Az „új nagy játszma” Közép-Ázsiában

Oroszország és Kína kapcsolatában a 2000-es évek közepétől jelentős közeledés tapasztalható. A folyamatban meghatározó szerepet játszott a két fél gazdaságának komplementer jellege, valamint nagyhatalmi megfontolások, például az USA hegemóniájának közös elutasítása és Ázsia ügyeinek közös intézésének az igénye. A Krím-félsziget oroszok általi annektálását követően életbe léptetett nyugati szankciók tovább közelítették a két országot, amelyek mára legfontosabb stratégiai partnerekként azonosítják egymást. Az Oroszország és Kína kapcsolatát figyelemmel kísérő politikusok és szakértők többsége azonban az említett fejlemények ellenére az együttműködést geopolitikai okokból továbbra is törékenynek tartja. Az egyik jelentős feszültségforrást a közép-ázsiai régió jelenti, amely térségre a két nagyhatalom történelme során többször igyekezett befolyását kiterjeszteni. A Közép-Ázsia fölötti befolyás a 19. századi analógiák alapján az „új nagy játszma” elnevezést kapta. Jelen tanulmány azt vizsgálja, hogy Oroszország és Kína milyen hatalmi forrásokkal rendelkezik ahhoz, hogy a közeljövőben megszilárdítsák befolyásukat a közép-ázsiai régióban.

Bevezetés

Jelenleg Közép-Ázsia fogalma alatt több nemzetközi értelmezés létezik – többek között történelmi, szovjet historiográfiai definíció, az UNESCO által használt értelmezés és a modern politikaföldrajzi értelmezés. „Közép-Ázsia” önálló földrajzi elnevezésként először 1843-ban szerepelt a porosz Alexander von Humboldt könyvében, aki a földrajztudomány egyik alapítójának számít.[1]

A kialakult értelmezés szerint Közép-Ázsia alatt az óceáni kijárattal nem rendelkező ázsiai régiókat értjük. Ezt a logikát követve az UNESCO definíciója szerint a közép-ázsiai régióban benne van Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Mongólia és Afganisztán is.[2] A 20. században használt szovjet definíció Közép-Ázsiához sorolt egyes kínai területeket is – Belső-Mongóliát, Tibetet és Xinjiang tartományt is, azonban nem volt része Kazahsztán.[3] A jelen tanulmányban azonban Közép-Ázsia mai legelterjedtebb politika-földrajzi definícióját használjuk, ami szerint a régió országai közé öt állam sorolható: Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán. Mindegyik poszt-szovjet utódállam, melyek a Szovjetunió 1991-es összeomlásával nyerték el szuverenitásukat, és amelyek határai jelenlegi formájukban az elmúlt száz évben alakultak ki a szovjet rendszer alatt.

Területileg és gazdaságilag meglehetősen különböző államokról van szó. A két véglet szinte minden szempontból Kazahsztán és Tádzsikisztán: Kazahsztán 2,7 millió négyzetkilométer területével a világ kilencedik legnagyobb állama, miközben Tádzsikisztán területe 143 ezer km2. Az IMF adatai szerint Kazahsztán 10.447 USD per fő szerinti nominális GDP-jével (2019-es becslés)[4] a világ 54. leggazdagabb országa, miközben Tádzsikisztán nominális GDP-je 892 USD-t tesz ki per fő (2019-es becslés),[5] amivel a világ legszegényebb országainak sorában helyezkedik el. Kazahsztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán nyersanyagokban igen gazdag területen fekszik: Türkmenisztán a világ negyedik legnagyobb gázkészlet fölött diszponál, miközben Kirgizisztán és Tádzsikisztán országterülete nem bővelkedik nyersanyagokban. Kazahsztán a világ egyik vezető uránium-exportőre is: 2014-ben a világ uránium-termelésének a 41 százalékát állították itt elő.[6] A földrajzi adottságoknak megfelelően alakul az öt ország gazdasági összetétele is: Kazahsztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán exportjában a kőolaj-, gáz- és uránexport dominál, és ebből szerzik bevételeik nagy részét. Eközben Tádzsikisztán GDP-jének közel fele az Oroszországban dolgozó tádzsik lakosság hazautalásaiból tevődik össze.[7]

Politikai berendezkedésüket tekintve is autokratikus, némely esetekben már-már a totalitárius rendszer fogalomkörébe belecsúszó országokról van szó, ahol a hatalom olyan vezetők kezében van, akik még a szovjet rendszerben kerültek hatalomra, vagy akik a hatalmat nem demokratikus választások útján, hanem politikai „örökléssel” szerezték. Az egyetlen kivétel a sorban talán Kirgizisztán, ahol az elmúlt évtizedekben többször került sor akár erőszakos úton történő hatalomváltásra, és a jelenlegi államfő, Szooronbaj Zsenbekov 2017 novemberében került hatalomra. Ennek ellenére Kirgizisztán sem sorolható demokratikus országok közé. Különböző mértékben ugyan, de az említett öt országban gyakorlatilag hiányzik a politikai ellenzék, és kemény cenzúra van érvényben. Gurbanguly Berdimuhammedov Türkmenisztánját zártságban és a politikai elnyomás mértékében Észak-Koreához hasonlítják.[8]

1. ábra: Az Economist Intelligence Unit (EIU) által minden évben készített úgynevezett „Demokrácia Index” szerint 2018-ban a térségben egyedül Kirgizisztán esett bele a „hibrid rezsim” kategóriájába. A térség többi négy országa „autoriter rendszer” besorolást kapott.[9]

Oroszország és Kína Közép-Ázsiában

A nemzetközi kapcsolatok tudományában egy régió feletti befolyás megszerzése olyan aszimmetrikus viszonyt feltételez, amelyben egy nagyhatalom „kemény” vagy „puha” hatalmát képes az adott régióra kizárólagosan kiterjeszteni. Szűkebben véve ez alatt katonai vagy politikai hatalomgyakorlást értünk, de tágabb megközelítésben a gazdasági függőség, vagy a kulturális, történelmi kapcsolatok szorossága, kiegészülve az intézményekkel, szövetségi és partnerségi kapcsolatokkal, szintén fontos forrásai lehetnek az adott régió ellenőrzésének. [10]

Közép-Ázsia viszonylatában mind Oroszország, mind Kína esetében egyértelműen kimutatható az aszimmetrikus viszony a kapacitások tekintetében.[11] A két állam demográfiai ereje, gazdasága, katonai ereje és költségvetése messze meghaladja a közép-ázsiai régióét (2. ábra).

	Közép-Ázsia	Oroszország	Kína
Népesség (millió fő)[12]	70,8	143,9	1.409,5
Gazdaság (milliárd $)[13]	265,2	1.577,5	12.237,7
Katonai költségvetés (millió $)[14]	1.559,7	66.335,0	228.230,7
Hadsereg (aktív fő)[15]	143.200	900.000	2.035.000

 

2. ábra: A nemzeti hatalom mérésére szolgáló egyes indikátorok szerint Közép-Ázsia, Oroszország és Kína kapacitásainak az összehasonlítása egymáshoz viszonyított arányában, 2017

Habár jelen tanulmány fókusza Oroszország és Kína versengése Közép-Ázsiában, mindenképpen figyelmet érdemel, hogy a térség nem kizárólagosan a két említett nagyhatalom versenyterepe. A Szovjetunió összeomlása utáni hatalmi űrt több hatalom is igyekezett kihasználni, ami leginkább 2000-es évektől kezdve érvényesült egyre erőteljesebben. Egyre növekvő jelenléte van a térségben az Egyesült Államoknak, akinek fő célja a katonai jelenlét növelése Közép-Ázsiában. Stratégiai elemei közé tartozhat Közép-Ázsia semlegesítése, és az orosz és kínai befolyás ellensúlyozása, másrészt pedig a térség vallási radikalizációjának a megakadályozása, és Irán befolyásának a kiszorítása. A hatalmi harc többi résztvevője között ott van Törökország, Irán, India, és bár korlátozottabb mértékben, de az Európai Unió is. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a térségre a legnagyobb hatással Oroszország és Kína bírnak, és a szerzők véleménye szerint a térség politikai és gazdasági jövője e két nagyhatalom között fog eldőlni.

Közép-Ázsia jelenlegi helyzetében igen markáns gazdasági, földrajzi és politikai jellemzőkkel rendelkezik: nyersanyagokban igen gazdag térségről van szó, amikre nagy szüksége lenne a térség energiaigényes gazdaságával működő nagyhatalmaknak. Ugyanakkor a gazdag erőforrások ellenére az öt közép-ázsiai ország csak korlátozottan tudja elérni a nemzetközi piacokat, így kereskedelmük csak egy behatárolható, zárt térben tud működni.[16] Üzbegisztán mellett például csak egyetlen egy olyan ország van a világon (Lichtenstein), amiknek két másik országon keresztül kell áthaladnia ahhoz, hogy tengeri kikötőket érjen el. Továbbá mind az öt ország tengeri kikötőktől való távolsága is a leghosszabbak között van a világon.

Mivel Közép-Ázsia infrastruktúrájának a kiépítése legnagyobbrészt a Szovjetunió létezése alatt ment végbe, így erős ráutaltság jellemzi a térséget Oroszország közlekedési rendszerére. Pont ezen igyekeznek változtatni Kína „Egy Övezet, Egy Út” projektjének a beruházásai, de jelenleg még mindig Oroszországhoz való infrastrukturális függőségről beszélhetünk.[17]

A térség további jellemzői közé tartozik a magas munkanélküliség – ám eközben a jól képzett munkaerő hiánya, mivel a jobb gazdasági körülmények reményében a szakképzett fiatal munkaerő külföldön, leginkább például Oroszországban vállal munkát. A térség gazdasága nem versenyképes és durva tőkehiány jellemzi. Emiatt kiélezett verseny folyik az öt állam között a külföldi befektetésekért.

Az öt közép-ázsiai állam nem ápol túl jó kapcsolatokat egymással. Kapcsolataikat határviták, vámháborúk és diplomáciai izoláció jellemzi. Ha összefognának, az egész térség javára válna: az ENSZ egy korábbi becslése szerint a közép-ázsiai országok egymás közötti együttműködése tíz év alatt megduplázhatja a régió GDP-jét.[18] Az Üzbegisztánban 2016-ban bekövetkezett hatalmi váltás változtathat ezen a helyzeten: a még a szovjet korszakban hatalomra került Iszlám Kerimov halála után a korábbi üzbég miniszterelnök, Savkat Mirzijojev került az elnöki székbe. Mirzijojev politikai és gazdasági nyitási politikát hirdetett, és több lépést tett a szomszédos országokkal való kapcsolatok rendezése felé.

Annak érdekében, hogy a régió feletti hatalom definíciójához kapcsolódó kizárólagosság kritériumáról is képet alkothassunk, a következőkben Kína és Oroszország regionális befolyásának hatalmi forrásait hasonlítjuk össze.

A puha hatalom elemei: történelem és kultúra

A 19. századra előbb fokozatosan Kazahsztán, majd a jelen tanulmányban tárgyalt Közép-Ázsia többi része is az Orosz Birodalom fennhatósága alá került. Ebben az időszakban, a 19. század közepére alakult ki egy vérre menő geopolitikai versengés az Orosz Birodalom és a kor másik nagy birodalma, a Brit Birodalom között, mely a „Great Game”, avagy a Nagy Játszma néven vonult be a történelembe. Az Orosz Birodalom expanziójának kettős célja volt: egyrészt határainak védelme az akkor még javarészt nomád életmódot folytató közép-ázsiai törzsekkel szemben, másrészt pedig a Brit Birodalom expanziójának megállítása. A Brit Birodalom minden eszközével Oroszország óceáni kijutását próbálta megakadályozni, másrészt pedig a Birodalom ázsiai ékkövének, Indiának az elvesztésétől tartott. Végül mindkét birodalom Afganisztán területeinél állt meg.

Oroszország közép-ázsiai expanziója fontos ideológiai elemmé vált mind a cári rendszerben, mind az utána következő bolsevikok által vezetett Szovjetunióban: 1897-es adatok szerint Közép-Ázsiát ekkor több mint 7,7 millióan lakták, ezt a lakosságot próbálták megnyerni maguknak. A cári rendszernek a katonai expanzió folytatásához kellett a támogatás, míg a fiatal bolsevik államnak szövetségesekre volt szüksége. A fő ideológiai mottó így a fejlődés lett: az elmaradott, szegény területek technológiai fejlődését hangsúlyozták a cári, majd a szovjet rendszer által. Az 1920-as évekre emellett a korábbi kolonizációs cári politikát a nemzeti összetartozás, a történelemre és közös kultúrára építő politika váltotta fel, ami a kommunista rendszer túlélését szolgálta az ázsiai népekkel való szövetség által.[19] Az ázsiai őslakosságnak munkahelyi kvótákat biztosítottak, lépéseket tettek az analfabetizmus ellen, támogatták a nemzeti nyelvet és kultúrát, és a korábban külön élő klánokat segítették asszimilálni nemzetállamokba.[20] Mindennek következtében 1924 után új közép-ázsiai országok jöttek létre új nemzeti nyelvek és új nemzeti ideológiák mentén.

3. ábra: Közép-Ázsia a Cári Oroszországban. A területek színei a Cári Birodalom közigazgatási egységeit mutatják 20. század eleji állapotukban, a világoszöld határvonal a jelenlegi nemzetállami országhatárokat jelzi.

Ez a közép-ázsiai nemzeti integrációra kifejezetten pozitív folyamat az 1920-as évek végén ért véget, amikoris az addigra megerősödött Szovjetunió Sztálin alatt visszatért a kolonizációs politikához. A nemzeti fejlődés innentől kezdve károsnak és veszélyesnek volt tekintve a Szovjet Birodalom integritása szempontjából. Ekkor indult el a szláv népesség aktív betelepítése a régióba. Masszív sztálini kollektivizációt követő éhség következtében csak Kazahsztánban a lakosság közel 35 százaléka meghalt (1,5 millió ember).[21] Ezzel párhuzamosan elindult a nemzeti kultúra és nyelv visszaszorítása az orosz nyelv és kultúra által – hasonlóan egyébként a többi szovjet köztársasághoz.

Közép-Ázsia lett a Szovjetunió demográfiai, katonai és környezetmérnöki kísérleti terepe, amitől a térség olyan károkat szenvedett, amelyek ma is meghatározzák a régió egyes jellemzőit. Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Türkmenisztán területén például egy óriási pamutültetvényt próbáltak létrehozni. A terv szerint a hatalmas ültetvények fedezték volna az egész Szovjetunió szükségleteit. Ennek rendelték alá a környezeti feltételeket is, ami az Aral-tenger kiszáradásával járt.

Demográfiai szempontból is jelentős változásokat okozott a szovjet rendszer. Egyrészt erőteljes szláv betelepítés jellemezte ezt az időszakot, akiknek a megítélése, politikai megbízhatósága pozitívabb volt az őslakos etnikai lakosságnál. Másrészt büntető jellegű betelepítéseket is alkalmaztak: kényszermunkatáborok is szép számmal működtek a régióban, de például a kollektív büntetésben részesített krími tatárokat Üzbegisztán területére telepítették át a Krím-félszigetről 1944-ben.

4. ábra: Az 1948-ban kiépített Szemipalatinszki nukleáris kísérleti terep. A katonai bázist végül 1991-ben zárták be véglegesen.

Közép-Ázsiát használták a Szovjetunióban a nukleáris kísérletek legfontosabb bázisaként. Egyrészt gyéren lakott területekről volt szó, másrészt pedig ez egy esetleges támadástól védett, izolált terület. A világ egyik legnagyobb nukleáris kísérleti terepe, a Szemipalatinszki katonai bázis is Kazahsztán területén épült ki, ahol 1949 óta legalább 468 nukleáris robbantást végeztek.[22] Itt robbantották fel az első szovjet atombombát 1949-ben és a világ első hidrogénbombáját 1953-ban.

Mindezek ellenére az orosz cári rendszer, majd a szovjet rendszer mintegy két évszázada után a közép-ázsiai régiót nagyon komoly kapcsolatok fűzik Oroszországhoz, ebben rejlik jelenleg Moszkva legnagyobb előnye. Egyrészt a régi gazdasági ellátási láncok még mindig működnek. A térség infrastrukturális rendszere Oroszország felé épült ki. A szovjet oktatás nem múlt el nyomok nélkül, a lakosság egy jelentős része ma is beszél oroszul. A katonai együttműködés bár egyre csökken, de átöröklődött a szovjet korszakból. A Szovjetunió összeomlása utáni időszakban a legegyszerűbb Oroszországban volt munkát vállalni a volt szovjet tagköztársaságok állampolgárjainak, így jelentős számú tadzsik, kirgiz, kazah és üzbég munkaerő dolgozik jelenleg is Oroszországban, hazautalásaik pedig komoly mértékben járulnak hozzá az ország GDP-jének alakulásához.

Közép-Ázsia nem mutat etnikai, nyelvi és kulturális kapcsolatot Kína hanok által lakott magterületével. Kína és Közép-Ázsia kapcsolata történelmi szempontból rendkívül komplex, aminek fő jellemzője a távolsági kereskedelem fontossága mellett a gyakori konfliktus volt. A kínai magterület folyamatos expanzióval igyekezett Közép-Ázsia általuk barbárnak tartott nomád törzseit és kereskedő városait pacifikálni és meghódítani, mely törekvése a Qing-dinasztia (1644-1911) alatt volt a legsikeresebb, és a mai Xinjiang-i terület bekebelezését eredményezte. Az 1860-as években Oroszország kisebb közép-ázsiai területeket hódított meg Kínától, és egészen a Kínai Népköztársaság kikiáltásáig Xinjiang fölött is jelentős befolyással rendelkezett. Kína Közép-Ázsiával való viszonya elsősorban a Szovjetunióval ápolt kapcsolatának a függvénye volt. Sztálin halálát (1953) követően a megromló kapcsolatokat tükrözte, hogy 1962-ben a Szovjetunió megnyitotta határait mintegy 60.000 Kínából menekülő ujgur előtt. A Szovjetunió összeomlását követően Kína a régió stabilitása érdekében először a határokat rendezte az öt közép-ázsiai állammal, majd egyre fontosabb gazdasági és politikai szerepet kezdett betölteni az életükben.

Történelmi okokból a régió lakossága alapvetően bizalmatlan a mindenkori kínai kormánnyal szemben, ami nagyban csökkenti Kína puha hatalmi lehetőségeit.[23] Mindezek ellensúlyozása érdekében Kína az elmúlt években jelentős erőforrásokat fektetett abba, hogy a régió lakossága kedvezőbb képet alakítson ki az országról. Ennek keretében elsősorban az emberek közötti kapcsolatok fontosságára fektet hangsúlyt, ami magába foglalja kulturális intézetek felállítását és nagyvonalú ösztöndíjak biztosítását. Öt Konfuciusz Intézetet alapítottak Kazahsztánban, négyet Kirgizisztánban, kettőt-kettőt pedig Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban, és jelenleg 14.000 kazah diák tanul Kína-szerte.[24] Kína puha hatalmának legjelentősebb eleme kétségkívül gazdasági ereje. Az elmúlt évtizedek igazolták, hogy Kína sikeresen tudja modernizálni a gazdaságát, ami más államok számára is követendő út lehet. Másrészt Kína olyan gazdasági erővel rendelkezik, ami arra sarkallja a közép-ázsiai államok vezetőit, hogy idomuljanak Peking politikájához.[25]

Politikai befolyás és intézményrendszer

A Közép-Ázsia politikai berendezkedését meghatározó egyik legfontosabb képződmény a Moszkva vezetésével 2015-ben létrehozott Eurázsiai Gazdasági Unió (EGU). Az EGU-nak jelenleg öt tagja van: Belarusz, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország és Örményország, vagyis az öt közép-ázsiai tagországból két állam is tagja. Az Eurázsiai Gazdasági Unió első lépcsőjében még 2010-ben jött létre Vámunió Belarusz, Kazahsztán és Oroszország részvételével, amihez 2014-ben Örményország és Kirgizisztán csatlakozott. A Vámunió egy egységes vámterületet hozott létre a részt vevő országok között – vámmentes határokkal odabent, és protekcionista közös vámrendszerrel a külső határok mentén. A következő lépés az Egységes Gazdasági Tér volt, ami 2012-ben startolt a Vámunió tagjaival: Belarusszal, Oroszországgal és Kazahsztánnal (és amelyhez 2014-ben szintén becsatlakozott Örményország és Kirgizisztán). Az Egységes Gazdasági Tér is az állami integráció egyik formája, célja a szabad áru-, szolgáltatás-, munkaerő- és tőkeáramlás biztosítása.

Végül az addigi integráció csúcspontjaként 2015 januárjától – a már említett öt ország részvételével – kezdte meg működését az Eurázsiai Gazdasági Unió, ami gyakorlatilag magába foglalta a Vámuniót és az Egységes Gazdasági Teret is. Itt már nem csak gazdasági érdekközösségről van szó, hanem egy sokkal szorosabb integráció a terv, ami az Eurázsiai Unió létrehozásában kulminálna. Vlagyimir Putyin orosz államfő elképzelései szerint ez lenne a poszt-szovjet – és egyben az eurázsiai térség végső integrációja, ami egy nemzetek feletti politikai rendszerben összefogná a tagországokat gazdasági, politikai, katonai és kulturális téren. Így mindezzel egyfajta poszt-Szovjetunió jönne létre, ami újra egy birodalomba szervezné az eurázsiai térség cári és szovjet múlttal rendelkező területeit.

Ehhez pedig nélkülözhetetlen lenne a többi közép-ázsiai térség részvétele is. Ehhez legközelebb Tádzsikisztán jutott, akivel már évek óta folynak EGU csatlakozási tárgyalások. Üzbegisztán és Türkmenisztán integrációja nemigen halad előre: az igazság az, hogy ezeknek az országoknak nem igen tud mit nyújtani Oroszország, önként pedig nem fognak lemondani nemzeti szuverenitásukról. Kazahsztán és Belarusz gazdasága jelentősen összefonódott Oroszországgal, az ő csatlakozásuk egy Moszkva által vezetett politikai és gazdasági rendszerbe egy logikus lépés volt. Nem mellesleg éppen Kazahsztán vezetője, Nurszultan Nazarbajev személyéhez fűződik az eurázsiai integráció terve még a kilencvenes évek elejéről. Örményország számára teljes elszigeteltsége miatt nem volt más opció, Kirgizisztán és Tádzsikisztán mint a közép-ázsiai régió nyersanyagokban szegény és elszegényedett országai számára pedig szintén számos előnnyel kecsegtet egy ilyen integrációs projekt.

Meg kell jegyezni azt is, hogy a Szovjetunió megszűnésével egyidőben létrejött Független Államok Szövetségének (FÁK) a 9+1 tagjából 4+1 közép-ázsiai tag. Türkmenisztán speciális helyzetben van, mert aláírta ugyan a FÁK alapítószerződését, de nem írta alá a tagsági chartát, így hivatalosan „társult tagnak” számít. A FÁK szerepe azonban inkább koordinációs szerepre korlátozódott, és egyfajta együttműködési platformot jelent a résztvevők számára. Az Eurázsiai Gazdasági Unió létrehozásával, illetve Grúzia és Ukrajna kilépésével a FÁK jelentősége tovább csökkent.

Kína politikai befolyása a Közép-Ázsiai régióban továbbra is limitált Oroszországhoz képest. Kína átfogó stratégiai megállapodást fogadott el Kazahsztánnal 2013-ban, mely a kínai diplomáciában az egyik legszorosabb bilaterális kapcsolatra utal. Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán stratégiai partnerekként jelennek meg, ami mutatja, hogy Peking számára ezek az országok kisebb jelentőségűek.[26]

Multilaterális szinten a közép-ázsiai régió számára a Kínát is érintő legfontosabb nemzetközi intézmény a Sanghaji Együttműködési Szervezet (Shanghai Cooperation Organization – SCO), ami egyben az elsődlegesen biztonságpolitikai célokból 1996-ban életre hívott „sanghaji ötök”[27] utódszervezete. Ez utóbbinak Kína és Oroszország mellett Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán is alapító tagállama volt, 2001-ben pedig Üzbegisztánnal kibővülve újjáalakult. A szervezetnek továbbra sem tagja Türkmenisztán. A SCO fennállása óta céljait és intézményeit tekintve is nagy változáson ment keresztül. A kezdetben a szűkebb értelemben vett közép-ázsiai térségre fókuszáló periódus korai szakaszát az elemzők tipikusan úgy jellemezték, mint Oroszország és Kína megállapodása a régió felosztásáról: míg politikai és katonai értelemben a térség továbbra is orosz befolyás alatt marad, addig Kína gazdasági hozzáférést kap a térséghez. Azonban az orosz gazdasági és demográfiai problémák miatt egyre inkább az a meggyőződés vált általánossá, hogy az egyezmény hosszabb távon a gazdasági tényezők kiemelt szerepe miatt Kínának kedvez.[28] Azt követően, hogy a szervezet 2017-ben Indiával és Pakisztánnal bővült, az SCO az eurázsiai földrész döntő hányadát lefedő szervezetté vált. Mindezek miatt azonban a jövőben egyre kevésbé szolgálja majd meghatározóan Kína érdekeit, és nem tekinthető olyan kelet-ázsiai regionális intézménynek, amelynek fő célja Kína regionális hatalmának megszilárdítása.

Kína egy másik jelentős, Közép-Ázsiát érintő geopolitikai kezdeményezése az „Egy Övezet, Egy Út”. A kezdeményezést Xi Jinping elnök hirdette meg 2013 szeptemberében Kazahsztánban. Célja új alapokra helyezni Eurázsia kapcsolatrendszerét, ami jelenti az egyes nemzeti szintű politikák összehangolását, új fizikai infrastruktúra kialakítását, a kereskedelem akadálymentességének biztosítását, pénzügyi integrációt, és végül a humán szféra kapcsolatainak az erősítését. Az új összeköttetések gerincét az ún. gazdasági folyosók adják, amelyek szempontjából Közép-Ázsia kulcsfontosságú szerepet tölt be. Az Új Eurázsiai Földhíd Gazdasági Folyosó összeköttetést biztosít Kína és annak legfontosabb piaca, az Európai Unió között. A régió országai az „Egy Övezet, Egy Út” kezdeményezés fontos támogatói, mert bíznak az interregionális kereskedelem bővülésében, valamint a növekvő kínai infrastrukturális beruházások nyújtotta előnyökben. Mindezt jól tükrözi, hogy Tádzsikisztán kivételével valamennyi közép-ázsiai állam a legmagasabb szinten vett részt az Övezet és Út Fórumon Pekingben.

Hadsereg

Oroszország számára az egyik legfontosabb katonai együttműködési szervezet a térségben az úgy nevezett Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (CSTO). A CSTO részben a varsói szerződést váltotta fel 1992. május 15-től. Hat tagja van, az öt Eurázsiai Gazdasági Unió tagországa mellett (Belarusz, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország és Örményország) tagja még Tádzsikisztán. Alapító tagjai között volt még Azerbajdzsán, Grúzia és Üzbegisztán is, de ezek az országok idővel kiszálltak a CSTO-ból. A tagországok szuverenitását, területét, regionális biztonságát és stabilitását védő szervezet révén Oroszország több katonai bázist és mintegy 13 ezer fős orosz katonai személyzetet is tart fenn Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán területén, és rendszeres közös katonai gyakorlatokat tartanak.[29]

Kína katonai szerepvállalása a közép-ázsiai régióban jelentősen eltörpül Oroszországéhoz képest: egyik közép-ázsiai állammal sem kötött szövetségesi egyezményt, és a területükön nem rendelkezik katonai bázissal. Ugyanakkor Kína és a közép-ázsiai államok között több katonai jellegű megállapodás is van, melyek célja, hogy összehangolják a szeparatizmus és a terrorizmus elleni küzdelmet. Ez Kína számára azért kiemelten fontos, hogy elejét vegye a régió államainak lakosságával etnikailag rokon, muszlim vallású, Kínában élő ujgur kisebbség szeparatista törekvéseinek támogatását Xinjing tartományban.[30]

A katonai együttműködés terén a legfontosabb intézmény a Sanghaji Együttműködési Szervezet, ami egyebek mellett szintén a fenti kérdésekre fókuszál. Az elődszervezet Sanghaji Ötök tagállamai már 2000 júliusában a dushanbei nyilatkozatban elfogadták, hogy közösen lépnek fel a szeparatizmus, a vallási extrémizmus és a terrorizmus ellen. Kína és Oroszország később ígéretet tett arra, hogy az SCO-n keresztül szavatolják a tagállamok politikai stabilitását, és segítséget nyújtanak a kormányellenes „színes forradalmak” ellen. A tagállamok továbbá rendszeresen tartanak közös katonai gyakorlatokat.

Kína, Oroszországgal együtt résztvevője a Nursultan Nazarbayev elnök által javasolt CICA (Conference on Interaction and Confidence-Building Measures in Asia) kormányközi fórumnak, melynek célja Ázsia biztonságpolitikai együttműködésének előmozdítása. A fórum azonban nem nyújt lehetőséget arra, hogy Kína azon keresztül befolyásolja a közép-ázsiai államokat.

Végül az elmúlt években növekvő jelentősége van Kína regionális (főleg Türkmenisztánba irányuló) fegyverexportjának, de ez Oroszországhoz mérten továbbra is jelentéktelen.[31]

Gazdaság

Az elmúlt években Oroszország gazdasági befolyása Közép-Ázsiában folyamatosan csökken. Ennek a folyamatnak több oka van: egyrészt Kína az elmúlt évtizedekben lejátszódó robbanásszerű gazdasági növekedése szükségszerűen magában hordozta gazdasági befolyásának kiterjesztését a mellette fekvő régióra. Másrészt Kína növekedése egybeesett Oroszország gazdasági problémáival és nemzetközi izolációjával. Mindez azzal a hatással járt, hogy Oroszország fokozatosan csökkenő gazdasági hatalmának a helyébe Kína lép. A 2000-es évek elejétől Oroszországban végbement központi politikai stabilizáció, az energetikai bevételek biztosítása és a nemzetközi olajárak szárnyalása biztosította a növekedést, és vonzóvá tette Moszkva induló integrációs projektjeit. Ezt a folyamatot állította meg előbb a 2008-as világválság, majd a Krím 2014-es megszállása után bekövetkezett szankciók és olajárak zuhanása.

5. ábra: Oroszország és Kína kereskedelmi forgalma Közép-Ázsiával 2000-ben és 2017-ben.[32]

A jelenlegi helyzetben így nincs pénz a külföldi orosz projektek finanszírozására, a gazdasági növekedés és a gazdasági fogyasztás megállt. Sőt, járulékos hatásként megfordult a közép-ázsiai országok oroszországi migrációja is: a magas infláció, a munkanélküliség és a rubel elértéktelenedése egyre kevésbé teszik vonzóvá a munkavállalást. Így természetes módon Oroszország korábbi hagyományos partnerei új lehetőségek után néztek, Kína pedig ott állt az ajtóban.

Kínát számos érdeke motiválja, hogy növelje gazdasági befolyását Közép-Ázsiában. Mindenekelőtt a régió értékes erőforrásokkal rendelkezik (Kazahsztán olajban és ércekben, Üzbegisztán aranyban és földgázban, Türkmenisztán pedig földgázban gazdag). Másodszor a térség egyre fontosabb kereskedelmi partner Kína számára és növekvő jelentőségű befektetési célterület, elsősorban a bányászat, infrastruktúra, telekommunikáció, ingatlanszektor területén. Végül a régió jelentős tranzitpotenciállal rendelkezik Európa és a Közel-Kelet felé, ami az „Egy Övezet, Egy Út” kezdeményezés meghirdetése óta különösen nagy támogatást kap Pekingből. Mindezek miatt az 1990-es évek végétől Kína egyre jelentősebb szerepet tölt be a régió gazdasági életében, és mára fontosabb partner lett, mint Oroszország.

6. ábra Kína és Oroszország súlya a közép-ázsiai országok exportján belül, 2016

 

 7. ábra: Kína és Oroszország súlya a közép-ázsiai országok importján belül, 2016[33]

Kína mára Kazahsztán kivételével valamennyi közép-ázsiai állam számára fontosabb kereskedelmi partner, mint Oroszország. Különösen nagy szerepet játszik Tádzsikisztán és Kirgizisztán importjában (7. ábra). A behozott kínai termékek egy jelentős része exportra kerül más szomszédos államokba. Türkmenisztán exportjából Kína különösen nagy súllyal részesedik, ugyanis a közép-ázsiai ország legfontosabb ásványkincsének, a földgáznak a legjelentősebb vásárlója (6. ábra). Míg Kína jellemzően feldolgozott termékeket, mint gépipari és elektronikai cikkeket, fémárukat, textíliákat és műanyagokat exportál a régióba, addig az innen származó importja döntően feldolgozatlan nyersanyag.[34] A kereskedelem ezen aszimmetrikus jellege nem csupán Kína magasabb fejlettségét tükrözi, de a közép-ázsiai régió növekvő függőségét is.

Kína egyre inkább domináns szerepet tölt be a régió pénzügyi finanszírozásában is: a szegényebb közép-ázsiai államoknak nagy összegű segélyeket ad, ami jelentős bevételi forrásukká vált a nemzetgazdaság arányát tekintve (2. táblázat).

	Millió USD
Kazahsztán	2,1
Üzbegisztán	491,8
Türkmenisztán	621,9
Kirgizisztán	1549,4
Tádzsikisztán	843,6

2. táblázat. Kína által folyósított segély (ODA) kumulált összege 2014-ig.[35]

A segélyeket továbbá kiegészítik kedvezményes hitelek, amelyek fő jellemzője, hogy döntően kiemelt projektek megvalósítását finanszírozzák alacsony kamatszint mellett (3. táblázat).

	Millió USD
Kazahsztán	6773,6
Üzbegisztán	1419,8
Türkmenisztán	10054,5
Kirgizisztán	709,2
Tádzsikisztán	298,6

3. táblázat. Kína által folyósított kedvezményes hitelek kumulált összege 2014-ig.[36]

A Kínából származó transzferek súlyáról nehéz pontos képet adni, egyes számítások szerint Kirgizisztán és Tádzsikisztán külső pénzügyi forrásainak 40-50 százaléka közötti értéket biztosít Kína, míg ez Kazahsztán esetében nem éri el a 10 százalékot.[37] Kína szerepe különösen a 2007-2008-as válságot követően nőtt meg, mert egyre jobban kiváltotta a korábbi nyugati és orosz pénzügyi forrásokat. Befektetések tekintetében szintén nehéz pontos képet kapni. A kazah források szerint a kínai befektetések becsült összege az országban 2017 végére meghaladta a 27 milliárd dollárt.[38] A legfontosabb szektorok a bányászat, a pénzügyi és biztosítási tevékenységek, a szállítás és raktározás, az építőipar és a feldolgozóipar. A kínai vállalatok részesedése a kazahsztáni olaj- és gázipar gazdasági teljesítményéből napjainkra meghaladja a 40% -ot. A régió életében különösen nagy beruházásokat jelentett a kínai anyagi támogatással megépített Kazahsztánból Kínába tartó olajvezeték, ami 2006-ra készült el, és a 2014-ben átadott Türkmenisztánt és Kínát összekötő gázvezeték.[39] Az ukrán válságot követő gazdasági visszaesés miatt Oroszország képtelen Kína regionális befektetői szerepével versenyezni.

Geopolitikai jelentőség

Közép-Ázsia más-más okokból fontos Oroszország és Kína számára. Oroszország számára a térség olcsó nyersanyagok forrása – Moszkva itt olcsón juthat hozzá kőolajhoz és gázhoz, miközben a saját energiakészleteit világpiaci árakon Európa felé értékesítheti. Ez addig volt így, amíg Közép-Ázsia földrajzi izolációja miatt Moszkvára volt ráutalva. Kínai energetikai és infrastrukturális beruházásainak köszönhetően ez a helyzet mára egyre inkább megváltozik. Másrészt Közép-Ázsia fontos felvevőpiaca az orosz készáruk számára: elsősorban élelmiszeripari, gépipari és magastechnológiájú áruk. Közép-Ázsia fontos stratégiai, védelmi szempontból is. Egyrészt a vallási radikalizáció terjedésének a megállításában van szerepe, másrészt geopolitikai szempontból Oroszország peremvidéke, ütközőzóna, így orosz szövetségesként felbecsülhetetlen szerepe van: több nagyhatalom és regionális hatalom és Oroszország között fekszik (Kína, India, Törökország, Irán). Nem utolsó sorban pedig belpolitikai szempontból fontos: az orosz birodalmiság és a szovjet múlt kihangsúlyozása fontos elemévé vált az orosz hatalmi narratívának. A jelenleg egyik uralkodó ideológia Oroszországban az eurázsianizmus – Oroszország különutasságának, egy Európa és Ázsia között fekvő multikulturális és konzervatív birodalomnak az ideológiája. Közép-Ázsiának ebben hangsúlyos szerepe van, kihagyhatatlan eleme az orosz külpolitikai gondolkodásnak.

Kína számára Közép-Ázsia egy köztes állomás, egyfajta híd Európa és a Közel-Kelet felé. Emellett rendkívül fontos eszköz lehet a Kína többi részéhez képest elmaradottabb, Közép-Ázsiával határos Xinjiang tartomány fejlesztésére. Oroszországhoz hasonlóan fontos szerepe van olcsó nyersanyagok forrásaként és potenciális kínai felvevőpiacként. Kirgizisztán és Tádzsikisztán importjának már több mint a felét (lásd 7. ábra) kínai könnyűipari áruk teszik ki, amiket Kirgizisztán például tovább értékesíti az Eurázsiai Gazdasági Unió többi országa felé.

Kína a jelenlegi helyzetben egyre több előnyt tud felmutatni a közép-ázsiai országok számára, és sikeresen helyettesítheti az eddig a régiót domináló Oroszországot. Kína felvásárolja azokat a nyersanyagokat, amelyeket korábban Oroszország vásárolt. Ráadásul a növekvő kínai gazdaság egyre több nyersanyagot igényel. Kína el tudja látni a régiót azokkal a késztermékekkel, amiket Moszkva értékesített – például gépipar vagy high-tech ipar. Kína lett Közép-Ázsia fő hitelezője és fő beruházója. Oroszország gazdasági és ezzel együtt politikai befolyása így egyre csökken, és nem állnak olyan eszközök a rendelkezésére, amivel ezt a helyzetet megfordíthatná.

Alapvetően két lehetőség, két forgatókönyv mutatkozik arra, hogy milyen irányban mozdul el Közép-Ázsia további geopolitikai vektora:

1. Oroszország és Kína projektjeinek az egymás mellett élése meghatározza majd a térség jövőjét, így Közép-Ázsia a két nagyhatalom közötti térben egyfajta semleges térként fog elhelyezkedni – az Eurázsiai Gazdasági Uniónak és a szovjet múltnak köszönhetően politikailag inkább Oroszországhoz tartozva; az SCO és a CSTO keretében katonailag mindkét nagyhatalommal és a térség más nagyhatalmaival is együttműködve; gazdaságilag viszont már kínai befolyás alá kerülve. A projektek így egymást egészíthetik ki, és az EGU esetleges gazdasági előnyeit akkumulálhatja a kínai „Egy Övezet, Egy Út” projekt (BRI) várható gazdasági fejlődése. Ilyen feltételek mellett tudna a leginkább érvényesülni a közép-ázsiai országok egymás közötti együttműködése is, ami további gazdasági növekedést hozna a térség számára.

2. A másik opció szerint Közép-Ázsia egyre inkább Oroszország és Kína versengési terepévé válik. A korábban ismertetett gazdasági, stratégiai és belpolitikai okok miatt Moszkva nem fogja feladni ezt a befolyási területét, és az egyre növekvő kínai gazdasági befolyásra akár agresszívan is reagálhat. Az Eurázsiai Gazdasági Unió ebből a szempontból már felveszi a versenyt a kínai expanzióval, hiszen gazdasági korlátokat szab a kínai exportnak. A kínai áruk kizárására és a belső ipar megvédésére irányuló vámpolitika már negatívan érintette Kirgizisztánt és Kazahsztánt is, és ez egyben az egyik oka annak, hogy Tádzsikisztán vonakodik még a csatlakozástól. Oroszország továbbá politikai nyomásgyakorlást próbál kifejteni a közép-ázsiai országokra, hogy egységes érdekképviseletet alakítsanak ki Kínával szemben.[40] Kína ezzel szemben külön-külön próbál tárgyalni a közép-ázsiai államokkal és bilaterális egyezményeket kötni egymás között. Hosszú távon ez a helyzet nem kedvez Moszkvának: Kína sokféle együttműködést tud felajánlani közép-ázsiai partnereinek, Oroszország nem. Az SCO ebben a helyzetben akár katonai együttműködési platformként is működhet, egymás katonai aktivitásának a megfigyeléseként és egyben kontrolljaként, ami megakadályozhatja azt, hogy egy ilyen kiélezett versenyhelyzetben katonai megoldást alkalmazzon bármelyik nagyhatalom. Kína „Egy Övezet, Egy Út”-ja egy ilyen forgatókönyv esetén nemcsak gazdasági ernyőt jelenthet a régióban, hanem akár ideológiai és politikai síkon is az Eurázsiai Gazdasági Unió versenytársává válhat.

Közép-Ázsia számára minden bizonnyal az első opció lenne a legkedvezőbb forgatókönyv az „együttműködés” jegyében. A második forgatókönyv mind Oroszország, mind Kína számára egy zero sum game, amiben rövid távon senki nem tud igazán profitálni. Ez a szcenárió feszültségekkel és politikai vagy akár katonai kockázatokkal jár a közép-ázsiai államok számára, és akár a térség további széttagolódását okozhatja. Az, hogy melyik irányba indul el a térség, már rövidesen, akár néhány éven belül kiderülhet.

Szerző: Bendarzsevszkij Anton – Eszterhai Viktor

KÉPEK

Borítókép: Participants in the SCO Council of Heads of State meeting in expanded format, 2017. Wikimedia Commons, 2017.  https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Participants_in_the_SCO_Council_of_Heads_of_State_meeting_in_expanded_format,_2017.jpg (2018.12.29.)

1. ábra: Economist Intelligence Unit’s Democracy Index. https://www.economist.com/graphic-detail/2019/01/08/the-retreat-of-global-democracy-stopped-in-2018 (2019.01.20.)
2. ábra: Wikimedia, https://ru.wikipedia.org/wiki/%D0%A1%D1%80%D0%B5%D0%B4%D0%BD%D0%B5%D0%B0%D0%B7%D0%B8%D0%B0%D1%82%D1%81%D0%BA%D0%B8%D0%B5_%D0%B2%D0%BB%D0%B0%D0%B4%D0%B5%D0%BD%D0%B8%D1%8F_%D0%A0%D0%BE%D1%81%D1%81%D0%B8%D0%B9%D1%81%D0%BA%D0%BE%D0%B9_%D0%B8%D0%BC%D0%BF%D0%B5%D1%80%D0%B8%D0%B8#/media/File:Central_Asia_1900.svg (2019.01.20.)
3. ábra: yk-news.kz

Jegyzetek

[1] Alexander von Humboldt háromkötetes, 1843-ban megjelent művének a címe „Asia Centrale”, amelyet Humboldt I. Miklós orosz cárnak dedikált.

[2] DANI, Ahmad Hasan., MASSON, V. M., HARMATTA J., PURI, Baij Nath., ETEMADI, G. F., LITVINSKIJ, B. A.: History of civilizations of Central Asia. Paris: Unesco, 1992-2005.

[3] Nagy Szovjet Enciklopédia, az 1926-1990 közötti kiadások javított, 2012-es elektronikus verziója. ZAO BUKA, 2012. https://slovar.cc/enc/bse/2057489.html (2019.01.20.)

[4] IMF kazahsztáni jelentése: https://www.imf.org/external/pubs/ft/weo/2018/02/weodata/weorept.aspx?pr.x=32&pr.y=5&sy=2019&ey=2019&scsm=1&ssd=1&sort=country&ds=.&br=1&c=916&s=NGDPD%2CPPPGDP%2CNGDPDPC%2CPPPPC&grp=0&a= (2019.01.20.)

[5] IMF tádzsikisztáni jelentése: https://www.imf.org/external/pubs/ft/weo/2017/01/weodata/weorept.aspx?pr.x=38&pr.y=11&sy=2017&ey=2020&scsm=1&ssd=1&sort=country&ds=.&br=1&c=923&s=NGDPD%2CNGDPDPC%2CPPPGDP%2CPPPPC%2CLP&grp=0&a= (2019.01.20.)

[6] VOROBJEV, Alekszandr: „Kína és Közép-Ázsia: növekvő barátság Oroszország mellett.” In: Orosz Nemzetközi Kapcsolatok Tanácsa, 2017.07.04. http://russiancouncil.ru/analytics-and-comments/analytics/kitay-i-tsentralnaya-aziya-rastushchaya-druzhba-pod-bokom-rossii-/ (2019.01.20.)

[7] 2014 előtt Tádzsikisztán GDP-jének a 47%-a állt össze az Oroszországban dolgozó tádzsik lakosság hazautalásaiból. A 2014 után kirobbant orosz gazdasági válság után ez közel 40%-ra mérséklődött. Forrás: Economist, „”Remittance man”. 2013.09.07. https://www.economist.com/asia/2013/09/07/remittance-man (2019.01.20.)

[8] VARLAMOV, Ilja: Türkmenisztán. In: Varlamov.ru, 2016.04.11. https://varlamov.ru/1640305.html (2019.01.20.)

[9] „The retreat of global democracy stopped in 2018.” In: The Economist, 2019.01.08. https://www.economist.com/graphic-detail/2019/01/08/the-retreat-of-global-democracy-stopped-in-2018 (2019.01.20.)

[10] HIRSCHMAN, Albert O: National Power and the Structure of Foreign Trade, Berkely, University of California Press, (1980 [1945]).; BALDWIN, David A.: Economic Statecraft. Princeton: Princeton University Press, 1985; NYE, Joseph. S.: Soft Power: The Means to Success in World Politics, New York, Public Affairs, 2004; ARMITAGE, Richard & NYE, Joseph. S: CSIS Commission on Smart Power: A Smarter, More Secure America. Center for Strategic and International Studies, 2007. https://www.innovations.harvard.edu/csis-commission-smart-power-smarter-more-secure-america (2018.12.28)

[11] TREVERTON, Gregory F. & JONES, Seth G.: Measuring National Power, RAND Corporation, 2005. https://www.rand.org/content/dam/rand/pubs/conf_proceedings/2005/RAND_CF215.pdf (2018.12.28)

[12] Total Population by Country 2018, In: World Population Review, 2018. http://worldpopulationreview.com/countries/ (2018.12.28)

[13] GDP (current US$), In: The World Bank, 2018.

 https://data.worldbank.org/indicator/NY.GDP.MKTP.CD?year_high_desc=true (2018.12.28)

[14] SIPRI Military Expenditure Database,In: Stockholm International Peace Research Institute, 2018.

https://www.sipri.org/databases/milex (2018.12.28)

[15] “The Military Balance, In: International Institute for Strategic Studies, 2018.

[16] ZIJADULLAJEV, Nabi: „Közép-Ázsia országai az integráció útján”. In: Novaja Gazeta, 2018.09.16. http://www.ng.ru/dipkurer/2018-09-16/11_7311_integrat.html (2019.01.20.)

[17] U.o.

[18] U.o.

[19] MORRISON, Alekszander: „Közép-Ázsia és a bolsevikok – az októberi forradalom százéves évfordulójára visszatekintve.” In: Eurasianet, 2017.11.03. https://russian.eurasianet.org/node/64881 (2019.01.20.)

[20] U.o.

[21] U.o.

[22] „Szemipalatinszki kísérleti katonai bázis: 468 nukleáris robbantás”. In: RIA, 2016.08.16.  https://ria.ru/20160829/1475330427.html (2019.01.20.)

[23] PEYROUSE, Sébastien. „Discussing China: Sinophilia and Sinophobia in Central Asia”. Journal of Eurasian Studies 7 (1), 2016.  14–23.

[24] TIIDO, Anna: Language as a Soft Power Tool in Central Asia, Intersection 2018.02.23.

http://intersectionproject.eu/article/russia-world/language-soft-power-tool-central-asia

http://journals.rudn.ru/international-relations/article/view/10370/9821 (2018.12.30)

[25] BOHNENBERGER-RICH, Simone: China and Kazakhstan: Economic Hierarchy, Dependency and Political Power?  London School of Economics and Political Science, PhD Thesis, 2015. http://etheses.lse.ac.uk/3126/1/Bohnenberger-Rich_Kazakhstan_and_China.pdf (2018.12.29)

[26] Ministry of Foreign Affairs of the People’s Republic of China, 2018.

 https://www.fmprc.gov.cn/mfa_eng/gjhdq_665435/ (2018.12.28)

[27] Kína és Oroszország mellett Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán volt az öt alapító tagállam.

[28] SWANSTRÖM, Niklas: China and Central Asia: A New Great Game or Traditional Vassal Relations? Journal of Contemporary China XIV. (2005). 569–84.

[29] VOROBJEV, Alekszandr: „Kína és Közép-Ázsia: növekvő barátság Oroszország mellett.” In: Orosz Nemzetközi Kapcsolatok Tanácsa, 2017.07.04. http://russiancouncil.ru/analytics-and-comments/analytics/kitay-i-tsentralnaya-aziya-rastushchaya-druzhba-pod-bokom-rossii-/ (2019.01.20.)

[30] SWANSTRÖM, Niklas: China and Central Asia: A New Great Game or Traditional Vassal Relations? Journal of Contemporary China XIV. (2005). 569–84.

[31] Trends in International Arms Transfers, 2017, In: Stockholm International Peace Research Institute, 2018.

https://www.sipri.org/sites/default/files/2018-03/fssipri_at2017_0.pdf (2018.12.29)

[32] ALTINBAJEV, Kanat: „Oroszország elveszíti a befolyását Közép-Ázsiában Kína egyre növekvő gazdasági hatása miatt.” In: Karavanszaraj. 2018.10.08. http://central.asia-news.com/ru/articles/cnmi_ca/features/2018/10/08/feature-01 (2019.01.20.)

[33] The Observatory of Economic Complexity: OEC. https://atlas.media.mit.edu/en/ (2018.12.29)

[34] U.o.

[35] China.AidData.org https://www.aiddata.org/china (2018.12.30)

[36] U.o.

[37] LARUELLE, Marlene: China’s Belt and Road Initiative and Its Impact in Central Asia, Central Asia Program, Te George Washington University, 2018. VIII-IX.

https://centralasiaprogram.org/wp-content/uploads/2017/12/OBOR_Book_.pdf (2018.12.30)

[38] Kazakh-Chinese industrial projects exceed $27 billion, In: Agencia EFE, 2018.2.14. https://www.efe.com/efe/english/business/kazakh-chinese-industrial-projects-exceed-27-billion/50000265-3523943 (2018.12.30)

[39] UURIINTUYA, Batsaikhan, & DABROWSKI, Marek „Central Asia — twenty-five years after the breakup of the USSR”. Russian Journal of Economics 3 (3), 2017. 296–320.

[40] VOROBJEV, Alekszandr: „Kína és Közép-Ázsia: növekvő barátság Oroszország mellett.” In: Orosz Nemzetközi Kapcsolatok Tanácsa, 2017.07.04. http://russiancouncil.ru/analytics-and-comments/analytics/kitay-i-tsentralnaya-aziya-rastushchaya-druzhba-pod-bokom-rossii-/ (2019.01.20.)