Howard W. French: Everything Under the Heavens – könyvismertető

Howard W. French könyve nemcsak egy egyszerű összefoglalóját adja Kína történetének, de egyben rávilágít az ország múltjának azokra a kulcsfontosságú történéseire is, amelyek a mai napig befolyásolják a Kommunista Párt vezetését külpolitikai döntéseiben. Leírását adja az ázsiai térség országaival ápolt kapcsolatok történetének, különösképp kiemelve a Dél-kínai tengeri viták előzményeit. Legfontosabb tanulsága, hogy az a 19-20. században fennálló alárendelt szerep, amelybe a nyugati gyarmatosító hatalmak kényszerítették Kínát, valójában csak egy mintegy százéves hézagot jelentett a térség domináns nagyhatalmának több ezeréves történetében.

Nemzeti megaláztatás

Az Everything Under the Heavens – How the Past Helps Shape China’s Push for Globar Power első fejezete felvázolja a kínaiak hagyományos világnézetének – a Tianxia fogalmának történelmükre gyakorolt hatását. A Tianxia – azaz égalatti – minden említésre érdemes területet magában foglal, ami felett pedig a mindenkori kínai uralkodó rendelkezik. Ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna tisztában vele, hogy a saját, illetve a velük „hűbéri” viszonyt ápoló népeken túl is léteztek egyéb csoportok által lakott területek, egyszerűen csak nem tartották azokat lényegesnek. A nem-kínai kultúrákat hagyományosan barbárokként kezelték, minél kevésbé ápolt egy népcsoport az övékéhez hasonló hagyományokat, annál jelentéktelenebbeknek tartották azt.

Eszerint a besorolás szerint a japánok, a koreaiak és a vietnámiak foglalták el a legelőkelőbb helyet Kína „vazallusai” között. Ezekre a népekre gyakorolt a legnagyobb hatást a kínai civilizáció, átvették azok írásrendszerét és vallási életükben is meghatározó volt a Kínából érkezett konfucianizmus, taoizmus és a buddhizmus is.

Ez a világ történelmében egyedülálló rendszer – amelyben a Kína vonzáskörzetébe tartozó vazallus államok bizonyos időközönként követeket küldenek a császári udvarba és ajándékok átadásával ismételten elfogadják a kínai uralkodó felsőbbségét, – már a Han dinasztia (Kr.e. 206-Kr.u. 220) idején megjelent, és bár öltött egyfajta jelképes jelleget, az újkor végéig többé kevésbé érvényben maradt, a kínaiak gondolkodását pedig a mai napig befolyásolja.

Épp ezért jelentett hatalmas sokkot Japán 19. századi megerősödése, majd Kína ellen indított támadásai, melyek először tudták megrendíteni a Tianxia-rendszert. A rendszer bemutatására érzékletes példaként említi a Ryukyu-szigetek helyzetét, amelyek mielőtt Japán részéve váltak volna Okinawa néven, egyikei voltak Kína névleges vazallusainak, csak akkor vállalva valódi hűségi viszonyukat Japánnal, mikor az határozottan Kína fölé tudott emelkedni erejében a századforduló idején.

Kína számára a megaláztatások évszázadának a legfájóbb pontját tehát a Japán által elszenvedett vereségek jelentették, ezek döbbentették rá saját birodalmi szerepének megingására. French könyve kiválóan rávilágít azonban arra, amit a kínaiak mindvégig tudtak: a Tianxia-rendszer megbomlása egy ideiglenes állapotot jelentett csak, és Kína hamarosan újra elfoglalja majd a térség legbefolyásosabb birodalmának szerepét.

Szigeti barbárok

Kína jelenlegi területszerzési szándékai a 20. századi Japánénál is ambiciózusabbak, azt számba véve is, hogy tengeri területekről van szó, nem pedig szárazföldiekről. Japán törekvéseivel ellentétben azonban Kína erőszak alkalmazása nélkül igyekszik terjeszkedni, ami természetesen nem azt jelenti, hogy ha mégis erre kerülne sor, katonasága ne állna rá készen.

A Kína szemében ősi idők óta birtokolt területeinek kijelölésére hivatott kilencpontos vonal egy huszadik századi fejlemény, 1947-ben kerül először említésre az akkor még szárazföldi Kína területén, a Kuomintang által uralt Kínai Köztársaság idejében. A kilencpontos vonal jelentőségét nemcsak a területen fellelhető erőforrások adják, de fogalma is erősen összekapcsolódik Kína pozíciójának helyreállításához, az elszenvedett sérelmek megbosszulásának szimbóluma, megszerzése egyet jelentene Kína nagyságának visszatérésével.

Kína számára a terület fontosságát ezen felül részben a feltételezett olajkészletek, de főként a tengeri útvonalak és a gazdag halkészletek adják. Ezekhez azonban nem juthatna hozzá pusztán a Tianxia-rendszerén belül gyakorolható jelképes hatalom által, ezek kihasználásához tényleges fennhatósága alá kell vonnia a területeket.

Az ezek megszerzésére hivatott lépései azonban nemcsak a régió országainak, de a nagyobb nemzetközi közösségben is komoly visszatetszést váltottak ki. A hágai bíróság 2016 nyarán meghozott döntése szerint a korallzátonyok feltöltésével kialakított szigetek nem felelnek meg a sziget jogi definíciójának, így azok kétszáz tengeri mérföldes körzete sem tartozik Kínához. Elméletben tehát a bíróság döntésével visszaállították a Fülöp-szigetek jogait az adott területeken. Gyakorlatban ezzel szemben a Fülöp-szigetek tehetetlenségét látjuk: fegyverkezési versenybe Kínával reménytelen volna lépnie, az Egyesült Államok és a nemzetközi rendszer támogatása pedig eddig sem bizonyult elegendőnek a Középső Birodalom visszafogásához.

A világ nyelőcsöve

A Malaka-szorossal foglalkozó fejezet a portugálok 16. századi megjelenésével kezdi a terület történetének bemutatását, akik valószínűleg meg sem vethették volna a lábukat a térségben, ha az ottani kínai jelenlét nem szűnik meg egy évszázaddal korábban, a Ming dinasztia második felére jellemző bezárkózás hatására.

Zheng He muszlim eunuch admirális 1400-as évekbeli hajóútjai nélkül nem lehet a térség történetét tárgyalni, ezek a régió nagy részét tudták a kínaiak tágan értelmezett befolyása alá vonni. Kína történelmének ez a személyisége mára a nemzeti büszkeségük egyik jelképévé vált holott – míg a huszadik században fel nem keltette a nyugati történészek érdeklődését, nagyrészt feledésbe merült. Hódításai bizonyítékául szolgálnak nemcsak a kínaiak korabeli technológiai fejlettségének és a térségre gyakorolt befolyásuk mértékének, de remekül példázzák az ország békés szándékait, – amelyekkel a kínaiak látásmódja szerint – a mai napig viszonyulnak külkapcsolataikhoz.

Mikor a kínaiak arról írnak, hogy Zheng He flottájának a régió partjainál való megjelenésekor az admirális és a helyi vezetők közötti találkozások a legtöbb esetben békésen zajlottak, hajlamosak nem említeni ennek lehetséges okait: a világ valaha épített legnagyobb, fából készült hajói ugyanis nagyszámú, korszerűen felszerelt katonát szállítottak fedélzetükön, így több mint valószínű, hogy az egyes nemzetek hajlandósága az együttműködésre valójában a kínaiak egyértelmű fölényére volt vezethető vissza. Zheng He szándékainak nem kellett békésnek lennie ahhoz, hogy – az esetek többségében – harcok nélkül érhesse el célját.

Zheng He személyét a nyugati gyarmatosítókkal szokták szembeállítani a kínai oldalon, ez azonban nem állja meg helyét, hiszen a flotta hajói felépítésükből adódóan is egyértelműen szárazföldi csapatok szállítására szolgáltak, céljuk a térség népeinek megfélemlítése által Kína tekintélyének növelése volt. Az admirális útjaival legitimálni Kína közelmúltbeli tevékenységét emellett azért sem szerencsés, mert hajóinak útvonala elkerülte a régió leginkább vitatott területeit, azok ugyanis a kor technikáját figyelembe véve mind rendkívül nehezen hajózható vizeken találhatóak. Így tehát míg személye bizonyos nézőpontból túlságosan is emlékeztet modern leszármazottaiéhoz, más tekintetben viszont útjai egyszerűen nem szolgálhatnak Kína ősidőkre visszamenő jelenlétének bizonyítására.

Az admirális kalandozásainak végeztével azonban a Ming udvarban az eunuchok befolyásának háttérbeszorulásával a nagy felfedezőutak véget értek, az udvar betiltotta a tengerihajózásra alkalmas hajók építését, az ország pedig elzárta magát a külvilág hatásaitól. A kínai jelenlét hirtelen megszűnése tette lehetővé előbb a portugálok, majd a spanyolok benyomulását a térségbe és így közvetve Kína későbbi megaláztatásait és félgyarmati sorba kerülését is.

Egy békés dél

A fejezet Vietnám Kínához kötődő viszonyát tárgyalja, ami olyan meghatározó nemcsak az ország történelmének egészére, de jelenkori külkapcsolataira is, hogy nélküle magáról Vietnámról sem beszélhetünk.

A Kr.e. hetedik században jelent meg először a kínai fél, mint külső hódító és innentől kezdve végig fontos motívuma marad az ország történetének Kínával ápolt aktuális viszonyuk, a hatalmas birodalomtól való függetlenségüknek változó mértékével együtt. Míg kezdetben pusztán barbároknak, saját magukhoz képest alacsonyan fejlett kultúraként kezelték a vietnámiakat, a modernkorra már ők váltak az egyik legsinizáltabb, a kínaiakéhoz leginkább közelálló kultúrává a régióban.

Földrajzi közelségüknek köszönhetően tehát a vietnámiak kiváló ismerői a Tianxia-rendszernek, melynek megértéséhez saját konfuciánus gondolkodásmódjuk mellett történelmi tapasztalataik is hozzásegítették őket. A kínaiak agresszív fellépéséhez gyakran elegendő volt saját uralkodójukról, mint császárról nyilatkozniuk ahelyett, hogy csupán királyként nevezzék meg, ezzel rögvest katonai csapást váltva ki északi szomszédaikból. Olyannyira magukévá tették a Tianxia gondolatát, hogy a térségbeli fölényükben maguk is Kínához hasonló birodalmi alapon kezdtek viszonyulni a náluk gyengébb délkelet-ázsiai népekhez, ami különösképp Kambodzsával való viszonyukat határozta meg.

Huszadik századi történelmükben is meghatározó maradt egyrészről a Kínához való mind földrajzi, mind pedig kulturális közelségük csakúgy, mint térségbeli befolyásuk – ez tette őket vonzóvá a francia a gyarmatosítók szemében, akik Kína „hátsóbejárataként” tekintettek az országra. Kína befolyását az országra, nem csak a gyarmatosítók kiűzésében nyújtott segítségében lehet tetten érni, de a két ország kommunista pártjainak összefonódása is nagy jelentőséggel bírt. Ebben is a kínai példát követték a vietnámiak: az országot később egyesítő Ho Chi Minh a húszasévekben ismerkedett meg Zhou Enlaijal Franciaországban, a Vietnámi Kommunista Pártot pedig Hong Kongban hozták létre 1930-ban.

Ho Chi Minh szinte hűbéruraként kezelte Ma Zedongot, Vietnám számára pedig a kulturális forradalom idejéig mindvégig Peking kommunizmusa jelentette a példát. A kapcsolatok megromlását Mao egyre erősebb paranoiája hozta el, rettegett a szovjetek  észak-vietnámi befolyásától, ami Peking egyre nagyobb fokú elszigetelődésével végül valóban a vietnámiak elfordulásához vezetett 1969-re, ekkorra a szovjetek már évek óta támogatták őket az amerikaiakkal vívott háborújukban.

A vietnámi háború lezártával létrejövő erős, egyesült Vietnám a lehető legrosszabb végkifejletet jelentette Kína számára, ezért a konfliktus lezárta előtt igyekezett bebiztosítania magát Pol Pot támogatásával Kambodzsában, a vietnámiakkal ellenséges, lenézett nép melléállással. A konfliktus az 1979-es indokínai háborúhoz vezetett, amelyben ugyan mindkét fél győztesnek nevezte meg magát, valójában Kínának nem sikerült elérnie a célját, a vietnámiak 1989-ig Kambodzsa területén maradtak. Ez az a háborúja Kínának, amelynek létéről igyekszik megfeledkezni – nem illik ugyanis bele mai retorikájukba, ellenkezik az állításukkal, miszerint Kína soha nem támadja meg szomszédait.

Ég fiai és naplementék

French a Diaoyu/Senkaku-szigetek kérdését tárgyaló fejezetét azzal kezdi, hogy egy új korszak kezdeteként jelölné meg 2010-et, mikor Kína gazdasága maga mögött hagyta Japánét. Az biztos, hogy a két ország kapcsolata máig az egyik legfontosabb pontja Ázsia nemzetközi kapcsolatainak, ami legtöbbször a vitatott fennhatóságú szigetek problémájában csúcsosodik ki.

A Diaoyu-szigetekkel kapcsolatban egyébként nem is Kína, hanem Taiwan foglalt először álláspontot 1971-ben, tagadva Japán fennhatóságát, aki annak kezdetéül egyébként az 1885-ös évet szokta hagyományosan megjelölni. Peking és Deng Xiaoping a hetvenes években még bölcsen szemet hunyt a kérdés felett, többek között annak érdekében, hogy Japán segélyekkel támogassa az egyre erősödő Kínát. Viszonyukban végül a Tiananmen téri események jelentettek törést, mikor is Japán egyetlen ázsiai országként fogalmazott meg kritikát Kínával szemben, segélyeinek folyósítását is megszakítva. A rövid elhidegülés után azonban rendeződött a két ország kapcsolata, bár magasszintű látogatásokra ritkán került csak sor.

Jiang Zemin 1998-as Japán útjának idejére a kínaiak már magabiztosabban és határozottabban léptek fel, bocsánatkérést követelve a japánoktól, ahhoz hasonló módon, ahogy azt Dél-Korea felé tették háborús bűneikért. Erre a japánok nemcsak, hogy nem voltak hajlandóak, de úgy tűnik a Kínához való hozzáállásuk is más irányt vett ettől az időszaktól kezdve.

Japán ellenkezése egy alávetett szerep betöltésében már a Sui-dinasztia idején megmutatkozott a Kr.u. 600-as években, ekkor kezdtek el az ég fiaként utalni saját uralkodójukra, a Tang-dinasztia idejére pedig korábbi a lealacsonyító Wa ország-elnevezés helyett a Nihon szó használatát követelték a kínaiaktól. Ezt követően a tizenhatodik században uralkodó Toyotomi Hideyoshi már egyenesen Kína területeinek Japánhoz csatolását tűzte ki szándékául.

A hierarchia kérdése tehát a két ország történelme során mindvégig konfliktusokhoz vezetett. Kína számára elfogadhatatlan volt, hogy egy olyan erősen sinizált ország, mint Japán, ne ismerje el őt felsőbbrendűként. Hogy ezt Koreával és Vietnámmal szemben mégis megengedhette magának a szigetország, kizárólag földrajzi adottságainak köszönhette, napjainkra azonban a két ország közötti húzódó tengeri távolság Kína technológiai fejlődésének köszönhetően már nem jelent védelmet Japán számára, ez pedig egyértelműen látszik Kínának a 2003 óta egyre erősödő jelenlétéből Japán vizein.

A Hu Jintao kormány harmonikus társadalom szlogenjének és a pekingi olimpia közeledtének köszönhető békés időszak véget érésével a 2010-es év eseményei hozták el jelentős megromlását a két ország kapcsolatainak, mikor egy a Senkaku-szigetek közelben halászó kínai hajó kapitánya nem engedte a japán parti őrség számára hajójának átvizsgálását, diplomáciai krízist idézve elő. Az öt sziget tulajdonának kérdésére reakcióként Japán 2012-ben három magánkézben lévő szigetet vásárolt meg az állam számára, mindezt a kínai vezetőváltás időszakának közepette, amit ők egyértelműen az új elnök – Xi Jinping hatalmának meggyengítésére tett kísérletként fogtak fel. A lépés nem vezetett ugyan összecsapásokhoz, de a diplomáciai kapcsolatok megszakítása egyértelműen a két ország világháború utáni történelmének legnagyobb krízisét jelentették.

A szigetek kérdése máig feloldatlan konfliktus Japán és Kína kapcsolatában, az utóbbi magatartása a két vezető találkozásakor azonban remekül illusztrálja a külpolitikájukat máig befolyásoló birodalmi protokoll túlélését. 2014-ben Abe Shinzo miniszterelnök és Xi Jinping találkozása a kínai diplomácia megszokott koreográfiája szerint zajlott: a külföldi vezető és a kínai elnök találkozásakor az előbbinek kell „odajárulnia” a kézfogáshoz csakúgy, mint ahogy azt egy császárral való találkozás esetében elvárnák. Emellett a kézfogásról készült fotó során is minden esetben a kínai fél foglalja el a baloldali pozíciót, ahonnan karját jobbra nyújtva kényelmesen megrázhatja partnere kezét anélkül, hogy testével elfordulna a kamerák elől, ahogy ezt a jobboldalon álló személy kénytelen tenni. Az Abéról és Xiről készült fotón nemcsak a megszokott felállásnak köszönhetően tűnhet kellemetlen hangulatúnak a japán fél, de Xi komor arckifejezése és szűkszavúsága is megnehezítette a helyzetét. A 2014-es fotó tehát remekül példázza Kína hozzáállását a hozzá képest alsóbbrendű, de azt be nem ismerő szigetországgal szemben.

Követelések és jelölők

Japán heves ellenállását látva Kína hamar délnek fordította tekintetét, először a Fülöp-szigetekkel kerülve összetűzésbe a Scarborough-zátony kérdése kapcsán. Ez azonban egy hosszú esemény-láncolatnak a kezdetét jelölte csak. 2014 májusában nagy hirtelenséggel vetette be saját gyártású mélytengeri olajfúró platformját a Paracel-szigetcsoport legdélnyugatibb pontjánál, ami pedig már Vietnám kizárólagos gazdasági övezetébe tartozik, de tevékenysége megfékezésében nem bizonyult elegendőnek egykori vazallusának tiltakozása.

Vietnám kommunista kormánya számára a nép bizalmának elvesztésével fenyegetett a Kína akaratának való engedelmeskedés, az utóbbi számára viszont Vietnámnak a nemzetközi bírósághoz fordulása jelentett volna arcvesztést a régióban, így hát a tárgyalóasztalhoz kényszerült a két fél. Vietnámnak az Egyesült Államokkal való partneri megállapodással való fenyegetése érte el végül a célját és Kína időjárási viszonyokra hivatkozva visszahívta olajfúróját. Ezzel egy időben egy Hainan szigetéhez közeleső területen található, gazdag olajmezőre bukkanásuk bejelentésével tudtak valamiképp arcot nyerni.

Kína kezdeti megmozdulásait a térségben a szalámi technikával lehetett leírni: Peking igyekezett mindvégig olyan vékony szeleteket vágni csak a régióból, ami még nem keltette fel az Egyesült Államok figyelmét, ez pedig a fangshou hagyományos stratégiájával kombinálva működni is látszott. Ez utóbbi egyfajta váltogatását jelenti a „megszorítás” és az „elengedés” időszakainak, ami a térségre vonatkoztatva az évszakok váltakozásához is szorosan kötődik: március és június hónapok között jellemzően megnő az összekülönbözések száma – ebben az időszakban az időjárás lehetővé teszi a halászatot, a területek feltérképezését és a tengeri hadgyakorlatok tartását is. A konfliktusokat május és június között a magasszintű fórumokon lehet megtárgyalni, amit követően a június és szeptember közé eső tájfun időszak lehetőséget kínál a diplomáciai konfliktusrendezésre, míg végül az október-novemberi csúcstalálkozókon a vezetők biztosíthatják egymást békés szándékaikról.

Kína szigetépítéseinek kezdete nem ébresztett gyanút a térség hatalmaiban, azok még az ezzel egy időben zajló Vietnámmal való konfliktusával voltak elfoglalva. A Fiery Cross zátonyoknál épülő mesterséges szigeteket azonban nem is ekkor kezdték el létrehozni, azok kiépítése az ország gazdaságának megerősödését követően a nyolcvanas években már megkezdődtek, amire akkor a vietnámi hadsereg azonnal reagált is, az összetűzésben végül 64 vietnámi katona vesztette életét.

2014 augusztusában folytatódott tehát Kína előrenyomulása a Spratly-szigeteknél, ezt követően jelentek csak meg az első jelentések szigetépítéseikről. 2015 tavaszára már egy éve zajlott a zátonyok feltöltése, mire az Egyesült Államok először tett bejelentést Peking soha nem látott mértékű szigetépítéseivel kapcsolatban, a Vietnám és a Fülöp-szigetek által is magukénak tartott Spratly környékén. A közzétett műholdas képeken tisztán láthatóak voltak az ekkorra elkészült légi- és tengeri bázisok, amelyekhez tartozik egy a legnagyobb kínai hadihajókat is fogadni képes kikötő, illetve egy háromezer méter hosszú felszállópálya is.

Kína a kezdeti időkben a térségbeli navigáció biztonságának megteremtésével magyarázta tevékenységét, amit minden régióbeli állam érdekében végez, pusztán a közjó érdekében; míg valójában tisztán katonai célokkal építkezett: Kína nukleáris tengeralattjáróinak az Egyesült Államok előli elrejtéséhez mélyvízű területekre van szüksége, ezeket pedig kizárólag déli irányú terjeszkedéssel tudja csak megszerezni.

A hágai nemzetközi bíróság Kínát elmarasztaló ítélete – ahogy azt Peking előre jelezte is – nem tudott hatni az ország stratégiájára, az ugyanis a Kínai birodalom számára sokkal hosszabb távú célok elérését szolgálja, amiben aligha lennének képesek a régió apócska országai megakadályozni őt.

A szigetek körüli tevékenységével egyidőben jelentette be Kína – jó stratégiai érzékkel először a támogatásra szoruló Közép-Ázsiában – a nagyszabású Új Selyemút stratégiáját, mellyel az Európa és Kína között húzódó területek kereskedelmét élénkítené meg szerteágazó infrastrukturális fejlesztésekbe való befektetéssel. Ezt követően hirdették ki a stratégia második felét, ami hasonló módon igyekszik megnövelni a délkelet-ázsiai régió kereskedelmét és kapcsolatait, vasútvonalak helyett kikötők építésével. A projekt második felének bejelentéséhez nem véletlenül választották Indonéziát, a régió legnagyobb népességű országát, melynek szigetei a térség legfontosabb tengeri útvonalain helyezkednek el, emellett pedig az ASEAN-on belül is vezető pozíciót foglal el. Indonéziának a kezdeményezés oldalára állítása nagyban hozzájárulhat annak sikeréhez is.

Az Övezet és Út Kezdeményezés finanszírozására létrehozott Ázsiai Infrastrukturális és Befektetési Bank szervesen beleilleszkedik Kína egyre gyakrabban emlegetett, a meglévő nemzetközi rendszert újragondolni kívánó stratégiájába. Ezt a jogos elgondolást az IMF-be való befizetéseinek és a szavazati hányada között tátongó szakadék is érthetővé teszi, Kína gazdaságához mérten korántsem jut elegendő szerephez ezekben az Egyesült Államok által uralt intézményekben. Mind a térségben való egyre agresszívebb megjelenése, mind pedig a nemzetközi rendszer átalakítását célzó törekvései is azt jelzik, hogy Kína határozottan halad évezredeken át fennálló erőfölényének – tehát a Tianxia-rendszer visszaállítása felé tartó útján.

Konklúzió

Egy új éra hajnalán járunk. Bár körvonalai a jövőben rajzolódnak majd ki pontosan, az biztos, hogy Kínának az Egyesült Államok méltó kihívójává válásával egy kérdés marad csak megválaszolatlanul: mit fog Kína tenni az újdonsült pozíciójával? A szerző a már létező találgatásokat igyekezett kiegészíteni az ország történelmének vizsgálata alapján valószínűsíthető geostratégiai céljainak megnevezésével.

Amerikának pedig az új helyzettel való megbirkózáshoz két dologra lesz szüksége: egyrészről alaposabb ismereteket kell szereznie Kínáról és annak működéséről, másfelől pedig el kell fogadnia, hogy a legjobb végkifejlet is eltávolítja majd a kényelmes, megszokott világrendtől. Az egyik legfontosabb terület, ahol új megállapodásokat kell kötnie a két félnek, az a délkelet-ázsiai tengerek feletti hatalom megosztása lesz, hogy az stabil maradjon és hogy megőrizhessék a békés állapotokat. Az USA számára a legkedvezőbb szcenárió a legtöbb esetben annyiban merülhet ki, hogy feltartóztatja Kínát annak stratégiai céljainak maximális megvalósításában.

French szerint Kína határozott fellépése mögött inkább egyfajta önbizalomhiány áll, ahogy története során is a dinasztiák sikereit az ország területének növekedése vagy zsugorodása fémjelezte, úgy Xi Jiping Kínai Álmához is létfontosságú a gyarapodásuk. A pekingi vezetők felismerik, hogy a Tianxia világának geopolitikai visszatérése soha nem volt olyan esélyes, mint most és talán soha nem is lesz az többet. Azonban bizonytalanságuk is érthető: az ország gazdasági növekedése lelassult, kezdeti előnye fokozatosan megszűnni látszik. Katonai kiadásai, hadseregének egyre modernebbé válásával egyre csak növekednek, azokban már nem jelent előnyt számára nagyszámú munkaereje, inkább technológia– és anyagintenzív fejlesztésekre lenne szüksége.

Emellett pedig ugyan egyértelműen Kína az Egyesült Államok egyetlen kihívója, a két ország ereje közötti különbség a modern időkben csak az USA Szovjetunióhoz képest mért elhúzása volt nagyobb. Bár a GDP különbséget Kína sikerrel szűkítette le, ez a mérőszám nem árulkodik olyan hátrányokról, mint például az ország technológiai kapacitásainak relatív elmaradottsága. Tudományos és mérnöki szinten való alulteljesítése, amin csak egy hosszú folyamat eredményeként tud majd változtatni.

Kínának a tengerek felé nyitása a hagyományosan szárazföldi hadviseléstől elfordulva azonban egy hozzávetőlegesen új jelenség, az Egyesült Államokéhoz képest tengeri flottájának világszínvonalra való kiépítése kezdeti szakaszában van csupán. A fegyverrendszerek felfejlesztésének ára rendkívül gyorsan növekszik, hamarosan vállalhatatlanná válik majd Kína számára, aki szövetséges államok hiányában nem is számíthat más országokra, hogy azokkal együttműködve szerezze be a szükséges technológiákat.

A népesség elöregedése Kína egyik legsúlyosabb megoldandó problémája – 2050-re a medián életkor negyvenkilenc évre emelkedik majd, kilenc évvel lesz magasabb, mint az USA-ban, aminek munkaerejének felöltéséről gondoskodik az egyenletes mértékű bevándorlás. A társadalom elöregedésének megállításához túl későn jött a családtervezési politika felszámolása, az ötvenes- és hatvanasévekben született emberek száma rendkívül magas, az ő kiszolgálásukat hivatott nyugdíjrendszert pedig mindössze 2000-ben alakították ki és már jelenleg sem képes kiszolgálni Kína társadalmának igényeit. Az ellátásra szoruló idős emberek számának növekedése megmagyarázza miért hagy fel Kína Xi irányítása alatt a Deng féle időnyerés taktikájával – bármilyen előnyt élvez jelenleg, azt hamarosan elveszítheti, így hát most kell élnie lehetőségeivel.

Az a Kína, akit egyenlőként kezelnek és elismerik hozzájárulását az emberiség előrelépéséhez, ugyanakkor következetes határozottsággal lépnek fel vele, az a Kína, aki lehet hogy a jövőben tovább növekszik, azonban egyre kezelhetőbbé válik majd, és idővel eléri saját platóját. Ez a Kína egyre biztosabb lehet saját erejében, ezzel a Kínával lehet majd együtt élni.

Szerző: Maráczi Fanni

Felhasznált irodalom

2017. French, Howard: Everything Under the Heavens – How the Past Helps Shape China’s Push for Global power, Scribe 2017., 330.