A Kína-India Kapcsolatok Geopolitikája I: A „Nagy Játszma” és a Brit Örökség

A világ két legnépesebb országában, Kínában és Indiában máig releváns kérdéseket támaszt a gyarmati idők öröksége és emlékezete. A 19. századi hosszútávú brit törekvések egyike, birodalmuk határainak pontos meghatározására döntő szerepet játszott a kínai offenzívához vezető úton, 1962 őszén. A véres konfliktus, melyet az 1962-es Kína-India Határháborúként ismerünk, máig hatással van a két ország kapcsolatára, és számos incidens kiváltó oka még a 21. században is. A két részből álló cikksorozat ennek a kérdéskörnek a kezdetét járja körbe; elsőként az angol-orosz „nagy játszmára” és a britektől örökölt indiai határok eredetére fókuszálva, a második részben a háborút kiváltó okok és az ehhez kapcsolódó, sokszor ellentmondó narratívák bemutatásával.

A „nagy játszma” kifejezés valószínűleg a Brit Kelet-Indiai Társaság hivatalnokához, Arthur Conolly-hoz köthető, és a cári Oroszország, valamint a Brit Birodalom Közép-Ázsiáért folytatott versenyfutását takarta.^[1] A britek szemében az Orosz Birodalom fokozatos közép-ázsiai terjeszkedése fenyegetést jelentett Indiára, egy orosz invázió rémképétől tartva Londonban. A „Korona Ékkövének” lehetséges elvesztése azért is ébresztett félelmeket, mivel a szubkontinens a Birodalom hatalmának egyik támasza volt az ipari-kereskedelmi, valamint haditengerészeti elsőbbsége mellett; hatalmas gyarmatterületeinek döntő többsége itt volt megtalálható – 1912-ben 97 százalékát adta területeinek.^[2] A 19. század közepére London számos okot talált az orosz előretörés megakadályozására. Egyrészről a feltételezett orosz terjeszkedés következtében összeomló muszlim rezsimekért meginduló európai vetélkedés felborítaná a hatalmi egyensúlyt, és háborúzásokhoz vezetne, másrészről vagy India megszállásában, vagy az indiaiak lázadásában csúcsosodna ki, ami így az óceáni közlekedési útvonalait is fenyegetné, melyek a brit kereskedelmi és politikai elsőbbség alapjait adták^.[3] Azonban India elvesztésének félelme már korábban is jelen volt, például miután 1798-ban Napóleon meghódította Egyiptomot, a britek azonnal elkezdték védelmi vonalaikat megszervezni Indiáig, vagy amikor Napóleon és I. Sándor cár egy lehetséges indiai invázióról tárgyalt, a britek elküldték követeiket az Európa és India között fekvő országokba (Perzsia, Afganisztán, Maszkat, Szindh, Pandzsáb).^[4]

Brit-India szárazföldi határait a következő országok ölelték körbe, elválasztva azt Ázsia többi részéről: Irán, Afganisztán, Tibet, Nepál, Szikim, Bután és Burma (a mai Mianmar). A britek ezeket az országokat ütközőállamokká formázták, védőbástyákként szolgálva a cári expanzióval szemben. Afganisztán felé közeledve az oroszok 1865-ben elfoglalták Taskent, 1866-ban Buharát és 1868-ban Szamarkandot – mely városból a Mogul Birodalom alapítója, Bábur is megindította indiai hadjáratát az 1520-as években. Merv 1884-es megszállásával az Orosz Birodalom megérkezett az afganisztáni határhoz. A Birodalom megvédéséhez szükséges eszközök hiánya és az orosz vasutak által lefedett egyre nagyobb területek arra ösztönözték Londont, hogy diplomáciai eszközökkel vessen véget a vetélkedésnek; az 1907-es Angol-Orosz Egyezményben felosztották egymás között az ázsiai területeket, érdekszférákat.^[5]

Ugyan a „nagy játszma” csak egy epizód volt Brit-India történelmében, a határvonalak demarkációját India biztonságának szempontjából elengedhetetlennek tartották. Többször is kísérletet tettek az afgán határok megállapítására, Afganisztán és Brit-India között 1893-ban, Oroszország és Afganisztán között 1895-ben,^[6] de ugyanez volt a cél a Kína-India határok esetében is, mely kérdés a tanulmány középpontjában áll. A releváns irodalom rövid áttekintése után elsőként a vitatott határterületekből a Nyugati Szektor (kínai ellenőrzés alatt, Aksai Chin néven), és a Keleti Szektor (indiai ellenőrzés alatt, Arunácsal Prades tartomány) kialakulásának bemutatására kerül sor. A második cikk a határvita határháborúvá fajulásával és a különböző, sokszor ellentmondó narratívákkal foglalkozik, majd egy konklúzióban összegezzük a konfliktus természetét és máig érezhető hatását a két ország kapcsolatára.

Irodalmi áttekintés

Habár a cikksorozat két téma körül forog, a britek határalakító törekvései és ennek a Kína-India kapcsolatokra gyakorolt hatásai körül, a releváns irodalom nem meglepő módon legtöbbször egyszerre foglalkozik mindkettő kérdéssel, mivel az 1962-es háborút megelőzően mindkét fél történelmi érvekkel próbálta igényeinek jogosságát bizonyítani, így a háború kirobbanása a határok iránti érdeklődést is újjáélesztette. Valamelyest kivételt képez ez alól Alastair Lamb, aki részletesen foglalkozott a különböző határok kialakulásával számos művében, mint például a The China-India Border – The origin of the disputed boundaries-ben (1964), illetve a The Sino-Indian Border in Ladakh-ban (1973) is. Neville Maxwell India’s China War (1970) című könyvében egyértelműen eltér a korábbi, főleg indiai szemszögből bemutatott narratíváktól, melyet a háború alatt Újdelhiben tudósítóként töltött ideje és kutatása, valamint a még mindig titkosított Henderson Brooks-jelentés alapján írt meg. Az utóbbi dokumentum az indiai hadsereg vezérkari főnökének megbízásából született, melyben a háború kirobbanását közvetlenül összekapcsolja a tárgyalások elutasításával és a vitatott területekre irányuló katonai „Forward Policy”-vel („Előre Politika”). Karunakar Gupta a brit-indiai kormány és az Indiai Külügyminisztérium Történeti Osztályának negatív szerepét mutatja be, mely a döntéshozók félretájékoztatásához vezetett. Bertil Lintner, egy svéd újságíró jelentős regionális helyismerettel két releváns könyvet is írt. A Great Game East (2015) egy új “nagy játszmát” vázol fel, ezúttal India és Kína között, valamint China’s India War (2018) című könyve – egyértelműen szembe állítva Maxwell könyvével – kritizálja az utóbbit, amellett érvelve, hogy a kínaiak szándékosan, hosszú idő alatt készültek föl a háborúra, mellyel sikeresen átvették India vezető szerepét a Harmadik Világban. Sunil Khatri monográfiája, az Events Leading to the Sino-Indian Conflict of 1962 (2017) a vitában és a háborúban a CIA helyzetét és tibeti műveleteit hangsúlyozza, mely kiprovokálta a kínai támadást. Aldo D. Abitbol cikke, a Causes of the 1962 Sino-Indian War – A system level approach (2009) egy neorelista modellen keresztül vizsgálja a háború kitörésének lehetséges okait.

Összességében elmondható, hogy az elérhető szakirodalom egyértelműen legtöbbször az indiai narratívát követi. Ez Maxwell óta megváltozott, heves vitát váltva ki a téma iránt érdeklődők körében. Azonban nem szabad eltekinteni a ténytől, hogy a források elérhetősége szempontjából is sokkal több indiai eredetű dokumentum található döntéshozatali mechanizmusának átláthatóságából adódóan, szemben a rejtélyesnek mondható kínai döntéshozatali folyamtokkal. Kína tekintetében többnyire nyilvános forrásokra hagyatkozhatunk csak, mint például Zhou Enlai leveleire vagy a kínai külügy jegyzékeire.

Brit Korona a Himalájában

A Kína-India határszakaszt a vitatott területek alapján három részre lehet felosztani: Keleti Szektorra, Középső Szektorra, valamint Nyugati Szektorra. Keleten a vitatott terület India irányítása alatt áll, ma Arunacsál Prades néven tartományként működik, melynek határa a vitatott McMahon-vonal Bután és Mianmar között. Azonban a kínai fél közel 85 500 négyzetkilométert követel magáénak a vonaltól délre,^[7] mely véleménye szerint Tibethez, így Kínához is hozzátartozik.^[8] A Középső Szektorban a vitatott területek főleg egyes határátkelőkkel és szorosokkal kapcsolatosak Darzsilingtól északra,^[9] körülbelül kétezer négyzetkilométernyi területen.^[10] A legutolsó vitatott terület neve Aksai Chin a Nyugati Szektorban, Ladakh északi részén, Dzsammu és Kasmír államban található.^[11] A terület 33 000 négyzetkilométer, ami a kínai hadsereg irányítása alatt áll. A területet Xinjiang és Tibet összekötésére használják.^[12]

A vitatott határterületek kialakulása a brit befolyás 18. és 19. századi terjedéséhez köthető, ahogy a Brit Birodalom elérte a Himaláját. A Qing Birodalommal való találkozás következtében megkezdődött a vetélkedés a Középső Szektor kis államaiban, míg a Nyugati és Keleti Szektorban lehetséges ütközőállamok hiányában a britek kísérletet tettek határaik pontos meghatározására. A határvonalak (border) – McMahon szerint, aki kulcsszerepet játszik tanulmányunkban is – megkülönböztetendők a mezsgyétől (frontier), mivel míg az utóbbi egy ütközőterületként funkcionáló széles határterület, addig a határvonal, akár demarkált (helyszínen fizikailag kijelölt), akár delimitált (írásban körülírt), egy egyértelműen meghatározott sáv. A Himalájában ez leggyakrabban a legmagasabb hegygerincek ’vízválasztó-vonala’ (watershed line). Egy határ pontos meghatározásakor felmerülő nehézségek közül itt is találkozhatunk jónéhánnyal, mivel a kietlen vidékeken élő számos törzs a történelem során sokszor vándorolt, kerestek újabb legelőket vagy sáfárkodtak szabadon szolgálataikkal, mint nyugaton a hunzák, a mönyulok Tawangban, vagy a számos asszámi törzs, melyek sokszor akár egyidejűleg is szövetkeztek mind az északi, mind a déli államokkal.^[13] Az elérhető elsődleges források gyakran csak tovább bonyolítják a vitát, a térképek sokszor pontatlanok, valamint mindkét oldalon lehet találni különböző határvonalakat feltüntető térképeket. Míg a szerződések, melyeket olyan ázsiai államok kötöttek melyek mentesek voltak a nyugati jogi hatásoktól – egyszerre több különböző nyelven íródva – sokféle értelmezésnek adnak teret. Ezeken kívül az adminisztratív leírások, látogatások feljegyzése és templomi adományok értelmezése modern kontextusban is további kérdéseket vethet fel (például a templomnak beszolgáltatott adományt lehet vallásos adománynak is tulajdonítani, de terményjáradéknak is).^[14]

Nyugati Szektor

1. Ábra : Aksai Chin térképe, a vitatott Nyugati és Középső Szektor

Dzsammu és Kasmír állama a tizenkilencedik század első felében született, kulcsszerephez jutva a britek számára a nyugati határvidékek biztosításában; egyszerre két szempontból is. Egyrészről ez az állam szolgált először az afgánok, majd az oroszok távoltartására, másrészről belső egyensúlyként is funkcionált Pundzsábbal szemben (az állam születése, ahogy majd látni fogjuk, szorosan összefügg az első angol-szikh háborúval 1846-ban).^[15] Az államot Gulab Singh, egy dogra törzsfőnök alapította, miután Ranjit Singh, a Szikh Birodalom alapítója kegyeibe fogadta és Dzsammu urává tette őt. Az 1830-as években meghódította Ladakh-ot, egy Tibethez közel álló régiót, majd 1840-ben Baltisztánt is meghódította, azonban a következő évben Tibet meghódítására tett kísérlete kudarcba fulladt. 1846-ban a Kasmír-völgyet is megkapta a britektől, semlegességéért cserébe az első angol-szikh háború során. A háborút a lahor-i egyezmény zárta le, de mivel a britek birodalmukat nem kívánták tovább növelni, ezért 75 lakh rúpiáért és a brit uralom elfogadásáért cserébe Gulab Dzsammu, Kasmír és Ladakh ura lett az amristar-i egyezmény keretein belül.^[16] Mivel a britek még emlékeztek tibeti kalandjára, megtiltották Gulabnak a további hódításokat, és kikötötték a határok demarkálását egy bizottság által, melyet egy bizonyos Alexander Cunningham vezetett. Ő így írt Gulab Singhről akiről feltételezte, hogy esetleg „megismétli az 1841-es expedícióját lhászai területre. […] Az is lehetséges, hogy a kínai uralkodóval fenntartott békés kapcsolatunk kárára válhat, ha Mennyei Őfelsége nem különbözteti meg India urait Kasmír urától. […] A brit kormány úgy döntött, hogy megszünteti a Kelet leggyakoribb vitáinak kiváltó okát – a bizonytalan határvonalat.” ^[17] Azonban az 1846-os és ’47-es bizottságok sikertelenül fejezték be a munkájukat, a tibetiek és a kínaiak részvételének hiányában. Egyetlen válasz érkezett a kantoni kormányzótól, aki szerint a szóban forgó területek határainak fekvése kielégítően meg van határozva.^[18] Így a brit hivatalnokok nem kétoldalú megállapodás alapján, hanem feltételezések, helyi szokások és saját belátásuk szerint húzták meg a határokat.

Johnson-vonal

Az 1860-as években a terület újból London figyelmének középpontjába került, mivel az orosz terjeszkedés elérte Afganisztánt és Kínai Turkesztánt, a mai Xinjiang tartományt, ahol ekkor szűnt meg a mandzsu fennhatóság. Itt Yakub bég, egy szomszédos hadúr rövid ideig sikeresen átvette az irányítást, miközben az angolok és az oroszok közelről figyelték a fejleményeket. Azonban nemcsak ők, hanem Dzsammu és Kasmír akkori maharadzsája, Ranbir Singh is érdekeltté vált, megpróbálva kiterjeszteni uralmát a területre.^[19]

Ekkorra a brit határfelmérésekből már csak Ladakh északkeleti része maradt hátra. Ezt W. H. Johnson végezte, azonban a felmérés sajátos körülményeiből fakadóan jelentősen befolyásolta a későbbi eseményeket is. A kasmíri maharadzsa sahidullai erődjéből kiindulva – melyet 1865-ben építettek, majd két évre rá kiürítettek – a Kuen-lun hegység vízválasztóvonalát követte a Karakorum helyett, miközben utazását a maharadzsa ladakhi vezírje jelentős ellátmánnyal és pénzzel támogatta, továbbá miután 1872-ben hivatalnoki munkáját otthagyta, a kasmíri uralkodó szolgálatába állt. Felmerült, hogy mindeközben a Főszállásmester (Quarter Master General) hírszerzési osztályának is dolgozhatott, így egyszerre nyújthatta szolgálatait a brit kormánynak és a kasmíri maharadzsának is. Ugyan személyes motivációja és hűsége nem teljesen egyértelmű, de mindenesetre az általa készített felmérés a Karakorum és Kuen-lun között elterülő fennsíkot a maharadzsa ladakhi tartományának részeként tüntette fel, ami egy olyan sebességű utat feltételez – minden nap harminc kilométert kellett megtennie szünet nélkül –, ami alatt nehézkesen születhetett egy alaposan elkészített felmérés.^[20] A felmérés, mely az egész Aksai Chin területet Kasmír részeként tünteti föl, bekerült egy 1868-as atlaszba, ahonnan tovább terjedt a használata.^[21]

Macartney-MacDonald vonal

A 19. század utolsó éveiben, a felfokozott angol-orosz versengés közepette két konkurens vélemény uralkodott Londonban a Kasmír-Xinjiang határral kapcsolatban. Egyrészről a birodalmi expanziót támogató Sir John Ardagh, a Brit Katonai Hírszerzés igazgatója (1896-97) vezetésével a kínaiak 1896-ös Kína-Japán háborúban elszenvedett vereségéből azt a következtetést vonta le, hogy Kína nem lesz képes visszatartani az orosz előretörést, és egy nagyobb területet – így Aksai Chint is – magába foglaló határvonalat javasolt hivatalos használatra, mely nagyban megegyezett a korábbi Johnson vonallal. Ezt ugyan Lord Elign indiai kormánya elvetette, de az 1899-ben hatalomra került kormányzat Lord Curzon vezetésével már támogatta és hivatalossá tette azt.^[22] Egy másik említésre méltó határvonal a Lord Elign kormányához köthető, visszafogottabb célokat megfogalmazott Macartney-MacDonald-vonal, melyet George Macartneyről, a britek félig kínai képviselőjéről Kasgárban, és Sir Claude MacDonaldról, a Kínáért felelős brit miniszterről neveztek el. Az ő javaslatuk, ami figyelembe vette a kínai igényeket és az általuk 1892-ben állított határkövüket, egy kettéosztott Aksai Chint tartalmazott. Ezt elküldték a Tsungli Yamennek, a külügyminisztérium kínai megfelelőjének 1899-ben, de a xinjiangi tartományi helytartó csak informálisan és megkésve erősítette meg azt. Azonban a kormányváltást követően megváltozott hozzáállás következtében ezt már nem vették figyelembe, és további lépéseket nem tettek egy hivatalos válasz kézhezvételéért. Habár az 1899-es jegyzék a határról feledésbe merült az ötvenes években kibontakozó határvitáig, mégis jelentőséggel bír, lévén ez volt az egyetlen hivatalosan közölt határvonal Pekingnek.^[23]

Később, a huszadik század első felében Kasmír északi és keleti határait „meghatározatlan” jelzővel tüntették fel az Aitchision’s Treaties tizenkettedik kötetében;^[24] az indiai földhivatali publikációk (Survey of India) sem jelöltek demarkált határt a húszas és harmincas években sem. 1945-ben azonban az indiai külügyminiszter, Sir Olaf Carole adatott ki olyan térképeket, melyeken színezett sávval jelölte a „meghatározatlan határvonalat.”^[25] Ehhez a döntéshez valószínűleg hozzájárulhatott a megnövekedett szovjet befolyás Xinjiangban, mivel a névleg Kínát képviselő hadúr, Sheng Shicai a szovjetektől kapott tanácsadókat, sőt be is lépett a Szovjetunió Kommunista Pártjába 1939-ben, mely arra ösztönözte a briteket, hogy újra a Johnson-Ardagh vonalat tegyék iránymutatóvá.^[26]

Keleti Szektor

2. Ábra: Arunácsal Prades, a vitatott Keleti Szektor

A Keleti Szektorban – mely a gyakorlatban Asszamnak felel meg – a britek 1826-ban jelentek meg, a Yandabo Szerződés[27] keretén belül az első burmai háború következményeként. A területen számos hegyi törzs élt, melyeket két csoportba lehet osztani. Egy részük a Tawang vidéken élt, meghatározó tibeti befolyás alatt, így a briteknek lehetőségük volt szokásos diplomáciai kapcsolatba lépni velük. Más részüket viszont olyan őslakos törzsek tették ki, mit az akák, daflák, mirik, aborok és mishmisek, melyeknek nem volt olyan állami apparátusuk, amit a britek elismertek volna.^[28] A késő tizenkilencedik század folyamán Tawangban a britek felismerték a tibeti jelenlétet, így az megfelelő útvonallá és kommunikációs csatornává vált tibeti és kínai ügyekkel kapcsolatban. Ugyan Sir Henry McMahon 1914-es határvonala (mellyel a későbbiekben foglalkozunk) a tawangi vidékeket és az ottani mönyul lakosságot India részévé tette, azonban már létezett egy, a britek által megállapított határvonal R. Graham őrnagy, az Északkeleti Határvidék Iroda (North-East Frontier Agency – NEFA) képviselője által.^[29] Azonban a helyi törzsek egy másfajta problémát is felvetettek, mivel az ismétlődő portyázások elviekben büntetőhadjáratot vontak maguk után. A probléma kiküszöbölése érdekében a Bengáli Keleti Határvidék Igazgatósága (Bengal Eastern Frontier Regulation) 1873-ban létrehozott egy külső és egy belső vonalat. Az utóbbi az adminisztrációs és adóztatási határvonalat jelentette, melynek átlépését engedélyhez kötötték, míg a külső vonal a birodalom nemzetközi határait jelölve a Himalája lábainál húzódott.^[30]

A huszadik század elején az asszami Himalája újra az érdeklődés középpontjába került, tartva az oroszok tibeti megjelenésétől. Ez motiválta az 1904-es Younghusband-expedíciót Lhászába – kereskedelmi kiváltságot és egyedüli brit jelenlétet biztosítva –, melynek túlzásait (mind erőszakban, mind a kikényszerített koncessziókban) azonban az oroszok és a konzervatív Balfur-kabinet is elítélték, néhány módosítást eredményezve az 1904-es Angol-Tibeti Egyezményben. Az expedíció következményeként a Dalai Láma elmenekült, majd 1906-ban a britek megerősítették a kínai jelenlétet Tibetben az 1906-os Angol-Kína Egyezmény keretein belül. Ezenkívül London megegyezett Pétervárral, hogy közösen fognak tartózkodni a tibeti ügyekbe való közvetlen beleavatkozástól, ilyen ügyekben a kínai közvetítést tették szükségessé. Többek között erről rendelkezett az 1907-es Angol-Orosz Egyezmény, melyet hivatalosan a „nagy játszmát” lezáró egyezményként tartanak számon. Ezen fejlemények közvetlen következménye volt a Qing-dinasztia törekvése Tibet közigazgatási integrációjára. Ezt a Yakub béget követő xinjiangi tapasztalatok alapján a kínai Anban (a kínai császár hivatalos képviselője Lhászában) Zhao Erfeng vitte végbe, melynek következményeként megkapta a „Hentes” ragadványnevet.^[31]

Az Északkeleti Határvidék Irodában, azaz Asszamban a korábbi be nem avatkozási politika változáson ment át nemcsak az orosz fenyegetésnek köszönhetően, hanem a növekvő gazdasági érdeklődés következtében is, lévén a fakitermelők és a teaültetvényesek ígéretes területnek tartották azt, azonban ezen törekvéseknek az adminisztrációs belső vonal akadályt állított. Noel Williamson politikai tisztviselő az asszami törzsek integrációját támogatta, azonban ezt Lord Morley, az indiai külügyminiszter nem támogatta, aki szerint ennek a következménye „a gyakorlatban a terület annektálása, melyet további expanzió követne, nehezen meghatározható végcéllal”. Williamson ennek ellenére gyakran látogatott ezekre a területekre, azonban 1911-ben egy ilyen utazás során abori törzsek meggyilkolták.^[32] Az ezt követő büntetőhadjárat lehetővé tette további területek és az esetleges tawangi kínai befolyás felmérését, ami a felmérést követően India részévé vált. Ennek köszönhetően az angol kormány kikerülte az India Törvény (India Act) megsértését, mely a határon túli katonai hadműveleteket parlamentáris engedélyhez kötötte.^[33] Az 1912-es év azonban újra alapvető változásokat hozott Tibetnek. Az 1911-es kínai forradalom és Zhao Erfeng meggyilkolását követően megszűnt a kínai jelenlét, és visszatért a Dalai Láma, meggyőződve a britek támogatásáról. Mivel az asszami határon megszűnt a kínai nyomás, a kérdés elvesztette sürgősségét. Az ezen fejleményeknek köszönhetően kialakult hatalmi vákuum így az 1913 és 1914 közötti Simla Konferencia megnyitásához vezetett.^[34]

Simla Konferencia

A Simla Konferencia lehetőséget jelentett a briteknek tisztázni Kína státuszát Tibetben, azonban végül a tibeti és a kínai oldal közötti közvetítő szerepében találták magukat.^[35] A Brit Birodalmat Sir Henry McMahon képviselte a konferencia elnökeként Charles Bell, a szikkimi és tibeti ügyekért felelős brit politikai biztos segítségével. A Dalai Lámát Lönchen Satra, a miniszterelnök-láma képviselte, míg Chen Yifan (Ivan Chen) vezette a kínai delegációt, ahol Lu Xingqi, Kína tibeti biztosa szállította az információt Chennek és Pekingnek, a háttérben tartva közöttük a kapcsolatot.^[36] A tibetiek megpróbálták elismertetni függetlenségüket, azonban az 1906-os Angol-Kínai Egyezmény miatt ódzkodtak megadni ezt a britek, valamint tartottak egy lehetségesen független Tibet közeledésétől Mongóliához (mely országgal a közös vallásnak köszönhetően szoros kapcsolatban álltak) és azon keresztül Oroszországhoz, mely ekkor nagy befolyással bírt Mongóliában.^[37] A konferencia kilenc hónapja alatt a britek megpróbálták elfogadtatni a kínaiakkal Tibet külső és belső zónákra osztását,^[38] ahogy azt az oroszok tették Mongóliával, azonban a tárgyalások sikertelenül fejeződtek be, a kínaiak nem voltak hajlandóak az indiai kormányzat által kért engedmények megadására. Mielőtt a tárgyalások berekedtek volna, McMahon rávette Chent, hogy ellássa kézjegyével az egyezmény tervezetét (azzal a kikötéssel, hogy ez nem egyezik meg a kínai kormányzat jóváhagyására váró hivatalos aláírással). Ezenkívül azzal, hogy a britek a későbbiekben módosítottak a tervezeten, a kézjegy érvényessége is megkérdőjeleződött.^[39] Ezalatt McMahon és a tibeti képviselet megkötötte a megállapodást London ellenkezése ellenére, állítólag az aláírást megtiltó táviratot késve kapta kézhez McMahon.

A Simla Konferencia eredménye egy térkép és egy tervezet mindhárom résztvevő kézjegyével, és még egy tervezet két kézjeggyel. Végül azonban nem született olyan megállapodás, amelyhez a kínai kormányzat hozzájárulását adta, tagadva Tibet önállóságát és egyezménykötési jogát. Ez azért kiemelendő, mert ugyan született egy megállapodás McMahon és a tibetiek között az indiai határról, azonban ez nem képezte a konferencia tárgyát.^[40] Az alkirály (Viceroy) Lord Hardinge az alábbiakat táviratozta Angliába a végső memorandumról írva: „Elismerjük, hogy az Északkelti Határvidék India és Kína közötti szakasza nem került szóba a Konferencia részeként.” ^[41] Azonban egyes vélemények szerint a kínai fél nem volt kényszerítve arra, hogy részt vegyen a konferencián, és hogy Chen ellássa kézjegyével a tervezetet,^[42] valamint az India-Tibet határnak is szóba kellett kerülnie a konferencián, lévén a Chen által is szignózott^[43] dokumentum kilencedik pontja kimondja, hogy „a jelen Konferencián Tibet, valamint külső és belső Tibet határai pirossal, illetve kékkel jelöltek az itt csatolt térképen.” ^[44]  Többek között Lintner is úgy tartja, hogy az India-Tibet határ kérdése nem tartozott a releváns kérdések közé, mivel Chen és kollégái sem voltak tisztában annak pontos fekvésével, inkább Tibet státuszával és a Tibet-Kína határ fekvésével voltak elfoglalva.^[45] Mindenesetre a különböző, sokszor ellentmondó narratívák ellenére egyértelmű, hogy a konferencia eredményét elutasította a kínai fél – abból is adódóan, hogy ugyan nyíltan nem kérdőjeleződött meg, de nem is került megerősítésre Kína fennhatósága Tibetben.

3. Ábra: A Simla Konferencia térképe a McMahon vonallal 1. részlet

4. Ábra: A Simla Konferencia térképe a McMahon vonallal 2. részlet

Mind McMahon, mind a Simla Egyezmény későbbi sorsa hasonlóan vitatott. Míg Maxwell Sir Henry McMahon Egyiptomba helyezését – távol Indiától egy évvel a Konferenciát követően – büntetésként értelmezi, ahol további, ma is releváns ügyekben játszott meghatározó szerepet: a Durand és a McMahon vonal létrejötte mellett az arab törzsek Oszmán Birodalom elleni fellázadásánál is bábáskodott, addig Lintner ezt az áthelyezést jutalomként értékeli, az arabul is beszélő McMahon munkásságának elismeréseként.^[46] Az Egyezmény sorsával kapcsolatban, az arról született leírást tartalmazó Aitchision Treaties 1929-es kötetének sorsa is vitatott. Lamb, Maxwell és Karunakar Gupta szerint az eredeti 1929-ben kiadott Aitchision Treaties tizennegyedik kötetben a Simla Konferenciát úgy említik, mint egy – a kínai kormány aláírásának hiányában – kudarcba fulladt kísérletet az India-Tibet határ megállapítására.^[47] 1936-ig az indiai földmérők térképei India határait az asszami hegyek lábainál jelölték, ^[48] azonban ez 1938-ban megváltozott – abban az évben, miután Sir Olaf Carole, az indiai külügyminiszter-helyettes megtalálta a Konferencia dokumentumait, bevontra és bezúztatta a tizennegyedik kötetét, majd újakat adott ki az eredeti 1929-es dátumozással, melyekben az 1914-es események már máshogy vannak megörökítve. Ebben a régi-új kötetben a McMahon vonal a Konferencián elfogadott határként van jelölve.^[49] Ennek köszönhetően az 1945-ben kiadott Tibeti Kivonat (Tibetan Precis), mely az indiai kormányzat hivatalnokai számára kiadott különböző bizalmas dokumentumokat tartalmazó gyűjtemény volt, már ezt közölte a Simla Konferencia eredményeiként, követve az átírt Aitchision Treaties kötetet.^[50]

Más kutatók azonban az 1929-es kötet cseréjét egyszerűen a kor sajátos körülményeinek tulajdonítják, mivel az első világháború kitörésével és McMahon távozásával az ügy feledésbe merült. Amikor azonban a Kínai Köztársaság újra megjelent Tibet határainál, és a Dalai Láma is elhunyt az 1930-as évek folyamán, a kérdés újra a brit döntéshozók asztalára került, most azonban már a megszűnt cári Oroszországgal kötött egyezmények korlátjaitól mentesen.^[51] Az újdelhi külpolitikai osztály 1935-ben értesült az északkelti helyzetről egy Kingdon-Ward nevű botanikustól, aki lejegyezte, hogy „habár a fő [himalájai] vonulatok képezik a de jure határvonalat, minden kétséget kizáróan a de facto határ annál sokkal délebbre húzódik, mivel a tibeti kormányzat […] aktívan jelen van a mönyulok lakta területeken, és a tibeti egyház befolyása szinte az asszami síkságok legszéléig elér”. Ennek volt köszönhető, hogy a brit adminisztráció inkább a kötetek gyors kicserélése mellett döntött, megpróbálva elkerülni bármiféle félreértést az ügyben. Habár a Birodalom egy időre sikeresen kozmetikázta a határokkal kapcsolatos hiányosságokat, távozásukkal ezek újra a felszínre kerültek.^[52]

Az eddigiekben bemutatásra került a Kína-India határ létrejöttének folyamata és annak állapota India függetlenedésekor, a történeti kontextusként szolgáló angol-orosz versengés, valamint a releváns szakirodalom áttekintése. A következő részben az 1962-es háborúhoz vezető út kerül bemutatásra, az irodalmi áttekintésben is felvillantott narratívák figyelembevételével, kitérve a vita és a háború máig tartó hatásaira.

Szerző: Róma Ádám

Felhasznált ábrák

Borítókép:
Early 20th century British map shows red coated soldiers looking into the Indus Valley and Afghanistan from Indian territory. Shutterstock. https://www.shutterstock.com/hu/image-illustration/early-20th-century-british-map-shows-239401468?src=library (2018. 12. 11.)

1. Ábra:
China India western border 88.jpg. Wikimedia Commons. https://commons.wikimedia.org/wiki/File:China_India_western_border_88.jpg (2018.12.11.)

2. Ábra:
China India eastern border.jpg. Wikimedia Commons. https://commons.wikimedia.org/wiki/File:China_India_eastern_border.jpg (2018.12.11.)

3. Ábra:
McMahon Line Simla Accord Treaty 1914 Map1.jpg. Wikimedia Commons. https://commons.wikimedia.org/wiki/File:McMahon_Line_Simla_Accord_Treaty_1914_Map1.jpg (2018.12.11.)

4. Ábra:
McMahon Line Simla Accord Treaty 1914 Map2.jpg. Wikimedia Commons. https://commons.wikimedia.org/wiki/File:McMahon_Line_Simla_Accord_Treaty_1914_Map2.jpg (2018.12.11.)

Irodalomjegyzék

Fromkin, David: The Great Game in Asia. In: Foreign Affairs. Tavasz, 1980. https://www.foreignaffairs.com/articles/south-asia/1980-03-01/great-game-asia (2018. 11. 29.)

Gupta, Karunakar: Distortions in the History of Sino-Indian Frontiers. In: Economic and Political Weekly 15/30, 1265–1270. 1980.

Guruswamy, Mohan and Singh, Zorawar Daulet: India China Relations: The Border Issue and Beyond. Újdelhi, Viva Books. 2009.

Lamb, Alastair: Kashmir: A Disputed Legacy 1846-1990. Hertfordshire, Roxford Books. 1991.

Lamb, Alastair: The China-India Border: The origin of the disputed boundaries. London, Oxford University Press. 1964.

Lintner, Bertil: China’s India War. New Delhi, Oxford University Press. 2018.

Lintner, Bertil: Great Game East: India, China and the Struggle for Asia’s Most Volatile Frontier. New Delhi, Harper Collins. 2015

Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy. Oxford University Press, 2015.

Maxwell, Neville: India’s China War. Bombay, Jaico Publishing House. 1970.

Mehra, Parshotam: A Forgotten Chapter in the History of the Northeast Frontier: 1914 –36. In: The Journal of Asian Studies 31/2, 299–308. 1972.

Ray, Jayanta Kumar: Aspects of India’s International Relations, 1700 to 2000: South Asia and the World. Pearson Education India. 2007.

Sharma, Surya P.: The India-China Border Dispute: An Indian Perspective. In: The American Journal of International Law 59/1, 16–47. 1965.

The Boundary Question between China and Tibet: A Valuable Record of the Triaprtite Conference Between China, Britain and Tibet Held in India 1913-1914. 1940.

Zhou, Enlai: Premier Zhou Enlai’s Letter to the Leaders of Asian and African Countries on the Sino Indian Boundary Question, November 15, 1962. In: The Sino-Indian Boundary Question. Beijing, Foreign Language Press. n.d.

Jegyzetek

[1] Lintner, Bertil: Great Game East: India, China and the Struggle for Asia’s Most Volatile Frontier. New Delhi, Harper Collins. 2015 2.

[2] Malone, D. M., Mohan, C. Raja, Raghavan, Srinath (Szerk.) The Oxford Handbook of Indian Foreign Policy. Oxford University Press, 2015. 79.

[3] Fromkin, David: The Great Game in Asia. In: Foreign Affairs. Tavasz, 1980. https://www.foreignaffairs.com/articles/south-asia/1980-03-01/great-game-asia (2018. 11. 29.)

[4] Malone, 2015. 78.

[5] Ibid., 80-82.

[6] Ibid., 81.

[7] Sharma, Surya P.: The India-China Border Dispute: An Indian Perspective. In: The American Journal of International Law 59/1, 16–47. 1965. 17.

[8] Zhou, Enlai: Premier Zhou Enlai’s Letter to the Leaders of Asian and African Countries on the Sino Indian Boundary Question, November 15, 1962. In: The Sino-Indian Boundary Question. Beijing, Foreign Language Press. n.d. 8.

[9] Sharma, 1965. 17.

[10] Zhou, 9.

[11] Sharma, 1965. 18.

[12] Zhou, 9.

[13] Lamb, Alastair: The China-India Border: The origin of the disputed boundaries. London, Oxford University Press. 1964. 14-24

[14] Lamb, Alastair: Maps, Treaties, and Documents. In: The China-India Border: The origin of the disputed boundaries. London, Oxford University Press. 1964.

[15] Guruswamy, Mohan and Singh, Zorawar Daulet: India China Relations: The Border Issue and Beyond. Újdelhi, Viva Books. 2009. 11.

[16] Lamb, Alastair: Kashmir: A Disputed Legacy 1846-1990. Hertfordshire, Roxford Books. 1991. 7-8.

[17] Lamb, 1964. 64.

[18] Maxwell, Neville: India’s China War. Bombay, Jaico Publishing House. 1970. 25.

[19] Lamb, 1991. 20-22.

[20] Guruswamy, 2009. 13.

[21] Maxwell, 1970. 27.

[22] Lamb, 1964. 105-107.

[23] Ibid., 100-104.

[24][24] Eredeti cím: A Collection of Treaties, Engagements, and Sanads Relating to India and Neighboring Countries; az első köteteket C. U. Aitchison szerkesztette a 19. században, később az ő neve vált használttá a gyűjtemény rövid megnevezésére.

[25] Gupta, Karunakar: Distortions in the History of Sino-Indian Frontiers. In: Economic and Political Weekly 15/30, 1265–1270. 1980. 1268.

[26] Guruswamy, 2009. 19.

[27] Brit-India történetének leghosszabb és legköltségesebb háborúját, az első angol-burmai háborút lezáró Szerződés, melyet a burmai függetlenség megszűnésének kezdeteként is számon tartanak.

[28] Lamb, 1964. 115-116

[29] Ibid., 121.

[30] Ibid., 122-126

[31] Ibid., 134-135

[32] Ibid., 130-133

[33] Maxwell, 1970. 45.

[34] Lamb, 1964. 141-142

[35] Ibid., 142

[36] Lintner, Bertil: China’s India War. New Delhi, Oxford University Press. 2018. 40-41.

[37] Ibid., 42.

[38] A külső terület Lhásza irányítása alatt, a belső terület a kínai központi kormányzat irányítása alatt lett volna.

[39] Maxwell, 1970. 48.

[40] Gupta, 1980. 1267.

[41] Ibid., 1265.

[42] Guruswamy, 2009. 28.

[43] Lintner, 2018. 44

[44] The Boundary Question between China and Tibet: A Valuable Record of the Triaprtite Conference Between China, Britain and Tibet Held in India 1913-1914. Peking. 1940. 94.

[45] Lintner, 2018. 48.

[46] Ibid., 46.

[47] Gupta, 1980. 1265.

[48] Ray, Jayanta Kumar: Aspects of India’s International Relations, 1700 to 2000: South Asia and the World. Pearson Education India. 2007. 203.

[49] Gupta, 1980. 1267.

[50] Ibid., 1268.

[51] Mehra, Parshotam: A Forgotten Chapter in the History of the Northeast Frontier: 1914 –36. In: The Journal of Asian Studies 31/2, 299–308. 1972. 299-303.

[52] Ibid., 305-308.