Sajtófigyelés – 2019. március 26.
A PAGEO heti sajtófigyelése a kelet-ázsiai térségről. Olyan nemzetközi magazinok, kutatóintézetek és sajtóorgánumok cikkeiből böngészünk, mint az Economist, Foreign Affairs, Foreign Policy, Newsweek, The New York Times, ISN, Project Syndicate, Carnegie Endowment, Brookings Institute, The Diplomat, China Daily, Stratfor és mások.
Az atomfegyverek féken tartják az indiai-pakisztáni konfliktust, vagy még fenyegetőbbé teszik azt? – Caitlin Talmadge, Brookings, 2019. március 8.
Az indiai–pakisztáni konfliktus különösen is okot ad a szakértők azon vitájára, hogy az atomfegyverek vajon féken tartanak, vagy épp még fenyegetőbbé tesznek egy konfliktust.
India 1971 óta először bombázott Pakisztán szárazföldjén Akkoriban még egyik országnak sem volt nukleáris fegyverarzenálja. Most azonban mindkét ország rendelkezik vele, így megfigyelők egy része attól tart, hogy az elmúlt hetek feszült eseményei egy nagyobb összecsapást idézhetnek elő. Más elemzők szerint épp az atomfegyvereknek köszönhető az, hogy egyik fél sem fog nagyobb mértékű léptekben haladni az összecsapások felé.
A hagyományos „tanok” szerint az atomfegyverek stabilizáló szereppel rendelkeznek, ugyanis az úgynevezett MAD (mutually assured destruction) azt eredményezi, hogy még ha az egyik fél győzni is tudna, olyan hatalmas károkat szenvedne, melyek értelmetlenné tennének minden katonai vagy más nyereségeket. Mivel a nukleáris fegyvereket birtokló erők félnek egy esetleges visszatámadástól, ezért mindig a kapcsolatok normalizációjára törekednek.
Más elemzők szerint a robusztus nukleáris arzenállal rendelkező országok továbbra is erőteljesen tudnak fenyegetőzni, kivívva az ellenfél félelmét. Ennek következtében bár nukleáris fegyverek bevetése egyik részről sem történik, azonban alacsonyabb szintű összecsapások létrejönnek, mely által a nagyhatalom ugyanúgy el tudja érni céljait. Ez az úgynevezett stabilitás-instabilitás paradoxon.
Sokan a hidegháborús eseményeket tartják követendő példának, ugyanis az Egyesült Államok és a Szovjetunió még a nagyon feszült időkben sem vetették be nukleáris fegyvereiket. Ennek ellenére történtek súlyos összecsapások, például Kubában, a Koreai-félsziget területén, Vietnámban, Afganisztában vagy a közel-keleti területen. A felek jogosan féltek attól, hogy egy esetleges összecsapás pusztító erejű lehet, ennek ellenére gyakran épp a nukleáris támadásokkal kapcsolatos fenyegetőzések által próbáltak előnyre szert tenni.
India és Pakisztán három konvencionálisnak tekinthető háborút vívtak egymással 1947 és 1971 között. A mostani helyzet azonban két szempontból is más. Egyrészt érvényesülhet az az elv, ami a hidegháború során is: az egyik fél támadólag lép fel, annak reményében, hogy a másik fél egy nukleáris csapástól tartva visszalép. Másrészt egy újabb perspektíva is megjelenik, India ugyanis olyan technológiák létrehozását célozhatja meg, melyek egy háborút megelőzően megsemmisítik Pakisztán nukleáris fegyvereit. Amennyiben ez megtörténne, a két ország között egy rendkívül asszimatrikus viszony jöhetne létre.
Öböl-menti közel-keleti és afrikai együttműködés? – Zach Vertin, Brookings, 2019. március 12.
Az öböl-menti közel-keleti és afrikai országok geopolitikai jelentősége egyre növekszik, épp emiatt lenne érdemes létrehozniuk egy együttműködési fórumot. Ezek az államok más kultúrával rendelkeznek, különböző kormányzati modellek alapján működnek és a diplomáciai stratégiájuk is más. Ennek ellenére az úgynevezett „Red Sea forum” tökéletes lehetne arra, hogy a különbségek leküzdésével az összes érintett ország előre tudjon lépni.
Az Egyesült Arab Emirátusok, Szaúd-Arábia, Katar és Törökország igyekeznek egyre nagyobb befolyást elérni az észak-afrikai államok területein. A „barátságra” és befektetésekre irányuló együttműködési kísérletek eddig több-kevesebb sikerrel valósultak meg. Az együttműködést nehezíti az egyiptomi–etiópiai rivalizálás, de az is, hogy Afrika szarvánál egy úgynevezett nagyhatalmi ütközőpont alakult ki. Dzsibutiban amerikai és kínai katonai bázis is található, de jelen vannak a japán, francia, olasz és német erők is, emellett Oroszország, India és Szaúd-Arábia is kifejezte érdeklődését a katonai jelenlét iránt.
Nagy szükség van arra, hogy az öböl-menti közel-keleti és afrikai országok együttműködjenek egymással. Egy fórum által részben ellensúlyozni tudnák a nagyhatalmak befolyását, másrészt együtt tudnának működni tengerbiztonsági, infrastrukturális, környezetvédelmi és társadalmi problémák megoldásában. Tökéletes példa erre a jelenleg kaotikusnak tekinthető migrációs folyamat: míg Északkelet-Afrikából évente több százezer menekült jut el Jemenbe, addig épp Jemenből özönlenek sokan a másik irányba, Északkelet-Afrikába vissza kontrollálatlanul.
Ahhoz, hogy egy hasonló együttműködés létrejöjjön, az arab országoknak meg kell oldaniuk előbb az öböl-menti krízist, ugyanis a konfliktus a Vörös-tenger közelében lévő teljes régiót destabilizálja. Másrészt, az afrikai államoknak változtatniuk kell a gazdag arab országokkal való asszimetrikus kapcsolataikon. Ez nem egy nap alatt fog megtörténni, de bizakodásra adnak okot például az Etiópában történő gazdasági és politikai változások. Etiópiára szükség van ezen fórum során, viszont ez nagyban megnehezíti Egyiptom jelenlétét a tárgyalásokban.
Bizonyos közös célok meghatározása már megtörtént, az együttműködést pedig északkelet-afrikai és közel-keleti országokon túl az Európai Unió is támogatja. Az előbb említett konfliktusokhoz azonban további problémák párosulnak, például az eritreai kormányzat szkeptikus hozzáállása a multilaterális tárgyalásokhoz, vagy a tény, hogy a közel-keleti államok mind máshogy képzelik a nagyhatalmakkal való kooperációt.
Forrás: https://www.brookings.edu/blog/order-from-chaos/2019/03/12/red-sea-blueprints/
A világ legnagyobb és legnépesebb muszlim államában választások lesznek – Lex Rieffel – Alexander R. Arifianto, Brookings, 2019. március 6.
Áprilisban választások lesznek Indonéziában. A világ negyedik legnépesebb és legnagyobb muszlim országaként nem mindegy, hogy mi lesz az eredmény.
Az idei választások során két olyan ember csap össze, akik már öt évvel ezelőtt is találkoztak ugyanebben a helyzetben: az egyik fél a jelenlegi elnök, Joko Widodo, a másik pedig Prabowo Subianto altábornagy, indonéz üzletember. Akkor Joko Widodo győzött, ötvenhárom százalékos támogatást szerezve – ami közel hetvenegy millió szavazatot jelent.
Nagyon fontos, hogy a választások után stabil maradjon az ország. Egyrészt az állam lakosságának – mely a kétszázötven millió embert is meghaladja – kilencven százaléka muszlim, a muszlim többségű államokban pedig általában nehezen sikerül működtetni a demokratikus politikai rendszereket. Emellett Indonéziának a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségét illetően is vezető szerepe van, így egy belső konfliktus az egész térségre kihatással lehet.
Több szakértő – köztük Tom Power – szerint a mostani választások különösen is létfontosságúak, ugyanis mindkét jelölt egyre inkább autoriter elveket képvisel. Különösen is igaz ez Prabowo Subianto esetében, aki úgy tűnik, a radikális muszlim csoportok támogatását is elnyerte. Ennek ellensúlyozására a jelenlegi elnök nem mérsékelt politikát folytat, hanem hasonlóan aggasztó döntéseket hoz: az alelnöki pozícióra például az a Ma’ruf Amin a választása, aki muzulmán vallási vezetőként több megkérdőjelezhető és megosztó vallási közleményt és parancsot adott ki az elmúlt időszakban.
Annak ellenére, hogy a konzervatív muszlimok körében egyre kevésbé népszerű a jelenlegi elnök, egy januári közvélemény-kutatás szerint Widodot a lakosság ötvenöt százaléka, míg Subiantot a lakosság csak harmincöt százaléka támogatja. Sok a bizonytalan szavazó viszont, ugyanis Widodo politikájában a konzervatív muszlimokon túl a liberálisok is csalódtak, akik azt hitték, hogy Widodo elnöki mandátuma változást fog hozni az emberi jogi és vallási kisebbségek ügyeit tekintve.
A szakértők szerint egyik jelölt sem képvisel demokratikus elveket, így bármilyen eredmény is születik, Indonézia rossz irányba haladhat. Ennek ellenére úgy tűnik, az Egyesült Államok által is képviselt értékekhez még mindig a jelenlegi elnök áll közelebb.
Forrás: https://www.ft.com/content/3cf778ca-3f68-11e9-9499-290979c9807a
Az izraeli politika továbbra is jobboldali marad – Albert B. Wolf, Carnegie Endowment for International Peace, 2019. március 14.
Az áprilisi izraeli választásokon lehet, hogy Netanyahu pártja veszíteni fog – köszönhetően Netanjahu korrupciós botrányainak -, de bármelyik esélyes párt is nyer, az izraeli politika erősen jobboldali irányultsága aligha fog változni.
Menachem Begin, Yitzhak Shamir, Benjamin Netanyahu és Ariel Sharon: mind a négy politikus Izrael miniszterelnöki pozícióját töltötte be 1973-at kővetően, és mind a négyen a Likud tagjai voltak. A Likud a legnagyobb jobbközép politikai párt Izraelben, melynek alapítója épp a későbbi miniszter, Menachem Begin volt.
A Pártnak kis túlzással nem voltak ellenfelei az elmúlt két évtizedben. A baloldali Izraeli Munkapárt 1999 óta nem tudott választásokat nyerni, ennek pedig egyik fő oka az lehet, hogy a lakosság a vallást központi pozícióba helyező jobboldali pártot preferálja. Bizonyos formációk rövid ideig megjelentek a palettán, többek között a 2005-ben alakult Kádimá (Előre) nevű párt: a csoportosulás 2006-ban megnyerte a választásokat, majd Ehud Olmert kormányt is formált magának, azonban 2015-ben belső konfliktusok és a gyenge választási eredmények következtében felosztottak.
Benjamin Netanyahu számos konfliktussal néz szembe, ugyanis a Likud tagjai közül sokan úgy gondolják, új ember szükséges az ország élére. A jelölteket illetően azonban nem ideológiai különbségekről, hanem sokkal inkább személyi kérdésekről van szó. Mind Gideon Sa’ar, aki 2014-ig a Likud színeiben volt tagja az ország törvényhozó tesületének, a Knesszetnek, mind pedig Yisrael Katz jelenlegi külügyminiszter pályáznának a pozícióra, viszont mindketten Netanyahu elképzeléseihez hasonló bel- és külpolitikai célokat határoztak meg.
Nagy változásokra akkor sem lehet számítani, ha egy másik esélyes párt fog győzelmet aratni a választásokon. Benny Gantz volt izraeli vezérkari főnök népszerűsége például egyre magasabb, az Izrael Ereje (Hoszen Jiszrael) nevű politikai erőt pedig az április 9-i választások legnagyobb ígéretének tartják. Ennek ellenére maga Gantz is egy inkább jobboldalra húzó politikus.
Sokan úgy látják, a választások inkább Netanyahu személyéről szólnak, mint egy, az ország politikáját érintő nagy fordulatról.
Forrás: https://carnegieendowment.org/sada/78594
2011-ben mindenhonnan ez szólt, jelenleg azonban csend van – Marc Lynch, Carnegie Middle East Center, 2019. március 13.
A 2011-es arab tavasszal ellentétben az egyes arab országokban – például Algériában – mostanság zajló tüntetéseket korántsem közvetítik akkora hévvel az arab TV-csatornák.
2011-ben a média lehetővé tette, hogy a lakosok folyamatosan értesüljenek a legújabb eseményekről. A hírek a közösségi médián keresztül is gyorsan terjedtek, így online mozgalmak indultak annak érdekében, hogy az emberek fotók, videók és szlogenek által magukénak érezzék az eseményeket. Az Al-Jazeera katari székhelyű pánarab hírtelevízió már ekkor is igyekezett elkerülni, hogy a tömegekhez ilyen módon jussanak el a tartalmak.
Az elmúlt két évben számtalan országban került sor nagyobb tüntetésekre, többek között Tunéziában, Irakban, Marokkóban, Szudánban vagy Algériában. Abdelaziz Bouteflika, Algéria elnöke épp nemrég jelentette be, hogy nem kíván egy újabb mandátummal élni. Sokak szerint az országban zajló felkelések következtében döntött így az elnök, aki már 1999 óta az vezeti az országot.
A pánarab hírcsatornák nem mellőzik teljesen a témát: többször beszámolnak az eseményekről, szakértőket hívnak meg olyan műsorokba, melyek során a legutóbbi történéseket elemzik. Ennek ellenére szemmel látható, hogy nem történt olyan mobilizáció a hírcsatornák részéről, amely 2011-ben volt látható. Az is észrevehető, hogy a jelenlegi eseményeket nem közös ügynek, hanem bizonyos nemzetek elszigetelt kihívásának tekintik.
Marc Lynch megvizsgálta, hogy mennyit foglalkozott az Al-Jazeera és az Al-Arabiya a felkelésekkel az elmúlt hónapok során. Míg az Al-Jazeera a katari külpolitikai célokhoz igazodik, addig az Al-Arabiya az Egyesült Arab Emirátusok és Szaúd-Arábia szócsövének tekinthető. A csatornák bejegyzéseinek közel hét százalékában volt szó az Algériában történő eseményekről, míg Szudánról még ennél is kevesebbet írtak. A közösségi média felületein igyekeztek elkerülni azt, hogy esetleges mozgalmak alakuljanak ki.
De mi lehet ennek az oka? Egyrész sem Algéria, sem Szudán nem tekinthetőek prioritásnak a csatornák követői számára. Ugyanez azonban elmondható lett volna Tunézia esetében is 2011-ben. Másrészt a katari és szaúdi kapcsolatok Algériával és Szudánnal azt kívánják, hogy a jelenlegi rezsimek stabilak maradjanak. Ez nem azt jelenti, hogy a hírcsatornák teljes mértékben elhallgatják az eseményeket, azt azonban igen, hogy semmilyen formában nem buzdítják az embereket további tüntetésekre. Az arab tavasz kifejezés elrettentő erejűvé vált sokak számára, így az is egy fontos szempont, hogy hasonló eseménysorozat ne történjen újra.
Forrás: https://carnegie-mec.org/diwan/78576
Amerika szeretne jobb kapcsolatokat Iránnal, fordítva ez már kevésbé igaz – Kenneth M. Pollack, Brookings, 2019. március 8.
Több, mint negyven éve ért véget az iráni forradalom. Az évtizedek során már-már megszokottá váltak az Irán részéről érkező sértegetések és fenyegetések az Egyesült Államok felé: ”Le az Egyesült Államokkal!, Halál Izraelre!” – ilyen, és ehhez hasonló jelmondatok fogalmazódtak meg az elmúlt időszakban.
Annak ellenére, hogy az amerikaiak többsége szerint irracionális, hiábavaló, nevetséges, sőt, gyerekes az Irán részéről érkező utálat, meg kell jegyezni, hogy az nem a véletlen műve. Irán teljesen szándékosan és előre meghatározott céllal utálkozik. Az elmúlt negyven év során kis túlzással az összes amerikai adminisztráció normalizálni szerette volna az ország kapcsolatait Iránnal, ez mégsem valósult meg. Kenneth M. Pollack szerint ez elsősorban nem az Egyesült Államok javaslatain múlott, hanem egyszerűen az iráni vezetés kooperációt elutasító magatartásán.
Az amerikai–iráni kapcsolatokat hibák, kihagyott lehetőségek és félreértések árnyékolták be az elmúlt negyven év során. Mindkét fél megvádolhatja a másikat, hogy kegyetlen dolgokat követett el: néha az Egyesült Államok hozott olyan döntéseket, melyek sérülést okoztak Irán számára, néha pedig épp fordítva. Ennek ellenére van egy nagy különbség: az iráni forradalmat követően a hét amerikai elnök közül legalább négy olyan elnökről beszélhetünk, akik valóban igyekeztek javítani a kapcsolatokon.
A szakértő szerint Jimmy Carter, Ronald Reagan, George W. Bush és Barack Obama is tettek lépéseket Irán felé, azonban csak szisztematikus elutasítással találkoztak. Kenneth M. Pollack úgy látja, Irán soha többé nem fog találkozni egy annyira elkötelezett és nyitott amerikai elnökkel a probléma megoldása érdekében, mint Barack Obama.
Az Egyesült Államoknak nincs más lehetősége, továbbra is ellenségként kell Iránra tekintenie. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdemes többé kezdeményeznie az ország felé, ugyanis változás még történhet. Az viszont biztos, hogy addig nem lesz komolyabb változás, amíg a másik fél nem akarja azt.
Forrás: https://www.brookings.edu/blog/order-from-chaos/2019/03/08/americas-torch-song-for-tehran/
