Milyen európai külpolitika adhat választ a jelen és a jövő geopolitikai kihívásaira?

Jelenleg a világ gyors geopolitikai változásokon megy keresztül. Jelen munka ezekről a fejleményekről, és az EU külpolitikai intézkedéseire gyakorolt hatásukról oszt meg néhány gondolatot. Mit taníthat meg nekünk a geopolitika arról a pillanatról, amelyben élünk, és arról, milyen európai külpolitikára lenne szükség? Több nagyobb fejleményre kitérünk: Európa angolszász szövetségeseinek (átmeneti) használhatatlansága, az Oroszországgal való kapcsolat felülvizsgálatának szükségessége, Kína elkerülhetetlen felemelkedése, strukturális instabilitás a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, valamint a belső instabilitás, mint az EU összekovácsolásának eszköze.

Szerző: Dr. David Criekemans – Antwerpeni Egyetem (Belgium), Roosevelt University College (a hollandiai Utrechti Egyetem tagintézménye), Genfi Geopolitikai Intézet (GIGS, Svájc)

Bevezetés

A világ jelenleg gyors geopolitikai változásokon megy keresztül. Az Európai Uniót mind belső, mind külső sokkhatások érik. Ahhoz, hogy az EU hatékonyan működjön, következetes és egységes európai külpolitikára van szükség a jelen és a jövő geopolitikai kihívásainak megválaszolása érdekében. Jelen munka ezekről a fejleményekről, és az EU külpolitikai intézkedéseire gyakorolt hatásukról oszt meg néhány gondolatot.

Az EU erős szuperhatalom. Bizonyos erőket a nemzetek feletti szinten összpontosít, de továbbra is a tagállamok mondják ki a végső szót külpolitikai kérdésekben. A külpolitika terén az integráció a szuverenitás megosztásán alapulva zajlik. Az EU „normatív szereplő” próbál lenni, és „hatékony multilateralizmust” sürget. Az EU tárgyal a nemzetközi kereskedelmi tárgyalásokon, vezeti a éghajlatváltozási politikákat, rendelkezik szomszédságpolitikával, egyesíti a nézeteket energiaügyekben, támogatja az emberi jogokat, külpolitikai lépései kiterjednek olyan területekre is, mint az igazságszolgáltatási és a rendőrségi ügyek, a fejlesztési célú támogatások terén vezető szerepet tölt be, egységes külpolitika kialakítására törekszik, stb.

A legtöbb kihívás, amellyel az európai társadalmaknak jelenleg szembe kell nézniük, többdimenziósak:^[1]

• Először is, az energiaválság környezetvédelmi dimenzióval is bír. Az, hogy az európai országok mit választanak az energiaszerkezetüket illetően, bizonyos térségekben hatással van a környezet pusztulására, szennyezésére. Az „energiabiztonság” fogalma felé mozdulunk el, amely nem csak az olyan hagyományos aggályokra fókuszál, mint a külkapcsolatok, a honvédelem, vagy a megfizethetőség, hanem kitér a környezetvédelmi fenntartásokra is. Az éghajlatváltozásról szóló Párizsi Megállapodás révén ez még inkább fontossá válik a jövőben. A kérdés tehát az, hogyan tarthatunk fenn olyan fejlett társadalmakat, amelyekben az energia elérhető és megfizethető, mégsem ront a már éppen eléggé labilis helyzeten, tekintettel a bolygó felmelegedésére, a környezetpusztulásra és a biológiai sokféleség csökkenésére.

• Másodszor, hagyományos védelmi megközelítésünk külső fenyegetésre irányult, míg a közelmúlt terrorizmushoz kapcsolódó kihívásai rámutattak, hogy ennek belső dimenziója is van (például a fiatalok radikalizálódása) – a belső és a külső biztonság közötti választóvonal tehát elpárologni látszik. Míg a múltban a biztonság külső problémaként volt beskatulyázható, amellyel a védelmi minisztériumoknak van dolga, a közelmúltban lezajlott, terrorizmushoz kapcsolódó változások felnyitották a szemünket. Az Iszlám Állam térnyerése nem korlátozódott a Közel-Keletre. A külföldi származású fiatalok körében tapasztalt radikalizálódás, amely belügyi probléma, összefonódott a külügyekkel. A különböző városokban, pl. Párizsban, Brüsszelben, Barcelonában, Berlinben, és másutt végrehajtott támadások bebizonyították, hogy az európai országoknak egységesebb biztonságpolitikai megközelítésekre van szükségük, amelyek túlmutatnak a „belső” és a „külső” biztonság hagyományos szétválasztásán.

• Harmadszor, az ukrajnai válságból kiderült, hogy az egykori Szovjetunió országaival kötött geoökonómiai partnerségek kialakítására tett kísérletek fontos, új geostratégiai kihívásokat és fenyegetéseket is szíthatnak. Az EU azon stratégiája, hogy társulási megállapodást kössön Ukrajnával 2013-ban nem vette figyelembe annak potenciális geostratégiai következményeit az EU és Oroszországi Föderáció viszonyára nézve. Az EU hajlamos azt gondolni, hogy ezek a területek külön dimenziókat képviselnek, pedig a geoökonómia, a geopolitika és a geostratégia egyértelműen egymással szorosan összekapcsolódnak.

• Negyedszer, az Iszlám Állam megerősödése olyan kihívásokat is felvet, mint a biztonságpolitika „kemény” és a „puha” megközelítése; hogy inkább a kemény, katonai félelem nélküliség politikáját kövessük, vagy az inkább politikai jellegű nélkülözés nélküliség megközelítését alkalmazzuk, amely a globális kormányzás kereteit részesíti előnyben.  Ha az európai országok csak a „kemény” biztonságpolitikára összpontosítanak a radikalizmus és a terrorizmus elleni küzdelemben, azok okait nem lesznek képesek kiirtani. Az elmúlt másfél évben Federica Mogherini, az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője is egy közép-hosszú távú stratégia kidolgozására törekedett az Európai Unió határzónáinak stabilizálása érdekében. Ezekben a térségekben több, mint egy emberöltőbe kerül majd a kormányzást fokozottabban érvényre juttatni, de mindenképpen szükséges lesz azoknak az alapvető biztonságpolitikai kihívásoknak a kezeléséhez, amelyekkel az EU most szembesül.
• Ötödször, a „Brexit” kihívás elé állítja az Egyesült Királyság, és egyúttal a kontinens geoökonómiai és geopolitikai kapcsolatait. Ezen cikk megírásakor még mindig nem egyértelmű, milyen kapcsolatban áll majd az Egyesült Királyság és a 27 EU tagállam a Brexit után.  Ez azonban átírja majd a térség geopolitikáját, és az EU-n belül is új, ám egyelőre nem teljesen világos geopolitikai dinamikát hoz létre.

Ennélfogva az aktuális európai geopolitika nem választható külön az energia – környezet – gazdaság háromszögében lejátszódó legújabb fejleményektől.

Mindazonáltal az elmúlt év során az Európai Unió tett néhány, intézményi szempontból érdekes lépést. A fokozott európai védelmi politika, az állandó strukturált együttműködés, röviden PESCO (Permanent Structured Cooperation) lendületet kapott a „Brexit” és a francia elnök, Emmanuel Macron megválasztása nyomán. A cél közösen létrehozni védelmi kapacitásokat, és elérhetővé tenni ezeket az EU katonai műveletei számára. A NATO és az EU között már meglévő Berlin Plusz egyezmény mellett 2016-ban az EU és a NATO együttes nyilatkozatot adott ki^[2], amelyben mindkét szervezet egyetértését fejezte ki arra vonatkozóan, hogy fokozzák az együttműködést a különböző területeken, például a hibrid fenyegetések, a kapacitáskiépítés, a kiberbiztonság és -védelem, illetve a tengeri biztonság terén. Az új képességek kifejlesztésére vonatkozó kutatások támogatására az EU most kezdi el a koordinált éves védelmi szemlét (Coordinated Annual Review on Defence, röviden CARD) és most indítja be az Európai Védelmi Alapot (European Defence Fund, EDF). ^[3]

2016 októberében az EU külügyminiszterei döntöttek róla, melyek a legfontosabb stratégiai prioritások az EU új globális stratégiájának megvalósításában.^[4] Ezek az alábbiak:

• Először is, biztonság és védelem, az EU és állampolgárai védelmének fokozása érdekében;

• Másodszor, ellenálló képesség kialakítása és a konfliktusok, válságok integrált megközelítése. Az EU-val délen és keleten szomszédos területek prioritást képeznek, de például Közép-Afrika is megemlítésre kerül.  Fontos lesz a gyors fellépés a megelőzés érdekében, valamint több figyelem fog irányulni a konfliktust követő szakaszra;

• Harmadszor, a belső/külső viszonyok kezelése. A külső biztonság akkor biztosítható, ha az EU szakpolitikák a belső dimenzióval is foglalkoznak, például a terrorizmus és az erőszakos szélsőségesség elleni küzdelem, a migráció. a fenntartható fejlődés és a kiberbiztonság kapcsán;

• Negyedszer, a meglévő stratégiák frissítése és újak megfogalmazása. A hagyományos diplomáciának, valamint a védelmi és biztonságpolitikának hatékony klíma-, gazdasági és kulturális diplomáciával kell párosulnia.

• És végül a nyilvános diplomácia erősítése. Ebben a tekintetben az „Erasmus+” oktatási csereprogram és a „Horizon 2020” tudományos kutatóprogram olyan eszközként kerülnek említésre, amelyek megjelenítik annak vízióját, hogy mit is jelent az EU.

Ezek mind gyümölcsöző és szükséges lépéseknek tekinthetők, amelyek még jobban megerősítik az Európai Unió szerepét a változó világrendben. Federica Mogherini, az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője szerint az EU globális stratégiájának folyamata segített nem szem elől téveszteni, hogy az együttműködésen alapuló világrend az Európai Unió stratégiai érdeke: „Segített bennünket, hogy egységünket megtartva, és kulcsfontosságú prioritásaink köré erős szövetségeket építve úszni tudjunk az árral szemben”.^[5]

Azonban az intézményes megközelítés mellett szükséges a jelen és a jövő geopolitikai kihívásainak geopolitikai elemzése is. Mit taníthat meg nekünk a geopolitika arról a pillanatról, amelyben élünk, és arról, milyen európai külpolitikára lenne szükség? Az alábbiakban számba veszünk néhány olyan fontosabb fejleményt, amelyek egyre nehezebben hagyhatók figyelmen kívül:

 1. EURÓPA ANGOLSZÁSZ SZÖVETSÉGESEI (ÁTMENETILEG) HASZNÁLHATATLANOK:

A 2016. júniusi, Brexitről szóló népszavazás és Donald Trump amerikai elnökké választása 2016. novemberében egyértelműen kihat az Európai Unióra. A 2. világháború befejezése óta ezek az angolszász hatalmak hagyományosan szövetségesei voltak annak a formációnak, amiből később az Európai Unió lett. Az Egyesült Államok még mindig elkötelezettnek tűnik a NATO mellett, de erre a partnerségre teher nehezedik.  Trump merkantilista módon értelmezi a kapcsolatot, nevezetesen: az EU-nak több amerikai fegyvert kellene vásárolnia. Ugyanakkor a legnagyobb katonai kiadásokkal bíró európai ország – az Egyesült Királyság – 2019. áprilisára kilép az Unióból. Ez azt jelenti, hogy a geopolitikai viszonyokban új egyensúlyt kell teremteni. Az európai védelmi együttműködés csak viszonylagos haszonnal jár majd a transzatlanti stratégiai kapcsolathoz képest. Most lehetőség van arra is, hogy az európai védelmi kiadásokat saját know-how-ba és szakértelembe fektessük be, amelyből egy jövőbeli üzleti modell is eredhet. Az EU követheti például Észtország példáját a kiberbiztonság területén. Az EU még sok éven át függeni fog az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok védelmi kapacitásaitól, de az olyan kulcsterületeken, mint a szállítás, a tengeri dimenzió és a logisztikai tervezés az EU fokozatosan megáll majd a saját lábán is. Miután az Egyesült Királyság egyfajta „geostratégiai hídként” ott áll Amerika és Európa között, azt várhatnánk, hogy ez is hatással lesz ezen szereplők geostratégiai prioritásaira.  Eljöhet az a nap, amikor rájövünk, hogy az amerikai geostratégiai terv nem mindig egyezik teljesen a kontinentális Európáéval.

2. AZ OROSZORSZÁGGAL VALÓ KAPCSOLAT FELÜLVIZSGÁLATÁNAK SZÜKSÉGESSÉGE

A 2014-es ukrajnai válság óta súlyosan megromlott a kapcsolat az Európai Unió és az Oroszországi Föderáció között. Az EU tisztviselői 2013-ban nem számoltak azzal, hogy az Ukrajnával kötendő, geoökonómiai társulási megállapodást előkészítő tárgyalásoknak geostratégiai következményei is lehetnek az EU és Oroszország kapcsolatára nézve. Moszkva inkább támadó, vagy inkább védekező módon reagált? Többféle iskola is létezik.  A Krím-félszigeten, Donyeckben és Luhanszkban kialakult helyzet egyhamar nem lesz visszafordítható; épp ellenkezőleg.  Több EU-s ország is szankciós politikát folytatott Moszkvával szemben, követve a Barack Obama vezette amerikai adminisztrációt. Ez nem oldotta meg, inkább csak megnehezítette az Európai Unió és az Oroszországi Föderáció viszonyát.  Azonban papíron mindkét szereplőnek szüksége van a másikra. A külföldi jövedelemért cserébe adott földgáz kritikus fontosságú ebben a tekintetben. Oroszországban a Stabilizációs Alap nagyrészt kiapadt a nyugati szankciók (és az olaj- és gázárak ezzel párhuzamos csökkenése) következtében. Csak a kb.  75 milliárd eurónyi Jóléti Alap marad, akár tetszik, akár nem. Ha ez is kiapad 2019 végére, komoly politikai instabilitás uralkodhat el Oroszországon. Ez nem áll az Európai Unió érdekében. A legrosszabb forgatókönyv szerint Putyin helyébe keményvonalas vezető kerülne.  A kérdés tehát úgy tehető fel: hogyan lehet az EU és Oroszország kapcsolatának új lendületet adni?   A jelenlegi egyensúlyvesztés megszüntetésének egyik módja lehet a két fél kapcsolatának oktatási-tudományos, kulturális és gazdasági diplomácia útján történő újraindítása.

3. KÍNA ELKERÜLHETETLEN FELEMELKEDÉSE

Ugyanakkor szemtanúi vagyunk, hogy a 19. pekingi pártkongresszus után Kína a fejlődés következő szakaszában találja magát. Geoökonómiai szempontból Kína újból elfoglalja azt a helyet a világban, amelyet az 1820-as évek előtt töltött be. Peking tőkefeleslegét olyan új kezdeményezésekbe fekteti, mint a Selyemút Gazdasági Övezet, és a Tengeri Selyemút.  Idővel sok európai ország is profitálhatna ezekből a kezdeményezésekből. Ma már több európai ország nem regionális tagja az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Banknak (Asian Infrastructure and Investment Bank, röviden AIIB). Köztük van Magyarország, Ausztria, Dánia, Finnország, Franciaország, Németország, Írország, Olaszország, Luxemburg, Lengyelország, Portugália, Hollandia és Svédország. Ahogyan Kína geoökonómiai súlya tovább nő, úgy fog geopolitikai hatalommá átfordulni.  Ebben a tekintetben helyénvaló, hogy az Európai Unió is megpróbál „beszállni az üzletbe”.

Azonban a globálisabb jellegű geopolitikai változások eredményeképpen az EU-nak egyre jobban „hatalmi egyensúlyi” megközelítést kell alkalmaznia mind geoökonómiai, mind geopolitikai szempontból. Az ilyen akrobatamutatvány egységesebb külpolitikát is követel az EU részéről, de olyat, amelyen a központ és a tagállamok szorosan együtt dolgoznak. Ahelyett, hogy pusztán bürokrata szempontból tekintenénk a kereskedelemre, az elemzésnek számolnia kell a geostratégiai dimenziókkal is. Több külső hatalom is versengeni fog a befolyásért Európában és szomszédos országaiban.

4. STRUKTURÁLIS INSTABILITÁS A KÖZÉP-KELETEN ÉS ÉSZAK-AFRIKÁBAN

Az ún. „arab tavasz” óta eltelt időszak megmutatta mennyire instabil sok közép-keleti és észak-afrikai ország. Federica Mogherini, az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője igen helytállóan azt mondja: „az ő problémáik a mi problémáink is.” A líbiai francia-angol beavatkozás 2011-ben a „felelősségünk megvédeni” elve alapján lehet, hogy hiba volt, legalábbis a konfliktus rendezését követő időszak feladatainak tekintetében. A szíriai válságra vonatkozó nyugati álláspont de facto a rivális Szaúd-Arábia és Katar elképzelését támogatta. A Közép-Keleten ma már világosan látható a hatalmi harc Szaúd-Arábia és Irán között.  Míg bizonyos EU-országok és Szaúd-Arábia között megromlott a kapcsolat azon vádak miatt, hogy a múltban szaúdi illetőségű személyek pénzelték a dzsihádista terrorizmust, a legtöbb EU-ország még mindig kiáll a Közös átfogó cselekvési terv mellett, amely a nemzetközi közösség és Irán között köttetett az atomdúsításra vonatkozóan. Az EU és az USA között egyértelmű feszültségek tapasztalhatók ezekben a kérdésekben. Európa és Washington geoökonómiai érdekei óhatatlanul ütköznek.

A szíriai válság, a líbiai válság, és a régebbi jemeni válság nagyfokú regionális instabilitáshoz vezettek, amelyben virágzásnak indulhatott a dzsihádista terrorizmus. Emellett kirobbant a migrációs válság is, amely még mindig csak a „tűzoltási szakaszban” van.   Az olyan vészmegoldások, mint az egyes EU-országok – pl. Magyarország – határain felépülő kerítések és az EU és Ankara között létrejött ún. „törökországi alku” után új politikákat kell kidolgozni.

Az észak-afrikai és közel-keleti stabilizálás második szakasza több mint egy emberöltőbe telik majd.  Az EU-nak át kell irányítania fejlesztési együttműködéseinek nagy részét ebbe a térségbe. A stabilitás visszaállítása után gazdaságilag is stabillá kell tennie ezeket az országokat, és biztosítania kell hozzáférésüket a belső piachoz.  Ezek közül az országok közül soknak fiatal a népessége. Ha nem tudják megélhetésüket biztosítani, más eszközökhöz folyamodnak. Ugyanakkor az éghajlatváltozás évről-évre jobban sújtja a Földközi-tenger térségét.  Egységes szakpolitikai megoldások kellenek majd a legsúlyosabb csapások enyhítéséhez.

Ha az EU nem képes „stabilizálni” az ún. „tűzgyűrűt” a saját szomszédságában, az Unió nem tudja ellátni egyik alapvető feladatát: a biztonság biztosítását.

5. BELSŐ STABILITÁS, MINT AZ EU ÖSSZEKOVÁCSOLÁSÁNAK ESZKÖZE

Jelenleg magán az EU-n belül is számos egyensúlytalanság tapasztalható:

• Először is, az eurózónában a feszültségek a gazdagabb északi és a szegényebb déli államok között vitát szítottak a felelősség kontra szolidaritás témakörében, amely máig megoldatlan maradt. Néha feledésbe merül, hogy az olyan országok, mint Németország és Hollandia lényeges hasznot húznak a gyengébb euróból a korábbi, erősebb nemzeti valutájukkal összehasonlítva. Ez Dél-Európa gyengébb gazdaságainak köszönhető. Ennek eredményeképp Berlin költségvetési többletet tud produkálni. Angela Merkel német kancellár azonban ezeket a többleteket nem forgatta vissza Dél-Európában. A pénzügyi-gazdasági válság idején a dél-európai államok, Görögország, Spanyolország és Olaszország a „felelősségteljesség” zászlaja alatt megszorító politikák bevezetésére kényszerültek. Most, hogy ezek a gazdaságok évek óta kemény szakpolitikákat hajtanak végre, még mindig ott lebeg a kérdés, hogy vajon Észak-Európának nem kellett volna több szolidaritást tanúsítania saját bankjai megmentésén túlmenően? Csak akkor lehet eredményesebben kezelni a gazdagabb Észak és a szegényebb Dél között húzódó politikai feszültségeket, ha megértjük, hogy minden euróövezeti ország sorsa egymáshoz kapcsolódik. Ehhez a dimenzióhoz kapcsolódóan azt is figyelembe kell venni, hogy a szegényebb Dél most is, és a jövőben is szembenéz olyan geopolitikai kihívásokkal, amelyeket kiegyensúlyozottabban kell kezelni, és amelyeket az egész Európai Uniónak vállára kell vennie. Az egyik ilyen az éghajlatváltozás, a másik pedig a migráció az EU szomszédos térségeiben növekedő feszültségnek köszönhetően.

 

• Másodszor, az európai projekt főleg gazdasági jellegű volt eddig, középpontjában a belső piaccal. Ez a neoliberális Európa azonban nem tudott egy Társadalmi Uniót létrehozni. Nem véletlen, hogy a populizmus különböző formáinak politikai súlya megnő ilyen légkörben. A jelenlegi Európai Unió főleg gazdasági projekt. Az 1989-es forradalom nyomán a belső gazdasági határokat eltörölték. Ez sok-sok beruházást hozott Közép- és Kelet-Európában, és egybekovácsolta az EU-t.  A fokozódó verseny azonban lefelé nyomta a béreket és a szociális védőhálót. Habár van az Európai Bizottságnak szociális ügyekért felelős tagja, a belga nemzetiségű Marianne Thyssen, az eredmények egyelőre mérsékeltek. Csak a szociális dömping tekintetében történt némi előrelépés az elmúlt néhány évben. A globalizáció szintén hozott strukturális változásokat Európa különböző gazdasági szektoraiban.  Ez a folyamat még inkább felgyorsulni látszik. Ki is váltotta a neheztelését bizonyos, felzárkózni képtelen térségeknek. Ez már önmagában kitermeli a populizmust, mivel a szavazók úgy érzik, megélhetésük veszélybe került. A Brexit hatására az EU elvégezte a saját, befelé irányuló elemzését.  Az egyik következtetés az volt, hogy az európai állampolgárok több védelmet szeretnének, szociális szempontból is. Az elkövetkezendő években az lesz a kihívás, hogyan lehet egy Szociálisabb Európát építeni a neoliberális paradigma ellensúlyozására, amely talán túl messzire ment már. Ez a feladat nem lesz egyszerű, mivel az Unió északi, keleti, nyugati és déli részeinek gazdasági változói meglehetősen eltérnek.

 

• Harmadszor, mostanában várható a harmadik ipari forradalom, amelyben a teljes életciklusú („cradle-to-cradle”) megoldásokat és a fenntarthatóbb üzleti modelleket alapul véve még inkább az igényekre szabottabbak lesznek a termékek. Ez az európai megújulás ígéretével kecsegtethet, amennyiben a kormányok bölcsen fektetnek be. A jelenleg fejlesztés alatt álló új technológiák fenntarthatóbb jövőt ígérnek, amelyben a hulladék újrahasznosul, az energia termelése és felhasználása megújulóbb formában történik, a gazdasági növekedést pedig az innovatív technológiai kihívások hajtják. Az erre irányuló ambíció a tudományos kutatóprogramokon, pl. a Horizon 2020-on valamint a közszféra és a magánszektor együttműködésén keresztül megújulást hozhat Európa gazdasági felépítményében. Az EU népessége az egyik legiskolázottabb a világon, és megvan benne a potenciál, hogy megragadja az ezekhez a gazdasági kihívásokhoz kapcsolódó lehetőségeket. Ha az Európai Unió országai következetesen és egységesen invesztálnak ezekbe a technológiákba, úgy az EU innovatív gazdaságként geoökonómiailag az élre törhet. Ezen a téren Kína és az Amerikai Egyesült Államok között már folyik a verseny. Az EU-nak ki kell dolgoznia stratégiáját az általa kifejlesztett szellemi tulajdon védelmére is olyan területeken, mint például a megújuló energiatechnológia, hogy képes legyen azt a globális gazdaságban maximálisan értékesíteni. Geoökonómiai szempontból az EU-nak új üzleti modellre van szüksége. Ugyanakkor ez terheket ró a belső munkaerőre, mivel bizonyos szektorokban strukturális munkanélküliség jöhet létre a legújabb technológiák, például az önvezető autók, a gépi tanulás vagy a jövőben a mesterséges intelligencia alkalmazása miatt. Ha az EU bölcsen fektet be a munkaerő átképzésébe, új „geotechnikai eszköztárat” hozhat létre, amelynek segítségével Európa ellensúlyozni tudja demográfiai hanyatlását az élvonalbeli technológiákkal, és így a globális színtér számottevő szereplője marad. Ez csak úgy lehetséges, ha összehangolt a cselekvés az európai, az országos és az az alatti szinteken is ebben a tekintetben. Az EU-n belüli régiók számára ez új kihívásokat és új lehetőségeket is teremthet.

Sok más probléma is van az EU belső stabilitásával kapcsolatosan.  Ugyanakkor azonban ezek lehetőségeket is teremtenek az EU-nak a megújulásra. Egy ilyen megújulási folyamatnak köszönhetően az EU ismét követendő példa lehet a változékonyabb és kiszámíthatatlanabb új világrendben.  

 

Szerző: Dr. David Criekemans – Antwerpeni Egyetem (Belgium), Roosevelt University College (a hollandiai Utrechti Egyetem tagintézménye), Genfi Geopolitikai Intézet (GIGS, Svájc)

 

[1] Lásd még: CRIEKEMANS, David: “Geopolitics and European grand strategy”, in: KOVAC, Igor (ed.). Ljubljana, Slovensko panevropsko gibanje, 2014, p. 32-41.

[2] TIILIKAINEN, Teija: “United We Stand. The EU’s new security and defence agenda has gained support among member states”. Brussels: Friends of Europe: 3 p., http://www.friendsofeurope.org/publication/united-we-stand

[3] EUROPEAN EXTERNAL ACTION SERVICE: “Permanent Structured Cooperation (PESCO) – Factsheet, 16/11/2017.” Brussels: European Union: 3 p., https://eeas.europa.eu/headquarters/headquarters-Homepage/34226/permanent-structured-cooperation-pesco-factsheet_en

[4] EUROPEAN EXTERNAL ACTION SERVICE: “A Global Strategy for the European Union, 2017.” Brussels: European Union: 2 p., https://europa.eu/globalstrategy/en/global-strategy-foreign-and-security-policy-european-union

[5] MOGHERINI, Federica: “From Shared Vision to Common Action: Implementing the EU Global Strategy: Year 1. A Global Strategy for the European Union’s Foreign and Security Policy. Brussels: European Union: p 6.