Sajtófigyelés – 2018. április 12.
A PAGEO heti sajtófigyelése a kelet-ázsiai térségről. Olyan nemzetközi magazinok, kutatóintézetek és sajtóorgánumok cikkeiből böngészünk, mint az Economist, Foreign Affairs, Foreign Policy, Newsweek, The New York Times, ISN, Project Syndicate, Carnegie Endowment, Brookings Institute, The Diplomat, China Daily, Stratfor és mások.
Amit tudunk – és amit nem – a Kim Jong-un és Xi Jinping közötti találkozóról – Ryan Hass, Brookings, 2018. március 28.
Sok a megválaszolatlan kérdés Kim Jong-un észak-koreai vezető március 25-28-i kínai látogatásával kapcsolatban. Például az, hogy vajon Xi Jinping kínai elnök és Kim egymást között egyetértésre jutott-e az Észak-Koreára gyakorolt nyomás csökkentéséről és gazdasági fejlődésének támogatásáról? Adott-e Xi Kimnek tanácsot arról, hogyan bánjon Donald Trumppal, és ha igen, mit mondott neki? Egyetértésre jutott-e a két fél arról, hogy milyen lépéseket kell tenni a Koreai-félsziget feszültségeinek csökkentésére?
Ezekre a kérdésekre még nem tudjuk a választ. Amit tudni lehet a találkozó lényegéről, a két kormánytól és hivatalos hírügynökségeiktől tudható, márpedig azok nem éppen a pártatlanságukról és tárgyilagosságukról híresek; mindazonáltal néhány kezdeti megállapítást mégis lehet tenni. Peking ismét egyértelművé tette, hogy övé a főszerep Északkelet-Ázsia biztonsági kérdéseinek intézésében. A Koreai-félszigeten zajló fejlemények irányát és gyorsaságát továbbra is Kim diktálja. A látogatás ezen felül, úgy tűnik, a Fehér Házat meglepetésként érte.
A találkozó utáni kínai médiabeszámolók alapján a kínai vezetők a jelek szerint a következőket akarják jelezni a hazai és nemzetközi közönségnek: Peking és Phenjan mindketten úgy látják, érdekükben áll kapcsolatuk helyreállítása; Peking bármely, a Koreai-félszigetet érintő diplomáciai folyamatban döntő szerepet kíván játszani; Xi és Kim kapcsolatában pedig Xi a rangidős fél. Úgy tűnik, Peking megpróbál minden olyan elképzelést szertefoszlatni, hogy Trump és Kim önállóan meg tudnának állapodni azt illetően, milyen legyen a Koreai-félsziget jövője.
Phenjan is profitált az útból. A hivatalos közlemény szerint Kim megerősítette országa Kínával való kapcsolatát, és megszerezte Peking támogatását a dél-koreai és amerikai vezetőkkel való tervezett találkozóihoz. A találkozó azt is megmutatta, az Amerika vezette maximális nyomásgyakorlást Kína csak mértékkel támogatja. Xi esküje Kínát és Észak-Koreát illetően, miszerint „a két párt és két ország közötti kapcsolatok új magasságokba lendülnek egy új történelmi korszakban,” ellentétben áll az Észak-Korea diplomáciai és gazdasági elszigetelését célzó amerikai erőfeszítésekkel. Kim úgy bocsátkozhat tárgyalásokba Moon Jae-in dél-koreai elnökkel és Trumppal, hogy a korábbinál biztosabb lehet benne, Peking nem fogja elhagyni őt.
A Fehér Ház elmondása szerint Peking csak a találkozó után értesítette őket, nem koordinált velük előtte. Akár tudatos lépés volt ez, akár nem, a koordináció hiánya utalás volt arra, amikor korábban Trump úgy jelentette be, hogy szeretne találkozni Kimmel, hogy előtte nem tájékoztatta Xit.
Akár tetszik, akár nem, Peking az északkelet-ázsiai döntések meghozatalában központi tényező kíván maradni, Kim pedig felismerte, hogy megerősítheti pozícióját, ha helyreállítja Pekinggel való kapcsolatát. Minél inkább képes Washington az alkalmazkodásra azáltal, hogy erősíti az együttműködést Pekinggel, Tokióval, Szöullal és Moszkvával egy Észak-Koreával kapcsolatos közös álláspont kialakítását illetően, annál nagyobb az esélye, hogy Trump fel tudja használni a Kimmel tervezett találkozóját arra, hogy az Észak-Korea jelentette kihívást békés mederbe terelje.
Egy amerikai-kínai kereskedelmi háború? Nem eszik olyan forrón a kását! – Jacob L. Shapiro, Geopolitical Futures, 2018. március 22.
Az USA és Kína nem állnak kereskedelmi háborúban – még. Ez furcsa kijelentésnek tűnhet annak tükrében, hogy a Trump-adminisztráció március 22-én bejelentette, néhány héten belül 60 milliárd dollár értékű importált kínai termékre szándékozik vámokat kivetni. Mindazonáltal ez az intézkedés a korábban bejelentett acél- és alumíniumvámokkal együtt sem ér fel hadüzenettel. Az intézkedések célja valójában az amerikai határozottság demonstrálása a kereskedelem terén a kínaiak felé. Az USA ezekkel a vámokkal csak előnyhöz akar jutni Kínával szemben, amit aztán tárgyalások során ki tud használni, továbbá belpolitikai célokra fel tud használni. Kína látszólag reagálni fog érdemben, de ez csak a hazai közönségnek fog szólni, a legvalószínűbb forgatókönyv pedig a kínai kapituláció lesz.
Kínának sok vesztenivalója lenne egy valódi kereskedelmi háború esetén. Az USA a kínai exporttermékek messze legnagyobb piaca: 2016-ban a kínai export 23%-a, mintegy 481 milliárd dollár értékben irányult Amerikába, míg az amerikai exportnak mindössze 8%-a, kb. 116 milliárd dollár értékben ment Kínába. Kína gazdasága ráadásul jobban függ az exporttól, mint Amerikáé. Ugyan Kína valamelyest csökkentette ezt a függőséget az utóbbi években, de így is a kínai GDP ötöde származik az exportból, míg Amerikát illetően ez az arány a GDP kb. tizede. Alapjában véve tehát Kína a gyengébb fél ebben a harcban.
Mindazonáltal Kínának is vannak eszközei. Bizonyos ágazatok Amerikában erősen függenek a kínai piactól, például a szójabab- és ciroktermelés. A kínai kereskedelmi minisztérium már jelezte, milyen ellenintézkedéseket tenne, és nem meglepő módon amerikai mezőgazdasági termékek lennének a fókuszban. Ezek az intézkedések az amerikai gazdaságra ugyan nem lennének jelentős hatással, ám Trump szavazóbázisának egyes részeit érzékenyen érintenék.
Kína kereskedelemhez nem kapcsolódó intézkedésekkel is hatékonyan tud reagálni, például megnehezíthetné amerikai vállalatok működését Kínában. Peking már demonstrálta, milyen hatékonyak lehetnek az ilyen jellegű lépések, amikor korábban arra kényszerítette a Marriott International amerikai hotelláncot és a Delta Airlines-t, a második legnagyobb amerikai légitársaságot, hogy kérjenek bocsánatot, amiért Tajvant és Tibetet külön országként tüntették fel a honlapjukon: Kína azzal fenyegetett, hogy blokkolja hozzáférésüket a kínai piachoz, ha nem engedelmeskednek. Az ország továbbá jól tudja azt is, hogy az amerikai gazdaság fogyasztásalapú, a Kínát célzó vámok pedig az átlagos amerikai számára drágítani fogják a fogyasztói javakat.
Ennek ellenére azonban két különböző dolog az, amit Kína megtehet, és amit meg is fog tenni. Trump Kína-ellenes intézkedései nem olyan súlyosak, hogy Pekinget heves reakcióra sarkallják azokon a területeken, ahol van befolyása. A vámok és büntetések, amiket Amerika kilátásba helyezett, az USA-ba irányuló kínai export mindössze 10 százalékát érintik, a világba irányuló kínai exportnak pedig csupán 2 százalékát.
Amit Amerika csinál, az nem más, mint a demonstrálása annak, hogy ki tudja használni Kína sebezhetőségét, ennek pedig fájdalmas következményei lehetnek. Az USA úgy akarja újrakezdeni a Kínával való párbeszédet, hogy a feltételeket ő diktálja – Kínának pedig nem nagyon van más választása, mint ezt elfogadni. Xi Jinping kínai elnök óriási mértékű strukturális gazdasági reformokba kezdett, amik szükségszerűen alacsonyabb GDP-növekedéshez fognak vezetni, ez pedig azt jelenti, hogy Kína nem engedhet meg magának egy kereskedelmi háborút, ami még inkább csökkentené a növekedést.
Mindazonáltal a háború, ha egyszer kitör, kiszámíthatatlan. Az említett intézkedések nem veszélyesek Kínára nézve, de ha a tárgyalások során Amerika túl agresszív lesz Kínával szemben, Peking pedig úgy érzi, sarokba szorították, akkor Kína agresszívabbá válhat. A kormány a kínai nép mozgósítását rendelheti el a nacionalizmus segítségével, ez pedig bárhová vezethet: amerikai termékek bojkottjától kezdve katonai akciókig. Ez jóval kevésbé valószínű forgatókönyv, de nem lehet kizárni.
Az utóbbi idők intézkedései kapcsán a Trump-adminisztráció büszkén hirdeti majd, hogy nagy győzelmet aratott Kína felett, Kína pedig ugyanilyen hévvel közölni fogja, hogy megvédi jogait és érdekeit a felelőtlen és eltúlzott amerikai reakcióktól. Azonban hacsak a Trump-adminisztráció nem foganatosít a jelzettnél sokkal drasztikusabb intézkedéseket, a hivatalos közlemények csupán pózolásnak számítanak majd. Mint mindig, Peking olyan megoldást fog keresni, amelyben mindkét fél nyer: a Trump-kormány otthon azt mondhatja, győzött, ugyanakkor a kínai gazdaság nem szenved valódi kárt.
Forrás: https://geopoliticalfutures.com/us-china-trade-war-not-fast/
Mi áll az új orosz-laoszi katonai létesítménnyel kapcsolatos felhajtás mögött? – Prashanth Parameswaran, The Diplomat, 2018. március 27.
Március 26-án hírek kezdtek terjedni arról, hogy Laoszban új orosz védelmi létesítmény nyílt. Noha kevés információt tudni róla, léte jelzi Moszkva elkötelezettségét a délkelet-ázsiai államokkal folytatott biztonsági együttműködésének elmélyítése iránt, továbbá illeszkedik az orosz-laoszi védelmi együttműködés közelmúltbeli fejleményeibe.
Laosz és Oroszország védelmi együttműködése hosszú múltra nyúlik vissza és több területre is kiterjed, például a katonai képzésre, a rendvédelmi együttműködésre és a hadieszközök vásárlására. A két ország közötti védelmi kapcsolatok mindazonáltal tovább erősödtek az utóbbi időben, mivel Oroszország szorosabbra kívánja fűzni kapcsolatait Délkelet-Ázsia országaival, Laosz vezetése pedig meg akarja erősíteni kapcsolatait szomszédaival és a nagyhatalmakkal.
Ugyan a védelmi kapcsolatok valódi fejlődése a szólamok szintjén meglévő felhajtásnál jóval kisebb mértékű, azért van haladás. A laoszi miniszterelnök tavaly szeptemberi moszkvai látogatása során például katonai és technikai együttműködésről szóló szerződést írtak alá, idén januárban pedig, amikor az orosz védelmi miniszter látogatott Laoszba, ezen együttműködés mélyítéséről folytattak tárgyalásokat.
Március 26-án a kétoldalú védelmi kapcsolatok a jelek szerint ismét tovább erősödtek, mivel az orosz média idézett egy kormányközleményt, ami szerint Vientianében, Laosz fővárosában új orosz védelmi létesítmény fog megnyílni. Az iroda – amit részben Laosz finanszíroz – technikusi gárdának ad majd otthont, ami a védelmi együttműködés terén tud majd segítséget nyújtani Laosznak, például a laoszi haderő kiképzését illetően.
A létesítmény valódi jelentőségét nehéz felmérni, mivel keveset lehet róla tudni. A vele kapcsolatban szóba kerülő védelmi együttműködés nagyrészt amúgy is része a két ország közötti kooperációnak, így ez a fejlemény csak azoknak tűnhet újdonságnak, akik nem figyelik a két ország közötti védelmi kapcsolatokat. Ettől függetlenül érdemes figyelemmel kísérni az új létesítményt, akárcsak a többi fejleményt, ami Oroszország és a délkelet-ázsiai országok védelmi kapcsolatával, továbbá az orosz külpolitika egészével kapcsolatos.
Forrás: https://thediplomat.com/2018/03/whats-behind-the-new-russia-laos-military-facility-hype/
A jó idők még mindig nem köszöntöttek be a gyorsan növekvő Indiában – Kiran Stacey, Financial Times, 2018. április 2.
Amikor Narendra Modi indiai miniszterelnök indult a 2014-es választáson, egyszerű ígéretet tett az indiaiaknak: ha rá szavaznak, biztosak lehetnek benne, hogy jó idők következnek. Négy évvel később, mintegy tizenkét hónappal az újabb választás előtt, úgy tűnhet, Modi beváltotta ígéretét: az elmúlt év megingása után India évi 7,2%-kal nő, ezáltal pedig a leggyorsabban növekvő nagy gazdaság a világon. Azonban a valóságban az ország nem nő elég gyorsan ahhoz, hogy elegendő munkahelyet biztosítson rendkívüli mértékben szaporodó lakosságának. Egy új Világbank-számítás szerint ráadásul a következő harminc év során minden évben 8%-kal kellene növekednie ahhoz, hogy felső-közepes jövedelmű országgá váljon. Ez azt mutatja, a jó idők beköszöntéhez egy szinte példátlan, magas és hosszú távú növekedéssel járó időszakra van szükség. Ennek részben az az oka, hogy az indiai népesség rendkívül gyorsan nő: minden évben 12 millió fiatal lép be a munkaerőpiacra. Raghuram Rajan, a központi bank volt elnöke szerint ahhoz, hogy mindannyiuknak legyen munkája, a gazdaságnak évente legalább 10%-kal kellene növekednie.
Egy másik oka azonban az, hogy más országoktól eltérően India sosem épült fel teljesen a 2008-as pénzügyi válságból. A 2004-2008 közötti „aranykorban” a gazdaság évente átlagosan 8,8%-kal bővült, azóta viszont az átlag csak 7,1%. A növekedés akadályai közül sok régóta probléma, az alacsony adóalaptól kezdve az alulfinanszírozott közszolgáltatásokon át a burjánzó bürokráciáig. Két szempontból nagyon más a 2008 utáni időszak, mint a 2004-2008 közötti: egyrészt a feldolgozóipar összeomlott, amit súlyosbított az elmúlt évek lassuló globális kereslete és bizonyos szakpolitikai sokkhatások, mint például a 2016-os demonetizáció. Másrészt az indiai vállalatok számára nincs elérhető hitel. 2016-2017-ben a kölcsönök növekedése az országban 5,1%-ra esett vissza, ami 63 éve a legalacsonyabb szám.
A hitelhiány oka részben a 2008/2009-es gazdaságélénkítés jellege, mivel az nem annyira a tőkekiadások növelésére, mint inkább kölcsönelengedésre és olcsó hitelre fókuszált. Ez idővel rossz hitelek felgyülemléséhez vezetett. Egy másik oka a hitelek hiányának az, hogy tavalyig Indiában nem volt csődtörvény, azaz a hitelezők nem tudtak vagy vonakodtak „megbocsátani” a csődbe menteknek, és engedélyezni a vállalatok új tulajdonosokkal való továbbműködését. Mindemellett mivel ezen bankok többsége állami tulajdonú, a hitelelbírálás gyakran elhibázott, a vezetés gyatra, a kockázatellenőrzés pedig nem megfelelő. Indiában a bankolás mintegy 70%-a állami tulajdonú bankoknál történik, de 2017 végére ezek a bankok voltak felelősek a rossz hitelek több mint 90%-áért.
Ugyan Modi több reformot végrehajtott (például meghozta a régóta várt csődtörvényt), a bankszektor privatizálásához kormányának nem fűlik a foga. A téma ismét a középpontba került a múlt hónapban egy állítólagos 2 milliárd dolláros banki csalás kapcsán, aminek kirobbanása után a központi bank elnöke azt nyilatkozta, nincs teljes hatalma az állami tulajdonú bankok szabályozásához, így az ilyen botrányok megelőzéséhez sem. Sokan úgy vélik, a megfelelő válasz az lenne, hogy a kormány kezdje el eladni az állami bankokat. A minisztereknek ez nem tetszik, nem utolsósorban azért, mert tartanak a közszférabeli szakszervezetek esetleges haragjától. Amíg azonban a kormány nem vezet be reformokat ezen a területen, a 8%-os növekedés és a következményeként beköszöntő jó idők valószínűleg elérthetetlenek maradnak.
Forrás: https://www.ft.com/content/631181c8-2d84-11e8-9b4b-bc4b9f08f381
Japán értékektől mentes és jelképes indo-csendes-óceáni stratégiája – James D.J. Brown, The Diplomat, 2018. március 30.
A szabad és nyílt indo-csendes-óceáni térség (FOIP) az egyik alapvető elképzelésévé vált Japán külpolitikájának. Mindazonáltal hiába hangzanak jól a szólamok a FOIP-ról, Japán tettei kérdéseket vetnek fel azzal kapcsolatban, vajon a stratégia nem pusztán Japán gazdasági és stratégiai érdekeinek érvényesítését takarja-e.
A FOIP fő célja az Ázsia, Közel-Kelet és Afrika közötti összeköttetés támogatása, a stratégia tehát szorosan kapcsolódik a szabadkereskedelem, infrastrukturális befektetések és fejlesztés elősegítéséhez. A FOIP azért fontos Japánnak, mert az ország felismerte, hogy a csökkenő hazai népesség miatt a japán gazdasági növekedés egyre inkább a külföldi piacokhoz való hozzáféréstől fog függeni. A szabadkereskedelmet lehetővé tevő nemzetközi szabályokon alapuló rendet azonban veszélyezteti egyrészt az egyre magabiztosabb Kína, másrészt az amerikai kormány, amely, úgy tűnik, nem hajlandó megvédeni azt a rendszert, aminek ő maga a jólétét köszönheti. Washington hozzáállása így arra készteti Tokiót, hogy többet tegyen a szabályokon alapuló rend fenntartásának érdekében. A FOIP azért is fontos Japánnak, mert az Abe-kormány az infrastruktúraexportot a japán gazdaság élénkítése szempontjából kiemelkedően fontosnak tartja. A FOIP-hoz kapcsolódó közös regionális infrastrukturális terv kialakítása így segítene Japánnak az Ázsiába, Közel-Keletre és Afrikába irányuló export növelésében, főleg, ha kínai konkurensek nem vehetnek benne részt. Februárban jelentették be, hogy egy ilyen infrastrukturális tervről tárgyalások folynak Japán, Ausztrália, India és az USA részvételével.
Noha Japánnak kétségkívül érdeke fűződik hozzá, a FOIP úgy van feltüntetve, mint ami mindenkinek kedvez, mert egy olyan rendszer, amelyben a nemzetközi tengeri területek megmaradnak globális közjavaknak, amiket törvények alapján szabályoznak, nem „az erő a nyerő” elve alapján – ez pedig mind kis, mind nagy államoknak egyaránt lehetővé teszi a jövedelmező kereskedelmet. Japán szerint ugyanakkor más értékeknek is központi szerepük van a FOIP-ban. Mint Shinzo Abe kormányfő egy beszédében kifejtette: „Japán felelőssége, hogy a Csendes- és Indiai-óceán, valamint Ázsia és Afrika kereszteződését olyan hellyé alakítsa, ahol a szabadság, a joguralom és a piacgazdaság érvényesül.” Abe azt is hangsúlyozta, hogy Ázsia növekedésében a demokratikus elveknek fontos szerepük volt, és ugyanezen elveknek kellene alapul szolgálniuk más régiók fejlődéséhez is.
Bár a japán vezetés tagadja, a FOIP egyértelműen Kína Egy övezet, egy út kezdeményezésének (BRI) konkurense. A BRI célja szintén Ázsia és a szomszédos régiók nagyszabású infrastrukturális projektek általi összeköttetése. A szabadság és nyitottság, valamint a projektek magasabb színvonalának hangsúlyozásával Tokió próbálja stratégiáját megkülönböztetni Pekingétől. E retorika célja az is, hogy a FOIP-nak nagyobb legitimitást kölcsönözzön, részben ellensúlyozandó azt, hogy a FOIP nagyon el van maradva a BRI-től finanszírozás és konkrét eredmények terén.
Nem kérdés, hogy egy valóban szabad és nyílt indo-csendes-óceáni térség kívánatosabb, mint egy autoriter állam által dominált kezdeményezés. Ha azonban megvizsgáljuk, Tokió valóban értékeken alapuló külpolitikát folytat-e, azt látjuk, hogy a nemzetközi jog és demokratikus értékek iránti elkötelezettsége ambivalens. Ami a tengerjogot illeti: noha Japán nyíltan kritizálja Kína szigetépítését a Dél-kínai-tengeren, ez nem akadályozta meg abban, hogy valami hasonlót vigyen véghez Okinotorinál, ami egy kis korallzátony Tokiótól ezer mérföldre. A japán kormány több mint 600 millió dollárt költött a zátony szikláinak megerősítésére és kiterjesztésére, hogy a vízfelszín felett maradjanak. A kormány most azt állítja, Okinotori egy sziget, ebből kifolyólag pedig jár neki egy 200 tengeri mérföldes kizárólagos gazdasági zóna (EEZ) – annak ellenére, hogy az ENSZ tengerjogi egyezménye szerint csak az emberi lakhatásra alkalmas természetes szigetekhez tartozik EEZ.
Japán a nemzetközi jogot azzal is figyelmen kívül hagyja, hogy továbbra is folytatja a bálnavadászatot, a Nemzetközi Bíróság (ICJ) 2014-es ítélete ellenére, ami kimondta, hogy Japán állítólagos kutatási programja az Antarktisznál a kereskedelmi bálnavadászat tilalmának megsértése. Japánt azért is illetheti kritika, mert abszurd módon azt állítja, nincs területi vita a Senkaku-szigetek ügyében, amiket Kína Diaoyu-szigetek néven magának követel. Ennek oka az, hogy Tokió nem kíván tárgyalásokba bocsátkozni. Ha a japán kormány valóban tiszteletben tartaná a nemzetközi jogot, kérhetné Kínát arra, hogy vigyék a Nemzetközi Bíróság elé az ügyet. Japán épp ezt követeli Dél-Koreától a vitatott hovatartozású Dokdo/Takeshima területtel kapcsolatban. Tokió összességében tehát igencsak szelektíven viszonyul a nemzetközi döntőbíráskodáshoz.
Ugyanígy nehéz igazán komolyan venni a japán kormány elkötelezettségét a demokratikus értékek iránt, hiszen Abe bizalmas viszonyban van Rodrigo Duterte Fülöp-szigeteki elnökkel, akinek a „drogellenes háborúja” eddig több mint 12 ezer áldozatot követelt. Ezen felül míg az USA a demokrácia visszaesése miatt csökkentette a Thaiföldnek és Kambodzsának nyújtott segélyt, Japán politikai és gazdasági okokból továbbra is erősíteni próbálja velük a kapcsolatait. A legszembetűnőbb az Abe-kormány vonakodása attól, hogy kritizálja Mianmart az ország hadserege által a rohingja kisebbség ellen elkövetett etnikai tisztogatás miatt. Sőt, Abe egyik különleges tanácsadója idén februári mianmari látogatásán azt mondta, „a hadseregnek fontos szerepe van a mianmari demokrácia konszolidálásában.”
Japán elképzelése a szabad és nyílt indo-csendes-óceáni térségről pozitívan járulhatna hozzá a térséghez, ha valóban egy elvhűbb és jogkövetőbb alternatívát jelent a BRI-hez képest. Ehhez azonban Tokiónak először demonstrálnia kell, hogy a nemzetközi jog és a demokratikus értékek melletti elköteleződése több porhintésnél.
Forrás: https://thediplomat.com/2018/03/japans-values-free-and-token-indo-pacific-strategy/
Ahogyan Ázsiának válaszolnia kellene az amerikai protekcionizmusra – Lee Jong-Wha, Project Syndicate, 2018. március 29.
Az utóbbi mintegy öt évtizedben Ázsia gazdaságai nagyrészt egy exportorientált fejlődési modellt követtek a gyors gazdasági átalakulás és növekedés érdekében. Mivel azonban Donald Trump amerikai elnök beváltja a protekcionista kereskedelempolitika folytatására tett ígéretét (ami megtorló intézkedéseket válthat ki más országokból), ez a modell egyre sérülékenyebb.
Tavaly az USA kilépett a Transz-csendes-óceáni Partnerségből (TPP), újratárgyalta szabadkereskedelmi megállapodását Dél-Koreával, továbbá vámokat vetett ki a Kínából és Dél-Koreából származó mosógépekre és napelemekre. Idén a Fehér Ház bejelentette, hogy magas vámokat fog kivetni az acélra és alumíniumra, valamint egy sor kínai termékre büntetővámot tervez kivetni szellemi tulajdon állítólagos lopása miatt.
Trump lépései aligha használnak majd az érintett iparágaknak, nem is beszélve az amerikai gazdaság egészéről. Az acélvám például kedvezni fog egy kisszámú munkásnak az acéliparon belül, ám jóval több munkásnak ártani fog a kapcsolódó iparágakban, például az építőiparban, az olaj- és földgáziparban, valamint az autógyártásban. Az ilyen lépések nem lesznek képesek megfordítani a hagyományos feldolgozóipar hanyatlását Amerikában.
A vámok Amerika kereskedelmi mérlegét sem nagyon fogják javítani. Trump és tanácsadói szerint a vámok kivetése kisebb kereskedelmi hiányhoz fog vezetni, de az amerikai kereskedelmi hiány valódi oka az amerikai gazdaság makrogazdasági egyensúlyhiánya, például a túlzott háztartási fogyasztás és a fiskális hiány – márpedig ezeken a vámok vajmi keveset tudnak változtatni.
Amit Trump vámjai el fognak érni, az egy globális kereskedelmi háború kockázatának a növelése. Kína például korlátozhatná repülőgépek vagy mezőgazdasági termékek (pl. szójabab) behozatalát Amerikából. Még Amerika európai szövetségesei is kereskedelmi háborúra készülnek, hiszen mielőtt az Európai Unió az utolsó pillanatban mentességet kapott az acél- és alumíniumvámok alól, az EU és az USA különféle árukra kivetett vámokkal fenyegette egymást.
Egy globális kereskedelmi háború aláaknázná a gazdasági fellendülést, továbbá ártana a vállalkozásoknak és a fogyasztóknak, mivel megterhelné a globális ellátóláncokat és megdrágítaná az importált javakat. Egy ilyen háború különösen érzékenyen érintené az exporttól függő növekedési modellt követő ázsiai országokat, így például Vietnamot (ahol az export a GDP 90%-át teszi ki), Malajziát (ahol 71%-át) és Dél-Koreát (itt pedig 45%-át). A kockázatok csökkentése érdekében az ázsiai gazdaságoknak proaktívabb szerepet kell vállalniuk a szabadkereskedelem fenntartásában. Egymással közreműködve használhatnának olyan fórumokat, mint a G20 és a Világkereskedelmi Szervezet annak érdekében, hogy javítsák a globális kereskedelem megfigyelését, mérsékeljék a kereskedelmi feszültségeket, és megelőzzék az önpusztító, „a szomszéd koldusbotra juttatását” (beggar-thy-neighbor) célzó intézkedéseket. A siker esélyét növelendő, az ázsiai gazdaságoknak meg kell szüntetniük minden protekcionista intézkedést a saját piacaikon, és nem áraszthatják el felesleges és államilag támogatott árú termékeikkel a globális piacokat. Kínának ezen a téren különösen nagy a felelőssége.
Az ázsiai gazdaságoknak a térségükben támogatniuk kell a kereskedelmi liberalizációt is. A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) tíz tagországa hat másik országgal együtt (Ausztrália, Kína, India, Japán, Dél-Korea és Új-Zéland) már megegyezett a Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség (RCEP) elindításáról; ez az egyezmény új lökést adhat a térségbeli kereskedelem további kiterjesztésének és elmélyítésének. Egy másik jelentős potenciállal bíró egyezmény a Transz-csendes-óceáni Partnerség Átfogó és Progresszív Egyezménye (CPTPP), a TPP utódja, amely az USA kilépése után jött létre. Hét ázsiai és csendes-óceáni ország (Japán, Ausztrália, Új-Zéland, Brunei, Malajzia, Szingapúr és Vietnam) tagja jelenleg; Dél-Korea, Tajvan, Thaiföld, a Fülöp-szigetek és Srí Lanka is tagok lehetnek majd. Ha Kína is csatlakozna, illetve ha az USA ismét csatlakozna, az egyezmény pozitív hatása jelentősen nőne.
Az ázsiai gazdaságoknak végezetül meg kell erősíteniük a hazai növekedést serkentő tényezőket, például a fogyasztást és a beruházást, ami által csökkentenék függőségüket a külföldi piacoktól. Olyan intézkedéseket kell hozniuk, amik ösztönzik a minőségi munkahelyek teremtését, valamint több vállalati megtakarítás átirányítását a háztartásokba. Ezen országoknak javítaniuk kell a befektetési környezetüket is, mint ahogy a magas termelékenységű szolgáltatásokba (pl. egészségügy, oktatás, telekommunikáció és pénzügyi szolgáltatások) irányuló több befektetés is kívánatos lenne. Ahelyett, hogy a Trump-adminisztráció protekcionista lépéseit megtorolnák, az ázsiai gazdaságoknak arra kellene felhasználniuk a nagyobb amerikai vámok jelentette fenyegetést, hogy megújítják saját fejlesztési modelljüket, növelve ezáltal jólétüket és ellenállóképességüket.
Hogyan győzte le Banglades a hasmenést? – The Economist, 2018. március 22.
Egy 1993-94-ben végzett felmérés szerint a 6-11 hónapos bangladesi csecsemők 14%-a esett át hasmenésen a felmérést megelőző két hétben. 2004-re ez az arány 12%-ra, 2014-re pedig 7% alá esett. A kórosan alacsony testmagasság aránya nagyjából ezzel párhuzamosan csökkent. A bélbetegségek mérséklődése sok halálesetet előzött meg. Banglades Matlab nevű részén a hasmenés és vérhas okozta halálesetek a korai 1990-es évek óta mintegy 90%-kal csökkentek. Noha Banglades továbbra is Ázsia egyik legszegényebb országa (az egy főre eső GDP fele Indiáénak), a gyermekhalandósági mutatója alacsonyabb Indiáénál és Pakisztánénál, sőt, a világátlagnál is.
Banglades sikerének legnyilvánvalóbb magyarázata az árnyékszékek szaporodása vidéken. 2006-2015 között az országban mindenütt jelen lévő BRAC segélyszervezet által működtetett közegészségügyi program keretében több mint 5 millió háztartásnak segítettek az illemhelyépítésben. Azonban nem csak segélyek keretében épülnek WC-k, hanem a lakosok maguktól is építik őket. A Trishal faluban élő nők szerint egy házhoz tartozó toalett ma már presztízsértékkel bír, olyannyira, hogy házasságkötések hiúsulnak meg amiatt, ha kiderül, hogy a vőlegény családjának nincs árnyékszéke. Még azokban a kerületekben is, ahogy a BRAC tevékenykedik, a 2006-2015 között épült latrinák kétharmadát nem segélyszervezetek vagy a kormány, hanem helyi lakosok építették.
Ami még fontosabb: az emberek használják is a latrinákat. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint a szabadban székelő bangladesi háztartások aránya immár nulla. Ez valószínűleg túlzás; más tanulmányok szerint a háztartások mintegy 5%-a továbbra is erdőkben, utak mentén vagy folyók fölé kinyúló toalettekben végzi dolgát. Az mindenesetre bizonyos, hogy Banglades más szegény országoknál jobban teljesít. A WHO szerint az indiaiak 40%-a székel a szabadban, de az indiai kormány – amely épp heves kampányt folytat a szabadban való ürítkezés ellen – vitatja ezt a számot, azt állítva, hogy a vidéken élők közötti szabadban székelők számát 2014 óta 550 millióról 250 millióra csökkentette. Akárhogy is, az eredmény messze van Bangladesétől.
A BRAC szerint a falusiak először vonakodtak használni az árnyékszékeket: panaszkodtak a szagra és a bezártságra. A BRAC aztán felfedezte, hogy leginkább a legszegényebbek hallgattak a szakértőkre. A segélyszervezet latrinákat épített nekik, majd finoman (olykor pedig nem túl finoman), megszégyenítéssel rávette a gazdagabbakat, hogy ők is kezdjék el használni őket. Mushfiq Mobarak, a Yale Egyetem közgazdásza tanulmányozott köztisztasági döntéseket, és arra jutott, hogy a vagyonosabbak hajlandóbbak lehetnek a szegények utánzására, mint fordítva.
Trishalban a bőségesen rendelkezésre álló ivóvíz is meglepő. Bangladesben a kútfúrás virágzó üzletág, de a vízpumpák sokszor nyugtalanítóan közel vannak az árnyékszékekhez. Egy bangladesi egészségügyi kutatóintézet munkatársa, Sirajul Islam szerint azonban ez nem számít, mivel kísérletei alapján a baktériumok két méternél alig tudnak hosszabb távot megtenni a föld alatt.
Islam mást is felfedezett: míg a talajvíz meglehetősen tiszta, a pumpákból kijövő víz nem az. Az otthonokban tárolt víz is gyakran piszkos, ahogy a gyerekeknek félretett étel is. Ha a bangladesieket rá lehetne venni, hogy mossák a vízpumpákat, az edényeket és a kezüket, továbbá melegítsék fel a már kihűlt ételt, mindez pedig rutinná válna, a bélbetegségek aránya még tovább csökkenne.
A TPP rejtett kockázata – és ahogyan ki lehet küszöbölni – Wendy Cutler, The Diplomat, 2018. április 4.
Március 8-án a Transz-csendes-óceáni Partnerség (TPP) 11 megmaradt tagja aláírta az átfogó kereskedelmi egyezményt, mintegy egy évvel az USA kilépése után. Ugyanezen a napon Washingtonban Donald Trump amerikai elnök jóváhagyta az acél- és alumíniumimportra kivetett vámokat.
Miért tartanak a TPP országai a magasabb szintű integráció irányába, miközben az USA az ellenkező irányba halad? A válasz talán az, hogy Amerikában nőtt a kereskedelemmel szembeni elégedetlenség, a kormányzat azonban nem segített azokon, akiket a globalizáció hátrahagyott. Ez hozzájárult a kereskedelem és globalizáció elleni haraghoz. Az ázsiai és csendes-óceáni térség országai hasonló reakcióval találhatják magukat szemben a jövőben, ha nem tesznek ellene.
Mint azt közgazdászok gyakran mondják, a kereskedelem előnyei (gazdasági növekedés, valamint hozzáférés jó minőségű és olcsóbb javakhoz) szétterjednek az egész gazdaságban, míg a hátrányai (az importverseny következtében megszűnő munkahelyek) a lakosság egy kis, ámde súlyosan érintett részében koncentrálódnak.
Amerika korán felismerte a kereskedelem potenciális bomlasztó hatását, és 1962-ben bevezette a világ első kereskedelemkiigazító programját (TAA). A TAA azóta a kereskedelem által hátrányosan érintett munkásokat segíti többek között munkahelyi képzéssel, karriertanácsadással és idősebbeknek juttatott keresetkiegészítéssel. Ám az idők során a TAA elkezdett akadozni. Az elégtelen finanszírozás, a korlátozott lefedettség, valamint a juttatásokhoz való hozzáférés nehézségei mind hátráltatják a programot. Amerika ráadásul keveset is költ az ilyen programokra: a GDP mindössze 0,11%-át, miközben Franciaországban ez az arány 0,99%, Dél-Koreában pedig 0,45%.
Az amerikai tapasztalatok alapján a gazdaságoknak a nagyobb mértékű kereskedelmi liberalizáció mellett alighanem a munkájukat elvesztett munkásokat segítő átfogó és hatékony intézkedésekre is szükségük van. Az ázsiai és csendes-óceáni térség országainak ezt figyelembe kell venniük, és az Asia Society Policy Institute felmérése szerint van hova fejlődniük. Dél-Korea 2007-ben hozta létre saját kereskedelemkiigazító programját, aminek elsődleges feladata az importversennyel szembesülő cégek segítése strukturális reformok végrehajtása terén, a versenyképesség visszanyerése céljából. Szöul ugyan 2016-ban kiterjesztette a program hatáskörét egyéni munkásokra is, ám megfigyelők szerint az elégtelen finanszírozás és a torz céges ösztönzők miatt a program nem sikeres.
Néhány ország, mint például Kína és Vietnam, univerzális munkanélküli biztosítással (UI) próbálja a kereskedelemmel kapcsolatos munkanélküliséget kezelni, mérsékelt sikerrel. Mindkét országban negatívan érinti az UI kiterjedtségét a magas foglalkoztatottság az informális gazdaságban, a finanszírozás pedig nagyrészt elégtelen. Kína mindazonáltal más módszereket is kipróbál, így például 2017 júliusában a sanghaji kísérleti szabadkereskedelmi zónában (FTZ) létrehoztak egy kísérleti programot, ami kimondottan az amerikai TAA-n alapul.
Ausztrália és Japán gyakorlata az amerikai és az UI-megközelítés közé esik. Ezek a kormányok célirányos, határozott időre szóló segítséget nyújtanak konkrét gazdasági események által érintett munkásoknak, vállalatoknak vagy iparágaknak. A kiigazítási programok összehasonlítása azonban félrevezető lehet, mivel egyéb intézkedések is léteznek az egyes országokon belül. Ausztrália társadalombiztosítási rendszere például az egyik legátfogóbb a világon, míg Amerikáé – különösen, ami az egészségbiztosítást illeti – jóval kevésbé átfogó, mint más fejlett államoké.
Egyértelmű, hogy ezeket a programokat át kell alakítani a 21. század igényeinek megfelelően. Amerikában a kiigazítási segítségnek nem csupán a kereskedelemre kellene korlátozódnia, hanem ki kell terjednie arra is, hogy segítsen a munkásoknak alkalmazkodni az új technológiák, újítások és termelékenység által kiváltott zavarokhoz. Az ázsiai és csendes-óceáni térségben a döntéshozóknak figyelniük kell arra, milyen hatással van a kereskedelem és a technológiai fejlődés a munkaerőállományukra. A kormányoknak a kereskedelmen túlmutató, átfogó kiigazítási programokat kell alkotniuk. Az amerikai modell – hibái ellenére – jó kiindulópont lehet, főleg, ha megfelelő mértékű anyagi forrásokat rendelnek hozzá, továbbá kiterjesztik hatókörét a technológia miatt megszűnt munkahelyekre is. Egy másik példa lehet az észak-európai gazdaságok által alkalmazott modell, amelyben az egyes munkahelyek védelménél fontosabb a munkások általános jóléte. Németország szakképzési rendszere is sikeresnek bizonyult a globalizálódó és automatizálódó gazdaságban. Az ázsiai és csendes-óceáni döntéshozók fontolóra vehetnék hasonló programok bevezetését.
Forrás: https://thediplomat.com/2018/04/the-tpps-hidden-risk-and-how-to-counter-it/
Csenger Ádám 2004-ben végezte el a nemzetközi kommunikáció szakot a Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Karán, 2015-ben pedig az ausztrál Macquarie University-n nemzetközi kapcsolatok szakon mesterdiplomát szerzett. Kutatási területe Ausztrália külpolitikája, különös tekintettel a Délkelet-Ázsiával és Kínával való viszonyára.
