India külpolitikai fordulatai és geostratégiai szempontjai
India külpolitikája, nemzetbiztonsági érdekei és geostratégiai szempontjai az ország méretéből, örökségéből és sajátos geopolitikai helyzetéből adódóan egy sokrétű kérdést alkotnak, melyeket egyaránt befolyásolnak a régi berögződések és az átalakuló világ kihívásai. Az elemzés célja ezen probléma körbejárása, néhány kulcsszempont alapján. A földrajzi adottságok és korlátok ismertetése után, szót ejtve a brit örökségről, áttekintjük a főbb külpolitikai és stratégiai jellemzőket és fordulatokat Nehrutól napjainkig. Ezt követően bemutatásra kerülnek az India szempontjából legfontosabbnak mondható bilaterális kapcsolatok múltja és jelene; az Amerikai Egyesült Államokkal, Oroszországgal és Kínával fenntartott viszony, nem megfeledkezve India közvetlen környezetéről sem, Pakisztánnal az élen. Végül áttekintünk más, olyan stratégiailag kiemelt kérdésköröket, mint a nyersanyagellátás vagy az „Indiai-óceáni Régió” problematikája.
Földrajzi sajátosságok
George Friedman, klasszikus geopolitikusokat – köztük Halford Mackindert – követve, Dél-Ázsiát egy különálló régióként kezeli, egy szárazföldi „szigetként” aposztrofálva azt. A „szigetet” délnyugaton az Arab-tenger, délen az Indiai-óceán, délkeleten a Bengáli-öböl határolja, míg nyugatról indulva szárazföldön az egyre emelkedő pakisztáni hegyláncok határolják, mely a Hindukussal keletre fordul, ahol a Pamír, Karakorum, majd a Himalája követi, majd végül az előbbiektől ugyan alacsonyabb, de sűrű dzsungelekkel borított Arakan-hegység zárja le, körbeérve a Bengáli-öbölig.[i] Bár földrajzi elhelyezkedése a szubkontinensnek állandó keretet ad, ez nem azt jelenti, hogy teljesen el lenne zárva India szomszédjaitól. A pakisztáni, burmai, bangladesi és nepáli határszakaszok könnyen átjárhatók, míg ahogy azt a 2008-as mumbai terrortámadás is szemléltette, a tengeren keresztül is megközelíthető.[ii] Ezen kívül India északi síkságain keresztül a történelem folyamán számos népcsoport és hódító tört be a szubkontinensre, melynek központi szerepét Graham P. Chapman is kifejti Dél-Ázsia geopolitikáját feldolgozó könyvében. Ebben a könyvben a szerző öt – rendszeresen felbukkanó, de egymástól eltérő – regionális politikai egységet azonosított, melyek nagy részét a történelem során kilenc alkalommal egyesítette valamely hatalom, melyből hétnek a szóban forgó északi terület adta központját, közülük a legsikeresebbként a Maurja, Gupta, Mogul és Brit Birodalmakat állítva példaként.[1],[iii]
India külpolitikája a 20. században
India mint a Brit korona ékköve
Az indiai brit uralom kiépítése, mely az 1857-es szipolylázadást és a Brit-India Társaságtól való hatalomátvételt követően a Korona közvetlen irányítása alatt folytatódott, számos geopolitikai célt is megalapozott. Ilyen volt az ütközőállamok szükségessége északon, a tengeri hozzáférés akadályozásának alkalmazása más hatalmakkal szemben, és a belső védelmi vonalak biztosítása az Indiát körülvevő kis államokon keresztül.[iv] Ezen szempontok a többi európai hatalom Indiába való behatolását voltak hivatottak meggátolni, mivel a Brit Birodalom hatalma az ipari-kereskedelmi kapacitásából, haditengerészeti elsőbbségéből és világméretű területeiből fakadt; az utóbbi megfontolás volt talán a legfontosabb, de mindképp leglátványosabb vonása a Birodalomnak, mely nagymértékben az indiai területekből származott.
India a Brit Birodalom ázsiai területeinek 97 százalékát adta, 1912-ben minden száz alattvalóból 73 itt élt. Ugyan az indiai gyarmatot egy külön „indiai kormányzat” (Government of India) vezette, mely egyes kérdésekben – a körülményekből adódóan – önállóan, vagy London érdekeitől eltérően döntött, de végső soron a gyarmat központi brit irányítás alatt állt, brit érdekeket szolgálva. Ez az indiai kormányzat felelt a szomszédos területekkel való kapcsolatokért, így a kialakítás alatt álló, majd kialakított ütközőállamokkal is: Iránnal, Afganisztánnal, Tibettel, Nepállal, Szikimmel, Bhutánnal és Burmával. A 19. század második felében kialakított ütközőállamok kettős gyűrűt alkottak, a külső gyűrűt Irán, Afganisztán és Tibet alkotta, míg a belső Nepálból, Butánból és Szikimből állt. Ezeken túl húzódott az Orosz és a Kínai Birodalom. A brit kormányzat a kínai Qing Birodalommal ellentmondásosnak mondható kapcsolatokat ápolt, mivel London a hatalmas kínai piac reményében próbálta elkerülni a konfrontációt Pekinggel, annak ellenére, hogy Brit-India kormánya többször is kisebb súrlódásokba került vele a néha fellángoló kínai expanziós törekvések következményeként. Ezzel szemben a cári Oroszországot valós fenyegetésként értékelve törekedtek annak feltartóztatására, mivel Merv 1884-es meghódításával az Orosz Birodalom Londonból nézve veszélyes közelségbe került az afgán határvidékhez. Ebből fakadóan a század végén az indiai brit politika egyik fő célja a régió határainak pontos meghatározása volt, melynek során az etnikai, kulturális vagy gazdasági szempontokat nem vették figyelembe, egyedül politikai motivációk hajtották ezt a törekvést. Az ütközőállamok kiépítésének hosszú folyamata azonban nem mindenhol volt zökkenőmentes. Afganisztánban három háborút is vívtak (1839, 1878, 1917), de Bhután, Szikim és Tibet sem vált ütközőállammá fegyveres konfliktusok nélkül.[v]
Függetlenség és Nehru
Ugyan India 1947-es függetlenedése egy vízválasztó dátum a régió történetében, azonban az ország nemzetállammá válásának és Pakisztán elszakadásának alapvető következményei mellett egy kontinuitás is megfigyelhető, legalábbis a külpolitika terén biztosan. Bár a külpolitikai változás magától értetődő – megszabadulva a londoni érdekektől és irányítástól, Újdelhi önálló külpolitikába kezdett –, ugyanakkor a britek százötven évnyi tevékenysége nem maradt nyom és következmény nélkül. Az örökül kapott területek legalitását és szentségét mind India, mind Pakisztán alapvetésként kezelte, érvényesnek elfogadva a britek 627 különböző egyezményét, szerződését és megállapodását. Ezenkívül India megörökölte a brit külpolitikai apparátust és annak felépítését, míg az első döntéshozók is azok soraiból kerültek ki, akik tevékenyen részt vettek, vagy közelről nézték végig a függetlenségi törekvéseket.[vi]
Ez a független India első miniszterelnökére (és egyben külügyminiszterére), Jawaharlal Nehrura is igaz volt, aki szinte önmagában képviselte Indiát és az indiai külpolitikát 1964-es haláláig. Megítélése máig vitatott, egyes kutatók javíthatatlan álmodozónak, naivnak tartják, olyan ügyek mellett kiállva, mint az El Nem Kötelezettek Mozgalma vagy a nukleáris leszerelés, míg mások kérlelhetetlen realistának, aki nem félt erőszakot alkalmazni, amikor szükségét látta, mely nézetet, valamint a szélesebb értelemben vett kettős megítélését jól tükrözi Goa annektálása. Összeségében azonban elmondható, hogy Nehrura jellemző volt a moralizáló diplomácia, ami kiegészült az indiai érdekérvényesítés vágyával, mely két szempont jól tükröződik több törekvésében is.
Ilyen volt Nehru hozzáállása az újonnan alakuló ENSZ-hez, amiben a nemzetközi rend átalakításának lehetőségét látta, mely India érdekeit is szolgálta. Ezen érdekek közé tartozott a dekolonizációs folyamat további támogatása, akadályozva egyes nemzetek gyarmati hatalmának visszaállítására tett kísérleteket (például Hollandia 1947-es Indonéz hadjáratának elítélésével is), valamint a szervezet sikeres működésének esetén lehetővé tette volna India békés környezetben való fejlődését is. Ugyan csalódnia kellett az ENSZ Biztonsági Tanácsában, amikor az első 1947-es kasmíri háború okán hozzájuk fordult támogatásért, de ez nem befolyásolta az ENSZ hasznosságáról alkotott véleményét.
Nehru egy másik külpolitikai alapvetése az el nem kötelezettség elve volt, mely lényegében a hidegháborús körülményekre adott válaszként volt értelmezhető, melyen keresztül a friss függetlenséget, és a nemzetközi mozgásterét kívánta megőrizni. Ennek keretén belül nemcsak az Egyesült Királyságtól szerzett engedélyt fegyvergyártásra, hanem az Egyesült Államoktól, Svédországtól, Franciaországtól, Németországtól, Japántól és a Szovjetuniótól is. Ezen kívül gazdasági kapcsolatait is sikeresen diverzifikálta, míg a Nyugatra fontos gazdasági partnerként tekintett, addig Moszkvával és egyes kelet-európai országokkal is szoros kapcsolatot ápolt. Összességében Nehru, saját véleménye szerint, India befolyását az el nem kötelezettség keretein belül maximalizálta, mely hozzájárult az El Nem Kötelezettek Mozgalmának megalapításához az 1955-ös badungi konferencián, de azt megelőzően ehhez az elvhez kötötte az 1953-as koreai fegyverszünet megkötésének létrejöttét és az 1954-es genovai konferencia sikerét. Végül azonban 1962-es veresége következtében, melyet a kommunista Kína mért az országra a két fél határvitájának tetőzésekor, mind Nehru és India nemzetközi súlya, mind az el nem kötelezettség elve diszkreditálódott.[2] Ezenkívül a függetlenedés következtében, sőt azt megelőzve is, Nehru felismerte India gyengeségét, és határozottan fellépett a nukleáris leszerelés mellett, remélve, hogy ezáltal Kínát is korlátozni tudja, azonban arra is ügyelt, hogy önmaga ne lépjen be semmilyen nukleáris korlátozásra vonatkozó megegyezésbe. Összességében a nehrui hagyaték máig sok indiai politikust inspirál, azonban sok kérdésben nem sikerült elérni céljait. Legnagyobb kudarca a vesztes 1962-es kínai háború volt, mely sokak szerint két évvel későbbi halálához is hozzájárult, ugyanakkor utódai közül senki sem bízott annyira India diplomáciai erejében, mint ő, és ennek következtében később nem is volt olyan nagyformátumú, nemzetközi szinten is aktív politikusa Indiának, mint Jawaharlal Nehru.[vii]
Indira Gandhi
Indira Gandhi, Jawaharlal Nehru lánya 1966-ban vált India miniszterelnökévé. Hatalomra kerülésekor még javában „dúlt” a hidegháború, azonban mind a külpolitikai, mind a belpolitikai helyzet hátrányos volt Indiára és a Gandhi vezette Nemzeti Kongresszus Pártra nézve. Hozzáállása a politikához egy sokkal realistább felfogást tükrözött, szemben apja idealistább, normatív hozzáállásával. Az 1971-es választásokra sikerült konszolidálni hatalmát, és külpolitikájában is pragmatikus volt, nyitva Washington és Moszkva felé is. Azonban az amerikai-kínai kapcsolatok meglepő fordulata, ezen két ország Pakisztánnak nyújtott támogatása, és a pakisztáni atrocitások Kelet-Pakisztánban mind nagy kihívás elé állították Gandhit. Külföldi útjai során megpróbálta felhívni a figyelmet a kelet-pakisztáni válságra, azonban ennek megoldására nem sikerült partnereket találni, így háborúba bocsátkozott Pakisztánnal, közvetlenül hozzájárulva Banglades megalakulásához és India regionális elsőbbségének megszilárdításához. Ezt volt hivatott támogatni és hangsúlyozni az ún. „Indira-doktrína”, mely az amerikai Monroe-doktrína mintájára kimondta India dél-ázsiai elsőbbségét, és az Indiai-óceánon külső hatalmak jelenlétét India nemzeti érdekeivel ellentétesnek kikiáltva, azonban az amerikai tengerészet elsőbbségének és hatékonyságának, valamint az USA földrajzi elszigeteltségének hiányában ez a doktrína inkább egy igényt takart, mint a politikai valóságot. Hiányosságai ellenére a doktrína gyakorlati megvalósulásaként is értelmezhető a beavatkozás a srí lankai szingalézek és tamilok polgárháborújába, így megakadályozva az amerikai fellépést a régióban.[viii]
Indira Gandhi nevéhez fűződik az első „békés” felhasználás céljából végzett atomkísérlet is 1974-ben, melyre azonban nem várt nemzetközi elutasítás és szigorodó nukleáris egyezmények érkeztek válaszul. Ezenkívül nagyobb hangsúlyt fektetett India tengeri jelenlétére is, aktívan részt vállalva az ENSZ tengerjogi egyezményének megfogalmazásában (UNCLOS – United Nations Convention on the Law of the Sea, 1973-82). Az 1973-as olajválság következtében törekedett az együttműködésre az OPEC (Organization of Petroleum Exporting Countries – Kőolaj-exportáló Országok Szervezete) arab országaival, lévén, hogy India jelentősen függ és függött az energiahordozók importjától, azonban az 1967-ben alakult ASEAN-ban (Association of Southeast Asian Nations – Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) rejlő lehetőségeket nem ismerte fel, elutasítva a felkérést India csatlakozására. Az atomrobbantási kísérletek következtében kivetett amerikai uránium-embargót kikerülve új ellátóra talált Franciaországban. A 80-as években törekedett mind az amerikai, mind a kínai kapcsolatok normalizálására (1976-ban visszaállította Kínával a nagykövet-szintű diplomáciai kapcsolatot). Összességében elmondható, hogy édesapjához képest külpolitikája realistábbnak mondható, melyről pragmatizmusa, cél-orientált és rugalmas politikája is tanúskodnak, azonban a belpolitikai válságok, főleg Dzsammu és Kasmír tekintetében, kiegészülve a belföldi szeparatista felkelésekkel, jelentősen akadályozták külpolitikájának sikerét és erejének növelését.[ix]
Rajiv Gandhi és a kezdődő külpolitikai fordulatok
Miután Indira Gandhit két szikh testőre meggyilkolta 1984-ben, a miniszterelnöki székben fia, Rajiv Gandhi követte. Nevéhez jelentős külpolitikai fordulatok kötődnek, melyet az új nemzetközi kihívások ösztökéltek, és amely lépéseket a pár hónappal későbbi választásokon nyert abszolút többsége tett lehetővé. Ő lett India legfiatalabb miniszterelnöke 41 évesen, kevés politikai tapasztalattal, nem csak korából adódóan, hanem amiatt a tény miatt is, hogy 1980-ban elhunyt fiatalabb testvére, akit addig Indira Gandhi tudatosan nevelt utódjának.
Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülésével a Szovjetunió és az USA közeledése egyes kérdésekben megváltoztatta az addigi hidegháborús politikát, mely könnyedén India el nem kötelezettségéből adódó lehetőségeinek csökkenését jelenthette, valamint előrevetítette a szovjet csapatok kivonását Afganisztánból és ebből fakadóan a szomszédos Pakisztán regionális szerepének növekedését is. Ezt felismerve Rajiv a nagyhatalmakkal fenntartott kapcsolatok elmélyítését célozta meg, kezdve az Egyesült Államokkal, kiemelten technológiai hozzáférés céljából, mely törekvést hivatalba lépését követően egy technológiai transzferről kötött egyetértési nyilatkozat is alátámasztott. Azonban ez a törekvése nem hozott kielégítő eredményeket, mivel nem sikerült megszerezni a nukleáris töltetek és ballisztikus rakéták tervezésére is alkalmas Cray szuperszámítógépet, valamint a könnyű harci repülőgép közös fejlesztéséből is kihátrált Washington, azonban ezek ellenére a két ország kapcsolata nem zuhant vissza a 70-es éveket jellemző fagyos szintre. Mindeközben Rajiv a Szovjetunióval is megpróbálta fenntartani a hagyományosan erős kapcsolatot, ami egyensúlyként szolgált Pakisztánnal, Amerikával és Kínával szemben, valamint a kulcsfontosságú fegyverkereskedelem és a mély kereskedelmi kapcsolat is ezt diktálta. Azonban a Szovjetunió gazdasági nehézségei kihatottak az indiai kapcsolatra is, árnyat vetve a fegyverszállításra is.
Rajiv Gandhi egyik meghatározó lépése és célja – Gorbacsov nyomán – a kínai kapcsolatok normalizálása volt. Ennek, a fagyos, konfliktusokkal terhelt kapcsolat mellett, a sikertelen tárgyalások és a Sumdorong Chu-völgyben 1986-ban kialakult határincidens is közvetlen előzménye volt. Miután India felfigyelt a megnövekedett kínai katonai aktivitásra a szóban forgó területen, K. S. Sundarji tábornok indiai katonákat vezényelt a völgybe, ami hasonló válaszlépést váltott ki Pekingből. India válaszként az addig Északkeleti Határhivatal (NEFA – North-East Frontier Agency) elnevezésű határterületet – melyet Kína is magáénak vall – teljes körű tartományi joggal ruházta föl Arunácsal Prades néven, további reakciókat váltva ki Pekingből. A fokozódó krízis megoldása végett Rajiv Gandhi Pekingbe küldte külügyminiszterét, ezzel megalapozva a patthelyzet feloldását. A konfliktus előtérbe helyezte a vitatott határkérdés megoldásának és a két ország kapcsolatának új alapra helyezésének szükségességét. Végül a számottevő hazai kritika ellenére 1988-ban Rajiv Gandhi Kínába utazott, hogy találkozzon Deng Xiaopinggel. Egy ilyen magas szintű találkozóra a két ország között 34 évvel korábban került csak sor, a Kína-India barátság tetőfokán. Ugyan a konfliktus forrására, a határvitára nem született megoldás, de Gandhi törekvése a kapcsolatok konszolidálására sikerrel zárult.[x]
Azonban a Kínával és a szuperhatalmakkal való viszony javítása mellett számos regionális probléma is lekötötte Gandhit. A Maldív-szigeteken történt puccsot egy gyors katonai intervencióval visszafordította, míg a Kínával egyre szorosabb kapcsolatot ápoló nepáli rezsimet gazdasági eszközökkel sikerült megtörni (azonban ez a lépés növelte szomszédjaiban India hegemóniára törekvésének félelmét). Eközben az egyre fokozódó pakisztáni konfliktust sikerült de-eszkalálni,[3] azonban a hosszú távú normalizálódás sikertelennek bizonyult, csakúgy, mint srí lankai politikája, melyben a tamil lázadókat és kormányt megpróbálta egyezményre kényszeríteni (Rajiv Gandhit végül egy tamil szeparatista gyilkolta meg).[xi]
India az átalakuló világrendben
A hidegháború befejeztét követően India új külpolitikai helyzetben találta magát, valamint megkezdte gazdasági liberalizációját és reformjait is. A berlini fal leomlása után India ugyan megőrizte kapcsolatát az új Oroszországgal, de a nyugati kapcsolatok elmélyítése is kiemelt fontosságúvá vált. Ebben nehézséget okozott az atomfegyverek kérdése, főleg az 1998-as sikeres atomrobbantási kísérletek után, amit nemcsak Amerika, hanem Kína és Oroszország is elítélt, valamint az ENSZ is elfogadott egy határozatot, amelyben mind Pakisztánt, mind Indiát felszólítják atomprogramjaik megszüntetésére. Azonban a probléma egyben egy lehetőségnek is bizonyult, ahogy az intenzív párbeszéd megkezdődött India és az USA között, mely végül a 2000-es évekre ért be; 2005 és 2008 között a Bush-adminisztrációban bekövetkezett fordulatot követően megegyezett a két fél, hogy India elválasztja a civil és katonai felhasználású atomprogramját, az előbbit nemzetközi szabályozás alá vonva, valamint vállalta az aktív részévtelt a globális atomsorompók támogatásában, míg Amerika kivételt tett Indiával az atomkereskedelem kérdésében, megalapozva a napjainkban tapasztalható közeledést.[xii]
A hidegháború alatt India délkelet- és kelet-ázsiai kapcsolataira kevés figyelmet fordított, de ez a trend megfordult a 90-es években, visszaidézve az 50-es évek afro-ázsiai szolidaritási mozgalmait és törekvéseit. A délkelet-ázsiai régióval való kapcsolat elmélyítésére tett törekvés Narasimha Rao miniszterelnök „Nézz Kelet Felé” politikájának („Look East Policy”) képében valósult meg, melynek sikerét az is mutatja, hogy Narendra Modi erre építve hirdette meg az ún. „Lépj Kelet Felé” politikáját („Act East Policy”). Ezen kívül Rao nem késlekedett felvenni a kapcsolatot a Szovjetunió széthullása után megalakuló közép-ázsiai államokkal, valamint elvetve az arab nemzetekkel való teljes szolidaritást, Izraellel felvette a teljeskörű diplomáciai kapcsolatokat is. Előtérbe került a kelet-ázsiai gazdasági integráció kérdése, kétoldalú egyezményeket kötött Szingapúrral, Dél-Koreával és Japánnal, valamint egy szabadkereskedelmi egyezményt is megkötött az ASEAN-nal. Ugyan ez a szerződés terjedelmében meglehetősen korlátolt volt a belpolitikai dinamikáknak köszönhetően (mind a Nemzeti Kongresszusi Párt, mind a Bharatija Dzsanata Párt ellenezte), de jól érzékelteti Újdelhi megerősödő integrálódását és interdependenciáját a környezetével. Nyugat felé tekintve felértékelődtek az afrikai kapcsolatok, 2008 óta kétévente szervez India az afrikai államfőkkel egy csúcstalálkozót. A kihívásokban bővelkedő kínai viszony is egy produktívabb pályára állt a hidegháború után, egyrészről katonai-diplomáciai megegyezések keretében próbálta a két fél csökkenteni a konfrontáció lehetőségét a konfliktusos határkérdésben, valamint a kereskedelmi kapcsolatok is egyre mélyebbek, és széleskörűbbé válnak. Ugyan a kisebb-nagyobb határsértések, határincidensek nem szűntek meg, és más, főleg Tibettel és a Dalai Lámával kapcsolatos kérdésekben továbbra is fennáll feszültség, az 1962-eshez hasonló háború nem tört ki, ezt a kimenetelt a két állam vezetése jelenleg is el szeretné kerülni.
Azonban közvetlen, dél-ázsiai szomszédságával több nehézségbe ütközött India. Rajiv Gandhi srí lankai katonai intervencióját a 80-as években szomszédjai nem nézték jó szemmel, ahogy nepáli nyomásgyakorlása sem segítette a két ország baráti kapcsolatát, míg Pakisztán Kasmír indiai fennhatóságú területein támogatott terrorista akciókat. Ennek ellenére folytatódott a törekvés a kasmíri kérdés megoldására, dialógust kezdeményezve a problémáról Pakisztánnal, azonban egyelőre ezzel kapcsolatos megoldás vagy megegyezés nem tűnik elérhetőnek a közeljövőben.
Mindeközben Újdelhi elmélyítette a gazdasági kapcsolatait Srí Lankával, újratárgyalta Bhutánnal az egyenlőtlen 1949-es szerződést,[4] mely lehetőséget Nepálnak is jelezte. Kapcsolatait Afganisztánnal is elmélyítette, stratégiai partnerségről szóló egyezményt megkötve Kabullal, valamint a Maldív-szigetekkel és Bangladessel megállapodtak egy gazdasági és biztonságpolitikai együttműködésről szóló keretrendszerről. Azonban fontos kiemelni, hogy az Indira és Rajiv Gandhi utáni koalíciós kormányzatok, nehezen kezelve a belső érdekellentéteket és nyomásgyakorlásokat, nem mindig tudtak konzekvens és eredményes külpolitikát folytatni.
Összességében elmondható, hogy míg a hidegháború alatt India célja a két szuperhatalom közötti vetélkedés és lehetséges konfliktusok kezelése volt, napjainkban a Washington és Peking közötti kapcsolatok függvényében próbálja megtalálni helyét. Ugyan sokszor visszaköszön az el nem kötelezettség eszméje, ez a kurrens nemzetközi helyzetben már nem kivitelezhető, így egy másik lehetőség, melyet megpróbál kihasználni India, az a potenciális „hintaállam” szerepe, ezen keresztül alakítva a regionális és globális egyensúlyt. Ennek alapját az autarkikus gazdasági modell elhagyása, és a növekedési pályára álló indiai gazdaság adja, mely megteremtheti nagyhatalommá válásának lehetőségét, és esélyt ad saját stratégiai befolyásának realizálására, aktívan alakítva környezetét, miközben fenntartja sokat hangoztatott „stratégiai autonómiáját”.[xiii]
India meghatározó kapcsolatai a 21. században
India külpolitikájának fejlődését, meghatározó fordulópontjait, és az azt alakító körülményeket bemutatva, ebben a részben három meghatározónak mondható országgal, Oroszországgal, Amerikával és Kínával fenntartott kapcsolatai kerülnek összefoglalásra, kiegészítve néhány más országgal és nemzetközi intézménnyel.
Oroszország
A huszadik század második felében India egyik legmegbízhatóbb szövetségese a Szovjetunió volt. A barátinak mondható kapcsolatok Sztálin halála után kezdődtek, előtte Moszkva gyanakodva tekintett az új indiai államra, szoros brit kötődésük miatt. A két ország kapcsolata 1955-re, Nyikita Hruscsov és Nyikolaj Bulganyin indiai látogatásának évére már pozitívvá vált, mivel több kérdésben egyeztek az érdekeik. Földrajzi közelségéből és elhelyezkedéséből adódóan India jelentősége nagy volt a szovjet vezetés szemében, el nem kötelezett országként egy rés az Amerika által létrehozni kívánt kommunista blokk körüli „karanténban”. India számára a szovjet kapcsolat értéke akkor nőtt meg, amikor Pakisztán csatlakozott az amerikai SEATO-hoz (Southeast Asia Treaty Organization – Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezete) és CENTO-hoz (Central Treary Organization – Központi Szerződés Szervezete), melynek keretén belül Iszlámábád amerikai fegyvereket és támogatást kapott. Az összeségében stabil kapcsolatnak azonban voltak nehéz időszakai is, főleg a 60-as években. Ekkor a Pakisztán-Kína közeledést, valamint az indiai döntést követve – miszerint a ’62-es kínai háború következtében Amerikához fordulnak fegyverekért – a Szovjetunió Pakisztán támogatása mellett döntött, mely azonban nem volt hosszú életű. Mivel Moszkvának nem sikerült Kína helyébe lépni a pakisztáni viszonylatban, valamint az indiai kapcsolatot sem kívánták feláldozni, így az 1971-es indo-pakisztáni háború alatt már ismét India mellett állt ki a Szovjetunió.
Az említett nehézségek ellenére a hidegháborús években folyamatosan mélyült a két ország kapcsolata, melyet legjobban a Szovjetunió hagyományosan jelentős indiai fegyverimportokban betöltött helye is szemléltet. A 80-as évekre India legfontosabb kereskedelmi partnerévé vált, melyet magas szintű politikai látogatások is kísértek. Azonban a Szovjetunió felbomlásának következtében a két ország kapcsolata háttérbe szorult, többek között az újjászerveződött Oroszország gazdasági nehézségei hatására, azonban ez a folyamat már a 80-as években elkezdődött, miután Gorbacsov megkezdte a kínai-orosz viszony rendezését. Vlagyimir Putyin hatalomra kerülésével ismét előtérbe kerültek a Nyugattal szembeni kritikus hangok, melynek következtében Moszkva szorosabbra fűzte Kínával ápolt kapcsolatait. Ugyanakkor Kína mellett India szerepét és az Újdelhivel kapcsolatos amerikai törekvéseket felismerve – mely szerint Washington nagy szerepet szán Indiának Kína korlátozására – újra előtérbe kerültek a hagyományosan erős indiai kapcsolatok további ápolása.
India és Oroszország együttműködése azon a feltételezésen alapul, hogy egyik fél sem kritizálja a másik belpolitikai és regionális céljait és az ezek érdekében megtett lépéseket. Oroszország támogatja az indiai törekvéseket, hogy állandó tagjává váljon az ENSZ Biztonsági Tanácsának, hogy rendes tagjává váljon a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek (mely törekvés mára már sikerrel járt), valamint a BRICS-en belül is sok kérdésben együttműködnek. A Szovjetunió felbomlásával gazdasági kapcsolataik jelentős mértékben visszaestek (a tervezett, Iránon keresztülhaladó Észak-Dél Kereskedelmi Folyosó ezt a helyzetet javítaná), és az orosz energiahordozó export elenyésző hányada érkezik Indiába, a szektor természetes komplementer jellemzői ellenére is. Az indiai fegyverkereskedelem szempontjából még mindig meghatározó forrásnak számít Oroszország, annak ellenére, hogy Újdelhi diverzifikálni kívánja fegyverzetét. Így összességében elmondható, hogy az egyre komplexebb nemzetközi környezet és kapcsolati hálók továbbra sem akadályozzák a két ország kapcsolatát, mivel sok kérdésben ma is hasonlóak érdekeik. Ilyen kérdés a terrorizmus, a szeparatizmus, a szélsőséges muszlim erők Afganisztánban, Belső-Ázsia stabilitása vagy a határokon átívelő drogkereskedelem, valamint ugyanúgy kétkedve tekintenek a 2000-es évek „védelmi felelősség” doktrínájára (Responsibility to Protect – R2P), és rossz szemmel néztek mind a líbiai, mind az iraki beavatkozásra.[xiv]
Kína
A két ősi civilizáció kapcsolata hosszú múltra tekint vissza, azonban mély kapcsolat soha nem alakult ki közöttük. A két ország történelme során azonban többször érintkezett egymással, így terjedhetett el a buddhizmus Kínában számos híres zarándok-szerzetes utazása következtében, de a két régió 16. és 17. századi gazdasági dominanciája is egy ilyen epizódként értékelhető. Kevésbé pozitív emlékeket ébreszt a 18. és 20. század közötti sorsközösség a gyarmatosító hatalmak elnyomása alatt, mely megalapozta a két ország függetlenedése utáni – egy rövid, főleg kínai szemszögből gyanakvó periódust követően – baráti kapcsolatot. Ennek kiemelkedő mozzanatai az 1954-es Pancsa Sila egyezmény (am gyakorlatban a britektől örökölt tibeti érdekeltségek és jogok átruházását jelentette) és az 1955-ös bandungi Afro-Ázsiai Konferencián való szereplés voltak. Azonban a gyarmati időkben gyökeredző határvita az 50-es évek második felében előtérbe került, hirtelen megszakítva az addig hangoztatott kínai-indiai testvéri érzelmeket („Hindi Chini Bhai Bhai” – „India és Kína testvérek”).[xv]
A határvita 1962 októberére háborúvá fajult, melyet a kínai hadsereg offenzívája indított, és elsöprő győzelmei után egyoldalú tűzszünettel és visszavonulással zárt le. A háború okairól és körülményeiről máig viták zajlanak, Indiában a kínai irredentizmus és árulás narratívája uralkodik, míg Kínában Nehru „Haladás” politikáját (Forward Policy) teszik felelőssé. Ugyan a vita máig nem eldöntött, de számos Nyugati szerző is a homályos jogi háttér, és Nehru tárgyalásoktól való elzárkózása miatt az utóbbi narratívát tartja elfogadhatóbbnak (Alistair Lamb 1964, Neville Maxwell 1970), de könnyen találhatóak ellenvélemények is (Bertil Lintner 2018). Mindenesetre a háború következményeként a két ország kapcsolata mélypontra zuhant, és megkezdődött a Kína-Pakisztán közeledés is. Ahogy már az előbbiekben szóba került, a két ország kapcsolata csak a 80-as évek végétől lépett a normalizálódás útjára, Rajiv Gandhi 1988-as pekingi útja után, mely folyamat napjainkig tart. A 90-es évek kezdeti eredményei ellenére – ilyenek voltak az első bizalomépítő intézkedések és a magas szintű látogatások – India 1998-as Pokharan-II nevű atomrobbantási kísérletei alapot adtak kritikus kínai hangoknak, mivel Vajpayee miniszterelnök az amerikai elnöknek írt levelében a kínai fenyegetést nevezte meg a kísérleti robbantások okának. Ugyanakkor a „krízishelyzet” nem húzódott sokáig, folytatódott a Rajiv Gandhi által megkezdett út, további baráti hangvételű egyezményekkel 2003-ban és 2005-ben, melyek keretében további lépéseket tettek a határvita esetleges megoldásáért. Eközben azonban a területi igényekből és a tisztázatlan „valós” határvonalból (LAC – Line of Actual Control) fakadóan folyamatos kihívást jelentenek a határsértő incidensek, kiegészülve a vitatott területről érkező indiai utasokat érintő vízum-problémákkal, a folyamatos magas szintű dialógusok ellenére. Belátva a határvita gyors megoldásának kérdésességét, a két fél a 2014-es Határvédelmi Együttműködés Egyezménnyel (Border Defence Cooperation Agreement) inkább a vita kezelésére fókuszál, azonban ez sem bizonyul tökéletes megoldásnak, ahogy a 2017-es események is mutatták.[xvi]
2017-ben a Doklam-fennsíkon kialakult egy határincidens – az indiai és a kínai hadsereg közel három hónapig farkasszemet nézett a Kína és Bhután között vita tárgyát képező fennsíkon. A két fél között kialakult helyzet feszültsége csak az 1962-es és az 1987-es incidensekhez volt mérhető, de végül diplomáciai úton rendeződött a helyzet. Az incidenst kiváltó kínai útépítési terveket, mely a vitatott területen húzódott volna az indiai Siliguri-folyosó közelében, könnyedén fenyegetve India területi egységét, a határozott indiai fellépés végül megakadályozta, és mindkét fél – bár a vártnál kevésbé számottevő mértékben – visszavonult. 2018-ban azonban látványosan törekedett mindkét fél maga mögött hagyni a 2017-es év konfliktusait, demonstrálva a két vezető jó kapcsolatát egy Kínában rendezett májusi csúcstalálkozón és a júniusi Sanghaji Együttműködés Szervezet csúcstalálkozóján is (ahol India már mint tényleges tagállam vett részt).[xvii] Ezekkel kapcsolatban érdemes megemlíteni néhány eredményt is, mivel a két ország megállapodott közös afganisztáni beruházásokban. Ennek jelentősége abból adódik, hogy míg India hivatalosan elutasította Kína Új Selyemút kezdeményezését, lévén a kezdeményezés egyik zászlóshajójaként értelmezhető Kína-Pakisztán Gazdasági Folyosó fekvéséből adódóan területi-szuverenitási problémát jelent Indiának, azonban ezzel a lépéssel, ha hivatalosan továbbra sem, de hallgatólagosan részt vesz ezen kezdeményezés egyes részeiben.[xviii]
USA
Ahogy az előbbiekben láthattuk, India és az USA viszonya meglehetősen fluktuáló és messze nem olyan barátságos, ahogy azt az olyan közös értékek alapján lehetne feltételezni, mint például az alkotmányos demokrácia, liberális politikai rendszer vagy a polgári nacionalizmus. Az indiai függetlenséget támogató és a gyarmatosítást felszámolni kívánó amerikai politika a háborús években egy produktív és baráti kapcsolat reményét ébresztette az indiai vezetésben, viszont a hidegháborús helyzet, kiegészítve az eltérő stratégiai célokkal, világnézettel és erőviszonyokkal, megakadályozták ezt.
India el nem kötelezettsége és gyenge gazdasági teljesítménye meggátolta egy szoros szövetség kialakításában, ami az amerikai „feltartóztatás” stratégiának alapja volt. A hidegháborús környezet megakadályozta Indiát abban a céljában, hogy egy békés nemzetközi környezetben minden segítséget felhasználjon gazdasági és társadalmi fejlődéséhez. Ugyanakkor Nehru szocialista gazdasági elképzelései nagy mértékű állami irányítással nem tudták az országot a gyors fejlődés útjára állítani, valamint megakadályozták az amerikai kapcsolatok elmélyítését a kétoldalú kereskedelmen keresztül, így az ország kikerült Washington látóköréből. India stratégiai autonómiája sem segített a kapcsolatokon, mivel amilyen gyorsan kész volt India Amerikához fordulni az 1962-es kínai támadást követően, ugyanolyan gyorsan mélyítette el szovjet kapcsolatait az 1971-es amerikai-kínai közeledést és az amerikai segélyeket maga mögött tudó Pakisztánt követően. Végül jelentős akadályozó tényező volt a már korábban részletezett atomprogram, ami a 2000-es évek elejéig tematizálta a két ország diskurzusát.
Azonban az eltelt évek során változás tapasztalható a két ország kapcsolatában. Ennek egyik, időben korábbra tehető oka a Szovjetunió és a Varsói Szerződés felbomlása, ami egyik pillanatról a másikra okafogyottá tette az el nem kötelezettség politikáját, melynek hatására Újdelhinek újra kellett gondolni kapcsolatát az immár egyetlen szuperhatalommal, ahogyan azt a 90-es években, gazdasági reformjaival egyidőben el is kezdte. Egy másik ok, mely közelebb hozta a két országot, és Bush elnöknek az indiai atomprogrammal kapcsolatos engedékenységét és törekvéseit is magyarázza, Kína felemelkedése. Kína globális hatalommá válása arra ösztönzi az USA-t és Indiát, hogy ennek valamiféle akadályt állítsanak, mely célért érdemes együttműködniük. Ennek az együttműködésnek az egyik előnye az, hogy a két ország kapcsolatai mindig békések voltak az időként felszínre kerülő ellentétek és érdekütközések ellenére is egyik fél sem jelentett fegyveres fenyegetést a másikra nézve. Összességében egy egyre szorosabb együttműködés figyelhető meg a két ország között, melynek legutóbbi példája 2018 szeptemberében hosszú várakozások után megkötött COMCASA (Communications, Compatibility and Security Agreement) szerződés, lehetővé téve a legfejlettebb fegyverrendszerek használatát Indiának – lévén legnagyobb fegyverimportőrként nagy felvásárlójává válhat az USA-nak –, és hasonló irányba mutatnak a növekvő számú közös hadgyakorlatok is.[xix] Ugyanakkor a látványos közeledés ellenére India még nem kész feladni stratégiai függetlenségét, melyet többek között az Oroszországgal folytatott tárgyalások, valamint a jelentős Iráni olajimport is jól jelképez.
Regionális szerep és multilaterális szervezetek
Természetesen az előbb részletezett három országgal fenntartott kapcsolatain kívül Indiának jelentős szerepe van a dél-ázsiai régióban és azon túl is, nem beszélve a különböző multilaterális szervezetekben elfoglalt pozícióiról sem. Míg India jelentős figyelmet fordított a nagyhatalmakkal fenntartott kapcsolatok ápolására, közvetlen szomszédságáról ez nem mondható el, mely országokban sok esetben éppen Peking jelenléte erősödött meg. A jó kapcsolatok kialakításában olyan lépések is hátrányosnak bizonyultak, mint Nepál esetében a gazdasági szankciók, vagy például az államfői látogatások megszüntetése a politikai helyzet javulásáig, ahogy azt Narendra Modi tette a Maldív-szigeteket „büntetve” 2015-ben. Egy másik, gyakran hangoztatott probléma India regionális szerepének tükrében, a kevés időben átadott, illetve teljesített vállalás a különböző gazdasági és fejlesztési programok keretein belül, melyek a számos regionális szervezet és együttműködés kapcsán kerülnek felajánlásra. Ilyen szervezet a SAARC (South Asian Association for Regional Cooperation/Dél-Ázsiai Szövetség a Regionális Együttműködésért), a Banglades-Bhután-India-Nepál Kezdeményezés (BBIN Initiative) és a BIMSTEC is (Bay of Bengal Initiative for Multi-sectoral Technical and Economic Cooperation), melyek hatékonyságát és India ezekben betöltött szerepét növelve hasznos eszközei lennének a régión belüli kapcsolatoknak és gazdasági fejlődésnek.[xx] Ezekkel szemben a Brazíliából, Oroszországból, Indiából, Kínából és Dél-Afrikából álló BRICS szerepe India aktív részvételével együtt felértékelődni látszik.
India és Pakisztán kapcsolata érdemben nem javult az 1947-es Felosztás óta, jónéhány háború után (Kasmír miatt: 1947, 1965, 1999; Banglades miatt: 1971) napjainkban is folytatódnak az összetűzések a vitatott Dzsammu és Kasmír államban. Ugyan a nemrég megválasztott miniszterelnök, Imran Khan megválasztását követően a békés kapcsolatok mellett érvelt, de a katonai vezetés láthatóan erre még nem áll készen, figyelembe véve az 2018. szeptemberében végrehajtott kasmíri terrortámadást és annak hatását, lévén az incidenst követően az indiai fél lemondta az ENSZ Közgyűlésen tervezett béketárgyalásokat, így a Közgyűlésen a két fél a már „megszokottnak” mondható vádakat hozta föl egymás ellen (Pakisztán a béketárgyalások szabotálásával vádolta Indiát, míg Újdelhi az iszlamista-fundamentalista terrorista csoportok támogatását rótta föl Iszlámábádnak).[xxi]
Egy másik nemzetközi szervezet, ahol India – a regionális szervezetekkel ellentétben – jelentős szerepet vállal, az ENSZ. Ugyan India még a függetlenedését megelőzően részt vett a Szervezet megalapításában, de nem állandó tagja a Biztonsági Tanácsnak, mely régi aspirációja a világ második legnépesebb országának. Ez a törekvés az ezredfordulóval megerősödött, azonban köszönhetően részben a lassú és nehézkes döntéshozatali mechanizmusoknak – lévén BT tagok mellett 2/3-os többség is szükségeltetik a reformhoz –, az ENSZ reform egyelőre várat magára, annak ellenére, hogy ezeket nem csak India támogatná. A BT állandó tagjai mindeközben vonakodnak beállni a reformok mögé, még ha szóban támogatásukat fejezik is ki, nem áll érdekükben a vétó-joguk megosztása más nemzetekkel, mely különösen igaz Kínára, főleg Indiával kapcsolatban.[xxii]
India egyéb stratégiai szempontjai
Az eddigiekben India külpolitikájának rövid története került bemutatásra, hangsúlyozva a stratégiai fordulópontokat, melyek meghatározták India eddigi történetét, valamint legmeghatározóbb kapcsolatait. Ebben a részben két másik szempontot is figyelembe veszünk: India nyersanyagszükségletét és -ellátását, valamint az indiai-óceáni régió szerepét.
Nyersanyagok
India nyersanyagszükséglete az 1990-es évektől folyamatosan nő, melyet a növekvő népesség, a szélesedő középosztály, az infrastrukturális fejlesztések és a felgyorsult városiasodás mind ösztönöz. A várható növekedéshez biztosítani kell a megfelelő mennyiségű nyersanyagokat, mint a fosszilis energiahordozókat, ásványokat, érceket. Az olaj és a szén stratégiai szükséglet, mely állami tulajdonban van. A 20. század végéig a már ismertetett önellátás és stratégiai függetlenség vezérelte az energiaellátást, hazai forrásokra támaszkodva, azonban 2013-ra már a kőolaj 70 százalékát kellett külföldi forrásból biztosítani. India jelentős kitettsége a világpiaci áringadozásoknak egy stratégiai gyengepontnak számít, ebből kifolyólag számos Indiai cég – mind állami, mind magán – fektetett be külföldi országokban nyersanyag-kitermelés és -ellátás-biztosítás céljából. A külföldi kőolajkitettség súlyosságát tovább növeli a tény, hogy az ellátás nagy része csak néhány országból származik, ilyen például Szaúd-Arábia, mely ország India olajimportjának közel negyedéért felel. Az ércellátás külföldi függése még nagyobb geopolitikai kockázatot jelent, lévén ezeknek előfordulása kevesebb országra jellemző (Kína tett nagy lépéseket egyes ércek és ritkaföldfémek szinte kizárólagos hozzáféréséért). Egy másik kulcsfontosságú nyersanyag az uránium, melyhez hozzáférése a 2008-as amerikai kivételnek a Nukleáris Ellátók Csoportjában (amelybe máig próbál belépni India, egyelőre sikertelenül) jelentősen javult. India kitettségét több módon is próbálja csökkenteni, mint például bilaterális egyezmények megkötésével az export-országokkal, vagy tengerészeti kapacitásának fejlesztésével, aminek köszönhetően megjelenhetett már a Dél-kínai-tengeren is. [xxiii]
Indiai-óceán
Visszatekintve a szubkontinens történelmére, az Indiai-óceán meglepően kis szerepet játszik, legtöbbször északról érkeztek a változások, általában szárazföld-központú birodalmakkal. Ezek közül kivételnek tekinthető a 11. századi Chola birodalom és a jóval később létrejövő Brit birodalom (melyhez Alfred Mahan-nak az Indiai-óceán fontosságáról szóló gondolatai is köthetők).[xxiv] India függetlenedése után Nehru figyelme, bár engedélyezte egy régi brit anyahajó megvásárlását, globális kérdésekre irányult. Indira Gandhi ugyan megpróbálta az ország hegemón szerepét kiteljesíteni a régióban, azonban számításaiban szárazföldi szomszédjai és hadereje játszott elsődleges szerepet. India számára a hidegháború alatt az óceán inkább fenyegetést jelentett a szuperhatalmak rivalizálásának egy lehetséges színtereként. Indira fia, Rajiv Gandhi már tett lépéseket a haditengerészet megerősítésére, de ezek rövid életűnek bizonyultak.
Változás az 21. század első éveiben állt csak be, amikor Újdelhiben az óceánra fenyegetés helyett geopolitikai lehetőségként kezdtek tekinteni, mely egyrészről a „Nézz Keletre” irányelvben testesült meg, másrészről a környezetében végzett békefenntartó, kalózkodás-ellenes műveletekben. A 2004-ben és 2007-ben kiadott hivatalos stratégiai papírokban már egy mélytengeri flotta képe rajzolódott ki, melyet a megváltozott geopolitikai – figyelembe véve, hogy India szárazföldi elsőbbségében Pakisztán és Kína is gátolja – és geoökonómiai szükségletek is alátámasztottak, mivel kereskedelme és az előző részben tárgyalt nyersanyagellátása is tengeri útvonalakon történik. Szélesedő kereskedelmi és stratégiai kapcsolatai a közvetlen dél- és délkelet-ázsiai régión kívüli lévő tágabb környezetében szintén alátámasztják haditengerészeti szükségleteit, India egyre intenzívebb kapcsolatokat ápol nemcsak Japánnal és Ausztráliával, hanem Koreával is. Az Amerikai Egyesült Államokkal is szorosabb lett haditengerészeti együttműködése, részben a kínaiak indiai-óceáni megjelenését követően, részben az amerikaiak szemében felértékelődő India és „Indo-Csendes-óceáni térségnek” köszönhetően.[xxv] Ennek egyik jele a 2007-ben feltűnt, majd 2017-ben újjáalakuló „Négyes” (Quad) haditengerészeti együttműködést az USA, Ausztrália, India és Japán között, bár egyelőre ennek hosszú távú sikere kérdéses.[xxvi] Egy másik kihívás Kína „Új Selyemút” kezdeményezésének tengeri „szakasza”, melynek keretén belül Kína nagyszámú kikötőben szerzett érdekeltségeket, a pakisztáni Gwadarban mélytengeri kikötővel és az afrikai dzsibuti bázissal az élen, mely Kínának az első katonai bázisa határain kívül. India a térségében létrejövő kínai kikötőket és útvonalakat magára nézve ellenséges stratégiaként értékeli, melyekkel konfliktus esetén könnyel elzárhatja Indiát óceáni útvonalaitól (ez az ún. „Gyöngysor” elmélet).[xxvii]
India geostratégiai megfontolásainak összegzése
India a hidegháborút követően új helyzetbe került, melyben az addigi, főleg Nehru-által örökül hagyott szempontok és megfontolások elégtelennek bizonyultak, úgymint az el nem kötelezettség vagy az önellátásra törekvő autarkikus gazdaság. Ugyan mind kül-, mind belpolitikájában jelentős változások történtek a függetlenedés óra eltelt több mint hetven évben, de összességében elmondható, hogy Újdelhi megfontolásait alapvetően és változatlanul befolyásolják mind szárazföldi, mind tengeri határai.
A szárazföldön mind Pakisztánnal, mind Kínával területi vitában áll, aminek köszönhetően a két atomfegyverekkel rendelkező ország – potenciálisan – két fronton fenyegeti az országot egy konfliktus esetén, mely eshetőség bekövetkeztét tovább erősíti a már hagyományosan erős Kína-Pakisztán kapcsolat. Ennek köszönhetően kiemelt szerepe van a katonaságnak, arra kényszerítve, hogy folyamatosan számoljon egy több fronton vívott fegyveres konfliktussal. A himalájai kihívásra India infrastrukturális fejlesztésekkel próbál válaszolni a jobb csapat-mobilitás reményében, azonban jelenleg Peking ezen a téren előnyösebb helyzetben van, kiegészítve a híresztelésekkel, miszerint Tibetben India felé néző nukleáris rakéták vannak elhelyezve. A helyzetet tovább bonyolítja a nem megfelelő hazai hadiipar, melynek köszönhetően India a világ első számú fegyverimportőrévé vált. A területi viták rendezésében számos apróbb előrelépés történt, azonban rövidtávon ezek megoldására kis esély mutatkozik. Regionális és nagyhatalmi törekvéseiként India továbbra is stratégiai önállóságra törekszik, melyben az el nem kötelezettség tovább élése is felfedezhető, ezért bár az utóbbi időben szorosabbra fűzte viszonyát Amerikával a történelmi bizalmatlanság ellenére, de közben törekszik a hagyományosan jó orosz viszony megőrzésére, és vélt lehetőségeihez mérten a kínai kapcsolatok normalizálására is.[xxviii]
Indiában a korábban elhanyagolt indiai-óceáni jelenlét a 21. századra kiemelt szerepet játszik: egyrészről kedvező földrajzi helyzetét kihasználva biztosítaná gazdasági és biztonságpolitikai érdekeit, másrészről a régióban növekvő kínai jelenlétet és befolyást ellensúlyozná. Ennek integráns része az „Új Selyemútra” adott alternatívák létrehozása – ilyen az Észak-Dél Kereskedelmi Folyosó Iránnal és Oroszországgal, valamint a tervezett Ázsia-Afrika Növekedési Folyosó Japánnal – és a bővülő biztonságpolitikai együttműködés Japánnal, Ausztráliával és az USA-val. India céljai elérésének további akadálya a gazdaság, mely ugyan az utóbbi időben számottevő növekedést ért el, azonban a korrupció, az infrastrukturális nehézségek és a regionális különbségek komoly problémát és gátakat jelenthetnek,[xxix] valamint külpolitikai céljainak elérésben jelentős hátrányt jelent hiányos külügyi személyzete, melynek száma körülbelül Szingapúréval egyezik meg.[xxx]
Szerző: Róma Ádám
Kép(ek) forrása
Borítókép: India High Resolution Strategy Concept. Shutterstock. https://www.shutterstock.com/hu/image-illustration/india-high-resolution-strategy-concept-188653943 (2018. 10. 02.)
Irodalomjegyzék
Acharya, Alka: Chapter 26 – China. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 443–458. Oxford University Press, 2015.
Bajoria, Jayshree és Pan Esther: The U.S.-India Nuclear Deal. In: Council on Foreign Relations, 2010. 11. 05. https://www.cfr.org/backgrounder/us-india-nuclear-deal (2018. 10. 09.)
BOBB, Dilip: Prime Minister Rajiv Gandhi’s visit to China marks a new beginning in bilateral relations. In: India Today, 1989. 01. 15., https://www.indiatoday.in/magazine/cover-story/story/19890115-prime-minister-rajiv-gandhi-visit-to-china-marks-a-new-beginning-in-bilateral-relations-815628-1989-01-15 (2018. 10. 09.)
Bhatnagar, Aryaman és Sandhu, Joel: India’s Thinking Global. It Should Act Regional First. In Global Policy Journal, 2018. 06. 06. https://www.globalpolicyjournal.com/blog/06/06/2018/indias-thinking-global-it-should-act-regional-first (2018. 10. 02.)
Chapman, Graham P.: The Geopolitics of South Asia – From early empires to the nuclear age (Third Edition). Anglia, Ashgate, 2008.
Cohen, Stephen P.: Chapter 25 – India and the Region. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 424–442. Oxford University Press, 2015. 425.
Csenger Ádám: A Négyoldalú Biztonsági Párbeszéd (Quad). In: Geopolitika, 2018.07.20. http://www.geopolitika.hu/hu/2018/07/20/a-negyoldalu-biztonsagi-parbeszed-quad/ (2018. 10. 02.)
Friedman, George: The Geopolitics of India: A Shifting, Self-Contained World. In: Stratfor, 2008.12.16. https://worldview.stratfor.com/article/geopolitics-india-shifting-self-contained-world (2018. 10. 02.)
Ganguly, Sumit: Chapter 11 – India’s National Security. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 192–209. Oxford University Press, 2015.
Gunasekera, Manisha: ’Geostrategic Neoliberalism’ and India’s New Neighbourhood Policy: Examining the Geopolitical Drivers of the Indo-Lanka Free Trade Agreement. Institute of Social Studies, The Netherlands, 2008.
Kennedy, Andrew B.: Chapter 7 – Nehru’s Foreign Policy: Realism and Idealism Conjoined. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 126–139. Oxford University Press, 2015.
Kumar, Rajeesh: Waiting for Godot: India and United Nations Security Council Reform. In: Strategic Analysis 41:6, 546–558. 2017.10.24.
Lamb, Alistair: The China-India Border – The Origins of the Disputed Boundaries. Oxford University Press, 1964.
Lintner, Bertil: China’s India War – Collision Course ont he Roof of the World. Oxford University Press, 2018.
Mansingh, Surjit: Chapter 8 – Indira Gandhi’s Foreign Policy: Hard Realism? In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 140–156. Oxford University Press, 2015.
Maxwell, Neville: India’s China War. Bombay, Jaico Publishing House, 1970.
Menon, Rajan: Chapter 37 – India and Russia: The Anatomy and Evolution of a Relationship. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 623–641. Oxford University Press, 2015.
Mohan, C. Raja: Chapter 10 – Foreign Policy after 1990: Transformation through Incremental Adaptation. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 175–191. Oxford University Press, 2015.
Noronha, Ligia: Chapter 12 – Resources. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 210–224. Oxford University Press, 2015.
Pettinger, Tejvan: Problems Facing Indian Economy. In: Economics Help, 2017.07.10. https://www.economicshelp.org/india/problems-indian-economy/ (2018. 10. 02.)
Radchenko, Sergey: The Rise and Fall of Hindi Chini Bhai Bhai. In: Foreign Policy, 2014. 09. 18. https://foreignpolicy.com/2014/09/18/the-rise-and-fall-of-hindi-chini-bhai-bhai/ (2018. 10. 09.)
Raghavan, Srinath: Chapter 9 – At the Cusp of Transformation: The Rajiv Gandhi Years, 1984–1989. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 157–174. Oxford University Press, 2015.
Róma Ádám: India és az „Új Selyemút”. In: Geopolitika, 2018b.11.07. http://www.geopolitika.hu/hu/2018/09/07/india-es-az-uj-selyemut/ (2018. 10. 02.)
Róma Ádám: Xi Jinping és Narendra Modi formabontó találkozója – Policy Brief. PAIGEO Alapítvány, Budapest, 2018a. http://www.geopolitika.hu/wp-content/uploads/2018/06/Policy-Brief-17-Xi-Modi-Tal%C3%A1lkoz%C3%B3-.pdf (2018. 10. 01.)
Sagar, Rahul: Chapter 5 – Before Midnight: Views on International Relations, 1857–1947. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 95–111. Oxford University Press, 2015. 78–84.
Scott, David: Chapter 34 – The Indian Ocean as India’s Ocean. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 573–587. Oxford University Press, 2015.
Shams, Shamil: India and Pakistan in UN over terror support. In: Deutche Welle, 2018.09.30. https://www.dw.com/en/india-and-pakistan-clash-in-un-over-terror-support/a-45694162 (2018. 10. 02.)
Smith, Jeff: COMCASA: Another Step Forward for the United States and India. In: The Diplomat, 2018.09.11. https://thediplomat.com/2018/09/comcasa-another-step-forward-for-the-united-states-and-india/ (2018. 10. 02.)
Staniland, Paul és Narang, Vipin: Chapter 15 – State and Politics. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 259–275. Oxford University Press, 2015. 265.
Jegyzetek
[1] Bár a Brit hatalom kezdetben nem szárazföldi természetű volt, de 1911-ben ők is a tengerparti Kalkuttából a hagyományosnak mondható központba, Delhibe helyezték át fővárosukat.
[2] Nehru a kilátástalannak vélt helyzetben John F. Kennedy-hez fordult segítségért, majd 1963-ban a két fél aláírt egy légvédelmi megállapodást is.
[3] A Siachen-gleccseren állandósuló konfliktusok mellett az indiai Brasstacks hadgyakorlatot a pakisztáni fél közvetlen fenyegetésként értékelte és szintén mozgósításokba kezdett.
[4] Ez a „barátsági szerződés” többek között a bhutáni külpolitikát és védelmét teljes mértékben indiai gyámság alá helyezte, betöltve a britek korábbi szerepét Bhután politikájában.
[i] Friedman, George: The Geopolitics of India: A Shifting, Self-Contained World. In: Stratfor, 2008.12.16. https://worldview.stratfor.com/article/geopolitics-india-shifting-self-contained-world (2018. 10. 02.)
[ii] Cohen, Stephen P.: Chapter 25 – India and the Region. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 424–442. Oxford University Press, 2015. 425.
[iii] CHAPMAN, Graham P.: The Geopolitics of South Asia – From early empires tot he nuclear age (Third Edition). Anglia, Ashgate, 2008.
[iv] Cohen, 2015. 426–427.
[v] Sagar, Rahul: Chapter 5 – Before Midnight: Views on International Relations, 1857–1947. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 95–111. Oxford University Press, 2015. 78–84.
[vi] Sagar, 2015. 91.
[vii] Kennedy, Andrew B.: Chapter 7 – Nehru’s Foreign Policy: Realism and Idealism Conjoined. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 126–139. Oxford University Press, 2015.
[viii] Gunasekera, Manisha: ’Geostrategic Neoliberalism’ and India’s New Neighbourhood Policy: Examining the Geopolitical Drivers of the Indo-Lanka Free Trade Agreement. Institute of Social Studies, The Netherlands, 2008. 38.
[ix] Mansingh, Surjit: Chapter 8 – Indira Gandhi’s Foreign Policy: Hard Realism? In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 140–156. Oxford University Press, 2015.
[x] BOBB, Dilip: Prime Minister Rajiv Gandhi’s visit to China marks a new beginning in bilateral relations. In: India Today, 1989. 01. 15., https://www.indiatoday.in/magazine/cover-story/story/19890115-prime-minister-rajiv-gandhi-visit-to-china-marks-a-new-beginning-in-bilateral-relations-815628-1989-01-15 (2018. 10. 09.)
[xi] Raghavan, Srinath: Chapter 9 – At the Cusp of Transformation: The Rajiv Gandhi Years, 1984–1989. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 157–174. Oxford University Press, 2015.
[xii] Bajoria, Jayshree és Pan Esther: The U.S.-India Nuclear Deal. In: Council on Foreign Relations, 2010. 11. 05. https://www.cfr.org/backgrounder/us-india-nuclear-deal (2018. 10. 09.)
[xiii] Mohan, C. Raja: Chapter 10 – Foreign Policy after 1990: Transformation through Incremental Adaptation. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 175–191. Oxford University Press, 2015.
[xiv] Menon, Rajan: Chapter 37 – India and Russia: The Anatomy and Evolution of a Relationship. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 623–641. Oxford University Press, 2015.
[xv] Radchenko, Sergey: The Rise and Fall of Hindi Chini Bhai Bhai. In: Foreign Policy, 2014. 09. 18. https://foreignpolicy.com/2014/09/18/the-rise-and-fall-of-hindi-chini-bhai-bhai/ (2018. 10. 09.)
[xvi] Acharya, Alka: Chapter 26 – China. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 443–458. Oxford University Press, 2015.
[xvii] Róma Ádám: Xi Jinping és Narendra Modi formabontó találkozója – Policy Brief. PAIGEO Alapítvány, Budapest, 2018a. http://www.geopolitika.hu/wp-content/uploads/2018/06/Policy-Brief-17-Xi-Modi-Tal%C3%A1lkoz%C3%B3-.pdf (2018. 10. 01.)
[xviii] Róma Ádám: India és az „Új Selyemút”. In: Geopolitika, 2018b.11.07. http://www.geopolitika.hu/hu/2018/09/07/india-es-az-uj-selyemut/ (2018. 10. 02.)
[xix] Smith, Jeff: COMCASA: Another Step Forward for the United States and India. In: The Diplomat, 2018.09.11. https://thediplomat.com/2018/09/comcasa-another-step-forward-for-the-united-states-and-india/ (2018. 10. 02.)
[xx] Bhatnagar, Aryaman és Sandhu, Joel: India’s Thinking Global. It Should Act Regional First. In Global Policy Journal, 2018. 06. 06. https://www.globalpolicyjournal.com/blog/06/06/2018/indias-thinking-global-it-should-act-regional-first (2018. 10. 02.)
[xxi] Shams, Shamil: India and Pakitan in UN over terror support. In: Deutche Welle, 2018.09.30. https://www.dw.com/en/india-and-pakistan-clash-in-un-over-terror-support/a-45694162 (2018. 10. 02.)
[xxii] Kumar, Rajeesh: Waiting for Godot: India and United Nations Security Council Reform. In: Strategic Analysis 41:6, 546–558. 2017.10.24.
[xxiii] Noronha, Ligia: Chapter 12 – Resources. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 210–224. Oxford University Press, 2015.
[xxiv] „Whoever controls the Indian Ocean will dominate Asia, the destiny of the world will be decided on its waters.” [„Akárki is ellenőrzi az Indiai-óceánt, az fogja Ázsiát is uralni, a világ sorsa a vizein fog eldőlni.”]
[xxv] Scott, David: Chapter 34 – The Indian Ocean as India’s Ocean. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 573–587. Oxford University Press, 2015.
[xxvi] Csenger Ádám: A Négyoldalú Biztonsági Párbeszéd (Quad). In: Geopolitika, 2018.07.20. http://www.geopolitika.hu/hu/2018/07/20/a-negyoldalu-biztonsagi-parbeszed-quad/ (2018. 10. 02.)
[xxvii] Róma, 2018b.
[xxviii] Ganguly, Sumit: Chapter 11 – India’s National Security. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 192–209. Oxford University Press, 2015.
[xxix] Pettinger, Tejvan: Problems Facing Indian Economy. In: Economics Help, 2017.07.10. https://www.economicshelp.org/india/problems-indian-economy/ (2018. 10. 02.)
[xxx] Staniland, Paul és Narang, Vipin: Chapter 15 – State and Politics. In: Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy 259–275. Oxford University Press, 2015. 265.
