Sajtófigyelés – 2018. február 5.

A PAGEO heti sajtófigyelése a kelet-ázsiai térségről. Olyan nemzetközi magazinok, kutatóintézetek és sajtóorgánumok cikkeiből böngészünk, mint az Economist, Foreign Affairs, Foreign Policy, Newsweek, The New York Times, ISN, Project Syndicate, Carnegie Endowment, Brookings Institute, The Diplomat, China Daily, Stratfor és mások.

India városi ébredése – Ejaz Ghani, Project Syndicate, 2018. január 19.

2030-ra India városi lakossága 600 millió fő lesz, kétszerese Amerikáénak. Indiának a gyors városiasodás különösen fontos, mivel lehetővé teszi, hogy az ország teljes mértékben kihasználja a fiatal lakossága biztosította előnyöket. A munkaerőpiacon évente 12 millió új munkavállaló jelenik meg, ez pedig óriási potenciált jelent. Ahogy a városiasodás folytatódik, a kapcsolatok, közelség és sokszínűség felgyorsítja a tudásátadást, ösztönzi a további innovációt, továbbá növeli a termelékenységet és a foglalkoztatás mértékét.

Minden előnyével együtt azonban a gyors városiasodás hatalmas kihívásokkal is jár. Ilyenek például a forgalmi dugók és a környezetszennyezés kezelése, valamint annak garantálása, hogy a növekedés méltányos és mindenkinek kedvez. India későn kapcsolódott be ugyan a városiasodásba, ám rendelkezésére állnak olyan technológiai újítások (például digitális technológiák, tisztább energia, innovatív építőanyagok), amelyek lehetővé teszik, hogy megelőzzön más, fejlettebb államokat. Mindazonáltal a technológiai újítások kihasználásához szükség lesz hatékony intézkedésekre, például okos infrastrukturális beruházásokra, valamint a városok versenyképesebbé tételére, különösen a modern iparágak terén.

Városainak versenyképesebbé tételéhez Indiának el kell majd döntenie, hogy a specializációt (amikor egy iparág egy bizonyos városban összpontosul) vagy a diverzifikációt (amikor a városok számos iparágnak adnak otthont, nagyjából a nemzeti átlagnak megfelelően) választja-e. Ez nem könnyű döntés; közel száz éve folyik arról a vita, hogy melyik megközelítés a jobb. 1991-ben, amikor India gazdasági liberalizációja megkezdődött, az ország városai inkább a specializációt választották, az elmúlt években azonban észrevehetően terjed a diverzifikáció. A specializációtól való nagymértékű és gyors távolodás leginkább néhány fő központi városra, például Mumbaira és Bangalore-ra jellemző.

A specializáció a hagyományos iparágakban általában jóval elterjedtebb, mint a modernekben. A magas specializációs arányú indiai kerületek mintegy háromnegyedében hagyományos iparág működik, a technológiai fejlődés azonban a diverzifikáció terjedését valószínűsíti, ez pedig meg fogja határozni a városiasodás jövőbeli szerkezetét Indiában. Ez jó hír a foglalkoztatás szempontjából, mivel diverzifikáltabb városokban és kerületekben jellemzően több munkahely jön létre. A diverzifikációnak köszönhető legtöbb munkahely vidéken és kisvállalkozásokban keletkezik, ami azt jelzi, hogy India városiasodása mindenkire kiterjedő növekedést és jólétet eredményezhet.

Ezen pozitív trendek teljes mértékű kihasználásához azonban Indiának növelnie kell az infrastrukturális befektetéseket. A városiasodás különösen a jobb infrastruktúrával rendelkező kerületekben zajlik gyorsan Indiában. A jobb infrastruktúrához való hozzáférés több millió vállalkozó (különösen nők) számára tenné lehetővé a városiasodás nyújtotta előnyökhöz való hozzáférést. A siker kulcsa a közkiadások hatékonyságának növelése és több magánbefektetés vonzása.

Az alacsonyabb jövedelemszintű, nagy infrastrukturális szükségletekkel rendelkező országok jó befektetési lehetőségeket jelentenek a magas jövedelemszintű országok számára, amelyekben gyakran fölösleg van megtakarításokból. Ennek ellenére a nyugdíjalapok, valamint életbiztosítást kínáló és egyéb vállalatok által kezelt 68 billió dollár kevesebb mint egy százalékát fordítják infrastrukturális projektekre; a befektetők ráadásul kerülik a kockázatot, a városi szintű projektek pedig kicsik, így az önkormányzatok ezt az arányt nehezen tudják megnövelni. Mindazonáltal ez mégsem lehetetlen: kell hozzá egy vízióval rendelkező vezetőség az önkormányzatokban, ami olyan infrastrukturális projektekkel áll elő, amelyek támogatják a vállalkozókat, növelik az adott város versenyképességét, a városi-vidéki kapcsolatok erősítésével pedig elősegítik a regionális fejlődést. Az önkormányzatoknak továbbá ki kell használniuk tulajdonukat (így a földjeiket), a pénzügyi szabályokat és ösztönzőket pedig módosítaniuk kell, hogy nagyobb kockázatvállalásra bírják a befektetőket. Mindez nagyobb technikai és pénzügyi kapacitással párosulva sokkal könnyebbé tenné a szükséges magántőkeforrások megszerzését és az India városi átalakulásának kedvező partnerségek kialakítását. Indiának rendelkezésére áll minden olyan, a városiasodás folytatásához szükséges eszköz, ami a mindenki számára előnyös és fenntartható növekedést szolgálja; ezeket az eszközöket az országnak bölcsen kell használnia.

Forrás: https://www.project-syndicate.org/commentary/india-urbanization-infrastructure-investment-by-ejaz-ghani-2018-01

Kína kísérlete a globális olajpiac felforgatására – Keith Johnson, Foreign Policy, 2018. január 18.

Hamarosan (valószínűleg március végén) a sanghaji határidős ügyletek tőzsdéjén debütál egy régóta várt új termék: a kínai határidős kőolajszerződés, ami a globális energiapiacokon várható óriási változás hírnöke lehet és támogathatja Kínának a világgazdaságban betöltött szerepének növelésére irányuló törekvését. Ez lesz Ázsiában az első nyersolaj-„benchmark”, aminek jelentőségét az adja, hogy a kontinensen nő leginkább az olajfogyasztás. Ezen felül ez lesz az első szerződés a kínai pénznemben, a renminbiben (jüanban).

Ha az új szerződéstípus elterjed a nemzetközi olajvállalatok és kereskedők között – ami korántsem biztos, mivel Peking gyakran beleavatkozik a pénzpiacokba és a renminbibe –, ez nagy szerepet játszhat az energiapiac helyreállításában. Az utóbbi években már Kína a világ vezető kőolajimportőre, nem az USA, ám ez nem igazán tükröződik a nyersanyagpiacon.

A szerződés része Kína azon, bizonyos megszakításokkal évek óta tartó törekvésének, hogy valutája nagyobb szerepet játsszon a világban. Hiába nőtt a kínai gazdaság a tízszeresére 2000-től, a globális pénzügyi rendszerben továbbra is a dollár, az euró és a jen a meghatározó. Kína végső célja az, hogy növekvő gazdasági erejét valódi befolyássá változtassa, amit egy globálisan használt valuta biztosíthat. Ez a kísérlet látszólag jól ment egy darabig: a jüan kezdett egyre elfogadottabb lenni a Kínán kívüli pénzügyi piacokon (például Londonban), 2015 végén pedig a Nemzetközi Valutaalap a jüant is bevette a nemzetközi valutakosarába. Ezután azonban megakadt a folyamat. A jüan nagyot veszített értékéből, annak ellenére, hogy Peking mindent megtett a megtámogatásáért az ingatag pénzpiacok megregulázásával és a tőkeáramlás szabályozásával. Emiatt azonban a jüan nemzetközileg veszített a vonzerejéből.

Az utóbbi időben viszont vannak arra utaló jelek, hogy a jüan pozíciója ismét kezd erősödni. A kínai kormány némiképp lazított az árfolyam feletti ellenőrzésén, a héten pedig a jüan árfolyama a dollárral szemben az utóbbi két év során a legmagasabb volt. A határokon átívelő kereskedelemben, úgy tűnik, néhány évnyi mellőzöttség után szintén kezd elterjedtebb lenni a kínai valuta, amit új szabályok is próbálnak támogatni. Pakisztán, amely Kína jelentős gazdasági partnere, mérlegeli, hogy a dollár helyett az összes kétoldalú kereskedelmét jüanban bonyolítsa-e. Kína Oroszországnak már jüanban fizet a kőolajért, és megpróbálja ugyanezt elérni másik nagy kőolaj-beszállítójánál, Szaúd-Arábiánál is. Vannak bankok, amelyek jüant vesznek, hogy devizatartalékukat abban tartsák, ami jelzi, hogy a renminbit kezdik lassan elfogadni nemzetközi valutaként. 2017 végén százmilliárd dollárnyi jüant tartalékoltak a bankok, bár ez messze elmarad a dollár, euró, jen és font mögött.

Most pedig jön a határidős kőolajszerződés, ami a kínai fogyasztás nagy részét adó kőolajfajtára vonatkozik (ami a „medium sour” néven ismert tipikus közel-keleti olajfajtákat jelenti), nem pedig az amerikai vagy brit nyersolajra, amelyek évtizedek óta meghatározzák a világpiaci árképzést. Ez azért fontos, mert ezáltal a kőolajpiac – a világ legnagyobb nyersanyagpiaca – jobban tükrözheti a való világban végbemenő változásokat. Egyre inkább van létjogosultsága ugyanis egy ázsiai benchmarknak, mivel az elkövetkező években ezen a kontinensen fog a kereslet a legnagyobb mértékben nőni.

Ha az új szerződésfajta sikeres lesz a következő években, napi több millió hordó kőolajat jüanban, nem pedig dollárban árazhatnak be. Korántsem biztos azonban, hogy a szerződés ekkora sikert fog aratni. Szakértők visszafogott indulást várnak, mivel az olajtársaságok és kereskedők ki fogják várni, hogy elegendően érdekeltek-e a szerződésben ahhoz, hogy kialakuljon egy, a globális benchmark-jelleget biztosító piaci likviditás. Van olyan szakértői vélemény is, amely szerint a szerződés leginkább csak szimbolikus jellegű, és a kőolajpiacra jellemző dollárdominancia látszólagos visszaszorulása valójában nem igazán forradalmi változás, hanem inkább visszatérés a korábbi viszonyokhoz. Volt már rá példa ugyanis, hogy a kőolajpiac tranzakciói több valutában zajlottak, így például néhány évtizede a dollár és a font egyaránt elterjedt volt.

Ha Kína az új szerződéstípust sikerre akarja vinni és fajsúlyos szereplő akar lenni az energiapiacon, valamint a jüant globális valutává akarja tenni, végre kell hajtania olyan mélyreható reformokat, amelyekre eddig nem szánta rá magát, így például a jüan árfolyamának lebegtetésére és a tőkeáramlás korlátozásainak megszüntetésére. Kínának összességében jelentősen csökkentenie kellene a nemzetközi pénzügyi tranzakciókra vonatkozó korlátozásait ahhoz, hogy a renminbi vezető tartalékvalutává váljon – ezzel ellentétben azonban az ország éppenséggel szigorítja a szabályozást.

Forrás: http://foreignpolicy.com/2018/01/18/chinas-bid-upend-global-oil-market-petroyuan-shanghai/

Oroszország és Kína szükség szülte szövetsége – Jacob Shapiro, CSS ETH Zurich, 2018. január 12.

Tavaly december második felében Kína és Oroszország egy közös hatnapos katonai gyakorlatot hajtott végre, amely során mindkét országot érő rakétatámadásokat szimuláltak. Ugyan a kínai védelmi minisztérium nem nevezte meg az agresszort a szimulációban, nem nehéz kitalálni, hogy az Egyesült Államok volt az. Néhány nappal a gyakorlat kezdete után a Trump-adminisztráció kiadta az új nemzetbiztonsági stratégiáját, amelynek második oldalán szerepel az azóta sokat idézett mondat, miszerint „Kína és Oroszország kihívást jelent az amerikai hatalomra, befolyásra és érdekekre nézve”. Ezen fejlemények tükrében felvetődik a kérdés, hogy kialakulóban van-e egy kínai-orosz szövetség?

A két ország közötti katonai együttműködés az elmúlt években valóban szorosabbá vált. Az együttműködés két fő területe a fegyvervásárlás és a katonai gyakorlatok, a hidegháború vége óta pedig Kína az orosz fegyveripar legfőbb ügyfele. A két ország közös katonai gyakorlatainak gyakorisága és összetettsége növekedő tendenciát mutat: 2003-ban volt először közös hadgyakorlatuk, amit azóta közel harminc másik követett. Az utóbbi időben ezek a gyakorlatok ugyanúgy szólnak a külvilágnak, mint amennyire a katonai képességek fejlesztését célozzák: a Japán-tengeren tavaly szeptemberben megtartott tengeri gyakorlatok elég nyilvánvalóan Észak-Koreához kapcsolódtak, az pedig, hogy az említett két legutóbbi hadgyakorlat amerikai-dél-koreai-japán hadgyakorlatokkal egy időben zajlott, szintén mutatja a gyakorlatok politikai jellegét.

Sok elemző úgy véli, ezek a fejlemények egy kialakulóban lévő orosz-kínai szövetség jelei. Oroszországnak és Kínának mindenesetre érdekében áll, hogy megfigyelők így vélekedjenek. A decemberi katonai gyakorlattal kapcsolatos, az orosz médiában és a kínai hadsereg angol nyelvű honlapján megjelent cikket ugyanakkor nehéz komolyan venni, mivel felsorolja, melyek azok a területek, ahol a két ország erősíti az együttműködést: katonai orvoslás, katonai zene és katonai zenekarok.

A katonai együttműködés ráadásul nem garantálja és nem előfeltételezi a szövetséget a két ország között. Szövetség akkor jön létre két állam között, ha az érdekeik egybeesnek – pontosabban ha vannak olyan fajsúlyos közös érdekeik, amik miatt kisebb jelentőségű nézeteltéréseiket félreteszik. Ez azonban nem igaz az orosz-kínai kapcsolatra nézve, amiből ebből kifolyólag nem is lehet szövetség. Ez ugyanakkor természetesen nem jelenti azt, hogy a két országnak nincs alapja az együttműködéshez: mindkettőt zavarja Amerika ereje, a közös ellenség megléte pedig azt jelenti, hogy egy bizonyos fokú együttműködés érdekében áll a két országnak.

Az orosz és kínai vezetők szeretik a „multipolaritás” szót használni a közös irányelveik jellemzésére. Ez részben ábrándozás, részben stratégia. A Szovjetunió bukása óta a világ egypólusú, mivel csak Amerikának van az egész világra kiterjedő ereje. Oroszország és Kína ezen változtatni kíván: ez a két ország közös víziójának az alapja, ám ezen nem is terjed túl. Abban mindketten egyetértenek, hogy Amerika ne legyen a domináns szuperhatalom, ám nagyon eltérő az elképzelésük arról, milyennek is kellene a világnak lennie. Oroszország szerint egy, a Szovjetunióval nagyjából egyenrangú orosz nagyhatalomnak újjá kell születnie, míg Kína a 19. században a nyugati imperialista erők által tőle elvett „mennyei mandátumot” kívánja visszaszerezni. A két országnak végső soron nem az egypólusú világgal van baja, hanem azzal, hogy nem ők benne a szuperhatalom. A „multipoláris” szó használata elfedi ezeket a különbségeket, azonban mindent mégsem tud elfedni. Peking szempontjából például Oroszország a Kína sebezhetőségét a 19. században kihasználó, fent említett imperialista hatalmak egyike volt. Kelet-Oroszország legfontosabb városát, Vlagyivosztokot és a körülötte lévő mintegy 350 ezer négyzetkilométert Kína kínai földnek tekinti, amit az évszázadok során kényszerből engedett át Oroszországnak. Ami Oroszországot illeti, ő Közép-Ázsiát saját érdekszférájának tekinti, míg Kína számára ez a régió kulcsfontosságú a saját belső területeinek fejlesztése szempontjából, valamint az Európába vezető útvonalak miatt.

Orosz szemszögből Kína egy Csendes-óceánhoz kötődő hatalom, amelynek nincsen a nyugati értelemben vett alapvető stratégiája. Ez a hiányosság, valamint Kína belső problémái az oroszok szerint korlátozzák Kína hatékonyságát a part menti fő központjain kívül. Kínai szemszögből Oroszország egy letűnt világrend része. A két ország nem bízik egymásban, mivel eltérőek az érdekeik, bár ezt komoly erőfeszítésekkel palástolják a nyilvánosság előtt: katonai együttműködéssel, gazdasági befektetésekkel, a két elnök, Putyin és Hszi közötti bizalmas viszonnyal, valamint a kínai Egy övezet, egy út kezdeményezéssel kapcsolatos együttműködési ígéretekkel. Ezek azonban szükség szülte felszínes politikai ügyek. Oroszország és Kína kihívást jelent az amerikai erő, nemzetbiztonság és érdekek számára, ám nagyon más okokból teszik ezt.

Forrás: https://isnblog.ethz.ch/international-relations/russia-and-chinas-alliance-of-convenience

Ausztrália és Japán katonai együttműködési szerződést fontolgat – Jamie Smyth és Robin Harding, Financial Times, 2018. január 17.

Ausztrália és Japán egy nagyszabású védelmi együttműködési szerződésről szóló megbeszélésre készül, aminek a hátterében Kína egyre magabiztosabb fellépése, valamint az áll, hogy Amerika elkötelezettsége az ázsiai és csendes-óceáni térség iránt kérdéses. Malcolm Turnbull ausztrál miniszterelnök megbeszéléseket fog folytatni Shinzo Abe japán miniszterelnökkel egy olyan egyezményről, amelynek értelmében mindkét ország hadereje a másik államban gyakorlatozhatna.

Japánnak ez lenne az első ilyen jellegű megállapodása (bár Amerikával van egy régóta érvényben lévő egyezménye, amely a Japánban állomásozó amerikai csapatokra vonatkozik). A vázolt egyezmény a két ország közötti diplomáciai és katonai kapcsolatok egyre szorosabbá válásának legújabb lépése, mivel Japán és Ausztrália megfelelő válaszlépéseket kíván tenni a Koreai-félsziget egyre fokozódó feszültségei és Kína Dél-kínai-tengeren tapasztalható területi igényei ellen. Donald Trump elnökké választása szintén arra ösztönözte a két országot, hogy nagyobb hangsúlyt fektessenek a térségbeli partnerségek kialakítására, mivel attól tartanak, Amerika esetleg visszalép globális vezető szerepétől.

Japán tisztviselők szerint a megállapodás komplex mivolta miatt kicsi az esélye, hogy még a héten nyélbe üssék. Abe diplomáciai célja egy olyan koalíció létrehozása Ázsiában, amelynek szervező elvei közé tartozik a hajózás szabadsága, multilaterális kereskedelmi megállapodások és a területi viták tárgyalások általi rendezése. Abe célja annak megnehezítése, hogy Kína növekvő gazdasági és katonai erejénél fogva meg tudja változtatni a status quót. Abénak Ausztrália fontos partner, mivel a régió egyik legnagyobb és leggazdagabb demokráciája, továbbá egyike azon kevés országoknak (amilyen pl. az Egyesült Királyság), amelyekkel Japánnak közösek a céljai és katonailag együttműködik velük, még ha szövetséget nem is kötöttek.

Turnbull céljai hasonlóak Abéihoz: a szabályokon alapuló rend támogatása Ázsiában, mivel a térség meghatározza Ausztrália gazdasági jólétét és biztonságát. Tavaly novemberben ausztrál tisztviselők japán, indiai és amerikai kollégáikkal együtt újraindították a „négyest”, ami egy tíz évvel ezelőtti diplomáciai kezdeményezés Kína növekvő erejének az ellensúlyozására. Canberra az elmúlt év folyamán ezen kívül is határozottabban lépett fel Kínával szemben, amit a külföldi befolyásolási kísérletek ellen hozott törvények és Kína dél-csendes-óceáni szigeteken megvalósított segélyprogramjának kritizálása mutat. Kritikus ausztrál vélemények szerint azonban Ausztrália és Japán szorosabbá váló védelmi kapcsolata azzal járhat, hogy Canberra belekeveredik a komplikált japán-kínai viszonyba. Az Ausztrál Nemzeti Egyetem egyik professzora, Hugh White szerint senki nem gondolhatja, hogy Ausztrália és Japán stratégiai érdekei olyan mértékben egybeesnek, hogy támogatnák egymást egy Kínával való konfliktus esetén.

Forrás: https://www.ft.com/content/ec00b39e-fb0e-11e7-9b32-d7d59aace167

Amiért Pekingnek meg kellene szabadulnia az adósságától – Michael Pettis, Carnegie Endowment for International Peace, 2018. január 16.

Kína gazdasága nagy bajban van. Az egy évtizedig tartó túlzott támaszkodás a gyártási kapacitásba és infrastruktúrába irányuló óriási mértékű beruházásokra hatalmas adósságot eredményezett, ugyanakkor Peking erőfeszítéseit a monopóliumok felbontására és a növekedés ösztönzésére akadályozzák az állami vállalatokat, valamint tartományi és helyi önkormányzatokat irányító érdekcsoportok.

Az adósság fékezni fogja a növekedést, ami eredményezhet adósságválságot, ám Kínában valószínűbb, hogy több évtizednyi nagyon alacsony növekedéssel járó elvesztegetett idővel jár majd, amint ez történt a Szovjetunióban a korai 1960-as évek után, valamint Japánban a korai 1990-es évek utáni két évtizedben.

A fősodratú közgazdászoknak (Kínában és külföldön egyaránt), valamint a Világbankhoz hasonló intézményeknek van egy szokásos megoldásuk: Kínának meg kell erősítenie a piacok szerepét a döntéshozatali folyamatban, így például liberalizálnia kell a gazdaságot irányító jogi, pénzügyi és egyéb intézményeket, továbbá a kereskedelmi és befektetési folyamatokat; az árfolyamot kötetlenné kell tennie; és enyhítenie kell a tőkekorlátozásokat. Ezen vélemény szerint ezek a reformok nemcsak a növekedés elérését könnyítenék meg, hanem a termelékenységet is kellőképpen megemelnék ahhoz, hogy Kína kezelni tudja adósságát, még mielőtt a legfőbb veszélynek tekintett pénzügyi válság elkezdődik.

Ez azonban nem a megfelelő válasz. Az erőforrásokat nagyobb termelékenységű beruházásokba irányítani kívánó liberális reformok feltételezik, hogy a vállalkozásokat és a befektetőket legfőképp az alacsony megtakarítások és intézményes torzítások korlátozzák. Ám nem ez a helyzet Kínában, ahol a korlátozások forrása a rendkívül kiegyensúlyozatlan gazdaság. A pénzügyi szektort a korrupció, spekulatív befektetések és tőkekiáramlás uralja, a nagymértékű állami befolyás pedig torzító hatással van a vállalatirányításra, valamint védelmezi a fizetésképtelen vállalatokat.

Ilyen körülmények között a liberális reformok a torz viselkedésnek használnának és valószínűleg növelnék a befektetések rossz elosztását. Kína korábban éppen azért tudta elkerülni a pénzügyi válságot, mert a bankrendszere zárt, a szabályozók pedig tetszésük szerint átstrukturálhatják a tartozásokat. A javasolt reformok azonban gyengítenék a kormány katasztrófa elleni védelmi képességét.

A valódi megoldás a hitelállomány leépítése. A fent vázolt elképzeléseket több tucat adósságtól sújtott ország próbálta végrehajtani a közelmúlt történelme során, ám egyik sem járt sikerrel, amíg nem csökkentették jelentősen az adósságukat is, amelynek árát a gazdaság valamelyik részével fizettették meg.  Mexikó például 1990-ben a hitelezőkre hárította a költségeket, Németország pedig az első világháború végén az infláció segítségével lett úrrá az adósságán, amit a nyugdíjasok és egyéb biztos jövedelemmel rendelkezők fizettek meg. A fenntartható növekedés érdekében Kínának is le kell építenie a hitelállományát, mégpedig úgy, hogy a helyi önkormányzatoknak magukra kell vállalniuk az adósságszolgálati költségek egy részét, akár tetszik nekik, akár nem.

Csak felülről vezérelt erőteljes fellépés tud felülkerekedni a helyi korlátokon és megfékezni Kína adósságát. Elméletben lehet egy liberálisabb Kína vonzó, de addig nem, amíg egy centralizáltabb Kína nem rendezi az adóssághelyzetét.

Forrás: http://carnegieendowment.org/2018/01/16/why-beijing-should-dump-its-debt-pub-75290

India megvédi a napelemgyártókat a kínai riválisoktól – Kiran Stacey, Financial Times, 2018. január 22.

Indiában az illetékesek 70 százalékos behozatali vámot terveznek kivetni az importált napelemekre, ami a fejlesztők szerint megállíthatja a gyorsan növekvő iparág fejlődését. Az ország legnagyobb napelempark-építője közül néhány ellenzi az intézkedést, amely valószínűleg nagy hatással lesz a kínai napelemgyártó iparágra, ami részben túltermelés miatt növelte az Indiába irányuló exportot. A vámot az Adani Group vezette, a legnagyobb indiai napelemgyártók közül néhányat magában foglaló csoport követelte. Az illetékes hivatal (DGS) elfogadta a csoport kérését; a DGS által javasolt 70 százalékos vám 200 napig lenne érvényben, amíg a hivatal nem hoz hosszú távú döntést.

A lépés indulatos reakciót váltott ki a fejlesztőkből, akik az utóbbi években csökkentették áraikat, ezáltal az indiai napelemipart a globális megújuló energiaforrás-forradalom egyik vezető erejévé téve. Sumant Sinha, a Renew Power vezérigazgatója szerint az intézkedés csak néhány indiai gyártót véd, azonban az összes napeleminstallációt megdrágítja. Szerinte a lépés alapvető bizonytalanságot okoz az iparágban az új kapacitások kialakítását illetően. Kisebb gyártók is kritizálják az intézkedést, mondván, hogy mivel a vám nyersanyagokra is érvényes, csak jóval drágábban tudnak majd napelemeket gyártani. A napelemek alapját képező cellákat csak kevés indiai vállalat gyártja; közéjük fog hamarosan tartozni az Adani.

A DGS javaslata egy újabb elem a napelemek gyártását körülvevő nemzetközi kereskedelmi viták sorában. 2013-ban az Európai Unió és Kína majdnem kereskedelmi háborúba keveredett egymással, miután az EU vámot vetett ki a kínai napelemekre, amire válaszul Peking megemelte az európai borokra kivetett adót. 2014-ben az USA vetett ki helyenként 165 százalékos vámot a kínai és tajvani napelemekre, miután úgy találta, túl olcsón árulják őket az amerikai piacon. Ennek következtében a kínai gyártók az indiai piac felé fordultak, aminek köszönhetően a 2012-2016 közötti időszakban több mint 1100 százalékkal nőtt az Indiába irányuló export. Az USA India ellen is fellépett: a Kereskedelmi Világszervezetben sikeres eljárást indított az ország ellen, mivel az megkövetelte, hogy helyi anyagokat használjanak egy állami napelemprogram keretében. A mostani indiai javaslat egyébként különösen érzékeny téma annak fényében, hogy az indiai kormány ambiciózus terve szerint az ország 2022-ig 100 gigawattnyi új napelemet tervez telepíteni.

Az utóbbi két év során az importált kínai napelemek csökkenő ára lehetővé tette a fejlesztőknek, hogy az új napelemparkok építésének várható költségét csökkentsék. Ám az utóbbi időben megjelentek olyan hangok az iparágon belül, amik szerint az alacsony árak fenntarthatatlanok és érzékenyen érintené őket, ha a napelemek ára váratlanul ismét emelkedne. Két nagy fejlesztő vezetője szerint a DGS-javaslat 40 százalékkal emelné az áram árát.

Ami az indiai gyártókat illeti, ők örülnek a DGS javaslatának. Dhruv Sharma, az állami közbelépést szorgalmazó kérelem egyik benyújtójának, a Jupiter Capitalnek a vezérigazgatója szerint a javaslat nem fog ártani az áramtermelőknek, hiszen szerinte nem lehetséges olcsó áram indiai napelemgyártók nélkül. Mindenesetre valamennyi érintett félnek van még néhány hete, hogy fellebbezést nyújtson be a DGS-nek, mielőtt végleges döntés születik. Akárhogy is dönt azonban a hivatal, a történetnek lehet, hogy még nem lesz vége: az indiai kereskedelmi minisztérium ugyanis saját dömpingellenes vám bevezetését fontolgatja, ami akár még magasabb is lehet, mint a DGS-é.

Forrás: https://www.ft.com/content/a6599b78-f9cc-11e7-9b32-d7d59aace167

Lehetetlen feladat az emberi jogok támogatása az ASEAN-ban? – Pavin Chachavalpongpun, The Diplomat, 2018. január 19.

A múlt hónapban a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) Kormányközi Emberi Jogi Bizottságának (AICHR) elnöksége a Fülöp-szigetektől Szingapúrhoz került. Szingapúr AICHR-képviselője, Shashi Jayakumar rögtön megígérte, hogy aktív szerepet fog játszani az emberi jogok védelmezésében a délkelet-ázsiai térségben. Az AICHR egy tanácsadó testület, fő feladata pedig az emberi jogi együttműködéssel kapcsolatos térségbeli együttműködés előmozdítása. Ez az ügy mindazonáltal régóta kényesnek, sőt tabunak számít egyes ASEAN-tagállamokban.

Az AICHR-t egy képviselői csoport irányítja, amelyben minden tagállamnak egy küldöttje van. Az AICHR kezdetektől meglévő problémáinak egyik oka az, hogy a testület nem független, hiszen tagjait az egyes államok vezetői jelölik ki. Így nem meglepő, hogy az emberi jogok államok által elkövetett megsértésének orvosolása helyett a biztosok gyakran arra kényszerülnek, hogy kormányukat védjék az emberek helyett. Az is probléma többek között, hogy nincs olyan választási mechanizmus, amely biztosítaná a biztosok emberi jogi kompetenciáját és képesítését.

Mindazonáltal a nagyobb gond az, hogy az AICHR tevékenységét korlátozza az ASEAN aranyszabálya, a be nem avatkozás. Az ASEAN szigorúan betartott hagyománya, hogy a tagállamok nem kritizálják egymás belügyeit, különösen azokat nem, amelyek közvetlenül kapcsolódnak az emberi jogokhoz. Az AICHR valódi funkciója ily módon mindössze az emberi jogokkal kapcsolatos ismeretterjesztés és figyelemfelhívás, nem pedig a problémák feltárása és megoldása.

Szingapúrt is gyakran vádolják az emberi jogok különböző módokon való megsértésével. A sajtó szabadsága és az államétól eltérő politikai nézetek továbbra is veszélyben vannak az országban, a kivégzés legfőbb formája továbbra is az akasztás, az elítéltek megbotozása különféle kihágásokért pedig rutineljárásnak számít. Kérdéses hát, Szingapúr miként fogja betölteni szerepét az AICHR-ben.

Az ASEAN-tagállamok közül ezen felül az emberi jogok komolyan sérülnek Thaiföldön (ahol egy 2014-es puccs óta katonai junta van uralmon), Vietnamban (ahol kommunista diktatúra van), a Fülöp-szigeteken (ahol Rodrigo Duterte elnöksége alatt eddig több mint 12 ezer embert öltek meg a drogellenes háború során), legfőképpen pedig Mianmarban (ahol a rohingja kisebbség több mint félmillió tagja menekült el az országból a katonaság brutális fellépése miatt, Aun Szan Szu Kji, az ország Nobel-békedíjas de facto vezetője pedig nem hajlandó ezt elismerni). A Délkelet-Ázsiában tapasztalható súlyos emberi jogi visszaélések miatt felmerül a kérdés, hogy az ASEAN-ban egyáltalán lehetséges-e az emberi jogok védelme? A probléma gyökere az, hogy a régió legtöbb állama számára az emberi jogok mint fogalom továbbra is idegen. Az emberi jogok alapvetően kapcsolódnak átfogóbb biztonsággal kapcsolatos elképzelésekhez, mint amilyen az emberi biztonság, azonban a legtöbb délkelet-ázsiai kormány továbbra is úgy értelmezi a biztonság fogalmát, mint ami a rezsim fenntartására korlátozódik, nem pedig az állampolgáraik biztonságának szavatolását jelenti. Amíg ez nem változik, nem valószínű, hogy lesz nagy előrelépés ezen a területen. Mindazonáltal a tagállamok tehetnének kis lépéseket, például az AICHR-t függetleníteni lehetne a tagállamoktól, hogy az emberi jogi ügyeket kritikusabban vizsgálhassa. Ez természetesen nem lesz egyszerű, hiszen ezáltal az országok a saját kritizálásukat engedélyeznék. Ha azonban az ASEAN számára fontos az, hogy tagállamai népességeinek szempontjából hatékony szervezet legyen, akkor nincs más választása, mint az emberi jogok védelmének a lehető legnagyobb fontosságot tulajdonítani.

Forrás: https://thediplomat.com/2018/01/is-promoting-human-rights-in-asean-an-impossible-task/

Mit jelent Pakisztán számára Oroszország változó szerepe Dél-Ázsiában? – Kashif Hussain, The Diplomat, 2018. január 20.

Oroszország hagyományosan barátságos viszonyt ápol Indiával. E kapcsolat fókuszában egyértelműen a védelmi szektor áll. Oroszország sokáig India fő fegyverbeszállítója volt, az amerikai-indiai stratégiai kapcsolatok létrejötte után azonban az ország fokozatosan háttérbe szorult az USA-val szemben a jövedelmező hadügyi szerződések terén, 2014-ben pedig az Egyesült Államok lett India legnagyobb fegyverbeszállítója. Ezt a címet ugyan 2015-ben visszaszerezte Oroszország, ám India erősödő stratégiai kapcsolata Oroszország ideológiai riválisával azzal a következménnyel járt, hogy Moszkva 2014-ben védelmi együttműködési megállapodást kötött Pakisztánnal. A megállapodást Pakisztánban aláíró orosz honvédelmi miniszter, Szergej Sojgu 45 év után az első Pakisztánba látogató orosz honvédelmi miniszter volt.

Oroszország 2015-ben Mi-35M támadó helikoptereket adott el Pakisztánnak, az pedig a következő évek során összesen húszat tervez venni ebből a modellből. A két ország Su-35 és Su-37 vadászgépek vásárlásáról is tárgyal, továbbá szorosabbra fűzte a haderejük közötti kapcsolatot is: az első közös hadgyakorlatukat 2016 szeptemberében tartották, 2017 februárjában pedig Oroszország részt vett a Pakisztán által az Arab-tengeren tartott Aman-17 nemzetközi haditengerészeti gyakorlatban.

Az erősödő stratégiai együttműködésen túl a két ország az energiaszektorban is együttműködik: 2015 végén aláírtak egy szerződést a 2 milliárd dolláros Észak-Dél földgázvezeték megépítéséről, amely a Karacsiban található cseppfolyósított földgáz-terminált Lahorral kötné össze. A megállapodás új fejezetet nyitott a két ország kereskedelmi kapcsolatában; az 1100 km-es vezeték a tervek szerint 2018-ban lesz kész. Ezen felül 2017 júliusában az orosz Gazprom International és a pakisztáni Oil and Gas Development Company Limited egyetértési megállapodást írt alá, amely együttműködésre, közös vállalkozásokra és csúcstechnológia használatára terjed ki.

India tart attól, hogy egy nagyhatalom szorosabbra fűzi kapcsolatait riválisával, Pakisztánnal, így 2014 végén Oroszország és India 40 milliárd dolláros szerződést kötött 10 atomerőmű építéséről Indiában, valamint egy 3 milliárd dolláros szerződést orosz Kamov-226 helikopterek gyártásáról Indiában. Ezen felül a két ország tárgyal öt S-400 rakétavédelmi rendszer India általi megvásárlásáról is.

A növekvő orosz-pakisztáni együttműködés annak fényében értelmezendő, hogy Moszkva egyre összetettebb kihívásokkal néz szembe Afganisztánt illetően. Oroszország szerint Pakisztán rendkívüli fontossággal bír Afganisztán stabilizálása szempontjából, mivel Afganisztán problémáját nem lehet Pakisztán és Irán konstruktív részvétele nélkül megoldani. Tekintettel Oroszország és India közeli kapcsolatára, valamint Oroszország és Pakisztán közeledésére, úgy tűnik, hogy Moszkva megfelelő pozícióban van ahhoz, hogy békéltető legyen a két dél-ázsiai rivális közötti nézeteltéréseket illetően: Oroszország például meggyőzhetné Indiát Pakisztán Afganisztánnal kapcsolatos álláspontjáról.

Forrás: https://thediplomat.com/2018/01/what-russias-changing-role-in-south-asia-means-for-pakistan/