Civil-katonai kapcsolatok: A hadsereg szerepe Pakisztán politikai rendszerében – I. rész

„Minden országnak van katonasága, de Pakisztánban a katonaságnak van egy országa.” Találó és gyakran hangoztatott mondás ez egy olyan államról, mely fennállásának nem sokkal kevesebb mint felét közvetlen vagy közvetett katonai uralom alatt élte, s melynek még nem volt olyan miniszterelnöke, aki teljes hivatali idejét kitölthette volna. Jelen kétrészes tanulmány a civil-katonai kapcsolatokat és a hadsereg szerepét igyekszik bemutatni Pakisztánban azáltal, hogy megpróbál rávilágítani arra, hogy hogyan tudta a katonaság dominanciáját legitimálni és fenntartani az ország függetlenedése óta. A tanulmány első része a kérdés aktualitásának szemléltetése után az államalapítás ellentmondásokkal terhelt időszakáig tekint vissza, majd a katonai intervenciók áttekintésével mutatja be, hogy hogyan állt ellen a katonaság a civil kontrollnak.

A 2018. évi választások Pakisztánban

Amikor a 2008-as választások az ellenzéki pártok[i] elsöprő győzelmével zárultak Pakisztánban,[ii] véget vetve ezzel Pervez Musharraf[iii] kilenc éve tartó katonai uralmának, felcsillant a remény a demokrácia megerősödésére. Sokan gondolták úgy, hogy jelentős elmozdulás következik a civil-katonai kapcsolatokban a civil kormány javára. Elemzők úgy vélték, hogy a hadsereg nem kockáztatná meg, hogy beavatkozzon a politikába,[iv] amit az is alátámasztani látszott, hogy Ashfaq Parvez Kayani, a hadsereg új főparancsnoka jelezte, hogy a demokratikus folyamatot támogatva távol kívánja tartani a katonaságot a politikától. Ennek hitelt is adott, amikor elrendelte a tisztek kivonulását a kormányzati szervekből.[v]

2008 óta a demokrácia látszólag virágzik Pakisztánban. Azzal, hogy Imran Khan és pártja, a Pakisztáni Mozgalom az Igazságosságért (PTI) megnyerte a parlamenti választásokat idén júliusban, Musharraf távozása óta immár a harmadik demokratikus úton megválasztott kormány vette át a hatalmat. Három egymást követő békés hatalomátadásra az ország 71 éves történelme során pedig még soha nem volt példa.[vi] Az elmúlt tíz év demokratikus folyamata azokat látszik igazolni, akik 2008-ban arra tették a voksukat, hogy a katonaság fokozatosan átadja az ország irányítását a civil kormánynak. A helyzet ugyanakkor ennél jóval árnyaltabb. Idén májusban Shahid Khaqan Abbasi korábbi miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy a júliusi választásokat a választási bizottság helyett sokkal inkább „idegenek” fogják levezényelni. Elődje, Navaz Sharif pedig úgy vélte, hogy a PML-N-nek nem a két nagy ellenzéki párttal, hanem „földönkívüliekkel” kell megküzdenie. Abbasi és Sharif egyértelműen a katonaságra és azokra a politikai eseményekre utalt, melyek mindent megtesznek azért, hogy aláássák a kormány hatalmát.[vii]

A választások kapcsán különösen kiélesedett az a vád, miszerint a katonaság kontrollt gyakorol a politika felett. Nemcsak Navaz Sharif volt az, aki nem fogadta el az eredményeket, de a többi rivális párt is kitart amellett, hogy elcsalták a választásokat. Állításuk szerint képviselőiket – akik jelenléte a szavazatok számlálásánál előírás – a hadsereg „kitessékelte”[viii], a választási felügyelők a katonák védelmét élvezve titokban számolták a szavazólapokat és eltűntették azokat, a végső számlálást pedig nem dokumentálták megfelelően.[ix] További felháborodást keltett és a csalás melletti érveket erősítette, hogy a hivatalos eredményeket – állítólag rendszerhiba miatt – késve tették közzé.[x]

Az EU megfigyelő missziója hitelt adott az eredményeknek, ugyanakkor megjegyezte, hogy a választást a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása, a sajtó megfélemlítése és az árnyékolta be, hogy az induló pártok a kampány során nem egyenlő feltételekkel szállhattak versenybe. Azt is észrevételezték, hogy a biztonsági személyzet – egy párhuzamos szavazatszámlálás benyomását keltve – a számlálás során feljegyezte és továbbította az eredményeket.[xi] Emberi jogi csoportok pedig azt állítják, hogy a hadsereg és a hírszerzés nyomást gyakorolt, megfenyegette és megzsarolta a rivális pártokhoz tartozó politikusokat, és arra kényszerítette őket, hogy álljanak át Imran Khan oldalára.[xii] Azt, hogy a választásba való beavatkozásról szóló vádak mennyiben állják meg a helyüket, nehéz megállapítani, az ugyanakkor bizonyos, hogy a választás napján eddig soha nem látott számú, 371.000 katonai személyt rendeltek ki a szavazóhelyiségekhez.[xiii]

Miközben Khan győzelmét ünnepelve arról beszélt, hogy a demokrácia hogyan erősödik az országban, Pakisztánban egyre nagyobb egyetértés uralkodik arról, hogy a hadsereg – számára kedvező módon – az egykori krikettsztár javára manipulálta a választási folyamatot.[xiv][xv] Úgy tűnik, hogy a katonaság, aki az ország függetlensége óta többször vette át az ország irányítását, akkor is befolyást gyakorol a politikára, amikor kvázi demokratikusan megválasztott kormány van hatalmon. Ahhoz tehát, hogy Pakisztánban bármely politikai erő hosszabb távon életképes legyen, továbbra is a hadsereg hallgatólagos jóváhagyása szükséges.

Az államiság ellentmondásai

Jelen tanulmánynak nem célja, hogy Pakisztán létrejöttét és államiságának ideológiai ellentmondásait vizsgálja, ám a hadsereg hangsúlyos szerepének megértéséhez elengedhetetlen visszatekinteni a gyökerekhez. Az egyik legalapvetőbb probléma, hogy Pakisztán atyja, Muhammad Ali Jinnah önellentmondásainak köszönhetően nem világos, hogy a függetlenségét 1947. augusztus 14-én elnyert ország milyen elvek mentén jött létre.

Jinnah – Londonban töltött évei után – 1935-ben, a muszlim öntudatra ébredés közepette tért vissza Indiába. Bár elítélte a hindu agressziót, az 1930-as évek végéig India egységes függetlenedésének híve volt, mivel felismerte a területileg, nyelvileg, hagyományaikat és életszínvonalukat tekintve jelentősen széttöredezett muszlim közösségek összefogásának és nemzetté kovácsolásának gyakorlati nehézségét. A muszlimellenes atrocitások felerősödésével azonban 1940-ben már önálló muszlim állam szükségességéről beszélt, mely a Lahore Resolution-ban öltött hivatalosan testet.[xvi] Az állam alapjait meghatározó elvek azonban sem akkor nem voltak világosak, sem a függetlenség után nem uralkodott róluk konszenzus.

Jinnah, aki a nyugati liberális demokrácia híve volt, szekuláris nemzetállamot álmodott meg. Noha az önálló muszlim államot a két nemzet elméletére, a muszlimok és hinduk közötti különbségre alapozta, később egyenlőségről beszélt, és Pakisztán minden lakóját – függetlenül a vallástól, kaszttól, bőrszíntől stb. – a belső kohézió előmozdítása érdekében együttműködésre sarkallta.[xvii] Jinnah alkotmány által garantált vallásszabadságot képzelt el, és hitt abban, hogy a muszlimok megszűnnek muszlimok lenni, a hinduk pedig hinduk lenni, nem vallási értelemben, hanem úgy, mint Pakisztán állampolgárai.[xviii] A Quaid-i-Azam[xix] ugyanakkor rájött arra, hogy mivel Pakisztán népcsoportjait semmi más nem tartja össze, az iszlámot be kell emelnie a rendszerbe, és az államot iszlám alapokra kell helyeznie. Ezzel a két nemzet elméletét is megtámogatta.

Jinnah hatalmas ellentmondást teremtett azzal, hogy egy olyan demokratikus jogállamot kívánt életre hívni, mely az iszlám alapelvein nyugszik, de egyúttal szekuláris is. Az, hogy a vallást tette a nemzeti öntudat alapjává, szemben állt az iszlám univerzalizmusával. Az iszlám ugyanis nem nemzetekben, hanem az ummában, a muszlim közösségben gondolkodik, mely nem rendelhető hozzá földrajzi határhoz, nyelvhez, etnikumhoz vagy rasszhoz.[xx] De a sharī^ca[xxi] és az iszlám államvallássá tétele sem volt összeegyeztethető a szekularizmussal vagy a demokratikus jogállammal.[xxii][xxiii][xxiv] Az ideológiai zűrzavart fokozta, hogy az alkotmány alapjául szolgáló Objectives Resolution nem tett semmilyen említést a szekularizált iszlámról, vagy egyáltalán a szekularizmus fogalmáról, ahogy az sem volt világos, hogy az iszlám jog melyik iskolája a mérvadó az állami törvényhozás szempontjából.[xxv] A kérdés nemhogy egységesítette volna, de megosztotta a pakisztániakat, és kiélezte a felekezetek közötti konfliktusokat.[xxvi]

Az indiai muszlimok körében közel sem uralkodott konszenzus a két nemzet elméletről és egy önálló muszlim állam létrehozásának szükségességéről. A szabad, de egységes Indiától kezdve a függetlenségen és annak teljes elutasításán át a konföderációig vagy az Indián belüli önálló Pakisztán gondolatáig szinte minden konstrukció felmerült.[xxvii] Több, egymással versengő Pakisztán-teória alakult ki, hiszen az ország lényege és célja az establishmentnek, a hadseregnek, az etnikai és nyelvi csoportoknak vagy a különböző iszlám csoportoknak mást és mást jelentett és jelent ma is. Hetven éve folyik a vita arról, hogy mit jelent pakisztáninak lenni, mivel az önmeghatározási problémák miatt nem alakult ki egységes nemzettudat.[xxviii] Az etnikai és regionális öntudat, a törzsi hagyományok és identitás továbbra is erősen él, sokszor felülírva az iszlámra alapozott mesterségesen kreált pakisztáni öndefiníciót. Khalid bin Sayeed az 1990-es évek végén az etnikai mozgalmakra, elszakadási törekvésekre utalva jogosan tette fel a kérdést: „Pakisztánnak minden gyengesége ellenére van állama, de vajon nemzete van-e?”[xxix]

A rendkívül sokszínű társadalom mellett a tartományok[xxx] közötti óriási fejlettségbeli különbségek, Nyugat- és Kelet-Pakisztán egymástól való 1000 mérföldes távolsága és az infrastruktúra hiánya sem állt a nemzetépítés szolgálatába. A szétválással a gazdaság jelentős károkat szenvedett el, a szubkontinens ipari infrastruktúrájának mindössze 6%-a[xxxi] került Pakisztánba, a mezőgazdaság rendkívül fejletlen volt, a nyersanyag, a bankrendszer és az értelmiség hiányzott. Pakisztán a világ egyik legszegényebb országának számított.[xxxii] A katonai létesítmények jelentős része Indiában maradt, a hadsereget a britek szervezték meg.[xxxiii] A szétváláskor senki nem hitte, hogy Pakisztán életben marad, még India is úgy vélte, hogy bukásra van ítélve.[xxxiv]

A demokrácia kudarca

Pakisztán a kezdetektől fogva instabil volt. Jinnah 1948 szeptemberében meghalt, és nem hagyott örökül az államiság jellegéről pontos útmutatást. De a liberális demokrácia víziónak egyébként is hiányoztak a gyökerei. Valójában senkinek nem állt érdekében a demokrácia. A földesurak, a bürokrácia és a hadsereg kéz a kézben járva befolyásukat próbálták megőrizni, a helyi lakosság nem értette a fogalmat, az erősödő iszlamisták pedig az iszlámmal való összeegyeztethetetlensége miatt utasították el azt. Tiszta választásokat egyetlen egyszer tartottak 1970-ben, amit a bengáliak nyertek meg, s mely polgárháborúhoz, több millió menekülthöz, Banglades függetlenedéséhez és a nyugat-pakisztáni elit morális katasztrófájához vezetett. Az Egyesült Államok számára is egyértelművé vált, hogy a demokráciát nem érdemes Pakisztánban forszírozni, sokkal inkább a stabilitást és a nyugatbarát Pakisztánt kell előtérbe helyezni.[xxxv]

Számos tényezőnek köszönhetően nem alakultak ki hiteles és tartós politikai intézmények. Bár Jinnah hitt a demokráciában, azzal, hogy egyszerre volt kormányzó és az alkotmányozó nemzetgyűlés elnöke, saját maga is a hatalom centralizálásának útján indult el. Problémát jelentett, hogy halála után nem volt olyan karizmatikus vezető, aki betöltötte volna a vezetésben kialakult vákuumot. A Muszlim Liga[xxxvi] széthullott, így nem tudta az intézményépítés és politikai mobilizáció kettős feladatát ellátni.[xxxvii] Az ^culamā pedig nem volt elég erős ahhoz, hogy átvegye a kormányzást. A politikai rendszer instabilitását jól mutatja, hogy Jinnah halálától 1958-ig hét miniszterelnök váltotta egymást, és hogy az első alkotmány megalkotására kilenc évet, az első választásra pedig még többet kellett várni.[xxxviii][xxxix] Nem voltak meg a feltételek arra, hogy egy nyugati értelemben vett pártrendszer alakuljon ki, ahogy nem beszélhetünk a hatalmi ágak szétválasztásáról és a fékek és ellensúlyok rendszeréről sem.[xl] A párt Pakisztán esetében egyébként is jóformán egy-egy klán, oligarchia „magánvállalkozásaként” és a korrupció melegágyaként értelmezhető.

Katonai intervenciók és a pretoriánus demokrácia

A szakadék felé sodródó országban Ayub Khan húzta meg a vészféket, aki 1958-ban katonai kormányzást vezetett be. Ezzel kezdetét vette Pakisztánban a katonai uralom, melyet az évtizedek során csupán egy-egy civil kormány hatalomra kerülése tört meg, de akkor is a hadsereg szoros felügyeletével.[xli] A katonaság olyan központi szerepet tölt be Pakisztán életében, hogy valójában akkor sem marad távol a hatalomtól, amikor hivatalosan visszavonul a „barakkokba”.[xlii] A szakirodalom ezért gyakran használja Pakisztánra a pretoriánus demokrácia fogalmát, mely arra a hatalmi viszonyra utal, amikor az állam gyenge a katonasághoz képest, és utóbbi az, mely a játékszabályokat meghatározza. A polgári kormánynak valójában kevés beleszólása van a védelmi, külpolitikai és belső biztonsági kérdésekbe,[xliii] így a katonaság által kijelölt irányvonal egyenlőnek tekinthető Pakisztánéval.[xliv]

Ayub Khan irányított demokráciája

Ayub Khan katonai kormányzása mellett nem érdemes szó nélkül elmenni. Nemcsak azért, mert mintául szolgált Zia ul-Haq és Pervez Musharraf számára, hanem azért sem, mert segít megérteni, hogy hogyan alakult ki és állandósult a katonaság politikai hatalma. Ayub Khan a hatalomátvétel után hatályon kívül helyezte az 1956-os alkotmányt, és feloszlatta mind a provinciális kormányokat, mind a központit. Fontos hangsúlyozni, hogy a katonaság, mely az egyetlen egységes intézmény Pakisztánban, domináns szerepet vállalt a „korrekcióban”, vagyis abban, hogy kivezesse a polgári kormányzás által előidézett válságból – és a helyes útra terelje – az országot. A beavatkozást tehát a „szükség doktrínája” igazolta. A bíróság többször legitimálta visszamenőleg a katonaság puccsát arra hivatkozva, hogy a szükség jogszerűvé teszi azt, ami máskülönben nem lenne az.[xlv]

Ayub Khan vezetése alatt Pakisztán a katonaság által irányított nemzetépítés csodált példájává vált. 1962-ben új alkotmány lépett életbe, mely az elnöki típusú kormányzás bevezetésével előrevetítette, hogy miután a politikai rendszer kiigazításával helyre áll a civil-katonai egyensúly, a katonaság fokozatosan átengedi a teret a polgári kormányzásnak. Mivel a fennálló struktúrában a hadsereg, főként a tisztikar számára nem volt hely, Ayub Khannak új rendszert kellett kiépíteni. E berendezkedés nem a partnerségen, hanem egy olyan patrónus-kliens kapcsolatrendszeren nyugodott, melyben az intézmények, a politikai és gazdasági erők hatalma a vezetőhöz való közelségből származott.  Ayub, aki egyszerre volt elnök és a hadsereg főparancsnoka, a nemzetgyűléssel való konzultáció nélkül dönthetett a háború és béke kérdéséről.[xlvi]

Ayub egyik legnagyobb eredménye, hogy kialakult egy olyan informális politikai rendszer, mely összeköti egymással a katonaság vezérkarát, a bürokráciát, a bírói testület kulcsfontosságú tagjait, a földesurakat és azt a huszonkét családot, mely később ráteszi a kezét a gazdaságra. Ez a leginkább klasszikus oligarchiához hasonlítható elit alkotja azt az establishmentet, mely évtizedek óta irányítja az országot. Tagjai hűek a rendszer normáihoz és alapértékeihez, ahogy a Pakisztán-teória sajátos, katonaság által dominált értelmezéséhez is.[xlvii]

Ayub Khannak ideológiailag alá kellett támasztania, hogy miért van a hadseregnek politikai hatalma. Ezzel kezdetét vette a mítoszok gyártása. Hatalmas központi bürokráciát hoztak létre annak érdekében, hogy a hadsereget mint az állam legmeghatározóbb intézményét dicsőítsék. Az ideológiai alapot egyrészt az India felől érzékelt valós vagy vélt fenyegetés szolgáltatta, melytől csak a hadsereg képes megvédeni Pakisztánt, és csak akkor, ha központi szerepet kap a belpolitikai kérdések és a forráselosztás meghatározásában. Ugyancsak idetartozik az Indiával szembeni ellenállás legfontosabb szimbóluma, Kasmír kérdése, melyet soha nem lehet feladni, mivel az központi szerepet játszik az eredeti Pakisztán-vízió, az elnyomott indiai muszlimok államának megteremtésében.[xlviii]

A másik ideológiai alapot az szolgáltatta, hogy a polgári kormánnyal ellentétben a katonaság önzetlen, fegyelmezett, kötelességtudó és rendelkezik a vezetéshez szükséges képességekkel. A hadsereg, melyet nem lehetett rossz hírbe hozni, s mely modellként szolgált az egész ország számára, a legalkalmasabb intézményként tüntette fel magát Pakisztán irányítására. Fontos aláhúzni, hogy a vezetésnek mindig pandzsábinak kell lennie, hiszen innen kerül ki a hadsereg 70%-a, a politikusok és az üzletemberek jelentős hányada, és ahogy az a katonaság doktrínájából is tükröződik, Pandzsáb jóformán azonos Pakisztánnal.[xlix] A pandzsábi elit dominanciája napjainkban is a pakisztáni belpolitika jellegzetessége és egyik legmeghatározóbb kérdése.

Ayub Khan gazdaságpolitikája, mely az exportorientált piacgazdaságon, a vállalkozásokon és a külföldi befektetéseken nyugodott, nemcsak elképesztő, 34%-os gazdasági fejlődéshez vezetett, hanem lehetővé tette azt is, hogy a hadsereg – az 1980-as évektől intézményesen is – berepüljön a gazdaságba. Ekkor kezdett megszületni az huszonkét család, mely azóta uralja a gazdaságot, s melyből a katonaság is profitál. A vállalkozói közösséggel való szövetség egyúttal azt a célt is szolgálta, hogy csökkentsék a politikai osztály hatalmát, és diszkriminálják azokat, akik nem támogatják a katonai uralmat.[l]

A gazdaságon, kül- és biztonságpolitikán keresztül a hadsereg Pakisztán-ideáját az egész nemzetre kiterjesztették. Az establishment eredetileg civil-katonai koalíciója egyértelműen a katonaság túlsúlya felé tolódott el, így utóbbi volt az, mely meghatározta a kereteket. Noha a demokrácia elméletben kívánatos volt, Pakisztán nem érett meg rá. A reformokat így lassan hajtották végre, a médiát, az oktatást és a tudományt pedig szigorú ellenőrzés alatt tartották. Gondoskodtak arról, hogy a tankönyvek a kívánt módon meséljék el a történelmet, és hogy a média úgy prezentálja a híreket, hogy az a Pakisztán-ideába vetett hitet erősítse. Az indoktrináció Zia ul-Haq idején érte el a csúcspontját, amikor mindent cenzúráztak, valamint létrehozták a gyakran torz Pakisztán-vízió propagálásának eszközévé vált Pakisztán-tanulmányokat.[li]

Ami az iszlámot mint korábban említett nemzetalkotó ideológiát illeti, Ayub Khan nem – és tulajdonképpen Zia kivételével más vezető sem – tett komoly lépéseket arra, hogy az iszlám elveit bevezesse a kormányzásba. Gesztusokat tett ugyan az iszlám felé, ilyen például az új főváros, Iszlámábád elnevezése, de az 1962-es alkotmány nem tette államvallássá az iszlámot. Ehelyett a vallási tolerancia volt a meghatározó, az iszlámot kivéve, miután felismerték, hogy az iszlamizmus veszélyes. Több államilag finanszírozott és irányított intézmény jött létre annak érdekében, hogy „megmondják, mi az iszlám”, a szélsőséges elemeket pedig betiltották, vagy börtönbe zárták.[lii] Érdemes megjegyezni, hogy a katonaság mindig is kevésbé volt toleráns az iszlamistákkal szemben, mint a civilek.

Ayub Khan tizenegy évi elnökség után 1969-ben a hadsereg nyomására lemondott. Súlyos betegsége, a hírnevét beárnyékoló botrányok, a parlamentáris demokráciát követelő politikusok egyre nagyobb nyomása mind a visszavonulásra kényszerítette, ám Ayub egy nagy stratégiai hibát is elkövetett. 1965-ben háborúba vezette a Kasmír feletti uralom megszerzéséért Pakisztánt, mely nemcsak India politikai győzelmével[liii] zárult, de Pakisztán egységére nézve is súlyos következményekkel járt. Azzal, hogy Ayub Khan egyértelművé tette, hogy az ország védelme Nyugat-Pakisztánban rejlik, Kelet-Pakisztán számára nyilvánvalóvá vált, hogy Pakisztán egy Pandzsáb-centrikus állam, melynek hadserege olyan módon határozza meg mind a Pakisztán-ideát, mind a biztonsági paramétereket, melyek nem kompatibilisek a bengáli érdekekkel.[liv] A pandzsábi-pastun tisztikar harcászati szempontból mindig is alacsonyabb rendűnek vélte a bengáliakat, ezért érdemben sosem emelte képviseletüket a hadseregben. A megkülönböztető bánásmód eredményeként a bengáli katonák a polgárháborúban a fegyveres ellenállás gerincét adták.[lv]

Ayub Khan után egy másik tábornok, Yahya Khan vette át a hatalmat, akinek katonai puccsa atipikus volt abban az értelemben, hogy nem volt terve a politikai rend kiigazítására.[lvi] A katonaság presztízsének megőrzése érdekében Yahya Khan 1970-ben beleegyezett a demokratikus választásokba, mely Banglades függetlenedéséhez vezetett. A polgárháború és az Indiával szembeni kapituláció komoly megaláztatás volt a hadsereg által dominált establishmentnek, és súlyos következményekkel járt az ország identitására nézve. Kelet-Pakisztán nemcsak a kulturális életben és a parlamenti vitában volt rendkívül fontos elem, hanem az iszlamizmus fékentartásában is. Nyugat-Pakisztán azóta vágtat az iszlamizmus felé, hogy a békés, szekuláris bengáliakat elvesztették.[lvii]

Az 1971-es megaláztatás után – több mint 90.000 katona ragadt indiai fogságban – a hadsereg visszavonult a barakkokba, teret adva a legjelentősebb politikai erő, a Pakisztáni Néppárt vezetőjének, Zulfiqar Ali Bhuttonak. Azzal párhuzamosan, hogy Ali Bhutto[lviii] egy megfelelő harci képességgel rendelkező professzionális hadsereg létrehozásán fáradozott, megpróbálta a katonaság presztízsét és hatalmát visszaszorítani. Részben e célt szolgálta a „muszlim atombomba” fejlesztése is, melyre a hadseregnek nem volt technikai kapacitása. A sors iróniája, hogy bukása után a nukleáris program irányítása a katonaság kezébe került.[lix]

Zia ul-Haq iszlamizációs törekvései

Az 1977-es általános választások teljes zűrzavarhoz vezettek Pakisztánban. A Pakisztáni Néppártot a választás ellopásával vádolták, a biztonsági erők pedig nem tudták kontrollálni az utcai tüntetéseket. Nem maradt más megoldás, minthogy bevonják a hadsereget. Zia ul-Haq pedig jött és katonai puccsot hajtott végre, így rövid intermezzo után 1977 és 1988 között ismét katonai kormányzás következett. Zia ul-Haq volt az első – és egyetlen – olyan vezető, aki komolyan vette az iszlámot, és aki hitt abban, hogy az iszlám elvek szerint kell kormányozni az országot. Ha a Pakisztán-mozgalomnak az volt a célja, hogy az indiai muszlimokat pakisztániakká formálja, akkor Zia azért küzdött, hogy a pakisztániakat jó muszlimokká alakítsa.[lx] Véleménye szerint a katonáknak, mérnököknek vagy doktoroknak muszlim katonákká, mérnökökké vagy doktorokká kell válniuk, mondván, hogy az iszlám professzionálisabbá teszi őket. Így azzal párhuzamosan, hogy Zia a hadsereg központi szerepének visszaállításán dolgozott, kezdetét vette az ország iszlamizálása.[lxi] Az ideológia fenntartása ugyanolyan fontossá vált, mint a határok védelme, sőt, a stratégiai doktrína elsősorban ideológiai és csak másodsorban nyugodott geopolitikai alapokon.[lxii]

A korszak mélyrepülését, melynek hatásai ma is jelen vannak Pakisztánban, nem lehet eléggé hangsúlyozni. Zia Abul A’la Maududi, az ideológiát meghatározó muszlim teoretikus tanítványa volt. Maududi mozgalmának, a később párttá alakuló Jama’at-i-Islaminak a tökéletes muszlim állam megteremtése és az volt a célja, hogy megakadályozza, hogy bármilyen szekuláris és liberális politikai rendszer hosszú távon működőképes legyen.[lxiii] Ez az az iszlamista szervezet, mely elsőként legitimálta az iszlám nevében elkövetett erőszakot, s melynek jelentőségét – a bangladesi mészárlásban való részévétel mellett – Zia emelte fel. A Jama’at-i-Islami jóformán privatizálta magának a kormányzatot, mivel az 1980-as években senki nem lehetett úgy pozícióban, hogy nem tagja a szervezetnek. Az afganisztáni háború, mely során a szervezet összefogott a pakisztáni katonai titkosszolgálattal (ISI), még egy szintet emelt a történetben.

Az iszlamizáció gördülékenységét a Zia által hozott törvények, alkotmánymódosítások – melyek egy része ma is érvényben van – és egyéb intézkedések is megtámogatták. Első intézkedései között szerepelt Ali Bhutto letartóztatása, majd kivégzési parancsának kiadása. Zia azonnali katonai közigazgatást vezetett be, 1978-ban pedig betiltotta a pártok működését. A parlamentet tanácsadó testületnek nyilvánította, melynek feladata azt követően az iszlamizáció felügyelete lett. Az ideológiai indoktrináció a gazdaságtól kezdve a jogrendszeren át az oktatásig mindenre kiterjedt, utóbbi esetében például betiltották a társadalomtudományokat és kötelezővé tették a Korán- és Pakisztán-tanulmányokat.

Ami a hadsereg kérdését illeti, a Zia-korszak egy átmenetet eredményezett a jórészt szekuláris, de alkalmanként az iszlám irányába elhajló hadseregtől a még mindig szekuláris, de az iszlámnak jóval nagyobb figyelmet szentelő hadsereg felé. Zia egyik legnagyobb újítása, hogy az iszlámot otthon és külföldön is stratégiai eszközként használta.[lxiv] A stratégiai útmutatás keresése közepette a hadsereg felfedezte iszlám gyökereit, és noha később nem tett erőfeszítést azért, hogy egy iszlám megközelítésű stratégiát és katonai doktrínát dolgozzon ki, számos olyan Zia által inspirált írás született, mely iszlám terminológiát használt a már meglévő stratégiák és doktrínák igazolására. Ilyen például a megfélemlítés (terror) mint az iszlám hadviselés eszközének felfedezése, mely igazolta az indiai Kasmírban tevékenykedő militáns csoportok rejtett támogatását.[lxv] A gerilla- és rejtett hadviselés újjáéledése, melyet két fronton, az afganisztáni háború és a szikh szeparatisták támogatása során vívtak, ugyancsak a Zia-korszak egyik hozadéka.[lxvi]

Természetesen megvoltak a korlátai annak, hogy mit lehet egy szekuláris hadseregre ráerőltetni, az ugyanakkor kétségtelen, hogy a tisztikar ezen generációja konzervatívabb és orientációját tekintve jóval iszlamizáltabb volt, mint elődei. Ehhez a folyamathoz nemcsak az a tudatos iszlamizációs politika járult hozzá, melynek során bevezették az iszlám tanításokat a katonai akadémia és a kiképző intézmények tananyagába, hanem az iráni iszlám forradalom és az afganisztáni háború is.[lxvii] A hadsereg előszeretettel használta fel az afganisztáni háború következtében elszaporodó és megerősödő szélsőséges militáns csoportokat az indiai Kasmírban, ahová a dzsihád nevében harcoló mudzsáhidek sokszor a katonaság tudtával szivárogtak be.[lxviii] Noha Zia formálisan sosem vezetett be iszlámmal kapcsolatos kritériumokat a toborzásra vagy az előléptetésre, több bizonyíték utal arra, hogy a vallásosabb katonatisztek előnyben részesültek.[lxix]

A “demokrácia évtizede”

Zia ul-Haq egyik legnagyobb öröksége, hogy politikája radikalizálta és jelentősen polarizálta a társadalmat.[lxx] Rendszere 1988-ig tartott, amikor repülőgépe máig ismeretlen körülmények között felrobbant. Zia halála után a „demokrácia évtizede” köszöntött Pakisztánra, ám ez az évtized sem volt stabilnak mondható, sőt, 1999-re a politikai, gazdasági és társadalmi problémák egyre nyilvánvalóbbá váltak.[lxxi] 1988 és 1999 között Navaz Sharif és Benazir Bhutto egymást váltogatta a miniszterelnöki székben, miközben mozgásterüket a hadsereg és a hírszerzés, mely állam lett az államban, erősen korlátozta.[lxxii] Mindkét politikus megtapasztalta a katonaság által állított korlátokat, és mindkettő szabad kezet adott a hadseregnek a nukleáris és rakétaprogramban. Bár történt erőfeszítés a katonaság befolyásának visszaszorítására, végső soron egyikük sem tudott elég erős politikai koalíciót kiépíteni annak féken tartására és a demokratikus berendezkedésre jellemző civil-katonai kapcsolatok egyensúlyának helyreállítására.[lxxiii] A pro-forma választásokat a katonaság mindvégig szemmel tartotta.

Navaz Sharif 1998-ban Pervez Musharraf-ot nevezte ki a hadsereg főparancsnokának, akivel kezdetben sikerült a külpolitika terén együttműködést kialakítania. Az egy évvel később Kasmírért kirobbant kargili háború azonban, mely politikai és katonai kudarchoz vezetett, kiélezte az ellentéteket. Navaz Sharif ugyanis amerikai nyomásra beleegyezett a tűzszüneti megállapodás aláírásába, amivel Musharraf nem értett egyet. A miniszterelnök, hogy csökkentse a hadsereg politikai ügyekbe való beavatkozását, bejelentette Musharraf menesztését, és megtagadta az éppen Srí Lankáról hazafelé tartó tábornok gépének leszállási engedélyét. Navaz Sharif terve nem járt sikerrel, hét percre elegendő üzemanyaggal a gép végrehajtotta a landolást, Musharraf katonai puccsal átvette a hatalmat, és többszörös emberölési kísérlet vádjával letartóztatta[lxxiv] Navaz Sharifot.[lxxv]

A Musharraf-éra

Musharraf, aki a demokrácia helyreállítására hivatkozva vette át a hatalmat, elkötelezett volt abban, hogy a hadsereg gyámsága alatt helyes útra terelje Pakisztánt.[lxxvi] Azt ígérte, hogy rövid időn belül átadja az irányítást a civil kormányzatnak, de valójában magához ragadta a végrehajtó hatalmat[lxxvii], kétszer felfüggesztette az alkotmányt, és rendkívüli állapotot hirdetett, mellyel a katonaság vette át az ország irányítását.[lxxviii] Demokratikus reformoknak tűnő elnöki rendeletei korlátozták az ellenzéki politikai pártok működését és csökkentették választási esélyeit, így ahogy Csicsmann László fogalmaz: „2002-től kezdve Pakisztán olyan demokratikus és antidemokratikus elemekkel egyaránt tarkított politikai rendszerrel jellemezhető, amelyben a végső döntési jogköröket a hadsereg gyakorolja”.[lxxix]

Musharraf az irányítása alatt álló Nemzetbiztonsági Tanács (National Security Council) felállításával teremtette meg a katonaság alkotmányos jogkörét, vagyis politikai szerepének jogi hátterét, melynek – paradox módon – az volt a célja, hogy véget vessen a hadsereg civil ügyekbe való beavatkozásának. Musharraf úgy vélte, hogy a katonaság távoltartása annak bevonásával lehetséges, és szükséges is, mivel a katonaság csendestárs szerepe a kormányzásban korábban sem volt biztosíték arra, hogy a hadsereg távol tartja magát a politikától.[lxxx] Az, hogy a Nemzetbiztonsági Tanácsnak magasrangú tábornokok is a tagjai, nagy jelentőséggel bír, hiszen a nemzetbiztonsági kérdéséket úgy is meg lehet határozni, hogy azok gazdasági, külpolitikai, belpolitikai és biztonsági kérdéseket is magukba foglaljanak.[lxxxi]

Amikor 1999-ben Musharraf átvette a hatalmat, Pakisztán súlyos problémákkal küzdött. A gazdaság és a politikai rendszer hanyatlott, nem alakult ki konszenzus az ország céljáról és identitásáról, a tálibok és más szélsőséges iszlamisták támogatása, valamint a vallási és etnikai erőszak drámai növekedése pedig pária státuszba taszította Iszlámábádot. Ha mindez nem lett volna elég, az Egyesült Államokat ért 2001. szeptember 11-ei terrortámadás még nehezebb helyzetbe hozta Musharrafot.

Musharraf a páriaszerep levetkőzése és amerikai segélyek reményében[lxxxii] végül beállt a terrorizmus elleni háború mögé, egy évvel később pedig az országban működő radikális szervezetekkel való leszámolásról beszélt. A radikális iszlamista mozgalmak, melyeket több esetben a pakisztáni titkosszolgálat támogatott, erősen bírálták Musharraf külpolitikai döntését, mivel az hozzájárult a tálib rezsim megdöntéséhez. Musharraf népszerűsége rohamosan csökkent, több merényletkísérlet történt ellene, a hat iszlamista párt koalíciója (MNA) pedig azt követelte tőle, hogy mondjon le a hadsereg főparancsnoki pozíciójáról. A háttérben ugyanakkor fennmaradt az MNA politikai együttműködése a katonasággal és a titkosszolgálattal.[lxxxiii]

Musharraf 2003-ban ígéretet tett arra, hogy 2004 végéig leveti a katonai egyenruhát,[lxxxiv] melynek nem tett eleget. A törzsi felkelések, a Vörös mecset ostroma és a vazírisztáni háború következtében 2007 nyarára, az elnökválasztáshoz közeledve azonban teljesen kicsúszott kezéből az ország irányítása, ekkor már a Bush-adminisztráció is a hadsereg főparancsnoki pozíciójának feladására, valamint demokratikus választások megtartására kényszerítette. Nyugati nyomásra, júliusban titkos tárgyalások kezdődtek Musharraf és a nyolc év után száműzetésből hazatérő Benazir Bhutto között a hatalommegosztásról. A megállapodás értelmében Musharraf, akinek elnökké választását Benazir támogatná, lemondana főparancsnoki pozíciójáról, Benazir Bhutto pedig indulhatna a 2008 eleji választásokon, és akár miniszterelnök is lehetne.[lxxxv] Október 6-án Musharrafot elnökké is választották, az ellenzék azonban a Legfelsőbb Bírósághoz fordult az alkotmány megsértésére hivatkozva.[lxxxvi] Iftikhar Muhammad Chaudhry, akit korábban Musharraf menesztett a Legfelsőbb Bíróság elnöki posztjáról, nagy valószínűséggel jogszerűtlennek ítélte volna az elnökválasztást, így Musharraf a rendkívüli állapot kihirdetése, az alkotmány felfüggesztése és a Legfelsőbb Bíróság leváltása mellett döntött.[lxxxvii]

A novemberi események után Benazir Bhutto többször jelezte, hogy nem kíván együttműködni Musharraffal, ehelyett az amnesztiában részesült Navaz Shariffal próbált politikai szövetségre lépni. Musharraf, miután elnökké választását legitimnek nyilvánították, lemondott főparancsnoki posztjáról, hogy meggyőzze a demokratikus átmenetről a nyugati világot. December közepén feloldotta a szükségállapotot, és bejelentette, hogy januárban megtartják a választásokat.[lxxxviii]

2007. december 27-én Benazir Bhutto Rewalpindiben egy választási gyűlést követően merénylet áldozata lett.[lxxxix] Máig kérdéses, hogy mi történt, ám a gyilkosság után zavargások, kormányellenes tüntetések törtek ki, Musharraf népszerűsége pedig mélypontra zuhant. Még azok is a Bhutto-klánt támogatták, akik egyébként nem tették volna, így a végül 2008 februárjában megtartott választásokat a Pakisztáni Néppárt nyerte meg Asif Ali Zardari, Benazir férjének vezetésével.[xc] Amikor az új kormány alkotmányos vádindítvány benyújtását helyezte kilátásba ellene, Musharraf lemondott az elnökségről,[xci] melyet az elnökválasztás eredményeként Ali Zardari vett át.[xcii]

Musharraf bukása óta nem került sor a katonaság hatalomátvételére. Úgy tűnik, hogy az elmúlt tíz évben a demokrácia ismét megjelent Pakisztán politikai kultúrájában, ám ez nem jelenti azt, hogy a katonaság színfalak mögött játszott szerepét figyelmen kívül lehetne hagyni. A katonaság továbbra is egy meg nem választott hatalmi központ, melynek megvannak a kapcsolatai minden formális struktúrával és külföldi kormánnyal.[xciii] Sokan vélik úgy, hogy új irányvonalak kijelöléséhez még mindig a katonaság hallgatólagos beleegyezése szükséges, és hogy a jelenlegi miniszterelnök, Imran Khan politikai túlélése is a hadseregtől függ.[xciv]

Szerző: Mogyorósi Alexandra

Felhasznált irodalom

ASAD, Hashim: Seven things Pakistan’s election results reveal. In: Al Jazeera, 2018.07.26. https://www.aljazeera.com/news/2018/07/pakistan-election-results-reveal-180728071614110.html (2018.11.14.)

ATIF, Nazar: The praetorian democracy. In: Daily Times, 2018.07.24. https://dailytimes.com.pk/272106/the-praetorian-democracy/ (2018.11.23.)

AYESHA, Siddiqa: The Generals’ Labyrinth. Pakistan and Its Military. In: TAHIR, Madiha R., et al., (eds.): Dispatches from Pakistan, Minneapolis; London, University of Minnesota Press.

AYOOB, Mohammed: Pakistan’s Election Results: Tailor-Made for the Military. In: The National Interest, 2018.07.30. https://nationalinterest.org/feature/pakistan%E2%80%99s-election-results-tailor-made-military-27317 (2018.11.14.)

Bhutto’s widower wins presidency. In: BBC News, 2008.09.06. http://news.bbc.co.uk/2/hi/south_asia/7600917.stm (2018.12.02.)

COHEN, Stephen P.: The Pakistan Army. Karachi, Oxford University Press, 1984.

COHEN, Stephen P.: The Future of Pakistan.Washington, D.C., The Brookings Institution, 2011.

COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004.

CSICSMANN, László: A demokratikus hatalommegosztás kérdőjelei Pakisztánban Benazir Bhutto halálát követően. In: ZMNE Stratégiai Védelmi Kutatóintézet Elemzései, Budapest, 2008.

CSICSMANN, László: Destabilizáció vagy demokratikus reformok? A hatalommegosztás kérdőjelei Pakisztánban Pervez Musarraf katonai puccsa óta. In: Külügyi Szemle 2007/4. 141-163.

Facing Impeachment, Pakistan’s Musharraf Resigns. In: National Public Radio, 2008.08.18. https://www.npr.org/templates/story/story.php?storyId=93687326 (2018.12.02.)

General Elections 2008. In: UrduPoint. https://www.urdupoint.com/politics/general-election-2008.html (2018.11.13.)

GETTLEMAN, Jeffrey: The Rise, Fall and Rise Again of Imran Khan, Pakistan’s Next Leader. In: The New York Times, 2018.07.26. https://www.nytimes.com/2018/07/26/world/asia/imran-khan-pakistan-election.html (2018.11.14.)

GÜNSBERGER, Dóra: Jinnah ellentmondásos álma: Pakisztán. (Letöltve innen: https://btk.ppke.hu/uploads/articles/6414/file/gunsbergerdora.pdf 2018.11.14.)

HUSSAIN, Tom: Pakistan and the art of making dictatorship look like democracy. In: South China Morning Post, 2018.05.13. https://www.scmp.com/week-asia/politics/article/2145804/pakistan-and-art-making-dictatorship-look-democracy (2018.11.13.)

JAFFRELOT, Christophe: Pakistan. Nationalism without a Nation? London, Zed Books, 2004.

MONKEY, Cage: What just happened in Pakistan’s election? And what happenes next? In: The Washington Post, 2018.07.26. https://www.washingtonpost.com/news/monkey-cage/wp/2018/07/26/what-just-happened-in-pakistans-election-and-what-happens-next/?utm_term=.6a24749f07de (2018.11.14.)

Mr. Jinnah’s presidential address to the Constituent Assembly of Pakistan, August, 11, 1947. http://www.pakistani.org/pakistan/legislation/constituent_address_11aug1947.html (2018.11.19.)

MULTANI, Priyanka: Role of military in politics: A case study of Pakistan. Himachal Pradesh University, India. 2012. pp.9-10.

NASR, Seyyed Vali Reza: Maudūdī and the Making of Islamic Revivalism. New York, Oxford, Oxford University Press, 1996.

NELSON, Matthew J.: Islamic Law in an Islamic Republic: What Role for Parliament? School of Oriental and African Studies (SOAS), University of London. 2015. pp.11. (letöltve innen:  http://aalims.org/uploads/Nelson%2520%2528AALIMS%2529%25201.docx (2018.11.19.)

OWEN, Bennett Jones: Benazir Bhutto assassination: How Pakistan covered up killing. In: BBC News, 2017. 12.27. https://www.bbc.com/news/world-asia-42409374 (2018.12.02.)

Political Career of Jinnah. Government of Pakistan, Quaid-i-Azam Muhammad Ali Jinnah. http://www.pakistan.gov.pk/Quaid/political_career.html (2018.11.14.)

SALMAN, Masood: New Pakistan Army Chief Orders Military Out of Civilian Government Agencies, Reversing Musharraf Policy. In: The New York Times, 2008. 02.13. https://www.nytimes.com/2008/02/13/world/asia/13pstan.html?ref=world (2018.11.13.)

SWADESH, R. Bose: The Pakistan Economy since Independence (1947-1970). DHARMA, Kumar and MEGHNAD, Desai (szerk.): The Cambridge Economic History of India, 995-1026. Washington D.C., Cambridge University Press, 1983.

The Objectives Resolution. http://www.pakistani.org/pakistan/constitution/annex.html (2018.11.09.)

VIQUAR, Ahmed and RASHID, Amjad: The Management of Pakistan’s Economy. (1947-82). Karachi, Oxford University Press, 1984.

Jegyzetek

[i] Pakisztáni Néppárt (PPP), Navaz Sharif vezette Pakisztáni Muszlim Liga (PML-N).

[ii] General Elections 2008. In: UrduPoint. https://www.urdupoint.com/politics/general-election-2008.html (2018.11.13.)

[iii] Pervez Musharraf 1999-ben katonai puccsal ragadta magához a hatalmat.

[iv] AYESHA, Siddiqa: The Generals’ Labyrinth. Pakistan and Its Military. In: TAHIR, Madiha R., et al., (eds.): Dispatches from Pakistan, Minneapolis; London, University of Minnesota Press. pp.53.

[v] SALMAN, Masood: New Pakistan Army Chief Orders Military Out of Civilian Government Agencies, Reversing Musharraf Policy. In: The New York Times, 2008. 02.13. https://www.nytimes.com/2008/02/13/world/asia/13pstan.html?ref=world (2018.11.13.)

[vi] HUSSAIN, Tom: Pakistan and the art of making dictatorship look like democracy. In: South China Morning Post, 2018.05.13. https://www.scmp.com/week-asia/politics/article/2145804/pakistan-and-art-making-dictatorship-look-democracy (2018.11.13.)

[vii] HUSSAIN, Tom: Pakistan and the art of making dictatorship look like democracy. In: South China Morning Post, 2018.05.13. https://www.scmp.com/week-asia/politics/article/2145804/pakistan-and-art-making-dictatorship-look-democracy (2018.11.13.)

[viii] MONKEY, Cage: What just happened in Pakistan’s election? And what happenes next? In: The Washington Post, 2018.07.26. https://www.washingtonpost.com/news/monkey-cage/wp/2018/07/26/what-just-happened-in-pakistans-election-and-what-happens-next/?utm_term=.6a24749f07de (2018.11.14.)

[ix] ASAD, Hashim: Seven things Pakistan’s election results reveal. In: Al Jazeera, 2018.07.26. https://www.aljazeera.com/news/2018/07/pakistan-election-results-reveal-180728071614110.html (2018.11.14.)

[x] MONKEY, Cage: What just happened in Pakistan’s election? And what happenes next? In: The Washington Post, 2018.07.26. https://www.washingtonpost.com/news/monkey-cage/wp/2018/07/26/what-just-happened-in-pakistans-election-and-what-happens-next/?utm_term=.6a24749f07de (2018.11.14.)

[xi] ASAD, Hashim: Seven things Pakistan’s election results reveal. In: Al Jazeera, 2018.07.26. https://www.aljazeera.com/news/2018/07/pakistan-election-results-reveal-180728071614110.html (2018.11.14.)

[xii] GETTLEMAN, Jeffrey: The Rise, Fall and Rise Again of Imran Khan, Pakistan’s Next Leader. In: The New York Times, 2018.07.26. https://www.nytimes.com/2018/07/26/world/asia/imran-khan-pakistan-election.html (2018.11.14.)

[xiii] ASAD, Hashim: Seven things Pakistan’s election results reveal. In: Al Jazeera, 2018.07.26. https://www.aljazeera.com/news/2018/07/pakistan-election-results-reveal-180728071614110.html (2018.11.14.)

[xiv] Érdemes megjegyezni ugyanakkor, hogy Imran Khan és programja a hadsereg támogatása nélkül is nagy népszerűségnek örvend.

[xv] AYOOB, Mohammed: Pakistan’s Election Results: Tailor-Made for the Military. In: The National Interest, 2018.07.30. https://nationalinterest.org/feature/pakistan%E2%80%99s-election-results-tailor-made-military-27317 (2018.11.14.)

[xvi] Political Career of Jinnah. Government of Pakistan, Quaid-i-Azam Muhammad Ali Jinnah. http://www.pakistan.gov.pk/Quaid/political_career.html (2018.11.14.)

[xvii] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.42-43.,57.

[xviii] Mr. Jinnah’s presidential address to the Constituent Assembly of Pakistan, August, 11, 1947. http://www.pakistani.org/pakistan/legislation/constituent_address_11aug1947.html (2018.11.19.)

[xix] Urdu nyelven nagy vezetőt jelent. Jinnah-t nevezik ma is így Pakisztánban.

[xx] GÜNSBERGER, Dóra: Jinnah ellentmondásos álma: Pakisztán. Letöltve innen: https://btk.ppke.hu/uploads/articles/6414/file/gunsbergerdora.pdf (2018.11.14.) pp.13-14.

[xxi] Iszlám jog

[xxii] Az 1949-ben elfogadott Objectives Resolution az iszlámot tette államvallássá, az ez alapján elfogadott alkotmány pedig előírta, hogy a törvényeket össze kell egyeztetni az iszlám joggal. Ezzel erősen megkérdőjeleződött Pakisztán szekuláris jellege, ahogy a liberális demokrácia elve is, hiszen a vallási közösségekre vonatkozó előírások állami törvénnyé tétele erős ellentmondásban áll a fogalommal. Hiába mondja ki ugyanis az alkotmány a pakisztáni állampolgárok egyenlőségét, az iszlám jog nem kezeli egyenlően a muszlimokat és nem muszlimokat.

[xxiii] The Objectives Resolution. http://www.pakistani.org/pakistan/constitution/annex.html (2018.11.09.)

[xxiv] NELSON, Matthew J.: Islamic Law in an Islamic Republic: What Role for Parliament? School of Oriental and African Studies (SOAS), University of London. 2015. pp.11. (letöltve innen:  http://aalims.org/uploads/Nelson%2520%2528AALIMS%2529%25201.docx (2018.11.19.)

[xxv] GÜNSBERGER, Dóra: Jinnah ellentmondásos álma: Pakisztán. Letöltve innen: https://btk.ppke.hu/uploads/articles/6414/file/gunsbergerdora.pdf (2018.11.14.) pp.29.

[xxvi] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.57.,93.

[xxvii] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.29.

[xxviii] COHEN, Stephen P.: The Future of Pakistan.Washington, D.C., The Brookings Institution, 2011. pp.27.

[xxix] JAFFRELOT, Christophe: Pakistan. Nationalism without a Nation? London, Zed Books, 2004. pp.8.

[xxx] Pakisztán Belúdzsisztánból, Pandzsábból, az Észak-nyugati Határterületekből (NWFP), Szindh tartományból, valamint Kelet-Pakisztánból – az 1971-ben függetlenedett Bangladesből jött létre.

[xxxi] VIQUAR, Ahmed and RASHID, Amjad: The Management of Pakistan’s Economy. (1947-82). Karachi, Oxford University Press, 1984. pp.7.

[xxxii] SWADESH, R. Bose: The Pakistan Economy since Independence (1947-1970). DHARMA, Kumar and MEGHNAD, Desai (szerk.): The Camridge Economic History of India, 995-1026. Washington D.C., Cambridge University Press, 1983. pp.996.

[xxxiii] COHEN, P. Stephen: The Pakistan Army. Karachi, Oxford University Press, 1984. pp.7.

[xxxiv] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.39.

[xxxv] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.54-59.

[xxxvi] Vezetői Indiából érkeztek, ezért Nyugat-Pakisztán tartományaiban nem volt politikai támogatottságuk.

[xxxvii] MULTANI, Priyanka: Role of military in politics: A case study of Pakistan. Himachal Pradesh University, India. 2012. pp.9-10.

[xxxviii] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.57.

[xxxix] MULTANI, Priyanka: Role of military in politics: A case study of Pakistan. Himachal Pradesh University, India. 2012. pp.9.

[xl] CSICSMANN, László: Destabilizáció vagy demokratikus reformok? A hatalommegosztás kérdőjelei Pakisztánban Pervez Musarraf katonai puccsa óta. In: Külügyi Szemle 2007/4. 141-163. pp.143.

[xli] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.60-61.

[xlii] AYESHA, Siddiqa: The Generals’ Labyrinth. Pakistan and Its Military. In: TAHIR, Madiha R., et al., (eds.): Dispatches from Pakistan, Minneapolis; London, University of Minnesota Press. pp.55.

[xliii] ATIF, Nazar: The praetorian democracy. In: Daily Times, 2018.07.24. https://dailytimes.com.pk/272106/the-praetorian-democracy/ (2018.11.23.)

[xliv] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.97.

[xlv] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.58-61.

[xlvi] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.65.,125.

[xlvii] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.68-69.

[xlviii] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.70-71.

[xlix] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.71.,98.

[l] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.66.

[li] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.65-72.

[lii] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.168-169.

[liii] A cél Kasmír visszaszerzése lett volna, melynek status quo-ja nem változott a háború hatására.

[liv] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.73-74.

[lv] COHEN, P. Stephen: The Pakistan Army. Karachi, Oxford University Press, 1984. pp.43.

[lvi] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.125.

[lvii] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.75-77.

[lviii] A baloldali beállítottságú miniszterelnök az iszlám szocializmusra alapozta a gazdaság fejlesztését és a társadalom átalakítását. Politikája azonban tőkemeneküléshez, a gazdaság hanyatlásához, s végső soron támogatói kihátrálásához vezetett.

[lix] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.79-83.,140.

[lx] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.112.

[lxi] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.84.

[lxii] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.172.

[lxiii] NASR, Seyyed Vali Reza: Maudūdī and the Making of Islamic Revivalism. New York, Oxford, Oxford University Press, 1996. pp.77.

[lxiv] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.112.

[lxv] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.118-119.

[lxvi] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.108-109.

[lxvii] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.112-116.

[lxviii] CSICSMANN, László: Destabilizáció vagy demokratikus reformok? A hatalommegosztás kérdőjelei Pakisztánban Pervez Musarraf katonai puccsa óta. In: Külügyi Szemle 2007/4. 141-163. pp.148.

[lxix] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.84.

[lxx] Azzal párhuzamosan, hogy üldözte a westernizációt, visszavezette Pakisztánt az amerikai szövetségbe, mely dollármilliárdokat költött az ország – tálibok elleni – felfegyverzésére. Mivel az Egyesült Államok támogatása stratégiai megfontolásokon alapult, a katonaságnak és a katonai rezsimeknek kedvezett, valamint az extremizmus megerősödéséhez vezetett. A nyugatias városi elit, mely Jinnah liberális iszlámfelfogását és a kulturális pluralizmust vallotta, s mely a szélsőséges kisebbség foglyává vált, egyre inkább úgy érezte, hogy az Egyesült Államok magára hagyja Pakisztánt. A Nyugat-ellenesség a katonatisztek körében is megjelent.

[lxxi] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.85-88.

[lxxii] COHEN, Stephen P.: The Future of Pakistan.Washington, D.C., The Brookings Institution, 2011. pp.10.

[lxxiii] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.87.

[lxxiv] Navaz Sharifot halálra ítélték, ám végül egy év börtön után Szaúd-Arábia száműzték azzal a feltétellel, hogy távol kell magát tartania a politikától.

[lxxv] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.154.

[lxxvi] COHEN, Stephen P.: The Future of Pakistan.Washington, D.C., The Brookings Institution, 2011. pp.10.

[lxxvii] A 2002-ben tartott népszavazással Musharrafot 5 évre elnökké választották, mellyel legitimálta hatalmát.

[lxxviii] CSICSMANN, László: Destabilizáció vagy demokratikus reformok? A hatalommegosztás kérdőjelei Pakisztánban Pervez Musarraf katonai puccsa óta. In: Külügyi Szemle 2007/4. 141-163. pp.144.

[lxxix] CSICSMANN, László: Destabilizáció vagy demokratikus reformok? A hatalommegosztás kérdőjelei Pakisztánban Pervez Musarraf katonai puccsa óta. In: Külügyi Szemle 2007/4. 141-163. pp.147.

[lxxx] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.157-158.

[lxxxi] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.125.

[lxxxii] Meg mert tudta, hogy ha Pakisztán nem fogadja el az amerikai követeléseket, Washington talál más dél-ázsiai szövetségest.

[lxxxiii] CSICSMANN, László: Destabilizáció vagy demokratikus reformok? A hatalommegosztás kérdőjelei Pakisztánban Pervez Musarraf katonai puccsa óta. In: Külügyi Szemle 2007/4. 141-163. pp.149-151.

[lxxxiv] COHEN, Stephen P.: The Idea of Pakistan. Washington, D.C., Brookings Institution Press, 2004. pp.13.

[lxxxv] Érdemes megjegyezni, hogy az alkotmány értelmében egyikük sem tölthette volna be a kívánt pozíciót, így feltételezhetően az alkotmány módosításáról is szó volt Musharraf és Benazir között.

[lxxxvi] CSICSMANN, László: Destabilizáció vagy demokratikus reformok? A hatalommegosztás kérdőjelei Pakisztánban Pervez Musarraf katonai puccsa óta. In: Külügyi Szemle 2007/4. 141-163. pp.154-158.

[lxxxvii] COHEN, Stephen P.: The Future of Pakistan.Washington, D.C., The Brookings Institution, 2011. pp.12.

[lxxxviii] CSICSMANN, László: A demokratikus hatalommegosztás kérdőjelei Pakisztánban Benazir Bhutto halálát követően. In: ZMNE Stratégiai Védelmi Kutatóintézet Elemzései, Budapest, 2008. pp.5.

[lxxxix] OWEN, Bennett Jones: Benazir Bhutto assassination: How Pakistan covered up killing. In: BBC News, 2017. 12.27. https://www.bbc.com/news/world-asia-42409374 (2018.12.02.)

[xc] A párt elnöki posztját hivatalosan Benazir Bhutto 18 éves fia töltötte be, ám ő éppen Oxfordban folytatott tanulmányaira kívánt koncentrálni, így a vezetést Ali Zardari vette át.

[xci] Facing Impeachment, Pakistan’s Musharraf Resigns. In: National Public Radio, 2008.08.18. https://www.npr.org/templates/story/story.php?storyId=93687326 (2018.12.02.)

[xcii] Bhutto’s widower wins presidency. In: BBC News, 2008.09.06. http://news.bbc.co.uk/2/hi/south_asia/7600917.stm (2018.12.02.)

[xciii] COHEN, Stephen P.: The Future of Pakistan.Washington, D.C., The Brookings Institution, 2011. pp.17.

[xciv] AYOOB, Mohammed: Pakistan’s Election Results: Tailor-Made for the Military. In: The National Interest, 2018.07.30. https://nationalinterest.org/feature/pakistan%E2%80%99s-election-results-tailor-made-military-27317?page=0%2C1 (2018.12.02.)