni vállalkozókat, ám legyen.
A thatcherizmus valószínűleg hatékonyabbá tette a brit gazdaságot. Ám a szakszervezetek és a munkásosztály más szilárd alapokon nyugvó intézményeinek szétzúzásával a kormányok egyben a büszkeség forrásait is elvették az emberektől, akik gyakran nem éppen irigylésre méltó munkát végeznek. A hatékonyság nem hoz létre közösségérzetet. Azok, akik most úgy érzik, sodródnak az árral, bajaikért az eliteket teszik felelőssé, akik iskolázottabbak és olykor tehetségesebbek, ennélfogva jobban tudnak érvényesülni a világgazdaságban.
Ennek egyik ironikus következménye az, hogy sok magát elveszettnek érző ember Amerikában egy önimádó, a vagyonáról, sikereiről és zseni mivoltáról áradozó milliárdost választott meg elnöknek. Japánban az ilyesminek kicsi az esélye. Tanulhatunk valamit abból, ha elmerengünk az okain.
Forrás: https://www.project-syndicate.org/commentary/japan-no-populism-reasons-by-ian-buruma-2018-01
A közelgő indiai-orosz szakítás – Dmitriy Frolovskiy, The Diplomat, 2018. január 9.
Az orosz-indiai kapcsolatok az elmúlt években erősödtek. Vlagyimir Putyin orosz elnök és Narendra Modi indiai elnök viszonya baráti, rendszeresen találkoznak, telefonbeszélgetéseket folytatnak, és a kétoldalú kereskedelem további növelésére törekednek. 2017 áttörést jelentett Moszkva és Újdelhi kapcsolatában. A kétoldalú kereskedelem mindkét ország esetében 22 százalékkal nőtt, továbbá számos területen megerősítették együttműködésüket, így például a mezőgazdaságban, az energiaszektorban és a gyógyszeriparban. A legnagyobb orosz olajvállalat, a Rosneft közel 13 milliárd dollárért megvette a második legnagyobb magánkézben lévő indiai olajfinomítót, az Essar Oilt, ami az egyik legnagyobb külföldi befektetés volt Indiában. Ezen felül 2017-ben India volt a kitüntetett vendég a Szentpétervári Nemzetközi Gazdasági Fórumon, ami a legnagyobb nemzetközi együttműködéssel kapcsolatos orosz rendezvény.
A két ország a katonai szektorban is a kapcsolatok szorosabbra fűzését célozza. A Kremlin továbbra is India legnagyobb fegyverbeszállítója. India szerződéseket írt alá S-400 Triumf légvédelmi rendszerek és Kamov Ka 226T helikopterek beszerzéséről, a két ország pedig közösen fog négy fregattot építeni.
India és Oroszország hivatalos kapcsolata látszólag felhőtlen, a színfalak mögött azonban valójában alapvető változások történnek. A Kína erősödése által kiváltott geopolitikai változások, az Oroszországot sújtó nemzetközi szankciók, valamint a tartós orosz gazdasági stagnálás arra utalnak, hogy a következő években változások várhatók az indiai-orosz kapcsolatokban.
A Kremlinnek kulcsszerepe volt abban, hogy Újdelhi a Sanghaji Együttműködési Szervezet tagja lett. Moszkva célja ezzel az volt, hogy csökkentse Kína túlsúlyát a csoportban. Oroszország fontos szerepet játszott az orosz-indiai-kínai trilaterális találkozók fenntartásában is, melyek során a nemzetek megegyeztek egy közös vízióban és felelősségben Eurázsia jövőjét illetően. Oroszország számára az ilyen találkozók fontosak a multipoláris világrend ideológiájának terjesztése és a nyugati dominancia elleni fellépés miatt, India víziója azonban sokkal pragmatikusabb.
Újdelhi ügyesen reagál strukturális és geopolitikai változásokra, és rendkívül gyorsan alkalmazkodik a változó erőviszonyokhoz. A Szovjetunióval például 1971-ben barátsági és együttműködési szerződést írt alá, hogy ellensúlyozza a kínai-amerikai közeledést. A hidegháború vége után India kész volt csatlakozni a Moszkva vezette eurázsiai mozgalomhoz, és beleegyezett a Pekinggel való intézményes együttműködésbe is. Az ország szándéka az volt, hogy elérje geopolitikai céljait és egyben ellenálljon Washington fenyegetéseinek, amelyek India nukleáris célkitűzéseinek megakadályozására irányultak, továbbá arra, hogy az India és Pakisztán közötti területi vita ne torkolljon konfliktusba.
A térség geopolitikai viszonyai azonban jelenleg ismét változóban vannak. A növekvő kínai erő és az indiai ambíciók miatt a két nemzet közötti konfrontációk előbb-utóbb gyakoribbak lesznek. Ez az új helyzet azt követeli meg, hogy az interakciók eddigi formáit felülvizsgálják és a külpolitikát diverzifikálják. Tekintve, hogy Moszkva gyenge és egyre inkább Pekingtől függ, Indiának más erős partnerre lesz szüksége geopolitikai ambíciói megvalósításához.
Jelenleg Kína jelenti a legnagyobb geopolitikai veszélyt Indiára. A két országnak vannak határvitái, és mindketten nagyobb befolyást akarnak az ázsiai és csendes-óceáni térségben, valamint az Indiai-óceánon. Mivel Kína GDP-je négyszerese, katonai költségvetése pedig közel háromszorosa Indiáénak, Újdelhi rákényszerül, hogy szomszédja erejét ellensúlyozza.
A kínai-indiai kapcsolatok az elmúlt évtizedekben romlottak, míg az amerikai-indiai kapcsolatok ezzel egy időben javultak. Pekinggel ellentétben a Fehér Ház támogatja Újdelhi követelését, hogy Indiának legyen állandó helye az ENSZ Biztonsági Tanácsában, és a Nuclear Suppliers Group nevű csoportba való belépését is pártolja. Az USA szintén támogatja India regionális vezetői törekvését, mivel ellenzi Kína ambícióit Dél-Ázsiában és az Indiai-óceánon. Amerika sok kereskedelmi és haditechnológiai lehetőséggel kecsegtet, ez utóbbi pedig különösen vonzó annak fényében, hogy India diverzifikálni szeretné fegyverbeszállítóit.
Komoly kihívást jelentett India geopolitikai ambícióinak és Amerikával való kapcsolatának, hogy Washington támogatta Pakisztánt a közelmúltig, azonban a Trump-adminisztráció váratlan döntése a Pakisztánnak juttatott támogatás leállításáról javíthatja az indiai-amerikai kapcsolatokat. Újdelhi régóta vádolja Iszlámábádot a határon átívelő terrorizmus támogatásával, amivel Washington is egyetérthet.
Oroszország továbbra is biztosíthat Indiának modern technológiát és nemzetközi diplomáciai támogatást, de Újdelhi a nyugati befolyási övezet felé fog elmozdulni. Az orosz export India importjának alig 2 százalékát teszi ki, hosszú távon pedig a gyengélkedő orosz gazdaság nem sokat tud Indiának kínálni. Oroszország növekvő politikai és gazdasági függése Kínától az elkövetkező években kihívást jelent majd az orosz-indiai kapcsolatokra nézve.
India külpolitikája a politikai kapcsolatok diverzifikálását célozza, ugyanakkor azonban India elsőbbségét is. Ezt mutatja az is, hogy 2017 novemberében az ország részt vett az ún. „négyes” munkacsoport-találkozójában; a csoport többi tagja Japán, Amerika és Ausztrália, célja pedig Kína erősödésének ellensúlyozása az ázsiai és csendes-óceáni térségben. Indiának erősödő hatalomként meg kell találnia a lehetőségét, hogy növelje súlyát a világrendben, és valószínűtlen, hogy hagyományosan függetlenségpárti külpolitikája a Kremlin kedvéért kivételt tenne ez alól.
Forrás: https://thediplomat.com/2018/01/the-coming-india-russia-split/
Csenger Ádám 2004-ben végezte el a nemzetközi kommunikáció szakot a Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Karán, 2015-ben pedig az ausztrál Macquarie University-n nemzetközi kapcsolatok szakon mesterdiplomát szerzett. Kutatási területe Ausztrália külpolitikája, különös tekintettel a Délkelet-Ázsiával és Kínával való viszonyára.
