Sajtófigyelés – 2018. március 22.
A PAGEO heti sajtófigyelése a kelet-ázsiai térségről. Olyan nemzetközi magazinok, kutatóintézetek és sajtóorgánumok cikkeiből böngészünk, mint az Economist, Foreign Affairs, Foreign Policy, Newsweek, The New York Times, ISN, Project Syndicate, Carnegie Endowment, Brookings Institute, The Diplomat, China Daily, Stratfor és mások.
A kínai törvényhozás szavazása Xi hivatali idejéről szertefoszlatta a liberalizációval kapcsolatos reményeket – The Japan Times, 2018. március 12.
A hetvenes évek végén, Mao Ce-tung halála után, majd Deng Xiaoping nyitásának és reformjainak kezdetekor a Nyugat elkezdett abban reménykedni, hogy Kína előbb-utóbb demokráciává válik. Ezek a remények szertefoszlóban vannak Xi Jinping pártvezető erősödése óta, akiről egykor sokan úgy gondolták, hogy ő lesz a következő nagy reformer. Xi immár korlátlan ideig fog hatalmon maradni, miután a valós hatalommal nem bíró kínai törvényhozás szavazás útján eltörölte az elnöki hivatali idő korlátozását.
Nyugati akadémikusok és kormányzati elemzők egy kis, ám egyre növekvő csoportja, amely évtizedeket töltött Kína demokratizálódására utaló jelek keresésével, immár úgy véli, az ekként értelmezett jelek talán nem voltak többek délibábnál. Az utóbbi évtized eseményei még a politikai liberalizációval kapcsolatos mérsékelt várakozásokat is szertefoszlatták, Xi alatt pedig végképp nincs meg még a látszata sem a demokratizálódásnak. Mivel Kína Amerika legjelentősebb versenytársa a modern történelem során, ahhoz, hogy az USA a Kína jelentette kihívással szembe tudjon nézni, le kell számolnia ezzel a reményteli elképzeléssel, amely régóta jellemzi hozzáállását Kínához.
A kínai kommunista párt vezetői az 1990-es években a marxista-leninista világ első formális utódlási rendszerét hozták létre: a vezetők megosztották hatalmukat és egy meghatározott hivatali idő betöltése után távoztak. Ezt a rendszert most megszüntette Xi, aki addig lesz hatalmon, ameddig akar, ezáltal pedig Mao óta a legnagyobb hatalommal bíró kínai vezető. Az elnöki hivatali idő korlátozásának eltörlése miatt ismét felrémlik az egyszemélyes uralom képe, amit Deng megpróbált megakadályozni, amikor 1982-ben megszüntette az életen át tartó hivatali időt.
Kritikus vélemények szerint a kommunista párt visszavezeti Kínát a zűrzavaros Mao-korszakba és figyelmen kívül hagyja a történelem nyújtotta tanulságokat. Sidney Rittenberg (a kevés amerikai egyike, akik személyesen ismerték Maót) szerint azonban Kína soha nem fog a Mao-érához hasonló elszigeteltség és erőszakos politikai harcok korához visszatérni. Szerinte ezt lehetetlenné teszi a kínai gazdaság függősége a világ felé való nyitottságtól, az ország növekvő globális ereje, valamint az átlagos kínai lakosok nagyobb mértékű ismerete a világról. Rittenberg szerint a mai kommunista párt más, mint Mao vagy Deng alatt volt; úgy véli, a közvélemény irányítása Kínában jelenleg sokkal lazább, mint Mao alatt volt, ugyanakkor sokkal keményebb, mint Deng alatt volt. Rittenberg úgy látja, az idő visszaforgatását nem olyan könnyű véghez vinni csupán az alkotmány módosításával.
Az 1989-es, diákok vezette tüntetéseket – melyek során a tüntetők hangot adtak a korrupció és a fojtogató politikai rendszer okozta frusztrációjuknak – Deng parancsára vérbe fojtották, utána azonban a párt könnyített az utazás feltételein, a gazdaság pedig fejlődni kezdett. A reformerek optimistán úgy vélték, el fog jönni a politikai liberalizáció ideje is. A remények magasba szöktek a 2008-as pekingi olimpia előtt, amit a párt úgy állított be, mint a magabiztos, modern Kína bemutatkozását. Az olimpia előtt sokan abban reménykedtek, hogy a külvilággal való kapcsolatba kerülés több kínai lakost és törvényhozót fog meggyőzni arról, hogy a dolgok menete Kínán kívül nem feltétlenül ijesztő vagy veszélyes. Azonban az ugyanebben az évben kitört pénzügyi világválság arra sarkalta a vezetőséget, hogy újra átgondolják, mekkora mértékben is kellene Kínának nyitnia a világ felé.
A demokrácia külföldi szószólói azt remélték, az internet, a mobiltelefonok és más fejlődő technológiák alá fogják ásni a párt hatalmát. Ehelyett azonban a kínai vezetők sok pénzt fordítottak internetes szűrők kifejlesztésére, valamint internet- és videómegfigyelő hálózatok felhasználására abból a célból, hogy hatékonyabban tudják megfigyelni a köznépet. 2012-es hatalomra kerülése óta Xi tovább korlátozta a civil társadalmat, bebörtönözve vagy másképp elhallgattatva írókat, aktivistákat és emberi jogi ügyvédeket.
Peking szerint a nyugati típusú demokrácia nem felel meg Kínának, és példaként az amerikai és egyéb országokra jellemző politikai és bürokratikus patthelyzeteket hozza fel a marxista-leninista uralom felsőbbrendűségének bizonyítékaként. A kommunista párt Global Times nevű újságjának egyik vezércikke szerint „a nyugati értékrend bizonyos kulcsfontosságú elemei összeomlóban vannak. A demokrácia, amelyet nyugati társadalmak évszázadok óta alkalmaznak, fekélyesedik.”
Sok nyugati elemző már nem vár demokratizálódást Kínában. Ahogy egy amerikai elemző fogalmaz: „Most azt látjuk, hogy a történelem nem halad feltartóztathatatlanul a demokrácia felé. A történelem egyszerűen halad, amerre halad.”
A globalizáció egy kínai szörnyet hozott létre – Emile Simpson, Foreign Policy, 2018. február 26.
A kínai kommunista párt központi bizottsága február végén javasolta az elnöki pozícióra vonatkozó, egy személy számára legfeljebb két hivatali időszakot engedélyező korlátozás eltörlését, ami lehetővé tenné, hogy Xi Jinping elnök korlátlan ideig hatalmon maradjon. Ez egy korszak végét jelenti, nemcsak Kína, hanem a Nyugat számára is. Ez a korszak a Nyugat számára a hidegháború végével kezdődött el, miután a régi ellenségek „feltörekvő piacokká” váltak. Kína ugyan már 1978 után elkezdte megnyitni piacait a külföldi befektetők előtt, ám igazán az 1990-es években vált jelentőssé a magánszektor szerepe, a nyugati vállalatok pedig kapva kaptak az alkalmon, hogy profitáljanak a nyaktörő tempójú kínai gazdasági növekedésből.
A hidegháborút követő feltörekvő piac-sztori politikamentes volt. Jim O’Neill 2001-ben „BRIC” névvel illette a vezető feltörekvő piacokat (Brazíliát, Oroszországot, Indiát és Kínát) – ezek az országok a hidegháború alatt különböző csoportokba tartoztak, most azonban a Pax Americana égisze alatti békés globalizáció új korszakának vezető szereplői voltak. Egyesek ezt a történelem végének nevezték. Ám ez a politikamentes hozzáállás azon a hidegháborúból örökölt feltételezésen alapult, hogy a demokrácia és a kapitalizmus összetartoznak, a szabad piacok elterjedése pedig a nyugati gazdasági modellhez való globális igazodást fog eredményezni, ahogy ezt a washingtoni konszenzus megjósolta. A globalizációba vetett hit miatt óriási mennyiségű nyugati tőke és intellektuális tulajdon áramlott a feltörekvő piacokba, legfőképpen Kínába, azonban ennek a geopolitikai jelentőségét ekkoriban kevesen mérték fel a Nyugaton.
A globális kozmopolita béke ezen története mindazonáltal egy ideje félresiklott. Általánosságban véve a kapitalizmus a hidegháború vége óta a demokrácia nélkül terjedt, nem vele együtt. Ez sehol nem olyan egyértelmű, mint Kínában – immár teljesen világos, hogy a neoliberális elképzelés ellenére, miszerint a szabad piacok transzformatív ereje bátorítja a reformokat, Kína nem kisebb, hanem nagyobb mértékű autokrácia felé tart. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy az ország a totalitarianizmus új formája felé veszi az irányt, amelyben egy ember áll majd egy rendőrállam élén. Ennek az államnak hihetetlen mennyiségű adat áll rendelkezésére az állampolgárairól, amiket a közösségi média és online vásárlási platformok, valamint a minden mozdulatukat figyelő, hatalmas emberi és elektronikus megfigyelőrendszer gyűjt össze. Kínában a szabad piacoknak köszönhetően egymilliárd ember ki tudott emelkedni a szegénységből, ám demokrácia helyett kiber-totalitarianizmus alatt fognak élni hamarosan.
Annak, hogy a kapitalizmus és a demokrácia nem feltétlenül tartozik össze, mélyreható geopolitikai következményei lehetnek. Nem tudjuk, mi lesz a folyamat vége, mindenesetre általa, úgy tűnik, a világ egy új geopolitikai fázisba lépett. A nyugati államok és állampolgáraik egyre inkább tudatában vannak annak, hogy teljes mértékben újra kell értékelniük az integrált globális kapitalizmus értékét, amit többé-kevésbé támogattak a korai 1990-es évektől kezdve. Ennek az újraértékelési folyamatnak szembe kell néznie azzal az immár vitathatatlan ténnyel, hogy a Nyugat gazdaságpolitikája elősegítette (még ha akaratlanul is) mélyen illiberális rezsimek felemelkedését a volt kommunista világ nagy részében.
Az, hogy ennek milyen hatása lesz a Nyugat kül- és gazdaságpolitikájára, egyrészt attól függ, milyen mértékben hajlandó a Nyugat feláldozni anyagi jólétét értékei melletti kiállása során, másrészt pedig attól, milyen mértékben kívánják az autoriter államok (mindenekelőtt Oroszország és Kína) saját értékeiket a határaikon túlra exportálni. Ezzel kapcsolatosan a legfontosabb közeljövőbeli teszt az lesz, hogy a Nyugat jóindulatú gazdasági projektnek, vagy geopolitikai fenyegetésnek tekinti-e Kína Egy övezet, egy út kezdeményezését.
Kína megmutatta, hogy nincs szükségszerűen kapcsolat a gazdasági szabadság és a politikai szabadság között. Csak az ebben a dogmában rendíthetetlenül hívők gondolhatják azt, hogy a kapitalizmus idővel liberálisabbá teszi majd Kínát, csak éppen ennek még nem érkezett el az ideje.
Forrás: http://foreignpolicy.com/2018/02/26/globalization-has-created-a-chinese-monster/
Ahogy Malajzia következő választása el lesz csalva – The Economist, 2018. március 8.
„Ha a választás az, amikor a választók politikusokat választanak, akkor a választókerület-manipuláció az, amikor a politikusok választanak választókat” – magyarázza egy malajziai think tank, a Penang Institute munkatársa állampolgárok egy kis csoportjának, akik a választókerület-határok Választóbizottság (Electoral Commission; EC) általi újrarajzolása miatt gyűltek össze panaszaiknak hangot adni. Mint a szakértő magyarázza, az új térképek segíteni fogják a Barisan Nasionalt, a 44 éve hatalmon lévő koalíciót a hatalom megtartásában.
Augusztusig meg kell tartani a választást. Az addigi utolsó parlamenti ülésszak április 5-én ér véget, a törvényhozók pedig valószínűleg ez előtt fognak szavazni a választókerületek (amikben a győztes mindent visz elve érvényesül) új határairól. A kritikusokat leginkább a rendkívül eltérő méretű kerületek létrehozása aggasztja. Ennek során a városi és kisebbségi szavazókat – akik általában az ellenzékre szavaznak – magas lakosságszámú választókerületbe rakják, míg a Barisan Nasional főként vidéki és maláj támogatói néptelen tartományi kerületekben élnek. Ennek eredményeként több szavazat kell egy ellenzéki képviselő megválasztásához, mint egy kormánypártiéhoz. Ennek a trükknek a segítségével 2013-ban, a legutóbbi választáson a Barisan Nasional a parlamenti helyek 60%-át szerezte meg annak ellenére, hogy a szavazatok kevesebb mint a felét kapta.
Azonban ahelyett, hogy a választókörzeteket kiegyensúlyozottabbá tenné, az EC még kevésbé azzá teszi őket. A félszigeti Malajziában 15, egyenként több mint százezer szavazót magában foglaló választókerület lesz, és ebből 14-ben ellenzéki a jelenlegi képviselő. Ezzel szemben a 30 legkisebb választókerületből (amik közül a legkisebben kevesebb mint 18 ezer választó él) 29 Barisan Nasional-párti.
Az alkotmány értelmében a választókerületeknek „körülbelül egyforma” méretűnek kellene lennie. Ezt hosszú évtizedek óta nem tartják be, de a legutóbbi választókerületi térképek még így is kirívóak. A választókerület-manipuláció csak tovább ront a helyzeten: ennek során újrarajzolják a választókerületek határait, hogy az ellenzéki szavazók kisszámú kerületbe kerüljenek, a kormánypárti szavazók pedig nagyobb számú kerületben alkossanak szűk többséget. Az EC először olyan térképeket alkotott, amik, úgy tűnt, a választókat etnikai gettókba csoportosítják. A módosított verziók már nem ilyenek, azonban nem kevésbé igazságtalanok. Például Beruas választókerület Perak államban, amit a legutóbbi választáson ellenzéki jelölt nyert meg, a javaslat értelmében most magában foglalna egy szomszédos ellenzéki fellegvárat is. Ezzel ugyan várhatóan több mint kétszeres aránnyal győzne az ellenzéki jelölt, de ennek semmi jelentősége, a szomszédos kerületben ellenben a kormány kritikusainak nehezebb dolguk lenne.
Az EC javaslatai sok tiltakozást és több bírósági pert váltottak ki, azonban a bírók elutasították a beavatkozást azzal az indoklással, hogy az alkotmány értelmében a parlamentnek joga van a térképek újrarajzolásához. Egy fellebbezés folyamatban van Selangorban, egy ellenzék által irányított tagállamban, ám az aktivisták nem sok reményt fűznek a kimeneteléhez.
Vannak más fenntartások is. A választási névjegyzéken látszólag szerepelnek igencsak valószínűtlen helyeken, pl. egy gyár mosdójában élő szavazók is. Selangorban az EC-nek látszólag nincs meg 36 ezer regisztrált választó lakcíme. A postai szavazás körül is lehetnek problémák: a kormány lehetővé teszi bizonyos közalkalmazottaknak (például rendőröknek és katonáknak) a postai szavazást, azonban Ambiga Sreenevasan ügyvéd és aktivista szerint az ilyen szavazatok tárolása és megszámlálása minimális felügyelet mellett zajlik. Ennek ellenére az EC tavaly szép csendben a postai szavazásra jogosultak kilenc új kategóriáját hozta létre. A lemoshatatlan tintával is gond lehet, ami elvileg egy hétig jelöli az ujját azoknak, akik már leadták szavazatukat. A legutóbbi választás után azonban egy kormányminiszter elismerte, hogy a tintát valójában könnyen le lehetett mosni.
Najib Razak miniszerelnök mindeközben különféle adományokkal látja el a szavazókat. Mintegy hétmillió szegény malajziai lakos összesen kb. 300 dollárnak megfelelő, három részletre osztott pénzajándékban fog részesülni az év során. A közalkalmazottak januárban különleges bónuszt kaptak, júniusban pedig várhatóan ismét kapni fognak. Mindazonáltal a választókerületi manipulációs törekvések azt mutatják, a kormány nem bíz semmit a véletlenre.
Dél-Ázsiában a kínai infrastruktúra adósságot és ellenségeskedést eredményez – The Economist, 2018. március 8.
Gaadhoo a Maldív-szigetek része, egy pálmafákkal borított sziget, ami mellett az Afrikából Ázsiába tartó tengeri szállítmányok jó része elhalad. Nem egy olyan helynek tűnik, ami a világ eseményeinek középpontjában áll, azonban Maldív-szigeteki politikusok és külföldi diplomaták úgy vélik, ez a sziget lesz az Indiai-óceán nagy játszmájában a következő szakasz színhelye. Szerintük Abdulla Yameen elnök a szigetet titokban Kínának ígérte, ami a jövőben katonai bázisként fogja használni azt. Egyes megfigyelők szerint India és Amerika is szemmel tartja a szigetet; ezzel magyarázható például, hogy az indiai légierő pilótái a közeli korallzátony kifutópályájáról a Maldív-szigetek nevében helikopterekkel köröznek a környéken.
Kína nem rejti véka alá, hogy érdekek fűzik az Indiai-óceánhoz, amelynek fontos vízi útvonalain a kínai import és export jó része áthalad. Az ország nem titkoltan igyekszik jó viszonyt kialakítani tengerparti és szigetországokkal az Egy övezet, egy út kezdeményezése révén, ami egy masszív infrastruktúra-beruházási projekt régi és modern kereskedelmi útvonalak mentén. A kezdeményezést általában fejlesztési tervként mutatják be, de nyilvánvaló geopolitikai következményei is vannak.
Dél-Ázsiának egyértelműen szüksége van a jobb infrastruktúrára, főleg az olyanra, ami növelheti a térségbeli kereskedelmet. Bár a szubkontinensen gyorsan növekvő gazdaságok találhatók, népessége pedig 1,7 milliárd fő, ez a világ legkevésbé integrált régiója. Ennélfogva Kína utak, kikötők és vasútvonalak kiépítésére tett ígéretei különösen vonzók. A Maldív-szigeteken egy kínai vállalat egy, a repülőteret a fővárossal összekötő 1,3 km-es hidat épít, továbbá kibővíti a repülőteret és egy 25 emeletes kórházat is épít. Srí Lanka déli részén, Hambantotában Kína épített egy repülőteret (ami amúgy üres) és egy óriási kikötőt. Pakisztánban a legnagyobb mértékű a kínai elköteleződés, a Kínai-pakisztáni Gazdasági Folyosó révén: Kína több mint 60 milliárd dollárt ígért az országnak, leginkább erőművekre, de utakra, ipari területekre, vezetékekre és egy Gwadarban építendő mélyvízi kikötőre is.
Mindazonáltal a kételyek az adósságokkal együtt nőnek. Kína kölcsönöket folyósít az országoknak, és ritkán teszi ezt kedvezményes rátákkal. Sok kölcsönnek az a feltétele, hogy kínai cégek végezzék a munkát. A washingtoni székhelyű Centre for Global Development új elemzése szerint nyolc olyan Egy övezet, egy útban résztvevő ország van, amik különösen ki vannak téve a magas adóssági kockázatnak. Az egyik ilyen ország a Maldív-szigetek, amelynek adóssága valószínűleg meghaladja a GDP 100%-át; a többi ország között található Pakisztán, Dzsibuti (ahol Kína első külföldi katonai bázisa van), Laosz és Mongólia.
A kölcsön természete általában homályos. Gwadar kikötője egy kínai vállalat, a China Overseas Port Holding Company felügyelete alatt áll, amiről szinte semmit nem tudni azon túl, hogy hongkongi a cégtáblája és a honlapja szerint „feltörekvő és gyorsan növekedő”. A Maldív-szigeteki parlament már azelőtt sem gyakorolt felügyeletet a kínai vállalatoknak odaítélt szerződések felett, hogy Yameen februárban szükségállapotot vezetett be. Egy parlamenti képviselő szerint fogalmuk sincs, mennyi is az ország tartozása.
Srí Lanka példája mutatja, mi lehet a következő lépés. A hambantotai projektet az akkori elnök hiúságból vitte végig, ám a növekvő kamatok miatt utódjának kormánya kénytelen volt beleegyezni, hogy az adósság elengedésének fejében Kína 99 évre kibérelhesse a kikötőt. Indiai „héják” tudatában vannak annak, hogy Hambantota, Dzsibuti és Gwadar, amit Kína szintén hosszú időre bérbe vett, mind közel vannak a sűrű forgalmú tengeri kereskedelmi útvonalakhoz. Szerintük az adósságok visszafizetésére való képtelenség kényelmes lehetőséget nyújt Kínának a befolyásszerzésre, idővel pedig talán katonai bázisok létrehozására is az Indiai-óceán körül. Egy kínai tengeralattjáró felbukkanása a colombói kikötőben 2014-ben jelzésértékű volt ilyen szempontból.
Mindazonáltal vannak akadályai a kínai terjeszkedésnek. Az igaz, hogy az eladósodott dél-ázsiai országoknak nincs más lehetőségük, mint tárgyalni Kínával, azonban Pakisztán ragaszkodik hozzá, hogy Gwadar nem lesz megnyitva a kínai haditengerészet előtt, Indiának pedig vannak még ütőkártyái, ha az Egy övezet, egy úttal szemben nem is tud gazdasági alternatívát kínálni. Indiai nyomásra Srí Lanka a közeljövőben nem fog fogadni kínai tengeralattjárókat, és a hambantotai megállapodás is kizárja a kínai haditengerészet jelenlétét. India ezen felül felhívta a figyelmet a kínai motivációkra Amerikában, Japánban és Ausztráliában is; a négy ország jelenleg keresi annak a módját, hogyan tudnának együttműködni Kínát ellensúlyozandó, egy egyelőre homályosan megfogalmazott „szabad és nyílt indo-csendes-óceáni térség” biztosítása érdekében.
Delhi szemében a kínai befektetések célja India bekerítése, a megalázó adósságátcsoportosítások és korrupcióról keringő híresztelések pedig a kínai befektetések ellen fordítják a dél-ázsiai lakosokat. A fejlődés és stabilitás ösztönzése helyett az Egy övezet, egy út Dél-Ázsiában könnyen ellenségeskedéshez vezethet.
Kit érdekel, ha Duterte nem vesz részt az ASEAN-Ausztrália-csúcson? – Mark Manantan, The Diplomat, 2018. március 9.
Rodrigo Duterte Fülöp-szigeteki elnök döntése, miszerint nem vesz részt az ASEAN-Ausztrália-csúcson, nem okozott meglepetést. Hiába hívta meg személyesen Malcolm Turnbull ausztrál miniszterelnök, Dutertét ez nem hatotta meg. A filippínó elnök maga helyett a legmagasabb rangú diplomatáját küldi a kétnapos csúcsra, távolmaradása fő okaként fejlesztési ügyeket jelölve meg. Döntésének oka valójában abban keresendő, hogy szkeptikus az olyan kormányokkal vagy államokkal szemben, amelyek kritizálják a drogellenes háborúját.
De miért bír jelentőséggel Duterte távolléte? A Fülöp-szigetek a regionális biztonsággal és stabilitással kapcsolatos kulcsfontosságú fejlemények középpontjában áll, Duterte jelenlegi külpolitikai irányultsága pedig erősíti Kína növekvő magabiztosságát. A csúcs segítségével Ausztrália a hanyatló regionális rendet próbálja megtámogatni azáltal, hogy bevonja közvetlen délkelet-ázsiai szomszédjait és kulcsfontosságú partnereit, például a Fülöp-szigeteket. Ausztrália a konferenciára lehetőségként tekint azzal kapcsolatban, hogy szomszédaival megerősítse az ASEAN keretein belüli együttműködését (amint ezt a 2017-ben kiadott külpolitikai fehér könyve is javasolja), és ezért rendkívül fontosnak tartja a Fülöp-szigetek aktív részvételét. A két ország közös demokratikus értékei tovább növelik kapcsolatuk súlyát.
Mivel Ausztrália az USA régi szövetségese, érdekében áll az amerikai szövetségesi rendszer térségbeli fenntartása, ehhez pedig kell a többi amerikai szövetséges együttműködése, így a Fülöp-szigeteké is. A Fülöp-szigeteknek is érdekében áll Ausztrália és az ASEAN felhasználása hazai és külső állambiztonsági gondjainak megoldása érdekében – annál is inkább, mivel az Iszlám Államhoz kötődő Maute csoport megjelenése fordulatot hozott Ázsia regionális biztonsági viszonyaiban. A Fülöp-szigeteki Marawi városát ugyan felszabadította a filippínó hadsereg, ám a csoport feltámadhat a közel- vagy a távoli jövőben, így Ausztráliának és a Fülöp-szigeteknek új kezdeményezésekre van szüksége a szorosabb terrorizmusellenes együttműködést illetően. Ausztrália az USA után a Fülöp-szigeteki hadsereg katonai kiképzésében a második legnagyobb résztvevő, így a Fülöp-szigeteknek érdekében állna együttműködni vele a meglévő kétoldalú oktatási és katonai gyakorlatok fejlesztése érdekében, különös tekintettel a városi hadviselési taktikákra.
Az ASEAN-tagállamok (különösen a Fülöp-szigetek és Ausztrália) további közös problémája a Dél-kínai-tenger Kína általi folyamatos militarizációja. Felismerve, hogy az itteni feszültségek konfliktussá fajulhatnak, Ausztrália növelni kívánja a tengeri biztonsági kapacitásnöveléssel kapcsolatos együttműködést, továbbá a kétoldalú kapcsolatok erősítését. Ennek jegyében Vietnammal stratégiai partnerséget kíván kialakítani, ami Vietnamnak is megfelel, hiszen beleillik Kínával kapcsolatos ellensúlyozó politikájába. Az Ausztrália és a Fülöp-szigetek között meglévő katonai kapcsolatokra építve a két ország közötti tengeri biztonsági együttműködés megvalósítása nem lenne nehéz feladat.
A biztonsági partnerségeken kívül a csúcs áttekinthetné a magatartási kódex (Code of Conduct; COC) kidolgozását. A COC a Fülöp-szigeteknek és más ASEAN-országoknak segít majd Kína folyamatos militarizációra irányuló tevékenységének leállításában. A Fülöp-szigetek aktív részvétele kulcsfontosságú ahhoz, hogy a COC jogilag kötelező erejű és hatékony legyen. A Dél-kínai-tenger ügyében a Fülöp-szigeteknek kedvező hágai nemzetközi bírósági döntés (amit az ország nem erőltet Kínával szemben) keretet szolgáltathatna a COC megalkotásához, hogy az összhangban legyen a nemzetközi joggal. Ausztrália számos fórumon következetesen jelezte, hogy a nemzetközi bíróság döntése kötelező érvényű valamennyi érintett félre nézve. Az ASEAN-Ausztrália csúcson a dél-kínai-tengeri vitával kapcsolatosan tett konkrét lépések enyhíthetnék az ASEAN fragmentálódását, amit ez a vita okoz. Ez nem egyszerű feladat, de Ausztráliának hangsúlyoznia kell, hogy a vita megoldásában az ASEAN-nak központi szerepet kell játszania.
Duterte távolmaradása kihasználatlan lehetőség nemcsak a Fülöp-szigeteknek, hanem az ASEAN egészének. A filippínó elnök „szelektív” kapcsolatai a Fülöp-szigetek szövetségeseivel és partnereivel aggasztók, mivel ártanak az ország hagyományos külkapcsolatainak, aminek hosszútávú hatásai Duterte hivatali idejének lejárta után is érezhetők lesznek.
Forrás: https://thediplomat.com/2018/03/who-cares-if-duterte-skips-the-asean-australia-summit/
Ha Indonézia demokráciája bajban van, nincs egyedül – Giora Eliraz, The Diplomat, 2018. március 8.
Basuki “Ahok” Tjahaja Purnama, Jakarta volt kormányzója ellen 2016 végén és 2017 elején keményvonalas iszlamisták által vezetett óriási tüntetések zajlottak, miután megvádolták azzal, hogy nyilvánosan megsértette az iszlámot (nyilvános bocsánatkérése, melyben azt mondta, soha nem állt szándékában az iszlám vagy a Korán megsértése, nem segített a helyzetén). 2017 májusában az istenkáromlással kapcsolatos törvény alapján a bíróság két év börtönre ítélte Ahokot, akit a mintegy három héttel későbbi kormányzóválasztáson muszlim kihívója, Anies Baswedan legyőzött (Ahok mellesleg népszerű kormányzó volt).
Az istenkáromlással kapcsolatos ügy és a választás szorosan összefüggött. A jakartaiak Ahok kormányzásával való általános elégedettsége és a választás eredménye közötti különbség nagyrészt a vallási és etnikai hovatartozásnak a választók döntésében betöltött szerepének tudható be. Az Ahok elleni gyűlöletkampány Anies kezére játszott, aki sokak szerint a muszlim identitásra épített kampányában. Kétségkívül nem ez volt az első eset Indonéziában, hogy a vallást politikai előnyök kovácsolására használták fel, de ezúttal a vallás hatása a választók döntésére különösen szembetűnő volt.
2012-ben a jakartai kormányzóválasztást a mostani elnök, Joko „Jokowi” Widodo nyerte, aki Ahokkal együtt indult. A páros annak ellenére győzött, hogy Ahok kétszeresen is a kisebbséghez tartozik, így jelölését a konzervatív muszlim politikai szereplők és az iszlamisták enyhén szólva nem vették jó néven. 2012-ben tehát volt rá ok, hogy úgy tűnjön, Indonéziában a politikai kultúra érettebbé vált, és elmozdulás tapasztalható a demokratikus, pluralisztikus szavazói magatartás felé, a faji és vallási szempontokat pedig felváltják az olyan szempontok, mint a hozzáértés és képességek.
Ha azonban visszatérünk a mába, azt látjuk, hogy a vallási és faji alapú politizálás nem korlátozódott a jakartai kormányzói kampányra. Miután kormányzó lett, tavaly októberben Anies egy nagy port kavaró vitát robbantott ki a faji kérdésekkel kapcsolatban, miután azt mondta: „A múltban mi, őslakosok voltunk a meghódítottak. Most itt az ideje, hogy mi legyünk a háziurak a saját földünkön.” Vannak aggodalmak a kínai-ellenes érzelmek felkorbácsolását illetően is. Anies ezen felül idén februárban beszédet mondott egy rendezvényen (ami a korábbi Ahok-ellenes megmozdulások megismétlésének tekinthető), ahol felvételről elhangzott az iszlamista Islamist Defenders Front csoport vezetője, Rizieq Shihab beszéde is, aki az Ahok elleni kampány prominens résztvevője volt. Beszédében Rizieq Indonéziát a saria bevezetésére szólította fel, a felvételt pedig annak ellenére játszották le, hogy Rizieq bujkál a törvény elől, miután résztvevője volt egy pornográfiával kapcsolatos ügynek. Rizieq 2017-ben Indonéziában a legtöbbször keresett közszereplő volt a Google-ön.
Indonézia tükrözi azt az egész világon megfigyelhető jelenséget, amit Niccolò Machiavelli olasz diplomata, politikus és filozófus ötszáz éve úgy fogalmazott meg, hogy „A politikának nincs köze az erkölcshöz.” A jakartai eset kérdéseket vet fel Indonézia viszonylag fiatal, 1998-as születésű demokráciájának irányáról. Mindazonáltal elmondható, hogy a politikusok szinte mindenütt – így fejlett demokráciákban is – apellálnak érzékeny faji és vallási érzelmekre politikai haszonszerzés céljából. Így hát Indonézia jelenlegi közélete újabb bizonyítékot szolgáltat a 19. századi francia politikai gondolkodó és történész, Alexis de Tocqueville megállapításához: „A történelem egy képtár, amelyben kevés az eredeti mű, de annál több a másolat.”
Forrás: https://thediplomat.com/2018/03/if-indonesias-democracy-is-in-trouble-its-in-good-company/
Amiért nem létezik „pekingi konszenzus” – Andrew Sheng és Xiao Geng, Project Syndicate, 2018. február 27.
Négy évtized elegendő időnek tűnhet a Kína fejlesztési modelljének alapjául szolgáló logika azonosítására, ennek ellenére negyven évvel azután, hogy Deng Xiaoping kezdeményezte az ország reformját és megnyitását, egy jól körvonalazott „pekingi konszenzus” – azaz a nyugati neoliberális washingtoni konszenzus kínai riválisa – továbbra sem létezik.
Az évek során Kína zárt tervgazdálkodását egy nyitottabb, piaci alapú rendszerré alakította át. Ezt a rendkívül bonyolult folyamatot Cai Fang, a China Academy of Social Sciences közgazdásza szerint csak az ország egyedi történelmének, demográfiájának és földrajzának kontextusában, valamint szélesebb körű technológiai és globális trendek viszonyrendszerében lehet megérteni, hiszen mindezen tényezők hozzájárultak a kínai kormányzás és intézmények kialakulásához.
Azonban Bill Overholt, aki az elsők között jósolta meg Kína felemelkedését, legutóbbi, China’s Crisis of Success c. könyvében azt írja, az ország reformjainak okai a „félelem és egyszerűség” voltak. Szerinte ugyanezen okok álltak Kelet-Ázsia 1945 utáni fejlődése mögött is. Más megfigyelők – pl. a Világbank, az OECD, valamint think tankek, mint a Harvardhoz tartozó Fairbank Center for China Studies – ugyanakkor nem tudják eldönteni, melyik vélemény helytálló, mivel nincsenek hozzászokva, hogy egy olyan gazdaságot mérjenek fel, amelynek elsődleges hatásai (pl. történelmi örökség, értékek és ideológiák, valamint intézményi és kormányzati hagyományok) gyökeresen különböznek a Nyugatéitól.
Ha a kormányzatot vesszük, a nyugati közgazdaságtani dogma szerint az államnak a lehető legkevésbé kellene beavatkoznia a piacokba. Kína vezetői számára azonban nem világos, hogy az államot egyáltalán szét lehet-e választani a piactól, akár elméleti, akár gyakorlati síkon. Több ezer évig az állami irányítás volt az alapvető kínai kormányzati mód, amikor pedig Kína növelni akarta vezetői elszámoltathatóságát, nem piacalapú, netán demokratikus rendszert hozott létre, hanem olyan szabályozásokat vezetett be, amelyek a hatalommal való visszaélést korlátozták, a termékek, tőke, munkaerő és információ áramlását pedig segítették. Ezen paternalista megközelítés korlátain belül a Kína növekedéséhez oly fontos kísérletezést és alkalmazkodást a helyi önkormányzatoknak kellett végbevinniük, amelyeknek ehhez jelentős, bár bizonytalan felhatalmazásuk van. Az elképzelés szerint az önkormányzatok (és a piac) szakértelmével Kína növekedni tud anélkül, hogy ez a társadalmi kohéziót bomlasztaná vagy a nemzeti egység kárára válna.
Mindemellett a kínai kormányzás nem éppen kifogástalan. A piaci verseny színvonalát illetően kérdések merülnek fel az állami szektor dominanciáját, a szabályozások hatékonyságát, továbbá a nemzetközi jognak, szabványoknak és gyakorlatnak való megfelelést illetően. A kínai kormány ezen felül képes ugyan a „kemény” infrastruktúra (utak, vasutak, repülőterek stb.) létrehozására, ám sok tennivalója van még a „puha” (például az oktatással, egészségüggyel, energiaszektorral, környezetvédelemmel és pénzüggyel kapcsolatos) infrastruktúra fejlesztését illetően. Kína tehát továbbra is küszködik azzal a kérdéssel, miként egyensúlyozza az államot és a piacot annak érdekében, hogy biztosítsa az elszámoltathatóságot, a piaci versenyt és a népesség közjavakkal való megfelelő szintű ellátását. Ezt a kihívást nehezíti a technológia rohamos változása, a globalizáció (és az általa kiváltott negatív reakciók), valamint a geopolitikai szempontok.
Ugyanakkor arról sincs szó, hogy a Nyugat véglegesen bizonyította, az ő szabadpiaci megközelítése működik. Az állam szerepe – amelynek egyik indikátora a közszféra részesedése a GDP-ből – szinte minden gazdaságban nőtt a huszadik század eleje óta, amire az Egyesült Államok különösen jó példa. Kína államközpontú hagyományával ellentétben Amerika állampolgárai az ország történelme során hozzászoktak a szabadpiachoz és a helyi autonómiához, továbbá kialakult bennük a szabadsághoz való ragaszkodás. Az 1930-as évekig a központi kormány mérete és hatalma nagyon lassan növekedett; ekkor a világválságra válaszul bevezették a New Dealt, aminek részei voltak szövetségi programok, közmunkára épülő projektek, valamint pénzügyi reformok és szabályozások. A második világháború alatt és után ismét nőtt a központi kormány hatóköre, ugyanakkor a központi kormány ugyan növelte a szabályozást bizonyos területeken, az ország továbbra is nagymértékben támaszkodott a piacra, aminek eredményeként nőttek az egyenlőtlenségek, romlott a közcélokat szolgáló infrastruktúra, a fiskális hiány és az adósság pedig fenntarthatatlanná vált. A 2008-as pénzügyi válság okozta globális recesszió tovább növelte a kételyeket a washingtoni konszenzussal kapcsolatban.
Amerika néhány alapvető problémája – például az egyenlőtlenségek csökkentése, stabil fiskális és pénzügyi körülmények támogatása, környezetvédelem – tehát ugyanaz, mint amikkel Kína szembesül, és egyik országnak sincs világos és bizonyított „konszenzusa”, amire támaszkodhatna. Ennek fényében az együttműködés a globális közjavak (köztük a béke) biztosítása tekintetében lehetséges lehetne. A két országnak együtt kell dolgoznia a közös célok elérése érdekében, annak az elfogadásával együtt, hogy bizonyos ideológiai kérdésekben nem lesz köztük egyetértés. Amerikának fel kell ismernie, hogy Kína erősödésére nem kell fenyegetésként tekinteni – épp ellenkezőleg, Kína (más erősödő gazdaságokkal, például Indiával egyetemben) hozzájárulhat egy globális kiegyensúlyozódáshoz, ami pedig növelné a gazdasági és geopolitikai stabilitást.
A két Korea megegyezett abban, hogy tartanak egy harmadik csúcstalálkozót áprilisban, továbbá megerősítették, hogy a cél a denuklearizáció – Byun Duk-kun, Yonhap News Agency, 2018. március 6.
Dél-Korea és Észak-Korea megegyezett, hogy vezetőik április végén csúcstalálkozót fognak tartani – mondta Moon Jae-in dél-koreai elnök biztonsági főtanácsadója, miután visszatért észak-koreai útjáról. Chung Eui-yong szerint a Moon és Kim Jong-un észak-koreai vezető közötti harmadik Korea-közötti csúcsra a Peace House nevű dél-koreai létesítményben kerül majd sor, amely a két ország határától délre fekvő közös biztonsági területen, Panmunjomon található. Ha valóban megvalósul, ez a találkozó lesz az első alkalom az 1950-53 között zajlott koreai háború óta, aminek során egy észak-koreai vezető dél-koreai területre lép.
A meglepő bejelentés előzménye Chung kétnapos, Phenjanba tett látogatása volt Moon különleges küldöttjeként. Az észak-koreai fővárosban Chung és négy másik dél-koreai küldött eddig példátlan módon az észak-koreai vezetővel közös megbeszélésen vett részt. Chung szerint a két ország megegyezett a két vezető közötti forródrót létrehozásában, az első telefonbeszélgetésükre pedig a csúcstalálkozó előtt fog sor kerülni. Chung azt is elmondta, Észak-Korea megismételte, hogy meg fog válni atomfegyvereitől, mivel amennyiben politikai berendezkedésének biztonsága garantálva van és az ország ellen irányuló katonai fenyegetés megszűnik, nem lesz rájuk szüksége.
Észak-Korea jelezte azt is, hogy „őszinte” tárgyalást szeretne az USA-val a Koreai-félsziget denuklearizációjának megvalósítási módjairól és a két ország kétoldalú kapcsolatának normalizálásáról. Washington is kifejezte, hogy hajlandó tárgyalni Phenjannal, de egyben hozzátette, majd elválik, Phenjan hajlandósága a tárgyalásra egyben hajlandóság-e a denuklearizációra is. Chung szerint Kim beleegyezett, hogy a denuklearizáció ügye az Amerikával folytatandó tárgyalás témája legyen feltételek nélkül.
Chung azt is elmondta, hogy Észak-Korea ígéretet tett katonai provokációi leállítására – köztük a nukleáris tesztek és a ballisztikus rakétatesztek beszüntetésére -, amíg az amerikai-észak-koreai tárgyalások folyamatban vannak. Ezen felül Észak ígéretet tett arra is, hogy nem fog bevetni atom-, illetve hagyományos fegyvereket sem Dél ellen.
Moon észak-koreai küldöttségének tagja volt Suh Hoon, a dél-koreai kémszervezet vezetője is. Chung és Suh hamarosan Washingtonba látogatnak, hogy beszámoljanak észak-koreai útjukról, majd Amerikából való visszatérésük után Chung Kínába és Oroszországba, Suh pedig Japánba utazik. A négy ország az ún. hatpárti denuklearizációs tárgyalások résztvevője, amelyeknek tagja a két Korea is, ám a tárgyalások 2008 végén megrekedtek.
Forrás: http://english.yonhapnews.co.kr/national/2018/03/06/0301000000AEN20180306013055315.html
Csenger Ádám 2004-ben végezte el a nemzetközi kommunikáció szakot a Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Karán, 2015-ben pedig az ausztrál Macquarie University-n nemzetközi kapcsolatok szakon mesterdiplomát szerzett. Kutatási területe Ausztrália külpolitikája, különös tekintettel a Délkelet-Ázsiával és Kínával való viszonyára.
